Demeter Attila: Robinson az őrhelyen – 1. rész

1.

Belépett a gyerekszobába, ahol rettenetes kép tárult a szeme elé. A fia félrenyaklott fejjel hevert a falnak dőlve, testéből vékony patakban csordogált a szőnyeg rojtjai felé a vér, a sisakja két méterrel távolabb, a szerte szétszóródott roncsok között hevert a padlón.

A romhalmaz nagy területen fedte be a szoba padlóját, a szőnyeget és minden vízszintes felületet. Jutott a füstölgő, vért vagy üzemanyagot szivárogtató maradványokból az ágytakaróra, a székekre meg az asztalra is. A távolból sziréna vijjogása hallatszott, és a gyerek mellsebéből eredő vérpatak lassan elérte az ágy lábát.

A pusztítás olyan képet festett, mintha bomba robbant volna a helyiségben.

Angéla sóhajtva a géphez ment, és kikapcsolta.

– Már megint ezzel játszottál – korholta a fiát, aki tízéves gyerekhez méltóan duzzogva, nyafogva tápászkodott fel kényelmetlen fekvéséből.

– Miért kapcsoltad ki? – dühöngött. – Most nem fogom megtudni az eredményt.

– Már így is többször élted át ezt az egészet a kelleténél! Semmi bajod sem lesz, ha most nem játszhatsz tovább! – nézte a romhalmazt, amint a kapcsoló alaphelyzetbe állítása után a várakozásánál kicsit lassabban, de azért mégiscsak eltűnik a szobából. Szerencsére a vér csak illúzió volt, mint a többi borzalom is, így nem kellett a baleset maradandó nyomaival számolni. A holografikus vetítés kikapcsolása után nem maradt semmi a szörnyűségekből.

Dohogása közben meg sem fordult a fejében, hogy a borzalmak, amelyeket a játékokat gyártó cég mérnökei és programozói építettek be a gyerek készülékének szoftverébe, csak árnyképei a ráváró valódi rémségeknek. Nem sejtette, hogy a közeljövőben a virtuális borzalmaknál sokkal nagyobb és komolyabb szörnyűségekkel néz majd szembe az egész emberiség, mint a gyilkos látszatot keltő autós üldözés a számítógépes felületen.

– Az utolsó körben végig villogott a sárga lámpa – nyafogott tovább a kisfiú, akinek a nyaka még mindig merev volt egy kicsit a kényelmetlen fekvéstől, a játékban ugyanis nem minden volt illúzió. Sérülés nem érhette a gyereket, ám a versenypálya, ha korlátozottan is, de átadta a testnek az élményből fakadó érzéseket. Ettől volt igazán valósághű a játék.

– Nem szeretem ezt a programot és a sárga villogódat sem – korholta tovább az anyja. – Le fogom tiltani ezt a programot, ha nem hagysz fel ezzel a sok durvasággal.

– A többiek is ezt játsszák – tiltakozott Danika. – Ha nem kapcsoltad volna ki a gépet, akkor most felkerültem volna az eredményjelzőre, és az egész hálón láthattak volna.

– A legförtelmesebb bukással! Ugye? – nézett rá méltatlankodva Angéla. – Máskor csatold be rendesen a sisakodat, és nem fogsz kiesni a verseny közepén. Igaz, akkor nem kerülsz fel az eredményjelzőre a legvéresebb hullák listájában, de nem is kellene ezt a dicsőséget kergetned.

Tovább is mérgelődött volna, de a csuklóján megrezdült a kommunikátor kijelzője.

Újabb bosszúságot sejtett. – Ki a csuda keres ilyenkor? – előkapta zsebéből a telefonját, és megnézte a kijelzőt.

– Itt vagyok – fogadta a hívást, és békés arcot erőltetett magára. Mégsem tárgyalhat a főnökével ugyanazon a hangon, amivel engedetlen kamaszfiát akarja megzabolázni.

– Ne haragudj, hogy zavarlak! – kért elnézést mosolynak számító fintorral Gonda főorvos, a felettese. – Szükségem lenne rád.

– Arról volt szó, hogy a délutánom szabad és csak este, a rendelőbe kell bemennem a járó betegeket ellátni.

– Küldök egy helyettest, aki a körzetedben rendel ma este – engesztelte Gonda. – Kezd elharapózni a járvány. Velem kellene lenned a tanácskozáson.

– Összeül a válságstáb? – csodálkozott el Angéla.

