A Könyvmolyképző Kiadó meseszerzői különleges kalandba kezdtek: kölcsönveszik egy írótárs hősét, és mesét írnak vele. Íme Deme László kalandozása Lovranits Júlia Villő mesevilágában
– Unatkoztok, madárkák, igaz? – sóhajtott Vica nagyi együttérzőn. – Hát én is! – És a zsebéből még egy marék olajos magot hajított a verebeknek a madáretető széles tálcájára.
Nagyinak a szíve szakadt meg, amikor kiderült, hogy idén a kisunokája, Bodza nélkül kell karácsonyoznia. Az a kis madárbolond sajnos nem lesz itthon az ünnepek alatt, úgyhogy most az övé lesz a világ legpocsékabb karácsonya. Mégis kinek főzzön így halászlevet? A dankasirályoknak?
Pedig ősszel még úgy tűnt, hogy minden tökéletes lesz.
Bodza a suliban belépett a Kék Vércse Csapatba. Csilla nénivel, az osztályfőnökükkel az egész szeptembert azzal töltötték, hogy részt vettek a védett, kecses ragadozómadarak összeszámlálásában, mielőtt azok nekivágnak több ezer kilométeres vándorútjuknak a tengeren és a sivatagon át Dél-Afrikába.
Számolgassanak csak, gondolta Nagyi, ő már kitalálta a legfantasztikusabb karácsonyi meglepetést: madárkarácsonyfát fog állítani a Duna-parton. Teli fekete napraforgómaggal, külön ágra szerelhető itatóval és csillag formára vágott almadarabokkal. Ez lesz az ő madárbarát ajándéka a kisunokájának.
Már csak két hét volt karácsonyig, amikor Nagyi mozgósította Nagypapát is. Beszereztek egy szép fenyőt és magtartó díszeket eszkábáltak rá. Éppen pár almából próbált betlehemi csillagot faragni, amikor videóüzenetben hívta a telefonján Bodza.
– Nagyi, Nagyi! – ugrándozott Bodza a kivetítőn – Hatalmas hírt kapott a Kék Vércse Csapat! Átmehetek elmesélni?
Mivel az egymás melletti házban laktak a lakótelepen, nem volt gond a gyors találkozás. Nagyinak inkább azért kellett sietnie, hogy mindent eltűntessen, ami leleplezte volna a készülő madárkarácsonyfát.
– Nyitom már, ne sürgess, te madárlány! – loholt vidáman a bejárathoz, mikor a csengő felberregett. Szélesre tárta az ajtót és majdnem leült a küszöbre, mert Bodza nem egyedül állt odakint.
– Vicus! – visított Nagyira az unokája mellett álló, piros kalapos hölgy.
– Emi! – sikított vissza a Nagyi, és Bodza legnagyobb meglepetésére a hölgy nyakába ugrott mit sem törődve a piros kalappal. – Drága Emília barátném, ezer éve nem láttalak!
Bodza csak vigyorgott a nagy öröm láttán, aztán amikor odabent letelepedtek Nagyi első saját készítésű sütije mellé, Emília néni ragadta magához a szót.
– Tényleg ezer éve nem jártam idehaza. A férjem ugyanis amerikai – magyarázta Bodzának -, úgyhogy Floridában élünk. A gyerekeim is ott nőttek fel, és most már az unokáim is akkorák, mint te. Mondta is a minap Johnny, hogy hé, Granny (ez vagyok én), nem kell már mindig körülöttünk ugrálni, nyugodtan csináld te is azt, amit szeretnél. Hát én meg olyan rég voltam már Budapesten, olyan régóta nem láttam az én legeslegjobb iskolai barátnőmet, hogy hazarepültem és megleptelek.
– Nagyon okosan tetted – helyeselt Nagyi. – Olyan karácsonyt csapunk, hogy ihaj!
– De honnan tetszett tudni Emília néninek, hogy én vagyok a Nagyi unokája? – értetlenkedett Bodza.
– Szólíts csak Eminek, édesem. Hogy honnan tudtam? Matild barátnőnktől megkaptam Vicus nagyid címét, úgyhogy egyenesen ide nyargaltam. És amikor lent a kapuban megláttalak, biztos voltam benne, hogy te vagy az a híres madármentő. Pont olyan helyes a pofid, mint a nagyidnak volt kislánykorunkban – kacsintott rá a néni. – De most aztán meséljetek a hétszázát!
