Halvard a pultnál ülve teljes érdektelenségbe burkolózott, és ugyanúgy próbálta kizárni a hozzá folyamatosan beszélő nő hangját, mint az összes többi környezeti zajt, a szagokkal együtt. Kemény munka volt a sok csörömpölést, morajló társalgást, alkohollal keveredő verejtékszagot kordában tartani, különösen az utóbbi napokban.
– Te amúgy mivel foglalkozol? – kérdezte a kéretlen társasága már-már kifulladva.
– Testőr vagyok. – Egyszerűbb volt, mint előadni a teljes igazságot, emellett rövidebb is.
Nem ismerkedni jött, de amíg a három pultos egyetlen női tagjának véget nem ért a műszak, addig kénytelen volt várni, és eljátszani a hosszú nap után megpihenő melós szerepét a manhattani éjszakában.
– Juj, és kit védesz? Várj, nem mondod el, mert akkor meg kéne ölnöd, ugye? – A nő kényelmetlenül közel húzódott, a bőven locsolt parfüm se tudta elrejteni izgalmának tolakodó szagát, melle Halvard felkarjához simult. A férfi önkéntelenül megfeszült.
– Csak akkor, ha meggyilkolnád a védencem. – Eddig kerülte a nő pillantását, de most a szemébe nézett.
– Menő kontaktlencse – a nő tekintete a férfi szája és a szeme között ugrált –, a halloweeni jelmez maradéka? Mi voltál, tigris?
A piña colada édeskés illata páraként érte Halvard ajkát, a karjának nyomódó domborulat puhasága éles ellentétben állt az ő merevségével. Az ösztön a fülében dübörgött, húst, vért, párzást követelt. Túl közel volt a telihold. Összefutott a nyál a szájában, hangja rekedten recsegett, amikor megszólalt:
– Vérfarkas.
Vékony volt a nő nyaka, még így is olyan könnyen átharaphatta volna. A bőre selymes az ujjai alatt, ahogy keze lassan felcsúszott rajta, szinte az álla alá. Buta préda…
Korsó kappant Halvard előtt a pulton.
– Nincs fojtogatós szex a pubban! – harsogta a pultoslány, mire Halvard ránézett, mint aki bódulatból ébredt. – Nincs – nyomatékosította Yelena egy olyan lesújtó pillantással, amilyet a férfi még sose kapott tőle.
A vér-hús-szex mantra elhallgatott.
– Nem kértem – bökött Halvard fejével a korsó felé, Yelena azonban nem jött zavarba, csak vállat vont.
– A ház ajándéka – állt odébb egy ideiglenes búcsúpillantással, ami inkább volt gyilkos, mint baráti.
Amint magukra hagyta őket, az ismeretlen nő végigsimított Halvard combján.
– Lelépünk?
– Van barátnőm, bocs – hazudta Halvard. – A pultos.
– A pultos? – A megvető horkantásból ítélve a nő nem tartotta őt vetélytársnak. Halvard is látta a kettejük közötti méretes különbségeket, de mit volt tenni, le kellett ráznia a nőt. Nem akarta tovább kísérteni a sorsot az ösztöneivel.
– Megőrülök a csenevész, nagyszájú vakarcsokért, akik folyton az arcomba böfögnek és hashajtót tesznek a piámba. – Még egy mosolyt is összehozott.
A nő előbb zavartan ráncolta a homlokát, majd csalódottan fintorgott, végül felállt. A számát azért felírta az egyik alátétre és Halvard elé tolta.
Órákkal később Halvard az épülettömb mögötti sikátorban a göröngyös téglafalnak dőlve várta, hogy Yelena befejezze a zárást. Felnézett az égre. A magas épületek kitakarták előle a Holdat, de nem kellett látnia, hogy tudja, órák kérdése volt a kiteljesedése – a csontjaiban érezte.
Az egyik falkából is kapott meghívást közös vadászatra. „Apróvad ínyenceknek” volt a Facebookon közzétett, zártkörű eseményük neve. Halvard nem reagált rá. Hozzájuk hasonlóan öltött farkas alakot, vonyította a Holdat, mégsem tartozott közéjük. Ők kórként kapták a farkast, ő kiérdemelte és magára öltötte annak bőrét, hogy az erejével valami többet tegyen, mint a puszta évszázados létezés. Nemesebb cél, szolgálat. Legalábbis eleinte.
