Első fejezet – Búcsú nélkül
– 1 –
Shaare csendesen üldögélt a fiú mellett a fából ácsolt padon, a Bikahegy oldalába vájt Sziklás járda árnyas kanyarodójában. Lógatta a lábát, kalimpált vele a fű felett, közben a völgyet kémlelte. Gyerekként kedvelték meg a helyet és egyre jobban élvezte az itt töltött időt. Négy- vagy öt-éves lehetett, amikor először menekült a bíborfa lombkoronája alá Hosszú Kármin, a mostoha rosszindulatú nyaggatása elől, és később csatlakozott hozzá a nála két évvel idősebb Doween.
Tavaly a fiú ajka felett megsötétedtek a pihék, hangja időnként váratlanul megbicsaklott, mélyre változott. Shaare észlelte ezeket a jeleket, és tudta, a férfivá érés kezdetére utalnak. Érezte, lassan rajta is jobban láthatóak lesznek a női vonások, és sejtette, akkortól valószínűleg másfajta kötelék szövődik közöttük. Azt kívánta, hogy ez a nap minél később virradjon rájuk, mert jól érezte magát a megszokott bizonyosságban, pedig néha eszébe ötlött, mi vár rájuk, amikor végre valódi felnőttként viselkedhetnek mind a ketten.
– Apám arra kért, lépjek be a rendvigyázókhoz – panaszolta Doween. – Nincs hozzá kedvem.
– Pedig jó sorod lenne közöttük – vélekedett Shaare.
A fiú kihúzta magát, és összehúzott szemmel nézte az alászálló napot.
– Utálom a verekedést és a parancsolgatást.
Shaare pontosan erre a válaszra várt, ő is ugyanígy gondolkodott az erőszakról. Amikor a mostohája a levesbe valót kergette az udvaron, és a csirkék csipogva menekültek a lába között, mindig elbújt a fészer mögé, onnan nézte az ártatlan állat elfogását, pedig az természetes dolog. Enni csak kell, és a csirkéket azért tartották, de mégis szánta őket.
– Ezért barátkozunk egymással. – Szeretettel fordult a fiú felé, aki bólintott egyet.
– Esteledik – beszélt hirtelen másról Doween, és bizonytalanná vált a hangja.
Shaare érthetetlennek találta ezeket a gyors hangulatváltásokat. A jövőről akart beszélni, de a fiú ilyenkor többször is másra terelte a szót. Korábban gyakran játszadoztak a gondolattal, milyen lesz a sorsuk később, Doween akkor örömmel társalgott erről. Színezgették a jövőt, képzeletükben együtt nevelt gyerekeik sorsát igazgatták. A fiú mostanában ódzkodott ettől a játéktól, és Shaare gondolataiban felötlött, vajon tényleg nevelhetnének-e közösen gyerekeket. A lassan alakuló jövő rejtélyei közé tartozott ez is, mint annyi minden. Még nem döntötte el, hogy felnőtté válni jó dolog-e vagy sem.
– Baj az, ha esteledik? – terelte vissza a szót a napnyugtához. – Félsz hazafelé az erdőben? – Csúfolódva pislogott néhányat.
– Félősnek ismersz? – válaszolt kicsit sértődötten a fiú.
Évekkel ezelőtt úgy kezdődött a közös csavargás, játék, hogy Shaare félénk kislányként gyámolításra szorult, és Doween megvédte a többiek apró gonoszkodásaitól. A fiú védelme sokszor adott menedéket neki. Bár Doween utált verekedni, mégis elsajátított néhány igen hasznos fogást, és a nála nagyobbak között is sokan megjegyezték, jó, ha kerülik a vele való kötözködést. Megtanította őket arra, hogy jobban járnak, ha tisztelik őt, és békén hagyják azt a lányt, akit a védelmébe vett.
– Szívesen bámulom innen a naplementét. – Vállával a fiú karjához ért.
Doween megrezdült a mozdulattól. Shaare korábban nem tapasztalta, hogy ezekkel a futó érintésekkel zavarba hozná, mostanában azonban úgy látta, ilyenkor Doween tekintget mindenfelé, majd lesüti a szemét. Pár éve, a folyóparti fürdőzések alkalmával majdnem csupaszon hancúroztak a vízben, a fiú izmos karján kapálózott az alacsony hullámok hátán, és rettenthetetlen erő kisugárzását érezte a pajtásából. A magabiztos viselkedés akkor megerősítette őt. Rábízta magát a vízben, és megtanult úszni. Azt hitte, Doween bátorsága rendíthetetlen, és meglepte, hogy olyan idő köszöntött rájuk, amikor ő bizonytalankodni látja.
A völgyben, a távolból idelátszó város irányában egy hatalmas griffmadár lebegett dermedten a levegőben. Shaare nézte a tájat, és megborzongott. A babona szerint a váratlanul megjelenő és mozdulatlan madár rosszat jelent. Látták már néha a táj felett, olyankor suhant az égen, és ügyet sem vetett a környezetére. Most esett meg először, hogy fenyegető testével, esetlen fejével és farkával mozdulatlanul himbálózott a felhők alatt.
– Ha belépsz a rendbiztos iskolájába, akkor hosszú időre Orlakinba költözöl – fordult újra a fiú felé Shaare, ezúttal ő sütötte le a szemét. – Szomorú leszek, ha elmész. Ki véd meg a attól kezdve? – hirtelen mozdulattal a fiúhoz hajolt, és adott egy puszit az arcára.
– Ezt miért kaptam? – csodálkozott el Doween.
– Köszönetképpen – felelte Shaare, aki maga is meglepődött bátorságán. – Mert számíthatok rád.
Doween arca kipirosodott, Shaare is forrónak érezte a saját bőrét. Lehajtotta a fejét, és várta a választ, de a fiú hallgatott.
– Tudod – kezdte végül – én…
Felnézett, rámosolygott…
…és hirtelen elakadt a lélegzete. Olyan rémítő látványban részesült, amitől szinte megbénult a tüdeje. Küzdött a légszomjjal, de tehetetlen izmai nem engedelmeskedtek, szédülés környékezte, végül az utolsó kétségbeesett pillanatban úrrá lett rajta az életösztön, erőlködve szétnyitotta az ajkát, és ismét lélegzethez jutott. Tágra meredt szemmel bámulta a helyet, ahol másodpercekkel korábban a barátja ült, és ahol a borzasztó mesék, vad legendák iszonyata beigazolódott ebben a rettenetes pillanatban. Eddig azt hitte, ezek a történetek a fonóbeli vénasszonyok szájról szájra járó meséi, ám mindez gyötrő gyorsasággal változott hihetetlen valósággá.
Ahol eddig Doween ült, nem látott mást, mint bizonytalanul szétfoszló, átlátszó párát. A barátja az előbb a szeme láttára vált egyetlen pillanat alatt semmivé.
Rémülten felsikított, felugrott, és forgolódva kutatott maga körül.
Győzködte magát arról, hogy képzelődik, újra meg akarta érinteni a fiút, reménykedett, hátha a képzelete játszik vele, de keze áthatolt a fellebbenő füstön vagy ködön, és Doween helyett a levegőt markolta az alig látható gomolygásban.
Egy pillanatra abbahagyta a sikítást, újra levegőt vett, aztán megint kitört belőle a félelem hangja. Nézett mindenfelé remélve, hogy a közelben valahol meglátja a barátját, akitől búcsú nélkül elszakította valami gonosz mágia, de sehol sem látta.
A félelem szülte zsivaj őt is zavarta, ezért fülére tapasztotta a tenyerét, mégis egészen addig kiáltozott, amíg ismét elfogyott a levegője. A pad változatlanul üres maradt, eloszlott a csekély füst, csak a durván ácsolt lóca szürkéllett a bágyadt napfényben.
Erőt vett magán, és elhallgatott.
A derült égből lesújtó villám tud ilyen rövid pillanat alatt ölni, pusztítani, viszont az égen nem látott viharfelhőket, villanásokat és menydörgés helyett madárdal szállt a fák között.
– 2 –
Shaare lassan felfogta, a legenda a keserű valóságról szól, vannak, akik egy váratlan pillanatban minden előkészület nélkül köddé válnak. A hihetetlen borzalom kilépett a rémálmokból, Doween örökre köddé vált.
Shaare hiába keresett magyarázatot a tragédiára.
Rémülten hátrált a padtól, amit addig a biztonság szigetének hitt, aztán hátra-hátra pillantva rohant a falu felé. A fák ágai az arcába csaptak, a gallyak között tanyázó lepkék és darazsak ijedten keltek szárnyra a váratlan rohamtól.
Riadalmában szinte vakon szaladt, néha megbotlott, a megszokás tartotta az úton. Futás közben tépelődött, mihez kezdjen. A mostohájához nem mehet, iránta érzett ellenszenve viszolygással töltötte el. Ő az utolsó, akivel a váratlanul támadt bajról beszélni akart, így hát rohant, rohant, míg lihegve elérte a tanítónő otthonát.
Kopogtatás nélkül rontott be a konyhába.
Lane anyó a tűzhely mellett állt, és a vacsorát kavargatta.
– Mi baj lányom? – fordult felé, amikor szinte áttörte maga előtt az ajtót.
– Doween! – nyögte Shaare. Kifulladt a futástól, mire megérkezett.
– Mi van Doweennal? – kérdezte a tanítónő, és félrehúzta a lábast.
– Doween! – ismételte a lány, és megkapaszkodott a tanítónő vállában.
– Mi történt gyermekem? – faggatta az asszony, és magához vonta a maszatos arcú gyereket.
– Elvitte! – lihegett sírásba hajló hangon Shaare.
– Mit vitt el a barátod? – szelíden megcirógatta hosszú haját, Shaare megrázta a fejét. Eleinte a sírástól rázkódott, végül egyértelművé tette, a tagadó választ jelzi hangtalanul a fejrázással.
– Őt vitte el – nyöszörögte.
Shaare kezdett félni, Lane anyótól hiába vár útbaigazítást.
– Mi vitte el?
– A füst – hebegte el nagy keservesen. – A völgyet néztük a padról, beszélgettünk, és váratlanul eltűnt mellőlem. Csak egy kevés pára maradt ott, ahol addig ült. Meghalt a néma villámtól.
Lane anyó sóhajtott egy nagyot.
– Nyugodj meg Shaare! – vigasztalta a lányt. – Akit a füst elvisz, nem hal meg.
– Akkor hová lesz? – Shaare hangja éles lett, már-már kiabált.
– Nem tudom – ismerte be a tanítónő. – Kevesen jöttek onnan vissza. Annyit azonban tudok, jó helyre vitte a griffmadár.
– A griff? – nézett nagyot a lány, és végre abbahagyta a hüppögést. – Láttuk a madarat a város felett. Szokatlanul viselkedett, mert egyhelyben állt, míg máskor száguld az égen. Mozdulatlanul lebegett a völgy peremén, de Doween a padról tűnt el. A madár távol maradt tőlünk.
– Amikor zsákmányra les, megáll. Olyankor kutatja fel, akit elvisz.
– Mit csinál vele? – tágult a borzadálytól kerekre a lány szeme. – Megeszi?
Lane arcán halvány mosoly jelent meg.
– A griffmadár nem eszik embert.
– Mit eszik?
– Nem tudom – újra megsimogatta a lányt, aztán kezével megállapodott a vékony váll felett.