– Senki sem nevezte így – felelte megfontoltan a főorvos – csak éppen nyomatékosan kértek, hogy mind a ketten vegyünk részt a megbeszélésen.

– Mi történt? – Angéla beszéd közben elhagyta a gyerekszobát, benyitott a nappaliba, és lehuppant egy fotelba. Főnöke holografikus arca eközben állandó távolságra lebegett a szeme előtt, és komor ábrázatából ítélve kétsége sem lehetett afelől, hogy komoly dologról van szó.

– Növekszik a járvány mértéke. Csak itt Pesten átlépte a százat a kóros esetek száma – Gonda sötét tekintetéből aggodalom villant. – Be tudsz jönni?

– Persze – nyögte ki kényszerű engedelmességgel Angéla. Azt csak magában gondolta végig, hogy el kellett volna mennie az óvodába a kislányért, és Danika egyedül lesz, ha ő nem marad itthon, de azért megoldja.

– Köszönöm – mondta a főnök, és bontotta a vonalat.

Angéla felelősséggel viselte a hivatalát, és gondosan tett eleget hivatása követelményeinek. Olyankor is, amikor a feladat nem a legjobb pillanatban érkezett, mint most is.

Tibor alighanem későn érkezik haza a munkából, valahogy meg kell oldania a gyerek őrizetét, de most is sikerülni fog, mint ahogy máskor is szokott sikerülni.

 

– 2 –

 

Suzanne nővér a szolgálat vége felé fáradtan nyitott be a háromszáznégyes kórterembe. Nem számított arra, hogy bármi rendkívüli dolog várna rá, ám mindjárt az ajtóban megérezte, hogy baj van.

Három fekhelyen, mély álmukban egyenletesen szuszogtak a gyerekek, de a negyedik ágyon fekvő hatéves Kyra furcsán viselkedett. Nyugtalanul dobálta magát, és szokatlanul gyorsan kapkodta a levegőt.

Suzanne bekapcsolta az ágy fejénél lévő tompított világítást, és megtapintotta a kislány homlokát.

– Mama – nyöszörgött félig kábultan a beteg. – Melegem van.

– Mindjárt segítek – a nővér a homlokára tette a hőmérőt, aztán leolvasta, és megállapította, hogy tényleg baj van. A gyereknek harminckilenc, nyolc volt a láza.

– Doktor! – szólt bele halkan a kommunikátorba – jöjjön gyorsan a háromszáznégyesbe! Az egyik betegnek magas a láza.

Sloan doktor a pihenőben feltápászkodott az ágyáról, de aztán gyorsan kidörgölte az álmot a szeméből, és futólépésben indult a kórterem felé.

– Kinek emelkedett meg a láza? – kérdezte lihegését visszafogva.

– Kyra az – tájékoztatta a nővér – harminckilenc, nyolcat mértem.

– Az tényleg sok. Vizezzen be egy harántlepedőt! Amíg maga azzal végez, addig adok neki egy kis lázcsillapítót.

Suzanne előkapta a szekrényből a tartaléknak odakészített lepedőt, a vízcsapot langyos hőfokra állította, és alátartotta a vásznat. Amikor átnedvesedett, kicsavarta belőle a vizet, aztán félbehajtotta.

A mosdó csobogásától nem hallotta, mikor szisszen egyet a fecskendő, de biztos lehetett benne, hogy amíg ő a csapnál tevékenykedett, a doktor is elvégezte a maga dolgát – beadta a lázcsillapítót.

– Megemelem a gyereket, maga terítse alá a borogatást! – mondta Sloan, és erős karjával gyengéden felkapta a félálomban szendergő kislányt.

Suzanne gyors mozdulatokkal leterítette az ágyra a vizes ruhát, aztán lekapta a gyerekről a hálóinget. A doktor ugyanolyan gyengéden, mint ahogy korábban felemelte, le is fektette Kyrát az ágyára.

– Mama! – kiáltott fel a gyerek a nedves, és lázas testéhez képest hideg lepedő érintésekor, de a betegség annyira legyengítette, hogy a kiáltása alig volt több annál, mint ahogyan az előbb nyöszörgött. – Ez nagyon hideg. Fázom tőle – dideregni kezdett.

– Ez segít most rajtad – nyugtatgatta ő Suzanne, és közben a saját kislányára gondolt, aki remélhetőleg nyugodtan alszik a szobájában, miközben az apja a másik szobából őrzi az álmát.

– Nem akarok meghalni anya! – nyögte a kislány, és belekapaszkodott Suzanne kezébe.

– Ne beszélj csacsiságot! – csitította őt az orvos.