Majd kiderült, hogy ő sem több gyarló embernél.
Enyhe levendulaillat keveredett a nedves aszfalt és rothadó szemét szagába. Halvard ellökte magát a faltól és a közeledő felé fordult.
A nő sötét szövetkabátba burkolózott vékony alakja olyan volt, mint egy fekete vágás a lámpafény derengésében. Szinte teljesen nesztelenül közlekedett, léptei puhák és óvatosak voltak, mintha sose tudhatná, hogy mikor esik csapdába, vagy lép át láthatatlan határt, amin túl bármikor megtámadhatják. Félelem szagát viszont egyszer sem érezte felőle Halvard. Kobaltkékre festet haja féloldalt fel volt nyírva, fülében piercingek sorakoztak, mind ezüst – ezt egyszer a saját nyelvén tapasztalta, hasonló éjjelen, mint ez.
Irigylésre méltó volt, ahogy minden kort a magáévá tudott tenni, és annak megfelelő stílust kialakítani. Évszázadok óta változatlan vonásai nem mutatták többnek huszonötnél, sötét szeme akkor is így hunyorgott, amikor ötszáz éve ráadta Halvardra a farkas bőrét.
– „Beszélnünk kell”! – ismételte Halvard a délután kapott üzenetet. – Mint valami elcseszett házaspár.
– Nem láttad a mai híreket?
A férfi hátrasöpört pár barna tincset, amik a férfikontynak csúfolt hajcsomóból omlottak a szeme elé.
– A fél éjszakát várakozással töltöttem, Yel, térj a tárgyra.
A lány a zsebéből egy összehajtott újságkivágást vett elő, amit aztán Halvardnak adott. Halvard anélkül vette át, hogy egy pillantást vetett volna rá, makacs hallgatásba burkolódzva várta a szóbeli folytatást.
– Callandék halottak.
Tudta. A hajnali órákban végeztek velük, mindegyikük halálát megérezte: mintha ezüstpengék metélték volna mellkas- és gyomortájékon. Évszázadokkal ezelőtt az első karistoló fájdalomnál rohant volna. Évszázadokkal ezelőtt egyetlen ártó szándékú sem léphette volna át a ház küszöbét, csak a holttestén keresztül.
Hét generációval korábban viszont leköpték a hűségét, vérrel szennyezték a szövetséget, érdemtelenné váltak a védelmére. Azóta összesen négy alkalommal borzolta fel a kedélyeit egy-egy családtag erőszakos halála. Lojalitás és eskü próbálta vérbosszúra sarkallni, de egyiknek sem engedett. Többé nem tekintett magára vargként.
– A támadó elmenekült, és a kislányuk teteme sincs meg. – Yelena fürkészőn, már-már reménykedve méregette a férfit. – Lehet, hogy még él.
– Kétlem. – Halvard galacsinná gyűrte az újságkivágást és a legközelebbi, félig nyitva hagyott szemeteskonténerbe hajította. – Csak ezért hívtál?
Yelena szeme szikrákat szórt, felindulásában közvetlenül elé lépett, a testük között szinte megszűnt a távolság, ahogy benyomult Halvard személyes terébe. A férfi közönyt tettetve fordította a fejét a sugárút felé.
– Milyen nyakláncod van, Hallvarðr?
Mélyről jövő morgás rezgette a férfi torkát, ajka megrándult az ingertől, hogy kimutassa megnyúlt szemfogait.
Szikla és őrző. Ez vagy te, rendíthetetlen védelmezőnk. A név a tiéd, Hallvarðr.
Hűséged megtisztel, bátorságod lenyűgöz bennünket, fogadd hát a farkas bőrét, őrizd házunk és családunk békéjét.
Az ódon kastély hideg kövén kín volt térdelni, de nem számított, csak az, hogy hálája jeleképp minél mélyebbre hajtsa fejét a Calland család patriarchája előtt. Az ember előtt, aki befogadta, nevelte, taníttatta, aki testvéreket adott neki, célt a létezésének, és ezzel sikerült elűznie a szívéből az északi telek vad hidegét.