– Valamikor régen, amikor a városban éltem, a másikban, – intett a fejével a völgy felé – a Fekete Hegyen túl, Orlakinban. Hallottam erről a zárdában, ahol tanítónővé lettem. Az egyik társnőm bátyját elvitte a griff, és a nagyasszonyunk vígasztalt minket, ne sirassuk azokat, akik kiválasztottak lesznek, mert sokkal jobban élnek, miután elutaznak a madárral. Mindig lesz mit enniük, finom ruhákban járhatnak, puha ágyban alhatnak, télen más szedi össze helyettük a fát az erdőben, munka helyett csak tanulnak. Ha elvégzik az iskolát, tudósok lesznek, és mindenféle titokzatos dolgot művelnek.
– Láthatom még őt? – reménykedett Shaare.
A tanítónő megint sóhajtott egyet.
– Alig hiszem – válaszolta halkan. – A griff átrepül vele a Déli Birodalomba. Ott élnek a tudósok, a király udvarában.
Shaare megborzongott a hírre, és megint elpityeredett.
– Ne sírj! – kérte őt Lane. – Lesz majd más barátod, aki vigyáz rád. Neki már más a dolga. Nagy ember lehet belőle a király mellett.
Shaare megbékélt volna a gondolattal, hogy a barátja meghalt a villámcsapástól, de bánatosan rágódott azon, él valahol a fiú, mégsem láthatja soha többé. Ez még úgy is elkeserítette, ha eltűnése után jobban élhet, mint eddig.
Az fájt leginkább, hogy az országot, ahová került, ellenségnek ismerte. A Déli Birodalom a Nagy Sivatag túloldalán feküdt, nagyon nehezen lehetett odajutni, és épeszű ember nem vágyakozott arrafelé. Sokan keltették rossz hírét annak a földnek. Azt rebesgették, levágják a fejét az arra tévedő idegeneknek, és utána a falu főterén lakomát csapnak a testéből, ha pedig Romokba, a fővárosba visznek valakit, akkor tenyészállatként bánnak vele, rabságban tartják, amíg szaporodni képes, aztán amikor már öreg és képtelen utódokat nemzeni, a többiekhez hasonlóan elfogyasztják valamelyik ünnepükön.
– Hazugság a legenda – szólalt meg hosszú hallgatás után a tanítónő. – Tudom, arra gondolsz, emberevők földjére került Doween. Ne higgy a meséknek! A tudatlan parasztasszonyok riogatják ezzel a gyerekeiket. Arrafelé ugyanolyan emberek laknak, mint amilyenek mi vagyunk itt, északon.
– Honnan tudsz erről bármit? A Nagy Sivatag áthatolhatatlan!
– Vannak, akik megkerülik az Üvegpusztát. Ha valaki minden áron délre akar jutni, kénytelen megmászni a hegyeket, úttalan utakon átvágni a vadonon, és a hosszú vándorlás után, ha megússza anélkül, hogy eltévedne vagy felfalnák a vadállatok, eljuthat oda. Néhányan megtették az utat, és akadnak olyanok, akik visszatértek… – a tanítónő lehalkította a hangját – …mesélik, hogy vannak emberek, akik a griffmadár hátán kelnek át a sivatagon, és úgy hírlik, a madárral repülve nem telik el annyi idő a megérkezésig, mint amennyi napkeltétől napnyugtáig tart.
Shaare máskor szívesen hallgatott meséket azokról a csodálatos dolgokról, amik a falu határán túl vannak, de most más érdekelte: Doween és a saját jövője. Kevéssé elégítette ki Lane anyó válasza, amely szerint tudós lesz belőle, aki a király jobb keze lehet.
– Visszatérhet, mint kovács? – kérdezte reménykedve.
A falusiak számon tartották a kovácsok időnkénti látogatását, megbecsült vendégnek számítottak a településen. Vassal dolgoztak, a lovak lábára való patkókat hoztak magukkal, amit aztán később, amikor a régi elkopott, a legények felverhettek az állatok patáira. Megjavították a szekerek fém alkatrészeit, megvasalták a kerekes kutak tengelyét, új zsanérokat készítettek a kemence ajtajára, ásót, kaszát, mezei szerszámokat árusítottak, majdnem csodákat tettek.
– Számunkra módfelett hasznos a kovácsok munkája, de nem ők a legfontosabb emberek az életünkben – felelte az anyó. – A barátodból igazi tudós lehet, aki a kovácsoknál is hatalmasabb tettekre hivatott. Talán ő hajtja egyszer a király griffmadarát.
Shaare ezt most hallotta először.
– A királynak saját griffmadara van?
– Az a hír járja – tétovázott a tanítónő.
– 3 –
Az udvarról nagy lármával rontott be a konyhába Vianka, Lane anyó tízéves unokája. Meztelen talpa hangosan csattogott az agyagpadlón.
– Éhes vagyok mami.
– Kész a vacsora. Moss kezet, és ehetsz!
A kislány a cseréplavórhoz ment, a nagy korsóból vizet löttyintett bele, és dörzsölni kezdte a tenyerét.
– Mihez kezdjek? – hívta fel magára a figyelmet Shaare.
Az asszony megcsóválta a fejét.
– Nincs mit tenni. Az a leghelyesebb, ha belenyugszol Doween elvesztésébe, és más barátot keresel.
Shaare erre a tanácsra vágyott a legkevésbé. Az járt az eszében, jó lenne inkább megtalálni a pajtását, azután valahogyan kimódolhatnák, miképp maradhassanak egymás közelében. Meg sem fordult a fejében, hogy a fiú valami mást képzel a jövőjével kapcsolatban. Erős hittel bízott abban, Doween ugyanerre vágyik.
Hirtelen azt érezte, egy gondolat igyekszik áttörni az agyában kiépített védőfalat. Erőszakosnak érezte a behatolást, nagy erőt igényelt tőle, hogy visszatartsa a befurakodót, végül felhagyott ereje fecsérlésével. Kutatta, ki zavarja a gondolatait.
– Meg fogsz szökni? – végre felfogta, Vianka tolakodik felé kíváncsiskodva az elméjéből indaként kihajló gondolataival.
– Te hallod a gondolataimat? – kérdezte elámulva, némán, anélkül, hogy a kislány felé fordulna.
– Persze, hogy hallom. Mindenkiét szoktam hallani, pont a tiédet ne hallanám?
Shaare eddig még senkivel sem találkozott, aki hozzá hasonlóan képes más gondolatait felfogni. Azt hitte, ez a tulajdonság egyedül az ő kiváltsága.
– Azt még nem tanultad meg, hogyan zárj ki a fejedből a másokat?
Vianka most felé fordult, és nevetett.
– Mit nevetsz? – kérdezte fennhangon a nagyanyja, aki nem érzékelte a hangtalan párbeszédet.
– Shaare olyan kócos, mint aki egy hete fésülködött utoljára – hazudott szemrebbenés nélkül a gyerek.
– Szégyelld magad! – intette őt némán Shaare. – Ne lopakodj be még egyszer az agyamba, mert letépem a füledet!
– Nem akartam meglesni a gondolataidat – szabadkozott Vianka, és némán összezárt ajkáról egyáltalán nem látszott a nagylánnyal folytatott intenzív társalgás. – Annyira bánkódsz, hogy az udvar végéig hallatszik a sírásod.
– Te is bánkódnál, ha füstté válna a barátod.
– A nagyi szerint jobb dolga lesz, mint eddig volt.
– Elhiszem, ha látom – felelte mérgesen Shaare.
– Utána mész, mert szerelmes vagy belé! – a kislány a leves felett megeresztett egy csúfondáros fintort.
Shaare elképedt a felé sugárzott gondolattól. Még sosem jutott eszébe, hogy szerelmes lehetne bárkibe, az pedig különösképpen nem, hogy éppen Doweenba, aki a legjobb barátja, amióta az eszét tudja.
– Összevissza beszélsz! – sistergett a gondolat, amit Vianka felé küldött.
– Nem árullak be – ígérte meg a kislány. – Ha megnövök, keresek magamnak egy olyan fiút, mint Doween, és mi is elszökünk itthonról. Elmegyünk a fővárosba, és megkeresünk titeket. Addigra már biztosan férj és feleség lesztek.
– Elég legyen! – ripakodott rá gondolatban. – Hagyd abba!
– Este indulsz? – érdeklődött némán a kislány.
– Mi közöd van hozzá? – Shaare gondolata megint dühösen csapott le. Vianka eltorzult arccal kapott a homlokához.
– Mi bajod? – nézett rá kérdően a nagymama.
– Belenyilallt a fájdalom a fejembe – ismerte be halkan a kislány.
Shaare megszánta. Váratlanul érte, hogy haragos gondolataival fájdalmat okozhat.
– Ne haragudj! – kérte megenyhülten, még mindig némán üzent Viankának. – Nem bántalak többet – ígérte, és együtt érzően gondolt a kislányra, enyhíteni szándékozott a fájdalmát. Bár idegenkedett attól, hogy felnőttként gondoljon magára, mégis felelősnek érezte magát. Erősebb a cserfes lánynál, és óvatlanul visszaélt az erejével. – Kisgyerek vagy még – gondolta. – Kár így rárontanom valakire, aki még járatlan ebben a dologban.
– Már rendbejöttem – válaszolta szavak nélkül Vianka. – Segítettél azzal, hogy megsajnáltál – visszahajolt az asztal fölé, és tovább kanalazta a levest.
– Elbúcsúzom – köszönt el fennhangon a tanítónőjétől Shaare.
– Vigyázz magadra! – kívánta Lane anyó, és Shaare megrettent az elbocsátó szavaktól, mert úgy hangzottak, mintha a tanítónő is olvasná az ő gondolatait, de rájött, csupán egyszerűen kikövetkeztette a szándékát.
– Egyedül nagyon védtelen vagy – intett búcsút az anyó.
Shaare elhagyta a tanítónő házát, tétovázva hazaindult. Türelmetlenkedett, vonzotta őt a messzeség, ahová Doween eltűnhetett, mégis fékezte magát. Úgy döntött, kivárja a reggelt, nem eredhet útnak egyszerű értéktárgyai nélkül. Jobb, ha összeszedi otthon a holmiját, azt a keveset, ami az övé, és napkelte után indul. Ha azonnal útra kel, ráesteledik, mielőtt eléri a várost. Éjszakázott már máskor az erdőben. Megtörtént néha, hogy magányosan elkószált, és késő este ért vissza a faluba, olyankor a lombok között talált rá a sötétség, az úttól távol. A Bikahegy erdejének állatai barátságos jószágok, nem tartott az erdei estéktől, ellenben joggal bizalmatlankodott az utakon kóborló mindenféle, és néha barátságtalan emberekkel szemben. Kevesebb bajjal számolhat, ha a szülőfalujában éjszakázik, feleslegesen nehezítené az indulását a hiábavaló kockázattal.
Hazament tehát, elfogyasztotta levesét, amit a mostohája főzött, aztán a boszorkányt, – ahogy Hosszú Kármint magában nevezte – és mostohaapját gondosan kerülve, összekészítette a batyut, amit reggel magával visz. Az egész elfért a kis háromlábú széken, ami a kuckójában, az ágy mellett állt éjjeliszekrény helyett. Felesleges lenne amiatt aggódnia, hogy valamiféle nagyobb kupac felkeltené az előkészületekre a figyelmet. Kevés tulajdona erre alig adott okot. Kis ruhatárát tette oda, a fésűjét, tisztálkodó szereket, tűt, cérnát, pár gombot tartaléknak meg a gyűrűjét, amit az anyjától kapott, mielőtt meghalt a martalócok támadásakor.