– Mondd, hogy nem halok meg! – kérlelte őket a kislány.

– Azt hiszi, az anyjával beszél – súgta a nővérnek a doktor.

– Nem halsz meg kicsim – a nővér nyelt egy nagyot, és visszafojtotta feltörni készülő könnyeit. Nem hallott még arról, hogy valaki ebben az új betegségben meghalt volna, de arról sem volt információja, hogy negyven fokos lázzal járna a kór. Ilyen erős láz sok bajt okozhat.

– Mérje meg újra a lázát! – utasította őt pár perc elteltével Sloan.

Suzanne megint feltette a lázmérőt a kislány homlokára, és elborzadva látta, hogy egy tizeddel magasabb, mint az előbb volt.

– Be fog görcsölni – mondta aggódva az orvosnak.

– Adok neki még egy injekciót – a doktor már kapta is elő a fecskendőt, és egy halk szisszenéssel újabb dózist lőtt a kislány vállába. – Most már annyi csillapító van benne, mint egy felnőttben.

– Ennek már muszáj hatni – vélekedett a nővér.

A kis test rázkódni kezdett. Első pillanatban nem lehetett tudni, hogy ez a lázgörcs kezdete vagy azt jelzi, Kyra fázni kezdett a hidegborogatástól.

Az előbb felhelyezett hőmérőlapka még mindig Kyra homlokára simult, és most enyhén csökkenő hőmérsékletről számolt be.

– Hála istennek megy lefelé a láz – állapította meg Sloan. – Nem hagyhatjuk abba a borogatást, cserélje ki a Priznicet!

A nővér széthajtotta a vizes ruhát, és amikor Sloan megemelte a beteget, gyors mozdulattal lerántotta az ágyról a vizes anyagot. A vászon egészen átforrósodott a beteg lázas testétől.

Suzanne nem akarta, hogy Kyra hosszú ideig legyen hűtés nélkül, fürge mozdulatokkal újranedvesítette a lepedőt, aztán kicsavarta, ismét kisimította, majd összehajtotta.

A kislány ezalatt látszólag élettelenül csüngött az orvos karjában. Keze, lába ernyedten lógott, a feje csak azért nem bicsaklott hátra, mert azt Sloan a vállának támasztotta.

– Jövök már – nyugtatta őt a nővér, és határozott mozdulatokkal terítette le újra a vizes ruhát az átnedvesedett ágyra.

– Nem nehéz – mondta az orvos. – Az elmúlt napokban nagyon lefogyott szegény.

A gyerek bordái valóban átütöttek vékony, elfehéredett bőrén. A kis lámpa gyenge fényében a teste szinte elveszett az orvos karjaiban.

Megint begöngyölték őt a nedves ruhába, aztán nyugalomba helyezték az ágyon.

– Anyu, nagyon fázom – mondta dideregve Kyra. Most látszólag teljesen ébren volt, de alighanem zavarhatta a tudatát a láz, mert úgy nézett a nővérre, mintha határozottan felismerné benne az édesanyját. – Tomika nem betegedett meg?

Suzanne fájdalmas gondolatok között vette magára Kyra anyjának szerepét.

– Semmi baja az öcsédnek, és te is meggyógyulsz nemsokára.

– Én még csak hatéves vagyok – panaszkodott a kislány. – Ilyen fiatalon nem szoktak meghalni az emberek. Ugye?

– Meggyógyulsz, meglátod – vigasztalta az orvos.

– Tudom, apa – Kyra behunyta a szemét, és elaludt.

Pár percig még álltak az ágya felett, aztán látva, hogy az álom nyugodtnak ígérkezik, a doktor távozni készült.

– Félóránként cserélje rajta a borogatást! Ha egyedül nem sikerül, akkor hívjon – mondta, és visszament a pihenőszobába.

– 3 –

 Ágnes csendben állt a hatalmas felhőkarcoló legfelső emeletén kialakított dolgozószoba panorámaablaka mögött. A fényűzően megépített és a fél Alföld áttekintésére is alkalmas toronyépület ordító bizonyítéka volt az űrből érkezett idegenek technikai fölényének. Nemcsak azért, mert hasonló kolosszust a földi technikával csak nagyon hosszú idő alatt, és temérdek költség mellett lehetséges építeni, hanem azért is, mert télen a fűtés, nyáron a hűtés költségei magasabbra szöknének, mint az épület tornyának égig nyúló csúcsa, és ezt a Huszonkettedik század civilizációja már nem lenne képes elviselni.