Kora reggeli harmat tapasztotta az erdei avart csupasz lábszárához, ahogy a sarkán ülve, görnyedt háttal várta, hogy a fiatal nő az áldást követően ráterítse a birtokon kóborolt fekete farkas bundáját. A nő ejtette el, alázattal, tisztelettel, Calland nyúzta meg, hálával, reménnyel, hogy végül Halvard viselje büszkén, erénnyel. Nem átkos kórként kapta a holdtölték erejét, ahogy sokan mások, hasonszőrűek harapásától, nem, ő kiérdemelte, méltóvá vált az erejére, igazi varg vált belőle a korcsok között. A vérfarkas dühöngött, ösztönszülte vágyaknak élt. A varg szolgált, védelmezett.
– Mi van rajtad? – követelőzött Yelena hangja.
Halvard előhúzta a pólója alá rejtett láncot, a ráfűzött vékony kis csontdarabbal együtt, amin több sorban apró rúnák futottak. Egyetlen ingerült rántással tépte le magáról.
– Már semmi. – Azzal Yelenának lökte a láncot. Rég ezt kellett volna tennie.
– Ezt nem teheted!
– Csak figyelj!
Ellépett a lány mellett, ennél tovább azonban nem jutott, mivel Yelena elkapta a karját. Törékeny alkata ellenére döbbenetes fizikai erővel rendelkezett. Halvardnak a nyomába se ért, de túltett az egyszerű embereken.
– Eressz! – mordult rá Halvard, és ezúttal az agyarait is felfedte. Ujjai görcsösen begörbültek, körömágya lüktetett, ahogy a fekete karmok előkívánkoztak.
Az izmai megfeszültek, ízületeibe fájdalom nyilallt, ahogy küzdött az indulat szülte átváltozás ellen. Az inger hullámokban söpört végig rajta a gerince mentén, más vágya pedig nem volt, mint menekülni látni ezt a nőt, hogy üldözőbe tudja venni.
Összefutott a nyál a szájában, morgása állandósult.
Yelena kicsi marka még erősebben szorította a bicepszét a bőrdzsekin keresztül. Semmi félelem, továbbra sem, pedig az északi istenek lássák lelkét, letépte volna a saját karját – úgyis visszanő –, hogy egy pillanatig érezhesse a rettegése ízét a szájpadlására tapadni.
– Ötéves kislány, Hal – megremegett a nő hangja. – Semmi köze a kölyköd halálához, nem ő hirdetett rá vadászatot és döfött belé ezüst tőrt. Legalább keresd meg!
– Minek?
– Hogy ne viselkedj úgy minden egyes teliholdkor, mint egy közönséges vérfarkas.
Halvard pislogott párat és távolabb húzódott. A testében fel-alá futkosó zsibongás alább hagyott. Yelena ezt észlelve eleresztette, ő pedig azonnal hátrált tőle néhány lépést.
Egyetlen egyszer, egyetlen egy tizenéves fiatalt mart meg teliholdkor a farkas alakjában, hogy ezzel változtassa át. Meddőként gyermeket akart, örököst, aki továbbvisz eszmét, feladatot, ha vele valami történne, ez pedig másképp nem volt lehetséges. Tudta, hogy mivel nem teremtették, hanem harapták, sose lesz igazi varg, de hitt a saját döntéseiben, a nevelési képességeiben.
Calland ük-ükonája azonban másképp gondolkodott. Fia születése alkalmából vadászatot rendezett, amin a legizgalmasabb vadat szemelte ki: egy vérfarkast, nem sokkal telihold előtt. Az ő gyermekét.
Vargként kötötte a mágia, amivel a családhoz láncolták, a csont a nyakában az egyik ősé volt. Az ő egyenes ági leszármazottainak nem árthatott Halvard. Cserébe mindenki mást megölt, majd elhagyta az óhazát.
– Jeg der beg…
Halvard élesen beszívta a levegőt. A skandináv erdők réges-rég hallották már Yelena kérlelését lopott órákon, még azelőtt, hogy a farkasbőrt Halvard vállára terítette volna, ezzel változtatva meg mindkettejük életét. De könyörögni… Súlyokat pakolt minden szó a mellkasára, a gondosan eltemetett múltból tépett ki képeket és hozta őket a felszínre.
– Miért erőlködsz? – Eltűnt a morgás a hangjából, nem voltak karmok, agyarak, csak a méterekkel odébb elhúzó autók zúgása, a szemerkélő, hideg eső kopogása.