Nyugtalanul aludt. Az út rejtelmei, amelyek reá vártak, elkergették az álmát. Hánykolódott a kényelmetlen ágyon, és néha szenderült el rövid időre.
Volt szerencsém az első részt olvasni, de ez most tovább fokozta a bennem lévő izgalmat! : ) Főleg, hogy ez kissé eltér az első résztől, amitől csak még jobb és „íncsiklandozóbbá” válik, pedig nem vagyok oda és vissza a sci-fiért, most mégis tovább húztad a kíváncsiságom Attila: )
Örülök, hogy én lehettem az első kommentelő: )
Ezt az írást már nagyon vártam! 😀 és nem csalódtam. Egyedi, izgalmas történet, ami kicsit új keletű! Demeter Attila, szép munka! Azért a füst dolog nekem kicsit a Lost c. sorozatra asszociált, de ez nem baj, mert imádom azt a sorozatot! Ám utána kiderült, hogy teljesen más dolog van a háttérben. 🙂
Helyesírási hibát nem találtam, az eseményeket filmként láttam magam előtt. A helyszínek (Üvegmező, Fekete Hegy stb.) kicsit zavarosak voltak, már olyan értelemben, hogy a könyv elejére el tudnék képzelni egy térképet a világról, hogy tisztábban lássuk a képet. Akárcsak Tolkiennél 🙂
Egy aprócska hozzászólásom lenne egy dologhoz, ami inkább észrevétel az én részemről. Az pedig, hogy a következő mondat nem éppen stimmel: „– Már rendbejöttem – válaszolta szavak nélkül Vianka. – Segítettél azzal, hogy megsajnáltál..” – mivel egy tízéves gyerek mondja ezt, nekem egy kicsit sántított. Szerintem, nem mondana ilyet egy gyerek, bár lehet rosszul látom. Talán valami olyat jobban el tudnék képzelni, hogy ” Már jól vagyok” vagy „Minden rendben”. Bár javítson ki a szerző, hogyha ez így volt tudatos. 🙂
A gondolatolvasós rész is sok helyről ismerős 🙂 de nem baj. Nekem tetszett! Olvasnám még!
Nekem nagyon tetszett ez a kis rész. Igazán felkeltette a kíváncsiságom, bár nem kedvelem különösen a fantasy világát (most még úgy vélem, ez fantasy regény lesz). Minden szót a helyén éreztem, semmi sem akasztott meg, zökkentett ki az olvasásból, teljesen belefelejtkeztem a történetbe. Köszönöm szépen.
Kedves koránkelő hozzám szólók!
Köszönök minden megjegyzést, és engedelmetekkel délután, egy nagy lélegzetvétellel válaszolnék mindenkinek.
Kezdem azzal, hogy nagyon olvasmányos. Jól lehet vele haladni. Azonban vannak problémák.
– az elején kicsit elvesztem abban, hogy ki kicsoda.
– a főszereplő gyerekek most kezdenek felnőtté válni, nem emlékszem hogy volt-e említve a koruk, de én 14-16 évesre tippelem őket. Egy ilyen korú gyerek nem azon gondolkodik el, hogy nem sokára felnőtt lesz és nem akar felnőni, hanem azon, hogy mikor lesz már felnőtt. Még akkor is ha az egyikük egy lány, aki érettebb a fiúnál. Sőt éppen ezért. Tapasztalat.
– azon sem gondolkodik el, hogy jó-e a felnőtté válás. Azt inkább sietteti mindenki.
– túl sok mimndent kimond a szerző, ahelyett, hogy megmutatna. A múlt leírása helyett inkább párbeszédben kellene rá emlékezni.
– ami nagyon zavart még az, hogy a griffmadár hogyan tud a levegőben mozdulatlanul himbálózni? Vagy himbálózik egyhelyben vagy mozdulatlan, de akkor meg miért nem esik le?
– a másik ami zavart az, hogy én úgy emlékszem(bocsánat ha nem így volt) hogy tavaly az Attila kardoskodott a tőmondatok mellett. Itt alig volt. Pedig szerintem sokkal hatásosabb lett volna az veszély jelenet ha tőmondatokból állt volna. Jobban lehetett volna a feszültséget érzékeltetni.
– Engem az is zavart, hogy sokszor nem tudtam mikor ki beszél és mikor kivel történnek a dolgok. Sokszor megakadtam emiatt.
– kicsit szájbarágósnak érzem, hogy minden párbeszéd mondat után van egy hosszabb magyarázat. pl: a kovácsnál. Szerintem mindenki tudja mit csinál egy kovács. Valahogy ezt is inkább a párbeszédbe kellene beleágyazni.
– engem ebben a történetben zavar az, hogy a szerző pajtásnak hívja a fiút, közben meg az izmos karjáról beszél. Kezd férfivá érni akkor már nem pajtás, esetleg barát.
– ha a lány (Shaare) gondolatolvasó akkor miért nem látja a fiú gondolatait? Akkor tudná, hogy vágyi-e rá vagy sem? És ha nem látja akkor az miért nem tűnik fel neki, vagy miért nem bosszantja?
– engem az is zavart, hogy amikor a nagylány és a kislány gondolatban beszélgetnek, akkor ezt sokszor közölte a szerző. Szerintem ez felesleges, hiszem amikor így trécselnek akkor az dőlt betűvel jelőlve van. Ez jó elkülönítése a hallható beszédtől.
Összességében nem rossz a téma. Engem a hibák ellenére is megfogott, kíváncsivá tett. Jöhet a következő részlete.
Tetszett a részlet. A nővé, illetve férfivá válás kényes időszakának hangulatát jól leírta, bár véleményen szerint a fiatalok nem élik meg ennyire intenzíven ezt az élményt, hiszen ez egy lassú folyamat, amihez azért megtanulnak alkalmazkodni. A „gondolatolvasós” jelenetet kissé erőltetettnek éreztem, mintha muszáj lett volna közölni már az elején, hogy ez a jelenség létezik a világban. Ennek ellenére a történet olvastatta magát és izgalmasnak ígérkezik!
Nagyon tetszik , várom a folytatást! Egy személyes kis észrevétel nekem még jobban tetszett volna ha nem árulod el ilyen hamar hogy miért vitték el a fiút és hogy mi lehet belőle, a tanítónő túl sok mindent árult el, ha nem tette volna, az még jobban fokozta volna a kíváncsiságomat.
Olyan ismerős volt a történet és nem tudtam miért. Aztán rájöttem, hogy korábban az egyik szerkesztésben már olvastam belőle.:)
Már akkor is tetszett, de most még jobb lett szerintem. Gratulálok!
A részlet tetszett (és ismerős is volt). A háttérvilág sejtetése tetszik, de azzal én is egyetértek, amit a többiek mondtak: gyakran kimondod a nyilvánvalót, Attila. Gondolok itt a szerelemre, félelemre… a többiek szerintem jól elmondták.
Bővebben csak a tőmondatos dologhoz szólnék hozzá: nekem nem hiányoztak a részletből. A veszélyt lehet másképp is érzékeltetni – egy lezárt mondat mindig megakaszt egy kicsit, a megakadás pedig lelassítja az ütemet. A tőmondatok jók olyan veszélyes helyzet leírására, amit pl. tehetetlenül figyelsz, és a tizedmásodpercek óráknak tűnnek, de ha az események közepében vagy, pont a hosszú mondat a legjobb szerintem – mert olyan, mintha egy levegővel hadarnál el valamit.
Gondolom, ez is az egyik pályázatos mű, de miért nem látom a Pályázók menüpont alatt??
Egész jól sikerült, olvastatja magát, gördülékeny a fogalmazás. A griffmadár okozta eltűnés számomra új. A gondolatolvasás nem, de attól még ki lehet valami jót hozni belőle.
Érdekes, hogy a kamaszok felnőtté váláshoz való viszonyát többen is említették. Két lány és két fiú apjaként azt látom, hogy a lányok nem siettetik, talán megértik, hogy felelősség vár rájuk, míg a fiúk alig győzik kivárni.
Az eltűnést én is rövidebbre szabtam volna, több tőmondattal, így egy kicsit túlírtnak tűnik.
Kíváncsi lennék, hogy a hölgyek élethűnek tartják-e Shaare-t. Nehéz a másik nem nézőpontjából írni, mert a férfiak és nők másképp gondolkodnak, más részleteit veszik észre a világnak, másra asszociálnak ugyanazzal a dologgal kapcsolatban.
Mielőtt bárkinek válaszolok, szeretném jelezni, hogy megtiszteltetésnek tartom, hogy ebben a mezőnyben helyet kaptam itt az oldalon! Annak különösen örülök, hogy mindjárt az elején sorra kerültem.
Mindenkinek köszönöm a megszólalását!
Egy többeknek szóló válasszal kezdem. Mivel sokaknak okozott gondot a szereplők életkora, ezért világos lett a számomra, hogy ezt jobban meg kellett volna írnom. Azt akartam hangsúlyozni, hogy életkortól függetlenül mind a ketten a kamasszá válás idejét élik, de látom, hogy ez a szándék nem sikerült eléggé jól.
Kedves Emma! Én is örülök, hogy Te lettél az első kommentelő.
Kedves B.Tothe! A térkép dolgát már más is említette, talán tényleg érdemes lenne megfontolni, de a regény későbbi részeiben (ami persze most nem mond semmit az olvasónak) mindenki előveheti az iskolai Atlaszt, és megkeresheti a helyszínt. Vianka és Shaare párbeszédén sokat törtem a fejem, úgy látom, még maradt a feladatból.
Kedves Dóri!
Örülök, hogy tetszett! A regény bár olyan stílusban indul, mint a fantasy történetek, ez mégis sci-fi. Talán azért érzed a lájtosabb műfajok közé tartozónak, mert igyekeztem olyan regényt írni, amelyik nem a műszaki halandzsától duzzad, hanem az enyhén romantikus irányban halad.
Kedves Molnár Beáta!
Ezen a felnőtté válós narráción még faragnom kell, azt látom. A griffmadár mozdulatlansága? – erre nehéz úgy válaszolni, hogy ne spoilerezzek.
A tőmondatokkal kapcsolatban azt hiszem, rosszul emlékszel. Sajnos, rám éppen az ellenkezője illik, mint a „tőmondatok bajnoka” jelző. A barátaim szokták felhívni a figyelmemet a tekergős, bonyolult mondataimra. Már jobb a helyzet, mint másfél két éve, de még van hová fejlődnöm.
A kovácsos részlettel is alighanem igazad van, még azon is igazíthatok egy adagot.
A gondolatolvasás képessége: Spoilerezés nélkül elárulhatom, hogy Shaare nem leskelődik másnak az agyában, ez nála erkölcsi kérdés.
Egyéb megjegyzéseidet is figyelembe veszem, köszönöm szépen a részletes véleményt!
Kedves Lilla! Köszönöm a kedves szavakat! A gondolatolvasós rész valóban fontos a regény története szempontjából, de azért elgondolkodom majd rajta, ne legyen-e finomabb a figyelemfelkeltés.
Kedves Pintér Éva! Remélem, hogy megismerkedhetsz majd a folytatással. Amikor elárultam, hogy hová lett a fiú, nem nagyon szaladtam előre a történetben. Ez még nem az igazi csattanó, tehát bőven van még cselekményszál, ami a későbbiekben leköti az olvasó figyelmét. Remélem, hogy a folytatás majd meggyőz erről.
Kedves Natália! Valóban visszaéltem kicsit a nyereményemmel, ami lehetővé tette, hogy ennek a regénynek az első tízezer leütését elolvastathattam egy hozzáértővel, ezért a mostani szemelvény fele ismerős lehetett. A gratulációt köszönöm!