– Úgy gondolja tehát, hogy nem sok választásunk maradt? – kérdezte Braltól, az idegenek főtárgyalójának a titkárától.

– Ha az ön helyében lennék, igyekeznék megvilágítani a megbízóim előtt… – a csillagokból jött küldött habozott, mielőtt kimondta volna a megfelelő szót.

Nem azért habozott, mintha nehézséget okozott volna számára bármely földi nyelven szabatosan kifejezni magát. Kiválóan megtanulták a föld nyelvei közül azokat, amelyeken tárgyalni akartak, s nem is felejtették el ezt a tényt a vendéglátók orra alá dörgölni, valahányszor csak alkalmat akartak találni szellemi fölényük demonstrálására. A diplomáciában szokásos körülíró megfogalmazás volt az oka annak, hogy kereste a szavakat.

– Nem akarok sértően fogalmazni – folytatta – de nem könnyű pontosan kifejezni azt, amit az értésére akarok adni. Önöknek fontos, hogy elfogadják a feltételeinket – kicsit megnyomta a névmást: önöknek – egyértelművé téve azt, hogy kik is azok, akik gyengébb képességűek a másik félnél.

– Nem is lenne nehéz megegyeznünk, ha valami érdemlegeset kapnánk cserébe azért, amit kérnek, és ezt ne vegye tőlünk zokon. Azt hiszem, az egész világegyetemben így van ez, alkudoznak a tárgyaló felek. Az alkuhoz azonban ajánlatok kellenek mind a két fél részéről. Még semmit sem kínáltak fel nekünk cserébe a kívánságaik teljesítése esetére.

A Robak képviselője merev tekintettel nézett túl tárgyalópartnere feje felett, ki a messzeségbe, arra a földre, amit meg akartak szerezni maguknak.

Ágnes kutató tekintete nem talált semmit az idegen kifejezéstelen arcán, amiből kihámozhatta volna, mire gondol a csillagokból érkezett.

Bral külseje majdnem emberi volt. Ha a haja helyén barnálló kemény, csontos kupolát egy parókával eltakarta volna, és felült volna egy vonatra, akkor legfeljebb csak egy szokatlanul magas, karcsú és az átlagnál kissé szürkébb bőrű embernek nézték volna az utasok, de Bralnak nem volt szüksége arra, hogy vonaton utazzék. Az idegeneknek megvoltak a saját járműveik, amelyek jobbak, gyorsabbak és kényelmesebbek voltak az emberek járműveinél. Miért kellett volna kipróbálnia a vonatot?

– Tudja jól, mire van szükségünk – emlékeztette már sokadszor Bralt a földiek igényére. – Tudást akarunk kapni, és akkor tudunk üzletelni.

Az idegen most megcsóválta a fejét.

– Sokadszor mondom, hogy nem adhatunk át önöknek tudást.

– Valóban sokadszor mondja, de eddig még egyszer sem fűzött ehhez semmilyen érdemleges magyarázatot.

– Az nem kielégítő magyarázat, hogy az általunk adott ismereteket, vagy technológiát akár ellenünk is fordíthatják?

– Ezt már valóban hallottam, de még egyetlen gondolattal sem támasztotta ezt alá. Még egyszer sem felelt arra, miért akarnánk a vendégeinkre támadni bármivel is, amikor az önök technikai fölénye megkérdőjelezhetetlen. Egyébként is békés nép a miénk. Ha nem támadnak ránk semmilyen módon, akkor nekünk sem lesz kedvünk az erőszakoskodásra. Még akkor sem tennénk, ha egyenrangúak volnánk technikai téren, de amint ön is tudja, erről az utolsó szempontról szó sincs.

Egy diplomatának nem kell feltétlenül mindig igazat mondania. A népét, és a hazáját kell képviselni, s ez néha a valóságtól eltérő gondolatokat is ki kell, hogy mondassa az emberrel. Egyáltalán nem jogos különösebben békeszeretőnek lefesteni az emberiséget, hiszen sok háború szárad a bolygó lakóinak lelkén, ám nem lett volna túl diplomatikus dolog erre emlékeznie, vagy a csillagokból érkezők figyelmét erre irányítania. Az ugyanis valóság volt, hogy az idegenekkel nagyon nem akart háborút kezdeni az emberiség. Annyira látványos volt az erőkülönbség a két civilizáció között, hogy valóban ostobaság lett volna hadakozni, a béke keresése helyett.