– Mert évről évre egyre rosszabb – suttogta Yelena, és mintha csak magát ölelné, keresztbe fonta a karját, a mellkasához szorította a letépett nyakláncot, rajta a vésetekkel teli csonttal. – Holdtöltéről holdtöltére veszítesz el magadból valamit, látom. És dühít és fáj, hogy neked ez nem számít.
Halvard ugyanúgy nem tudott mit mondani, mint évtizedekkel korábban, amikor a lány azért kért tőle találkozót, hogy elmondja neki, rávette a családot, hogy költözzön New Yorkba. Mintha az újabb generációk közelsége jóvá tehetné a korábbi bűnét, vagy Halvardban támadt fel a védelmező ösztön a maffia által uralt években. Nem így történt. Yelena se kereste őt.
Mi értelme lett volna?
– Vedd vissza a fekete farkas bőrét, Yel.
Majdnem elindult. Alig pár méter, egy rövid mozdulat, és magához tudta volna vonni a lányt, hogy elrejtse a saját és a világ tekintete elől azt a csalódást, az apránként könnybe lábadó szemet. A teste emlékezett a mozdulatra, annak könnyed természetességére, mégsem tudta rávenni magát.
– Le tudod vetni. – A nő egész testében reszketett, ám a hangja ezt nem vette át. – Nem vagy rá méltó, Halvard. Leveted és vége. – Nagyot nyelt. – Csak kérlek, úgy intézd, hogy ne nekem kelljen eltemetnem titeket.
Búcsúra, teliholdra, utolsó vadászatra és Yelena tehermentesítésére Halvard tökéletesnek tartotta New York állam északi, vadonnal borított csücskét. Holdtölték előtt szokott felutazni kocsival, amit módszeresen a parkolókban hagyott. Ezt követte a több kilométeres túra a rengeteg mélyébe, ahol fából tákolt viskó várta. A kidőlt-bedőlt kis épület öltözőfülkeként és raktárként szolgált a vadhajtás idejére. Az ablakokat rég bedeszkázta, a félig kifordult ajtó megjavításával viszont nem vesződött. Ha túl takaros, még azt hiszi egy erre tévedő túrázó, hogy érdemi menedéket talál a hirtelen leszakadt ég, a feltámadó szél, vagy hóvihar esetén. Tolvajok számára is érdektelen volt.
Halvard ledobta üres hátizsákját a poros padlóra, és miközben egyik ruhadarabot vette le a másik után, próbála megfejteni, hogy miért hazudott saját magának.
Az államban élő vérfarkasok java – sok választás nem lévén – hozzá hasonlóan ezen a területen szokta kinyújtóztatni átváltozás után a tagjait. Yelena is tisztában volt ezzel, ennél fogva ő, és bármelyik mezei túrázó vagy régióbéli vérfarkas könnyedén rátalálhatott a tetemére a farkasbőr levetése után. Itt szokták elrejteni a problémás balesetek következményeit is. Félresikerült teremtés, amikor a megharapott nem élte túl a kórt; felindulásból elkövetett gyilkosság, aminek nem maradhatott nyoma a városban; frissen átváltoztatottak, akik még képtelenek fékezni magukat…
Magányos elvonulásra, csendes halálra a Hold jelenlegi állásakor cseppet sem volt ideális.
Csak egy kis kitérő.
Összecipzározta a ruháival teletömött táskát, majd vetett egy pillantást a mohás falra kitűzött, elnyűtt térképre. Lowville és Harrisville között, valamivel Indian River után a 812-es úton látták utoljára azt a platós furgont, ami az elmúlt napokban a Calland család háza közelében cirkált, mintha felmérte volna a terepet. Albanyban elkapták a térfigyelő kamerák, Rome-ból is jelentették, jól lehetett követni az útját, de Indian River után felszívódott. Legalábbis a kamerák és az unatkozó egyetemisták szerint, akik önjelölt nyomozócsoportokba tömörülnek a közösségi oldalakon. Az egyik gyenge felbontású képen úgy tűnt, egy kisebb alak ült az anyósülésen.
Megmozgatta a vállát, karját, lábát rázta, mintha így megszabadulhatott volna a feszültségtől, Yelena szavaitól és a Calland család… mindenétől. Semmivel sem tartozott nekik. A fekete farkas azonban többet érdemelt búcsúzóul egy elejtett apróvadnál.