Kedves Dryka! Köszönöm, hogy elolvastad!
Kedves Gyula! Más is említette az eltűnős rész hosszát, és valószínűleg igazatok van. Meglehet, hogy kicsit jobban élvezkedtem a jelenettel a kelleténél. Az ellenkező nemű szereplő lelkéből kinézni valóban nehéz, majd amikor több hölgy is elolvassa a szemelvényt, talán okosabb leszek 🙂
Köszönöm az eddigi véleményeket! A későbbiekre és a FB-n érkező gondolatokra másik válaszban reagálok!
Most már látom a Pályázók között. 🙂
A női szemszögről úgy gondolom, h. jó is lehet, bár ennyiből még nagyon nm tudok következtetni. Viszont a műben úgy van ábrázolva, hogy a lány csak barátként tekint a fiúra, eszébe sem jut még férfiként gondolnia rá. Ám amikor puszit ad neki, ő is elpirul, zavarba jön. Később viszont megint az szerepel, hogy eszébe sem jutott az, hogy esetleg szerelmes lehet belé. Viszont ha már egy puszinál elpirul, zavarba jön, akkor már eszébe kell, hogy jusson, hogy itt már mást is érez a barátja iránt, nem teljesen csak barátként tekint már rá.
Amúgy tetszik a mű. 🙂 Ügyesen meg van írva. Bár én is fantasy műfajra következtettem az olvasottak alapján… 🙂
Attila, tetszik az az alázat, ahogyan viszonyulsz a hozzászólók véleményéhez. Azt éreztem, amíg a felkerült részletet olvastam, hogy sikerült belevinned az írásodba is. Engem ez mindig lenyűgöz, bárkiről is legyen szó. Finoman, körültekintően bánsz a szavakkal. Gratulálok!
Kedves Eloise!
Könnyű alázattal fogadni azt a kritikát, amiben szeretetet látok. Ha nem is az írásaimmal, de forogtam már néhányszor a közönség előtt, és mindig örömmel fogadtam a közönség szeretetét, és a szeretetből fakadó kritikát. Van azonban még valami ezen kívül.
Bolond ember az, aki nem köszöni meg azt, ha segítséget kap. Nekem pedig sokat segítettek ezek a hozzászólások. Néha bizony indulatos ember vagyok, de mindig a munka iránti tisztelet vezérel még az indulataimban is. Itt pedig a munkáról beszélt mindenki.
Még van egy további szempontom is. Alapvetően nem azt érzem, hogy a pokolba kívánták az olvasók az írást. Olyan hibákra hívták fel a figyelmemet, amelyek anélkül javíthatók, hogy a fél fejezetet ki kellene dobnom, vagy le kellene bontanom valamelyik szereplőm jellemét. A tanácsok alapján árnyaltabbá, jobbá tehetem a karaktereimet, és csiszoltabbá a történetet. Az is bolondság lenne, ha nem örülnék az észrevételeknek. Elvégre néhányan helyettem dolgoztak, ezért köszönet jár.
Kedves Attila!
Őszintén szólva, miután úgy ízekre szedte Sansa alkotását, én többet vártam volna. Nem értem miért kellett szőrszálat hasogatni ilyen szinten? Olyan dolgokon akadt fent, amik teljesen érthetőek voltak számomra, és olyan szóvirágokat, szituációkat kritizált meg, amik tökéletesen visszaadták azt a hangulatot, aminek lennie kellett. Ön úgy tűnik eléggé szelektív látású, és csak arra figyel amire szeretne odafigyelni. Javaslom fusson neki még egyszer az alkotás olvasásának, mert a társadalomkritika íze a műben ami szinte neonként ragyog minden mondatban, Önnek nem igazán esett le.
Ó és el ne feledjem, csatlakozom az előttem szólóhoz, szegény griff jól le lehetett dermedve, hogyan is tudott volna így bármit is csinálni. Egy vitorlázó madár minden, csak nem dermedt. Ez a példány valószínűleg meglátta Önt amit kritikát ír egy másik műhöz. Talán meg kellett volna maradnia az eredeti elgondolása mellett, és nem fűzni semmit a részletekhez. Így eléggé ízetlen lett számomra a története, pedig egy elég jó alkotás, amihez szerettem volna gratulálni…
Mondom szerettem volna.
Kedves Dryka!
Úgy gondoltam, hogy a felnőtté válás környékén az ember néha nincs tisztában még a saját érzelmeivel, de látom, hogy a női olvasók véleménye merrefelé irányítaná Shaare viselkedését. Azt hiszem, szót fogok fogadni, mert mégis csak Ti, nők tudjátok milyen a női lélek tizennégy éves korban. Szívesen hallok Tőletek azokról a kicsike titkokról amelyeket évtizedek óta akarok megfejteni, de eddig nem sikerült. A jó pap is holtig tanul, hát még az, aki gyarló férfiember.
Kedves A.W.!
Mindenkinek a munkáját ízekre szedem, és a magamét sem szoktam kímélni. Másokat is arra kérek, hogy ne kíméljen, hiszen a tételes hibajegyzék, az ízekre szedett írás bizony tanulságos a szerzőnek, és segítség a jövőre.
Sansa írásához fűzött első mondatomban nagyon fontos részt találhat, aki keres. Ezt írtam: „… ennek a nem rossz regénynek a szerzője hibáztathatja a bírót…”
Ezzel általában elmondtam a véleményemet, és utána következett néhány kiemelés.
A végén egy további mondatban a bevezetéshez hasonlót állítottam: „Lehet, hogy kicsit méltatlan a fenti műhöz ez a kiveséző szigor, de hát az előzmények ezt teszik indokolttá.”
A kiemelt részeken lehet vitatkozni, és ha szükséges állok elébe. Ha tévedtem megkövetem a szerzőt. Történt velem ilyen a múltban, és emiatt nyugodtan nézek a tükörbe, mert a tévedést elismerni szerintem érdem. Ehhez persze meg kell győzni engem, amire a jelen hozzászólásban nem történt kísérlet.
Szívesen fogadom az írásommal kapcsolatos megjegyzéseket mindenkitől, így Öntől is. Kérem, ne kíméljen, mert csak őszinte kritikából tanulhatok én is, mint bárki más!
Tisztelettel:
Demeter Attila.
A.W. -hez szólnék most!
Ugyan nem ismerem Demeter Attilát, mégis védelmembe kell vegyem! Az utóbbi időben szorgosan nyomon követtem az oldalt, s még a tavalyi posztokat/hozzászólásokat is végigböngésztem. Nem volt olyan, melynél Attila deresedő kobakja fel nem bukkant volna. Be kell ismerni, van egy sajátos stílusa, ami igen sokszor durva, de nem lehet nyakába rakni az „Örömöm mások zaklatása” táblát. Volt, hogy én is meglepődtem némely hozzászólásán, de biztos vagyok benne, hogy mindegyikkel az adott szerző épülését kívánta szolgálni. Nagyon aktív tagja a közösségnek, és szerintem sokan sokat köszönhetnek neki. No persze, azért volt, hogy túllőtt a célon, de mint mondtam, puszta jó szándékból.
A kritika azért hasznos, mert kiemeli egy mű rossz tulajdonságait, megmutatja, min kell még csiszolni. S ha én kapnék ilyen kiemelt figyelmű és részletes kritikát a művemre, bizony két kézzel ragadnám meg az alkalmat!
Nyilvánvalóan Ön az Attila által kritizált alkotás hozzátartozója/barátja/kertésze/stb., ezért is kelt pártfogoltja védelmére. Érezhető élccel, ” NA MAJD ÉN JÓL MEGMONDOM ENNEK AZ ATIS GYEREKNEK!!!” jelszóval tulajdonképpen konkrétumok nélkül írt valamit, melynek se építő célja, se más kézzelfogható tartalma nincs az ellenségeskedésen kívül.
Köszönöm figyelmét!
Attila: Kritikát nem írok, arra vannak mások, akik jobban értenek hozzá, meg is hagynám nekik ezt a tisztséget. Maga meg csak nyugodtan kritizáljon meg mindenkit, nem baj az, ha néha lesújt a lángpallos! Csak legyen kész arra, hogy az olykor magát is megégetheti!
Kedves Deryck!
Elöljáróban hadd kérjelek meg Téged is, mint itt mindenkit, hogy tegezz! Nem tartok attól, hogy a közvetlen megszólítás veszélyes lehet, viszont magázva körülményes a párbeszéd.
Sajnos néha akaratom ellenére is megtörténik, hogy sarkosabban fogalmazok a kelleténél. Néha mással is megesik, aztán az lesz a vége, hogy tisztázzuk a dolgokat, és akár valamiféle barátság is kialakulhat a dologból.
A.W. szavait megértem, ő a partvonalon kívül állva ennyit tehet, hát megteszi. A maga módján jó szándékú volt, és nem lépte át azt a határvonalat, amin túl gorombának nevezhetnénk. Tisztelem őt a véleményéért, bár nem értek vele egyet. A pályán mellettem küzdő írótársnak, ha rosszabbul esett a kritikám, mint amennyire jogos, azt sajnálom, de bizonyos vagyok benne, hogy amikor elmúlik az első keserűség, megtalálja megszólalásom elején és a végén az elismerést, amit nemcsak képletesen írtam oda, hanem szó szerint is. Ilyesmin magam is átestem néha, manapság már sokkal kevesebb indulattal fogadom a kritikát, mint pár évvel ezelőtt. Ha valaha olyan regényt tudok majd írni, amit egy kiadó alkalmasnak ítél arra, hogy azért az elismertségét és a pénzét kockáztassa, akkor azt annak köszönhetem, hogy a kritikát megtanultam a helyén kezelni.
Köszönöm szépen a hozzászólást.
Nekem is Déjá vu érzésem volt, sőt, úgy rémlik akkor írtam, is, hogy nekem nem jött be, hogy miért azt már sokszor említettem.
Az is sokszor írtuk, mennyire fontos az első mondat, az első bekezdés. Ezen ok miatt, én ezt a mondatot raktam volna az elejére:
„– Apám arra kért, lépjek be a rendvigyázókhoz – panaszolta Doween. – Nincs hozzá kedvem.”
A „rendvigyázó” szó felkelti az olvasó figyelmét, érdeklődését, azt pedig, hogy ki miért mondja később bőven van alkalom leírni.
A tegnapi bejegyzésedre reagálva, elég jól leírtad a szereplők életkorát, sőt talán kicsit túl is ragoztad. Mint ahogy többen említették, a probléma azzal van, hogy az adott korosztály másképp gondolkodik, beszél. Úgy vélem az a megoldás, hogy e beszélgetés előtt, de mindenképp az életkor leírása előtt „közölni kell” az olvasóval, hogy nem átlagos emberekről van szó.
A hosszú mondatokról szóló kritika láttán somolyogtam, hiszen a rövid mondatok rám jellemzők, talán arra emlékszik a kritikus, amikor erről ezen a honlapon csevegtünk. Ám igaza van, nem használtad ki eléggé a mondathosszban adódó lehetőséget, pedig „beszéltünk” róla, hogy a tőmondatok felpörgetik a cselekményt, amíg a hosszúak lassítják, álmosítóvá teszik. Hét sort írtál a fiú eltűnéséről, pedig talán a fele is bőven elég lett volna. Jóval utána írtad, hogy a lány újra meg akarta érinteni, pedig ez az első reakció, ha valakivel beszélek, és köddé válik. Nem hiszek a szememnek, ezért másik érzékszervet a tapintást hívom segítségül. Az összes többire, mesék, legendák, fonóbeli vénasszonyok ráért volna hazafelé az úton gondolnia, amikor választ keres a történtekre.