Nagyi és Bodza boldogan ecsetelték, micsoda kalandokat éltek át együtt. Meséltek az öreg tölgyről, a fotópályázatról, a Sas-hegyről. Emi néni nem győzött hüledezni.
– És itt nincs ám vége a kalandoknak – jelentette ki Bodza ünnepélyesen. – Képzeld, Nagyi, a mi csapatunk számolta össze a legtöbb új vércselelőhelyet, úgyhogy megnyertük a versenyt, és mi fogunk elutazni a Madártani Egyesülettel vércsevárosba.
– Látod, Emi, az én unokám sosem tétlenkedik – büszkélkedett Nagyi. – Na és hol van az a híres vércseváros? Várj, kitalálom: a Jászságba mentek tavasszal, amikor a madarak visszatérnek.
– De nem ám! – pattant fel Bodza izgatottan. – Jövőhéten indulunk Dél-Afrikába. Repülővel!
– Az igen. Gratulálok – rázott kezet Emi néni Bodzával, akit majd szétvetett a boldogság.
– Holnap megyünk anyuval a kötelező oltásokra, de azt mondják, nem veszélyes gyerekeknek se. Az útlevelem rendben, nyáron hosszabbítottuk meg, és az az izé se kell, ami pedig mindig kelleni szokott az utazáshoz.
– A vízum? – préselte ki magából Nagyi elsápadva.
– Az hát, mert csak akkor kellene, ha 30 napot lennénk ott, de szilveszter után már jövünk is haza Csilla nénivel.
– És akkor nem is leszel itt karácsonykor? – nyögött Nagyi még nagyobbat kétségbeesésében.
– Persze, hogy nem – ugrándozott Bodza és sorolni kezdte, hogy az útra kellene neki az üknagypapa szafarikalapja a lehajtható szúnyoghálóval, amit a múltkor mutatott neki a Nagyi, meg az orosz távcső, mert azzal mindent lehet látni messziről is. – Kék vércséket lesek én! Kék vércséket lesek én! – ugrálta körbe a belépő Nagypapát is örömében.
– Hát akkor jó utat – jelentette ki Nagyi, próbálva elrejteni a szomorúságát. – Hallottad, papa? Bodza karácsonykor nem velünk ünnepel. Afrikába utazik repülővel, Csilla néni társaságában.
– Ugyan, Vicus, ne rontsd el a kedvét – húzta félre a Nagyit Emi néni. – Ez óriási lehetőség, majd ünnepeltek januárban. Mi meg ünnepelhetünk Matildékkal. Az ő unokáját Zsófinak hívják, és állítólag teljesen zoknibolond. Viccesek ezek a kiscsajszik!
– Igazad van – súgta vissza Nagyi. – Úgy is van rendjén, hogy az unokák az álmaikat követik, csak már úgy készültem a közös ünneplésre! – Úgyhogy erőt vett a szomorúságán és Bodzához fordult:
− Boldog karácsonyt előre is, kisunokám. Most pedig megbocsássatok, de valakinek az itthoni madarakra is gondolnia kell. Sürgősen be kell szereznem hántolatlan napraforgómagot a madárkarácsonyfához – azzal Nagyi felkapta a kabátját és kiviharzott a lakásból, mielőtt sírva fakad mindenki előtt. Nem szerette volna fájdítani Bodza szívét.
– Miféle madármicsodához kell a napraforgó? – nézett utána döbbenten Bodza. Nem értett semmit, hiszen ő csak a jó hírt akarta elújságolni. – Most megharagudott rám a Nagyi? Azért szaladt el?
– Dehogy haragszik – vakarta meg a szakállát Nagypapa. – Csak hát a fejébe vette, hogy meglep ezzel a madárkarácsonyfával, és most kicsit szomorú, hogy pont akkor utazol el.
Emi néni is bólogatott:
– Vica már iskoláskorunkban is ilyen érzékeny volt. És közben borzasztóan makacs. Nehezen viseli, ha nem úgy történnek a dolgok, ahogy eltervezte. De ne törődj most ezzel, Bodza, hanem készülj az utazásra. Ilyen lehetőség ritkán adódik, muszáj jól érezned magad, még ha a nagyidnak nehéz is elfogadnia, hogy most nélküle kalandozol.
Emi néni egészen hazáig kísérte Bodzát, és próbálta vigasztalni. Tapasztalt utazóként mesélt a repülésről, még telefonszámot is cseréltek, ha valami tanácsra lenne szüksége.