Bral megvonta a vállát, és Ágnes ebből tudta, az idegen most sem ad majd egyenes választ a kérdésre, csak köntörfalazni fog, mint eddig bármikor. Megpróbálta elejét venni a semmitmondásnak, és tovább érvelt.

– Nem harci technikára számítunk – mondta. – Más gondjaink vannak. A lakótelepeinket már száz éve leköltöztettük a föld alá, hogy ne kelljen energiát pocsékolni a fűtésre és a hűtésre, de a gépeink főleg olyan energiát tudnak termelni, ami a közlekedésben segít minket. Vannak persze egyéb lehetőségeink, képesek vagyunk a gépeinkhez elektromos áramot nyerni közvetlenül biomasszából, de ezek az energiaforrások nem adnak annyi teljesítményt, mint amennyire szükségünk van ahhoz, hogy az üzemeinket gazdaságosan tudjuk működtetni. Az önök technikai lehetőségei a miénkhez képest szinte végtelenek. Élelmet akarnak tőlünk kapni, de ezt az élelmet velünk akarják megtermeltetni és feldolgoztatni. Ehhez energiára valamint hatékonyabb gépekre van szükségünk. A kölcsönösség elve alapján segíteniük kellene abban, hogy képesek legyünk a kéréseiket teljesíteni.

– Nem kellene semmit tennünk. Nem is akarunk segíteni a gondjaik eloszlatásában – felelte választékosan fogalmazva az idegen. – Expedíciónk vezetői szigorú előírásokat kaptak az indulás előtt arra vonatkozóan, bármit is átadhatunk-e a tudásunkból az idegen civilizációknak vagy sem. Ezekhez a protokollokhoz kell tartanunk magunkat.

– Az a baj, hogy ezzel elvágják az utat, amely az értelmes megegyezéshez vezetne.

Ágnesnak megvoltak az elképzelései arról, hogy ez mennyire érdekli Bralt, de úgy tett, mintha fogalma sem volna azokról az eszközökről, amelyek ott vannak az idegenek fegyvertárában.

– Egészen jól el tudunk beszélgetni egymással. Hála annak, hogy rendkívül könnyen megtanulható az önök egyszerű nyelve – tért ki az egyenes válasz elől a titkár. – Nem hinném, hogy hosszan félre lehetne értelmezni az ajánlatunkat.

– Miféle ajánlatot? – csapott le Ágnes a kérdéssel az idegenre, mintha valamiféle eddig észrevehetetlen alku lenne kialakulóban. – Észre kellett volna vennem, hogy ajánlatot tettek nekünk? Mi lenne az, amit felajánlanak?

Az idegen hátat fordított az ablaknak, és visszasétált az asztala mögé. Lassan, komótosan lépkedett ezzel is növelve az utcányinak tűnő távolságot az ablak és az íróasztal között.

– Még nem mondtam volna? – kérdezte halkan, de Ágnesnek jó füle volt, és a tucatnyi méter távolságban is kiérezte a visszafogott lenézést Bral hangjából. – Békét ajánlunk. Békét, és jó egészséget.

Elhangzott végre a lényeget feltáró zsaroló mondat. Az eddigiekből ez kikövetkeztethető volt, de a tárgyalásokon egy dolog valamit sejteni, és más dolog ugyanazt ki is mondani. Mellesleg a titkár még most is csak célozgatott, a fenyegetés továbbra is csak sejthető volt.

– Értsem ezt úgy, hogyha nem teljesítjük a követeléseiket, akkor nem lesz béke közöttünk? – Ágnes is hátat fordított az ablaknak, és Bral szemébe nézett.

– Nem akarom befolyásolni az önök szövegértelmezését – felelte az idegen. – Csupán válaszoltam a kérdésére.

Nem volt helye a további csevegésnek.

– Azt hiszem, be kell számolnom a kormányunknak az önök álláspontjáról – mondta Ágnes olyan hangon, mintha nem is egy hadüzenetet továbbításáról volna szó, az Európai Unió kormánya felé. Ellökte magát az ablak elé állított keskeny korláttól, amelynek addig támaszkodott, és kikapcsolta a hangrögzítést is.

– Ezt ne felejtse itt! – nyújtotta felé a kicsiny tokba bújtatott Saddle RAM-ot a titkár. – Ebben van a térkép, amire bejelöltük az általunk kért területeket.

– Persze – vette át lehangoltan az okmányt Ágnes. – Hogy is feledhetném itt. Enélkül nem tudnánk engedélyezni az újabb építkezéseiket – magában még hozzátette: mintha bármit is számítana az általunk adott engedély.