Röviden ennyi, éjszakás voltam. 🙂
Kedves Kósza!
Köszönöm szépen, hogy az éjszakai fáradalmak nem vették el a kedvedet attól, hogy végig olvasd. Az első mondat dologgal kapcsolatban igazad van. Valóban statikus a kezdés, a padon üldögélő és gyakorlatilag semmit sem csináló emberekkel, és érdekesebb, informatívabb az általad ajánlott mondat. Megfontolom, és a tanácsot általános érvényűen is megjegyzem magamnak.
Az adott korosztály jellemzése és gondolkodása még alighanem sok fejtörést fog okozni nekem, ha egyszer hozzányúlok a szöveg javításához. Még várok pár napig, és összegzem a véleményeket, aztán talán soron kívül elvégzek egy korrekciót a szövegen, mert ezt jobb a friss benyomásokkal megtenni. Eléggé bonyolult kérdésről van szó, de mivel a cselekményt szinte semmiben sem befolyásolja, hajlamos leszek alaposan megrágni a témát, hogy a legtetszetősebb, legvalósághűbb és a háttér magyarázatára legalkamasabb formát megtaláljam.
A tőmondatokra csak annyit: Ismerheted a fogalmazásomat azokból az időkből, amikor még csak magam ellenőriztem a szövegemet. Azok voltak csak az igazán bonyolult és nyakatekert körmondatok. Hosszú utat megtettem azóta, de még van előttem kaptató.
A fiú eltűnése körüli túlírt részt már mások is említették, és ebben az bosszant igazán, hogy amikor – ki tudja hányadszor – átellenőriztem, magam is gondolkodtam rajta, hogy ott valami nem stimmel. Törtem a fejem, hogy mi lehet az. Most már tudom 🙂
Köszönöm a figyelmedet. Ezúttal is hasznosul.
Kedves Attila!
Amíg Ön „csúfolódva pislog”, addig Én nem tudok érdemben hozzáfűzni semmit ehhez az alkotáshoz.
Kedves Attila!
Ne vedd magadra a bántó szavakat azoktól, akik először fordulnak meg itt az oldalon. Megérdemelten került ki az írásod, és én egyetértek veled, hogy minden vélemény csak segít, hogy még jobb lehessen az írás. Egyik kézirat sem tökéletes, mindegyikben kell valamit javítani, még azokban is, amik később kiadásra kerülnek. Ez egy rögös út.
Az viszont különösen zavaró, hogy olyantól érkezik hozzászólás, aki csak azért látogatja az oldalt, hogy megvédje ismerőse/barátja/családtagja/ vagy éppen saját maga írását. A kritikát tudni kell fogadni, az első megjelenést követve nem véletlenül került fel ismét V. Bea által közölt cikk,”Hogyan fogadjunk kritikát?” címmel. Érdemes kedves A.W először ezt elolvasni.
Már vártam rá, mikor lesz ilyen jellegű „védőbeszéd” az oldalon. 🙂
Sok sikert mindenkinek, és fel a fejjel!
Szia Attila!
Nem olvastam végig a kommenteket, ezért lehet, hogy már más is írta…szóval azon kívül, hogy érdekesnek ígérkezik a történet, vannak benne leírások, amelyek komolyan megakasztanak, mert nehezemre esik elképzelni bizonyos jeleneteket. Példa:”Egy pillanatra abbahagyta a sikítást, újra levegőt vett, aztán megint kitört belőle a félelem hangja. Nézett mindenfelé remélve, hogy a közelben valahol meglátja a barátját, akitől búcsú nélkül elszakította valami gonosz mágia, de sehol sem látta.”
Miközben sikít, néz mindenfelé, hogy hol lehet a barátja. Nna. Hát ez nem épp életszagú.
vagy:”Rémülten felsikított, felugrott, és forgolódva kutatott maga körül.”
Valahogy sok a sikítozás, és nem elég életszerűek a reakciók. Vagy a dermedt griff, erre is más kép ugrik be. (inkább nem írom le mi :))
Na de nem szedegetem össze mindet, mert lehet, hogy csak nekem nem jön át.
Más: a felnőtté válás körüli vacillálásról, szerintem a gyerekek, vagy tinik, inkább csak éreznek bizonyos dolgokat, mintsem ennyire pontosan megfogalmaznák azokat. És úgy éreztem, de ez már tényleg csak a saját benyomásom, mintha az érzelmesebb részek, a romantikába hajló mondatok nehezedre esnének, és csak azért kerülnek bele, hogy „eladhatóbb” legyen a történet.Ami nem baj, hisz ez a cél, csak egyelőre érezni, hogy nem esik jól. Ezt nem bántásból írom, remélem nem is haragszol meg, és elképzelhető, hogy rosszul érzem.
Köszönöm, hogy olvashattam, az ötlet egyébként tetszik, figyelni fogom a következő részt is!
Kedves B. Tothe!
🙂
Kedves Anita!
Elhiszem, hogy nem olvastad végig, viszont akkor ráéreztél azokra a legfontosabb hibákra, amelyek a legtöbb olvasó számára is szembeötlöttek. Gyakorlatilag összefoglaltad a legfontosabb gondolatokat. Jó a szemed.
Fel sem tételezem, hogy bántásból írtad volna, és köszönöm szépen a véleményedet. Minden megerősítés számít, amely segít abban, hogy jobbá írjam a történetet, ha újra átdolgozom.
Örömömre szolgált, hogy ettől függetlenül tetszett, és érdekel a folytatás. Remélem, hogy felkerül még ide egy vagy két rész, ahogyan az tavaly is történt, és azok a részek is elnyerik a tetszésedet úgy általában.
Kedves Attila!
Itt az Aranymosáson újra meg újra rádöbbenek, hogy mennyire sokat számít a kezdés egy történet megítélésénél. (A hétköznapi olvasásnál szerintem ez ennyire nem számít, mert nem egy lassan, nehezen beinduló könyvet olvastam már végig a lassan csordogáló kezdés ellenére –- de itt, ahol még csak az első kb. 10 000 leütés alapján alkotunk valamilyen képet, egyáltalán nem mindegy, hogy milyen a nyitány.) A te kezdésed erős, emlékezetes kezdet. Felvázolod az alapproblémát, megteremtesz egy konfliktust, egy világot, egy figyelemre méltó karaktert.
A griffmadár, az eltűnés, az eltérő legendák és a gondolatolvasás képessége egyaránt olyasmi volt, ami bejött, érdekesnek találtam.
Van néhány dolog, ami szemet szúrt, szóval -– ahogy kérted is az olvasóktól -– összeszedem őket, hátha segítenek:
— az 1. fejezetben kiderül, hogy Shaare számol a kapcsolatuk megváltozásával, és az is, hogy tervezgették még a közös gyerekeket is. Számomra ezek után logikátlan, hogy Shaare sohasem gondolt volna arra, hogy ők ketten szerelmesek egymásba (3. fejezet hatalmas döbbenete), hiszen inkább úgy tűnt, mintha ezt a szerelmet ő természetesnek, az élete részének tekintette volna
— más is írta, és tényleg kérdés, hogy ennyire ódzkodik-e a felnőtté válástól egy éppen kamaszodó gyerek. A mi válgunkban én azt látom, hogy mi körülbelül akkor riadtunk meg a felnőtt-léttől, amikor tényleg ki kellett lépnünk az életbe (állást keresni, lakást fenntartani, felelős döntéseket hozni, stb.) -– lehet, hogy a történet világában ez már ebben a korban megtörténik, és akkor jogos. Egyébként tényleg inkább felnőni vágynak a gyerekek, kamaszok. 🙂
— van ez a rész: „– Baj az, ha esteledik? – terelte vissza a szót a napnyugtához.” –- ez előtt valóban kapunk egy gondolati kitérőt, de mivel a párbeszédben nem terelődik el a szó, és Shaare érzése, hogy Doween mellébeszél, az életben nem lehet több a másodperc töredékénél, szerintem nem tereli vissza a szót, hanem folytatja Doween gondolatmenetét a napnyugtáról
— ha jól láttam, felvetődött már, de én is kifejezetten soknak, az amúgy kellemes stílustól elütőnek éreztem a Doween eltűnése utáni pillanatokat. Világos, hogy az idő itt szinte megáll, és a jelenet felépítése – előbb látjuk, hogy Shaare hogyan reagál, aztán azt, hogy mire reagál így – jó (bár egy picit szenzációhajhász), de a sikítozás határozottan túlírt. Onnan is látszik, hogy itt szinte érzem, ahogy keresed a szóismétlést elkerülő körülírásokat (pl. a félelem szülte zsivaj). Számomra elfáradt ez a pár bekezdés, a kevesebb is tökéletesen átadta volna az érzést, de ez túl sok lett, amit már távolítok magamtól, nem átérzek
— kicsit zavarónak is hat, hogy a kovácsok munkáját elmeséled, de a rendvigyázó szó nem kap különösebb magyarázatot, holott az átlagos olvasódnak a kovácsról valószínűleg van fogalma, a rendvigyázót meg nyilván nem tudja elhelyezni a második bekezdésben.
Azt hiszem, ennyi. Örülök, hogy olvashattam ezt a részletet, és kíváncsian olvasnám a folytatást is.
Köszönöm!
Kedves Katalin!
Örülök, hogy a kezdést jónak tartod. Sokat formázgattam azért, hogy ilyen legyen, és ebben a formázgatásban benne van az a sok tanulás, amelyre itt találtam lehetőséget. Még van mit alakítanom rajta, de látom, fő vonalakban elnyerte az olvasók tetszését.
Amivel elégedetlen vagy, azt tényleg sokan említették, és ennek a véleménynek a megismétlése nem felesleges. Itt döbbenek rá, hogy amikor valaki kritikát ír, nem hagyhat figyelmen kívül olyan dolgokat, amiket más már említett – mondván minek ismételgessem a mások által leírt gondolatokat. Nyilván hiba lenne elmenni olyan észrevételek mellett, amelyek szinte kórusban hangzanak el. Ha ezt csak egy-két ember említi, akkor talán véletlenszerű ötletnek tartanám, így nem kerülheti el a figyelmemet például Shaare nem teljesen kamaszos viselkedésének a hibája, hiszen ha sokan mondják, akkor az nem lehet félreértés. Bizonyára okkal mondjátok.
A Doween eltűnése utáni túlírtságról már másnak – azt hiszem, Kóborfalvainak írtam -, az bosszant igazán, hogy ennek a résznek a hibája pár rövid pillanatig nekem is szemet szúrt. Lehettem volna gyanakvóbb a saját írásommal szemben, azonban írótársaim ismeretei alapján már tudom, hogy az ember a saját írásával szemben sosem gyanakszik eléggé. Átsiklottam felette, és a bennragadt hiba bántja az éles szemű olvasó szemét. Az a tanulság ebből, ha bármi – akárcsak egy pillanatig is – gyanús a saját írásomban, akkor addig nem ereszthetem el a gyanút, amíg meg nem találom a bajt.
A kovácsok munkáját azért mesélem, mert a háttér rajzolatához szervesen tartozik. Ennek a kornak a felemás technológiai színvonalát indokolni és magyarázni kell, az olvasó figyelmét a megfelelő irányba akarom fordítani. Talán valamit kissé tapintatlanul írhattam, mert nem Te vagy az első, aki ezt szóvá teszed, ezen még gondolkodom. A rendvigyázó fogalma lényegtelen dolog. Nevezhetném rendőrnek, csendőrnek, de akkor a jelen korra utalnék, azt pedig nem akartam, hiszen ezer év múlva játszódik a regény. (Ez nem titok, csak még nem jutott rá alkalom, hogy a regényben megemlítsem.)