Bodza tíz nap múlva utazott el, ennyi időnek kellett eltelnie az oltások után. Végül Nagypapa vitte át neki a szafarisisakot és a távcsövet is, mert Nagyi nem mert mutatkozni előtte, csak a madárkarácsonyfájával volt hajlandó foglalkozni. Teljesen rákattant, még a telefonját is kikapcsolta, mesélte Nagypapa a szülőknek, míg Bodzának integettek a reptéren.
Nagyi tényleg nem tétlenkedett. Felállította a madárkarácsonyfát a kedvenc partszakaszukon, közel a Dunához, és árgus szemekkel figyelte az arra sétálókat. Jaj volt a szemetelőknek, jaj a kavicsdobálóknak, ha ezekben a napokban Nagyi rajtacsípte őket. Képes volt -5 fokban is a bokrok közé rejtőzni híres avarkabátjában, és leszedte a tíz körméről azt a gazdit, akinek a kutyája akár csak egy sirályra is rá mert csaholni.
Így jött el a Szenteste. Nagyi hallani sem akart róla, hogy Nagypapával átmenjen Bodza szüleihez. Matildékhoz meg pláne nem Emi nénivel. Inkább a madaraival múlatta az időt. Csak azt felejtette el, hogy sötétedéskor a madarak is elpihennek, úgyhogy magányosan gubbasztott a kiürült a madárkarácsonyfa mellett, hallgatva a Duna locsogását.
Már egészen besötétedett, amikor a távoli házak fényei közül elvált egy kis imbolygó fény és feléje közeledett.
– Vajon ki jöhet még erre ilyenkor? – mondta ki hangosan önkéntelenül is, mert hátha valami csoda folytán Bodza lesz. Az lenne csak a karácsonyi meglepetés! A fény pedig egyre csak közeledett. Végigvilágított a madárkarácsonyfán, aztán egyenesen a Nagyi szemébe vakított, aki nem tudta kivenni, ki lehet az, csak, amikor megszólalt.
– Tényleg itt van. Még nem fagyott meg – dohogta Emi néni a telefonjába, és a fényét arrébb irányította, hogy egy gőzölgő bögrét nyújtson oda a meglepett Nagyinak. –Tessék, te elvonulós. Gyömbéres puncs, de ha rám öntöd, esküszöm, hogy itt hagylak ebben a zimankóban. És köszönd meg a kisunokádnak, hogy szenteste kivonszoltam a habtestemet ide a jégbe és fagyba, mert aggódik érted, és azt gondolja, biztosan haragszol rá, úgyhogy beszéljetek, kérlek – azzal átnyújtotta a telefonját, aminek videóablakában Bodza integetett egy afrikai akác alól. Lelkesen mesélni kezdte, hogy elérték a kék vércsék legnagyobb gyülekezőhelyét, és képzelje a Nagyi, hogy itt több védett madár gyűlik össze, mint amennyiről eddig egyáltalán tudtak a Földön, jó, mi?
De a Nagyi nem tudott válaszolni, csak bólogatott párás szemmel, azután sírva fakadt, olyan jó volt újra Bodza cserfes hangját hallania.
– Jaj, de buta Nagyid vagyok én kisunokám – rázta a zokogás. Emi néninek még a puncsos bögrét is vissza kellett vennie, nehogy kiömöljön, úgy vigasztalta.
– Jól van már, Vica nagyi. Nézzenek oda, micsoda érzelgős tyúk lett belőled. Látod, felhívott a kisunokád, esze ágában sincs rád haragudni, te is hagyd abba ezt a szívszakasztó, magányos szomorkodást – azzal Emi néni is sírva fakadt. Együtt bőgtek összekapaszkodva az éjjeli Duna-parton.
De nyugi, egyszer minden sírásnak vége szakad. Bodza kicsit még várt, aztán közölte, hogy neki most már le kéne feküdnie, mert holnap korán indulnak a vércseváros felfedezésére.
– Szóval, vagy most énekelünk egy Mennyből az angyalt, vagy majd akkor, ha hazajöttem.
– Most, most, kincsem, Bodzavirágom – törölgette meg a szemét a Nagyi. Emi néni is abbahagyta a sírást és a retiküljéből előbányászott pár bekészített csillagszórót. Hamarosan felszikráztak az ünnepi fények a madárkarácsonyfa alatt és a szívekben is.
Olvasnál még Deme Lászlótól? Itt találod a meséit!
Kíváncsi lettél Bodza és Vica nagyi eredeti kalandjaira? Itt találod Lovranits Júlia Villő köteteit!