Köszönöm szépen a hozzászólásodat! Észrevételeidet hasznosnak tartom, és örülök, hogy felkeltettem az érdeklődésedet.
Kedves Békési Anita!
Az első válaszomból kimaradt egy szó. Arra akartam utalni, hogy elhiszem, hogy nem olvastad végig az összes hozzászólást. Nem értettelek félre, tudom, hogy az írást végigolvastad, és úgy mondtál véleményt. Abban a válaszban hibásan fogalmaztam, remélem nem értetted félre.
Üdv!
Jelentem, most elolvastam mindent, és örömmel látom, mennyire bosszantó lehettem, miután én is leírtam azt, amit előttem már sokan. 😀
No nem baj, máskor csak akkor írok véleményt, ha van időm minden mást is elolvasni.
Attila, neked nyilván nem rossz, ha kórusban harsogjuk ugyanazt, mert ahogy te is írtad, megerősít abban, amin valóban javítanod kell, én viszont nem tettem hozzá túl sokat, úgyhogy ígérem, a következő résznél alaposabb leszek, és elolvasom a többiek válaszát is.:)
(na ezért nem jó, ha munkaidőben, stikában olvasgat az ember aranymosást…:D)
Attila, az utolsóra (csak hogy tovább görgessük a „ki mit értett félre” vonalat), értettem hogy te mit értesz, és nem értettem félre, amire te azt hitted, hogy félreértem. : )))
Halihó! 🙂
Anita!
🙂
Szóval értjük egymást, és nem értjük félre azt, amit értünk ahelyett, hogy félre…..
🙂 🙂 🙂
Úgy láttam, többször felmerült már itt a honlapon a nyitójelenet és az információadagolás, hogyan is lehet ezeket jól megoldani. Attila regénykezdését olvasva több ezzel kapcsolatos gondolatom támadt, amik a kommentekben – úgy láttam – nem nagyon, vagy nem ilyen szemszögből merültek fel, de lesz, amit biztosan én is csak ismételgetni fogok.
Az egyik az írói ígéret. Adva van két tinédzser, a főszereplő egy kicsit „szegény én” benyomását kelti, egy árva, akit gonosz mostoha nevel (de nem tudjuk meg, miért gonosz az a mostoha), a többi gyerek bántja, de szerencsére ott van Doween, aki kiskoruktól fogva védelmébe vette őt.
A kezdés konfliktussal nyit, ami jó: felmerül, hogy a fiúnak csatlakoznia kell a rendvigyázókhoz (akik másutt rendbiztosként jelennek meg), vége a gyermekkornak, az álmodozásnak.
Erre ráteszel még egy ígéretet: felfüggeszted az égre a griffet, ez a kép azonban nem ért el nálam kellő hatást, ugyanis ekkor még olyan kérdések foglalkoztattak, mint pl. kik a rendvigyázók és mi a dolguk? Miért akarja D. apja, hogy csatlakozzon hozzájuk? Milyen viszonyban van D. az apjával? Hogyan viszonyul ehhez Shaare? Aztán olyanok is felmerülnek, mint pl. D. nem szeret verekedni. Vagy hogy Shaare miért sajnálja a csirkéket, holott faluhelyen az emberek alapvetően nem éreznek sajnálatot a háziállatok iránt, Shaare azonban még el is bújik, ahelyett, hogy megtanulná, hogyan kell levágni (hiszen „felnőtt” nő, hamarosan ő vágja majd a csirkét a gyerekeinek). Csak ezek után jön elő, hogy megjelent egy griff, és mire ebbe belegondolnék, a madár váratlanul elragadja a fiút.
Az információadagolási problémák a Lane anyóval folytatott beszélgetésben is előjönnek: érthetetlen számomra, hogy ebben az elszigeteltnek(?) tűnő faluban Shaare most hall először a Lane anyó által elmondott dolgokról. Főleg, ami a griffet illeti, holott a madárról azt írtad, hogy többször látták elrepülni a falu felett. Shaare tinédzser, nem kisgyerek: miért nem tudja, miért jön időnként a madár és honnan? Az ezzel kapcsolatos információk egymásnak ellentmondásosak: néha úgy tűnik, mégis tudja, néha úgy, mintha nem.
Aztán az is érthetetlen volt számomra, hogy az elvileg egy faluban élő Shaare _éppen akkor és ott_, derült égből villámcsapásként jön rá, hogy nem csak ő olvas az emberek gondolataiban, de mások is az övében. Miért nem tudta ezt már hamarabb a kislányról, akivel számtalanszor lehetett alkalma találkozni? Illetőleg Shaare-nek ez a tulajdonsága a Doweennel folytatott beszélgetése során miért nem merült fel? (Holott lett volna rá ok, akkor is, ha a lány valamiért arra törekszik, hogy kizárja elméjéből mások gondolatait. De éppen Doweenét? Mivel nincs eldöntve, szerelmesek-e, így ez is kérdés: a lány, ha szerelmes, nem kíváncsi rá, hogy D. hogyan érez?). Mindezzel kapcsolatos írói „házi feladat” azt tudni (de az olvasóval itt még nem feltétlenül közölni), hogy pl. honnan jön S. e képessége? Vagy ez ebben a világban általánosabb, csak a faluban nem? Titkolja egyébként? És ha igen, miért?
Furcsa az is, hogy egy védtelen, árva lány nem használja e képességét már kiskorától fogva a saját maga védelmében (pl. már messziről érzékelheti, hogy bántani akarják). Egy kommentben azt írod, S. számára ez erkölcsi kérdés, hogy nem használja. A regény világából viszont az következik, hogy S.-nek a saját túlélése érdekében kezdettől fogva használnia kellett volna a tulajdonságát. (És ha ez a tulajdonság a birodalom, a király szempontjából fontos, akkor lehet, őt választaná a griff – most csak továbbgondolok lehetőségeket).
A karaktert és a hátteret nem alapoztad meg eléggé ahhoz, hogy elhiggyem, a lánynak _tényleg van oka_ elhagyni a falut, hogy megkeresse Doweent. Lane anyó sem gondolhatta a beszélgetésükből, hogy S. elhagyja a falut, sőt. Egyrészt nem szerelmes a fiúba (vagy mégis?), másrészt az utazás egy lányra nézve több mint veszedelmes (ezt tudhatja, hiszen a falut már érte rablótámadás), harmadrészt, a lánynak biztosan vannak kötelezettségei a faluban, a mostohája portáján. Mivel már felnőtt, nincs szüksége védelmezőre, és ahogy Lane anyó is utalt rá, majd talál más barátokat (persze, eleinte rossz D. nélkül). Viszont nem került szóba pl. férjhez menetel, és ha nem D-nak szánják, ez motiváló erő lehet, ha a lánynak ebbe nincs beleszólása. Ha a lányt egy darabig a falujában hagynád, D nélkül, alkalmat adnál megismerni S-t és a falut, hogy milyen itt élni, és hogy D nélkül miért nincs maradása többé. Ezek nélkül számomra úgy tűnt, hogy a szereplők bábok.
Mindez szervesen összefügg a világépítéssel. Az jó, amikor felvillantod, hogy van észak, meg dél, meg Üvegpuszta, az olvasó nagyon vázlatosan, de térben már nagyjából el tudja helyezni a falut. Ez azonban csak annyi, mintha műholdképet látnánk. Nem tudom, ez a fantasy(?) világ miben lesz más, mint sok más fantasy(?) világ, miért volna érdemes továbbolvasnom? Nagyon sok fantasztikus regény kezdődik így, mint a tiéd, és utaztató regény lesz belőle. Ez nem baj, ha érdekesen van megírva, és az író elhiteti velem, hogy a kitalált világ élő, lüktető, saját törvényei szerint működő. De egyelőre túl sok kérdést hagytál nyitva, és olyan érzésem támadt, mintha nem ismernéd mélységében sem a szereplőket (miről tudnak és miről nem), sem a hátteret. (Vagy ha igen, miért nem mondtál róluk semmit?)
Van király, vannak tudósok, vannak griffjeik. Vannak rendvigyázók, de nem tudom, kikből áll és mi a dolguk (ha pedig lényegtelenek, nem érdemes megemlíteni őket). Miért jön ide griff, és választ ki embereket? Kinek a megbízásából? Miért pont D-t választotta?
Milyen birodalomhoz tartozik ez a falu, miért nincsenek itt helytartók, adószedők?
Elszigetelt a falu? Ha igen, miért? Megpróbálják-e őket a birodalom vérkeringésébe kapcsolni? Ha igen, ez mivel jár? Vagy a falusiak tudatosan próbálnak elszakadni? Ha igen, miért és ez mivel jár?
Miből élnek itt az emberek? Nem lehet idilli az élet, mert utalsz rá, hogy martalócok is megtámadták őket. Nem értem, miként lehetnek a kovácsok vándorok, amikor az ő szakmájuk inkább a helybenlakást feltételezi (műhelyt, alapanyagot, ami nincs mindenütt). Akik jönnek, és fémtárgyakkal üzletelnek, azok nem kovácsok, hanem kereskedők. (Egy kommentedben azt írod, a kovácsok lényegesek – most tippelek: ha ez egy apokalipszis utáni világ, a Föld, akkor ezt itt jó alkalom volna elhinteni, de semmi ilyesmi nem történik. Pl. van a „kovácsoknál” olyan készülék, amit a mi korunkból ismerünk, de a regény világában élők nem; amúgy, ha a kommentekben nem került volna elő, a részlet alapján bennem fel sem merült volna, hogy ez nem fantasy).
Természetesen a kérdések egy része olyan, amiket a nyitójelenetben nem válaszolhatsz meg, de a kérdéseket és a válaszokat úgy érdemes adagolni, hogy az olvasó remélhesse, tudod a választ és meg is adod majd, ne azt a benyomást keltsd benne, hogy „majd lesz valahogy.” (Én most ezt érzem). Ráadásul egy-egy félmondattal is nagyon sokat lehet elmondani a háttérvilágról, és arról, hogy abba miként ágyazódnak a szereplők. Azt választottad, hogy mikroközösségből tartanak a szereplők a makro felé, ez jó vezérfonal lehet, esetleg adagolj eszerint. Mindig a karakter tudásából indulj ki, mit tud a világról és mit nem. Ami számára természetes, azon nem fog fennakadni.
A lány reakciójának ábrázolása nem volt számomra hiteles. Olvasd vissza, és képzeld el filmszerűen, hogyan játszaná el azt egy színész. A szereplő úgy sikít, mint a fába szorult…
Vesz egy mély levegőt, majd megint sikít. Mint egy rossz horrorfilmben.
A kevesebb több, a jelenet életszerűségén sokat javítana, ha stilisztikai szinten kigyomlálod a nyelvi modorosságot és a sallangot. Vannak számomra érthetetlen részek is, pl. „A félelem szülte zsivaj őt is zavarta, ezért fülére tapasztotta a tenyerét, mégis egészen addig kiáltozott, amíg ismét elfogyott a levegője.” Azaz: a lányt a _saját sikítozása_ zavarta, és hogy ne hallja a _saját hangját_, befogja a fülét?
Párbeszédek. A működő párbeszédek titka szerintem a rövidségben, tömörségben, lényegre törő mondatokban rejlik. Túlbeszélteted a szereplőket (pl. felesleges kimondania S-nek, hogy miért barátkoznak D-vel). Amikor a lány elfut a tanítóhoz, a beszélgetésnek nincs fókusza (pl. nem érdekes, mit eszik a griff, amikor az a lényeg, hová vitte a fiút. Ill. Lane anyó egyszer azt mondja, nem tudja, mi történik a griff által elragadottakkal, utána azonban kiderül, hogy mégis – vagyis vele is az a gondom, ami Shaare-rel. Nem tudom megállapítani, hogy a szereplő miről tud és miről nem, miközben nem úgy tűnik, hogy hazudni vagy elhallgatni akar valamit a lány elől – nem is tudna, Shaare olvas a gondolatokban, és itt kétségbeesésében akár elő is vehetné a képességét).
Tipp: lapozd fel Ursula K. Le Guin Szigetvilág regényeit, és figyeld meg, hogyan építi fel a világot és a karaktereket, és mindehhez milyen narrációt választott.
Kedves Jud!
Köszönöm szépen a figyelmet, amivel megtisztelsz. Jó sok kérdést teszel fel, és félek, hogy sem érdemben, sem terjedelemben nem leszek olyan alapos, mint Te vagy. A terjedelmi ok azt hiszem világos. Te magad is célzol rá valahol a negyedik negyed kezdetén, nem válaszolhatok minden kérdésre az első fejezet első részében. Ha minden kérdésedre válaszolnék, a hsz. tartalmazná a regényt.
Néhol olyan kérdéseket is felvetsz, amelyek nem is következnek az epizódból. Egy ilyen jellemző és egészen máshová mutató kérdés: „Miért nincsenek itt adószedők?” Az ipari forradalom előtti társadalmakban az adószedők nem APEHszerű intézményekben ültek az irodákban, hanem időről időre, katonák kíséretében végigtarhálták az országot. A kérdés egyáltalán nem következik a részletből. Ennek alapján bármit kérdezhetnél.
Nagy a kísértés, hogy szép sorjában végigvonuljak a kérdéseiden, de nem tehetem. Tartok tőle, betelne a szerveren a hozzászólásokra fenntartott hely. Ennyire önző nem lehetek. Néhányat mégis kiragadok, és megpróbálok válaszolni.
Látom, a rendvigyázók dolgát kicsit elnagyoltan írtam le, bár szerintem a szókapcsolat értelme nem elég nagy rejtély; a rendre vigyáznak, nyilván rendőrök. Szerintem ez nem is jelenthet mást. Nem akartam szájbarágó lenni és elmagyarázni, a rendvigyázók a rendre vigyáznak; röviden rendőrök, de ez a szó huszadik századot idézné, amit el akartam kerülni.
Itt egy érdekes kérdés, amit nem én generáltam: „(És ha ez a tulajdonság a birodalom, a király szempontjából fontos, akkor lehet, őt választaná a griff – most csak továbbgondolok lehetőségeket).” Nem állítottam, hogy a király vagy a birodalom szempontjából fontos, nem állítottam, hogy a griffmadár öntörvényűen válogathat. Persze, tovább gondolod, de azt nem én sugalmaztam.
Még egy idézet: „a falut már érte rablótámadás” Egyetlen szóval nem írtam erről. Azt írtam, hogy S. anyja a martalócok támadása következtében halt meg. Sehol sem írtam, hogy ez a faluban zajlott. Történhetett akár egy másik tartományban is. Hadd ne írjak hozzá egy regényt, miképpen hozta magával onnan a mostohája Shaarét. Történhetett az erdőben, a falutól száz méterre, mert a martalócok csak ott mernek aktivizálódni. Erre egyébként van célzás, de még az sem kötelezi sem a martalócokat, sem a falu lakóit semmire.
Idézet:”az olvasó nagyon vázlatosan, de térben már nagyjából el tudja helyezni a falut.” Megpróbálok a középúton járni. Akadt, aki a térképet hiányolta. Szerintem legalább ezt jól oldottam meg.
Idézet:”miért volna érdemes továbbolvasnom? ” Ezt bizony én sem tudom, ezt neked kell eldöntened, én csak reménykedhetem. Arra tippelnék, hogy a sok kérdés nem hagy békén, és a kíváncsiságod kielégítése miatt talán tovább olvasod.
Idézet:”Elszigetelt a falu?” Ennek a kérdésnek a felmerülése annyira indokolt, mint bármilyen más kérdésnek a felbukkanása, de mégis ott a válasz a bekezdésekben, persze részben a következő, még meg nem jelent bekezdésben. Egy magas hegy oldalába ékelődő falu az ilyen viszonyok között törvényszerűen elszigetelt valamennyire.
Idézet:”Vagy a falusiak tudatosan próbálnak elszakadni? Ha igen, miért és ez mivel jár?” Megbocsáss! Ez kizárólag külső kérdés, ezt tipikusan nem én generáltam. Egyetlen betűvel nem utaltam arra, hogy elszakadnának bármilyen módon a birodalomtól. Pár sorral később leírom, hogy ez a birodalom perifériája. Passz. A periféria mindenhol ilyen.
Idézet:”utalsz rá, hogy martalócok is megtámadták őket.” Nem utaltam rá. Hadd ne ismételjek.
Idézet:”… van a „kovácsoknál” olyan készülék, amit a mi korunkból ismerünk,” Fogalmam sincs arról, miből gondolsz erre, milyen okból hozod kapcsolatba a kovácsokat korunk technikájával. Ezt a kérdést nekem nem érdemes feltenned. Erre sem a nyitójelenetben, sem máshol nem kell válaszolnom, mert ezt aztán végképpen nem én indikáltam.
Ezt a mondatodat nehezen követem: „a válaszokat úgy érdemes adagolni, hogy az olvasó remélhesse, tudod a választ és meg is adod majd,” Valahogy úgy érzem, hogy a kérdések özönére a választ még érzékeltetni is egy túlírt, hosszadalmas előszóval lennék képes, és mivel szerintem a kérdések távol állnak attól, amiről a regény szól, talán akkor járok el helyesen, ha az olvasóban azt a képzetet ébresztem, hogy ezekről a kérdésekről vagy olvashatsz később – ha lényegesek, vagy haladjunk tovább. Kérdezni ugyanis mindig rengeteget lehet, és azért lássuk be, a regény nem az első öt oldal után felbukkanó kérdésekért születik. Mint mondtam, kérdezni bármiről, bármikor, bármennyit lehet. A feltehető kérdések száma és milyensége a kérdezőt is jellemzi, meg az írót is.
Egy regénynek vagy irodalmi műnek érdeme, ha vannak benne kérdések, amire az olvasónak kell választ találni. Ezért aztán bizonyos, hogy az első oldalak után feltehető kérdések nem minősítik és jellemzik a regényt, viszont annál inkább lényegesek a regény végén nyitva maradt, megválaszolatlan gondolatok.
A konkrét tanácsokat köszönöm, azokat hasznosítani fogom.
Már mások is említették a lány nem teljesen korrekt viselkedését, és én is jeleztem, hogy a fiú eltűnése utáni percek túlírtságát korábban kellett volna fékeznem, hiszen magam is gyanúsnak tartottam.
A párbeszédeimnek majd utánanézek.
Mindig találok hasznosítani való tanácsot, remélem, hogy van időm továbbjutni az úton, és ez a haladás hasznos lesz.
Igyekszem megfelelni az általános elvárásoknak, és ehhez az is hozzátartozik, hogy a felvetéseiden elgondolkodjam. Néhány részirányban segítségemre lesz ez a gondolkodás, ezért köszönöm szépen a hozzászólásodat!
Attila, nem azért tettem fel ennyi kérdést, hogy itt és most válaszold meg őket, Isten ments! 🙂
Hanem azért, mert sok mindent hagytál nyitva, miközben szerintem lényegtelen dolgok megakaszthatják az olvasót. A kérdések általában a világépítésre vonatkoznak – az időnként tarháló adószedőktől kezdve a valamiért utazó kovácsokon át a griffekig (én sem írtam, hogy az adószedők APEH-szerűek lennének). A sok kérdéssel érzékeltetni akartam, hogy egy írónak általában véve mi mindent érdemes végiggondolnia, akkor is, ha azok közvetlenül vagy akár sehogyan sem jelennek meg a műben. Ehhez hozzátartozik a birodalom működésének kiagyalása. A látszólag nem odaillő kérdéseknek az is az oka, hogy ezek az emberek, mint a kovácsok, kereskedők, adószedők hírt visznek a birodalomból, ezzel formálva a faluban élők – S. – tudását. (Azt, hogy mégis, mi van a falu határain túl).
A martalócokért bocsánat, feltételeztem, hogy az elszigetelt faluban élő lány mindig is itt volt, akkor is, amikor megölték az anyját.
A rendvigyázók nem csak nekem szúrtak szemet, olyan helyen, olyan ponton utalsz rájuk, hogy az olvasó azt hiheti, van jelentősége. (Egy elszigetelt faluban egyébként, ahol ezek szerint nincs rablótámadás, miért kell egész csendőrség?)
A kovácsokkal kapcsolatban te magad fejtegettél dolgokat, illetőleg azt, hogy ez a mű fantasy-e, vagy később sci-fi elemek lesznek benne.
Na mindegy, erre majd fény derül. 🙂
Köszi, kedves Jud!
Értelel. 🙂 🙂 🙂
Szóval értelek, csak gépelni nem sikerül.
Nincs mit.
Értelek. 🙂
Sok sikert!
Sokan fölhozták a kovácsokat, miszerint nem vándorolnak. Szerintem ez tévedés. Régen a kovácsok minden fémmunkával foglalkoztak, pl. fegyverjavítással is, és biztos vagyok abban, hogy amikor a kard volt a legfőbb harceszköz, a sereggel jártak kovácsok. Egy-egy hadjárat alkalmával előfordult, hogy a hadat kiszolgáló személyzet létszáma túllépte a reguláris seregét. Például: borbélyok, kocsisok, bognárok, fegyverkovácsok, szabók, szolgák, és persze a katonák szexuális igényeit kiszolgáló kurtizánok. Ők, amíg a csata dúlt a szekerekkel körülvett táborokban tartózkodtak, és bizony arra is akad példa a történelemben, hogy győztes csata után rabolni akaró ellenséggel szemben addig védték a szekértábort, amíg a vesztes had össze nem szedte magát, és megfordította a csata kimenetelét. A huszitáknál kevés volt a reguláris erő, ugyanakkor családok vonultak hadba, előfordult, hogy nők, gyerekek egyaránt részt vettek a csatákban. Hozzá kell tennem, vallási indíttatású seregeiket se Zsigmond német-római császár, se Hunyadi János, se a kor egyik legnagyobb hadvezére Ozorai Pipo nem tudta szétverni.
Elnézést a kis történelmi kilengésért, remélem érdekes volt. 🙂
Kedves Kósza!
Köszönöm a segítséget! A FB oldalon egy válaszban kitértem erre én is, de nem ilyen kerek gondolatban, mint most Te. Talán a mai hatalmas gépek és technikailag túlspilázott világ tehetnek róla, hogy a kovácsok és más szakmák képviselőinek vándorlása megfoghatatlan. A FB oldalra belinkeltem egy youtube videót az igazolásomra. Nem akarom kockára tenni a megszólalási lehetőséget itt, nem tudom, mennyire ildomos ezen a felületen linkeket elhelyezni, ezért itt tartózkodom ettől, de aki kételkedik, az keresse meg a „További 7” hozzászólásra utaló gomb alatt Tallódi Juliannának küldött válaszomban a linket. Aki rákattint a csaknem százötven éves Verdi opera, az Aida híres részletét nézheti, a Cigánykórust. Az oratórium szerű előadás egyetlen díszlete, a szerző különös hangszerelési ötlete, a kovácsüllő. A refrén alatt végig szól. „Vándor cigány legény, ha megpihen az úton” Egy másik, operaházi előadáson készült videón azt láthatjuk, ahogy a vándor cigányok – akik kovácsok – fegyvereket tartanak a tűzbe a színpad elején, hátul pedig cseng a kalapács a kovács üllőn. A XIX. szd. végén ezt nem kellett magyarázni, még természetesnek tekintette mindenki.
Hű, Jud! Ennyi mindent találni ebben a részletben, te aztán tökéletesen nőies nő vagy. 🙂
Ne érts félre, csodállak! 🙂
Ha nőnek azt mondja egy vastag irhakabátba burkolózott férfi, hogy októberben született, a nő elméje máris zakatolni kezd. Október, mérleg, Vénusz, szépség-szerelem, művészlélek, harmonikus, tapintatos, kapcsolatteremtő, jó táncos, kényelmes. Van jegygyűrű, nincs jegygyűrű?
Ha egy férfinak azt mondja egy vastag irhakabátba burkolózott nő, hogy októberben született, a férfi lejjebb pillant, és maximum arra gondol: Jó nagy melle lehet… 🙂
Sorry, itt nincs szerkesztés opció!
Természetesen a Trubadúrban van a Cigánykórus. Az Aida másról szól. 🙁
Kósza, ki kell ábrándítsalak, ez nálam inkább szakmai ártalom, semmint nőiesség. 😀
Elolvastam, és sajnos, azt kell, mondjam, hogy ez nekem nem tetszett :/ Nem érdekelne a folytatás a részlet alapján. Számomra az egész olyan furcsa volt. Nem tudom ezt az érzést pontosan megmagyarázni, de azért megpróbálom.
Az elején azt hittem, egyszerű szerelmi történet lesz, aztán puff, történt valami izgalmas. Ez jó volt, felkeltette az érdeklődésemet, de mégis olyan furcsán jött ki. Mielőtt konkrétan meg van említve, mi is történt, azt hittem, Shaare csak azért izgul annyira, mert szerelmet akar vallani, vagy ilyesmi. Aztán mégsem. Vissza is kellett olvasnom. Persze, ez lehet az én oda nem figyelésem hibája is.
Aztán kizökkentett a Lane anyó megnevezés. Lehet, ez csak engem zavar, de számomra ez kicsit viccesen hatott.
Azt sem értettem, hogy a főhős miért nem tud erről a griffmadárról? Egy elképzelt világban játszódik, aminek a részleteit nem igen tudjuk még, hiszen csak a regény elején vagyunk, de ez nekem hiányzott, hogy ez meg legyen magyarázva.
Számomra furcsa, kicsit hiteltelen volt a Lane anyó és Shaare közti párbeszéd, illetve utána a kislány és Shaare közti is.
Az információadagolás is aránytalan szerintem. Megjelennek kifejezések, birodalmak nevei, de… nem azt éri el nálam, hogy érdekeljen, csak egyszerűen sok minden be van dobva.
Egyébként találtam benne elég sok elírást, vesszőhiányt, helyesírási hibát.
Ami viszont nálam a legnagyobb negatívum, hogy nem tudtam elhinni, amíg olvastam. Nem rántott be, nem volt az az érzésem, hogy ez igaz is lehetne.
Nem is tudom, tetszene amúgy a történet, mert érdekesnek ígérkezik, de valahogy mégsem érdekelne a folytatás ez alapján :/
10/5
Kedves Üstökös Beáta!
Azt írod, hogy számodra furcsa volt. Nos, ezt megelégedéssel olvastam, mert eszem ágában sem állt szokványos történetet írni. Ezt fél sikernek könyvelem el.
Azt sajnálom, hogy nem tetszett, de tudomásul veszem, van ilyen. Remélem, hogy a későbbi részek esetleg elnyerik a tetszésedet, és megtisztelsz azzal, hogy konkrétabban szólsz a hibákról, mint ahogyan én is tettem akkor, amikor tesztolvasóként azon fáradoztam, hogy segítselek a nekem elküldött novella hibáinak felkutatásában.
Köszönöm szépen, hogy megosztottad velem a véleményedet.
Kedves Attila!
Tetszett is, meg kicsit nem is tetszett. Kéne még pár fejezet, hogy el tudjam dönteni. 🙂 Kicsit túlírsz (azért veszem észre a túlírást, mert én borzasztóan túlírok, hehe), de ez nem is olyan fontos, mert a stílus kellemes, olvasmányos.
Sokkolt, hogy a fiú csak úgy eltűnt! Annyira megütődtem, hogy egy ideig nem voltam képes tovább olvasni. Ezt még meg kell emésztenem. 😀
Lane anyó nem valami megnyugtató dolgokat mondott szegény lánynak.
Picit zavaros nekem az egész, de sok tetszetős ötletet látok itt, és kíváncsi vagyok nagyon, szóval hajrá!
Attila, a te írásodra nagyon kíváncsi voltam, de egy bő két hét kimaradt nekem a versenyben, és még mindig nem hoztam be az olvasásokat és kritikákat – de most, hogy már a második részlet került ki, „rákényszerültem”. : ) És örülök neki, mert élveztem, és azt mondom, szívesen olvasnám tovább(és most meg is tehetem! hehe).
Izgalmas, szépen kidolgozott világ ez, tetszenek a nem fantázianevű földrajzi nevek, mint „Üvegpuszta”, „Bikahegy”, de a „Hosszú Kármin” is jól hangzik. Így első körben rögtön fantasyra tippelnék, de mivel sci-fibe van kategorizálva, ezért pár dolgot rögtön máshogy látok(pl. a lebegő griff nem egy mágikus lény, hanem tuti valami hajó, ami feltranszformálja az embereket, aztán elszállítja – gondolom legalábbis én).
A kezdőjelenet nagyon ütős, kellően megdöbbentő. Érdekes, tetszetős megközelítés, az, ahogy a fiú koráról írsz: „Tavaly a fiú ajka felett megsötétedtek a pihék, hangja időnként váratlanul megbicsaklott, mélyre változott. Shaare észlelte ezeket a jeleket, és tudta, a férfivá érés kezdetére utalnak.” De igazán reális az is, hogy Doween viselekdése megváltozik a lány irányába(pl ha Shaare hozzáér, összerezzen, zavarban lesz, míg pár éve pucéran fürödtek egymás előtt). De. Talán pont azért, mert ezek ilyen tényszerűen vannak leírva, valahogy nem teremtett hangulatot a jelenet. Több leírás, hangulatfestő szó kéne nekem, hogy ne csak tudjam ezeket a dolgokat, de érezzem is. : ) Szerintem egy meghittebb hangulattal sokkal nagyobbat ütne az is, ami hirtelen Doweennal történik. Összességében el lehetne nyújtani ezt az első epizódot. Sőt, a másodikat is. Mindet! : D Én legalábbis hosszabban is tudnám élvezni a jeleneteket, amitől szerintem(ha nem túlságosan hosszú, persze) még mélyebbé teheted mind a szereplők érzéseit, mind az egymással való kapcsolatukat, és úgy általában: nagyobb bepillantást nyernénk a világba.
A szöveg igényes, de azért találtam benne pár dolgot:
– párbeszédnél: „beszélt hirtelen másról Doween”. Szerintem odaillőbb talán a „váltott hirtelen témát Doween”
– Tudom, hogy a „hogy”-okat nem szereted, de szerintem talán túlságosan is csínján bántál velük. : ) Egy-egy mondatban nekem legalábbis nehezen olvashatóvá tette a szöveget a hiányuk.(pl itt: „Az járt az eszében,(hogy) jó lenne inkább megtalálni a pajtását, azután valahogyan kimódolhatnák, miképp maradhassanak egymás közelében.”) De lehet, hogy ez így helyes, és ez csak személyes gondom.
Tartalmi furcsaságok:
– „Még sosem jutott eszébe, hogy szerelmes lehetne bárkibe, az pedig különösképpen nem, hogy éppen Doweenba(…)” – ez nekem azért furcsa, mert az elején meg pont arról van szó, hogy Shaare már eltervezte magában, hogy majd közös gyerekeik lesznek, együtt élnek stb-stb. Mondjuk nem tudtam pontosan belőni a korát, szóval lehet, hogy még így gondolkodik…
– „Kisgyerek vagy még – gondolta. – Kár így rárontanom valakire, aki még járatlan ebben a dologban.” – lehet én értettem félre, de abból, hogy Vianka korábban rákérdezett, nem tanulta-e még meg Shaare, hogyan kell másokat kizárni a fejéből, azt sugallta nekem, hogy ő gyakorlottabb ebben a dologban(kora ellenére). Ebben a gondolatosdiban egyébként nagyon ötletes, hogy a haraggal lehet fájdalmat okozni, de azt feloldhatjuk sajnálattal és együttérzéssel.
Na, összességében nekem határozottan tetszett ez a részlet, és nagyon kíváncsi vagyok, hogyan dolgozod sci-fivé az eddig fantasys szöveget. Valahogy ettől még érdekesebb az egész, hogy nem egy űrbéli, technológiával felturbózott jövőben helyezted el az első jelenetet és a főszereplőt. Az utolsó mondatokban a „martalócok” megemlítésével pedig még inkább felkeltetted a kíváncsiságom. Megyek is olvasni. : )
Sok sikert kívánok, szurkolok neked!
Kedves Kata!
Ritkán nézem a régebbi írásokat, így nem vettem észre, hogy reagáltál. Elnézésedet kérem a késedelmes válaszért!
A tipped a fantasy vs sci-fi ügyben teljesen helytálló. Amit a hangulat megteremtéséről írsz, értem, és ha alkalmam adódik, valóban törekedni fogok rá, hogy az efajta igényeknek is megfeleljek. Mivel a két főszereplő Shaare és Doween, valóban hasznos, ha az olvasóban mélyebb érzéseket ébresztek irántuk.
A „hogy”-okkal kapcsolatos meglátásod is helyes. Többen jelezték, hogy bizonyos szavakkal szembeni ellenszenvem néha túlzásokra ragadtat. Igyekszem fékezni magam, de nem mindig sikerül. Az a baj, hogy a „hogy” használatára nézve nem találok semmilyen szabályt, vagy gyakorlati útmutatást. Valószínűleg ez a szó is, mint sok más kellemetlen társa a mondatok belső szerkezetéből kerül a szükségesnél többször előtérbe, és ez a mondatszerkesztési mód az, amit kerülnöm kellene. Még gyakorlok.
Shaare tétova, néha bizonytalan gondolatait azért írtam ilyenre, mert emlékezetem szerint kamasz korban az ember néha pillanatonként is váltogatja az érzelmeit, és gyakran kerül ellentmondásba két perccel korábbi önmagával. Nem biztos, hogy igazam van, alkalmasint változtathatok rajta.
Örülök, hogy tetszett az eddigi két rész. Sajnos – ha egyáltalán kikerül a következő, harmadik epizód, abból még nem derül ki miképpen válik sci-fivé a regény, ahhoz egy további epizódig kellene várnod, de az már a negyedik részlet lenne. Tavaly sem került ki négy epizód, hiszen, mire odakerülnénk, addigra lezajlik a szűrés.
Köszönöm a jókívánságokat, és még egyszer elnézést kérek a késedelemért!