De az is lehet, hogy valójában csak el akarta odázni azt, amit több évtizede meg kellett volna tennie.
Kibontott, vállig érő hajába túrt.
A telihold magasan járt, a hívása ellenállhatatlanná vált még egy olyan, több évszázadot megélt farkas számára is, mint ő. Kilépett a rozoga viskóból, hogy átadja magát a napok óta erősödő, az ereiben dübörgő ősi lüktetésnek. Háta meggörnyedt ízületei ropogtak, fehéren égő fájdalom mart a csontjaiba, ahogy azok harsány reccsenések közepette törtek szilánkosra vad vonaglása közepette.
A világ kifordult sarkaiból. Ő fordult ki mindenéből.
Sűrű, fekete bunda lepte el a testét, áthatolhatatlan védelmet nyújtva a harapós hideg ellen. Arca pofává nyúlt, nyelvével tompa felület helyett gyilkos tépőfogakon simított végig. A szagok részletgazdagabbá, a környezet vonalai élesebbé váltak, mancsai nem pusztán érintették a földet, hanem érezték annak finom rezgéseit. Vad futást, botladozást, majd’ kiforduló bokrok gyökerének kétségbeesett kapaszkodását.
Könnyek, vér, prém, vonyítás és szűkölés. Az élet vágtatása.
És valami más.
Valami, ami a lénye legmélyén lobbant, erősebben, mint bármikor az elmúlt évtizedekben, szinte követelőzve, hogy képtelen volt az orrába szökő őzsuta szagára koncentrálni. Gyomorszorító érzés, zsigeri, az ösztön hajtotta, széttöredezett emberi tudata pereméről. Olyan régen volt. Megátalkodott mélységekbe temette, hogy sose kísértse, és most, amikor végre levetett volna bőrt, kötelességet és életet, megint hallotta a hívást.
Rohant, bár fogalma sem volt, hova, csupán azt tudta, miért. Vagy inkább kiért.
A bizonyosságot a fogadalma őrizte, az időzítést a sors bizarr humorára fogta. Ugyanúgy nem tudott – vagy nem akart – ellenállni, mint a Holdnak. Sebesen suhant a fák között, esőzéstől iszamós avaron loholt, karmaival kapaszkodott a sárba, hogy minél gyorsabban vághasson át a kellemetlen távolságon.
Zihálások. Szinte mind morgással vegyült, egyetlen egy kivételével.
A vér fémes szaga egyre erősödött, összefutott tőle a nyál a szájában. Éhes volt. Lakomázni akart. Mennyire vágyott a puha húsra, a gőzölgő belsőségekre, a vér mámorára! Csontok törtek a távolban, acsarkodás hangjai visszhangoztak. Zihált, ahogy elfordult a hadakozás iránya felől, és épp ellenkezőleg haladt tovább. Versenyt futott idővel, múlttal, másokkal…
Néhány fa után felbukkantak. Négyen voltak, elszórtan, egymás közelébe nem mentek, mert az űzött vad elsőbbséget élvezett a marakodásnál. Halvard jelenlétét a négy sárga szempár egyetlen villanással vette tudomásul. Azt hihették, mégis elfogadta a meghívást.
Mennyi előnyt adhattak? Félórát? Egyet? Talán másfelet is, hiszen az sem jelentett kihívást: egy falkányi vérfarkas egyetlen embergyerek nyomában, az utóbbi számára ismeretlen vadonban.
Ő volt az, már biztosan tudta. Az utolsó Calland, aki pechére a teliholdi mulatság főszereplőjévé vált egy túlzottan elkanászodott társaság számára.
Ez is Halvard hibája volt. Ha vargként többet tesz, ha bünteti azokat, akik sportból emberre vadásznak, ez talán nem történik meg. Sem ez, sem sok más, korábbi alkalom, amik szintén az ő lelkén száradtak. Yelena őt tartotta kordában, ő pedig mindenki mást, akivel egy területen osztozott. Legalábbis ez lett volna a dolga a kijelölt család védelme mellett. Ám ő az egyik fölött szemet hunyt, a másikkal pedig nem törődött. Hanyagsága eredménye lett, hogy bár az államban a legutolsó torzszülött is tudta, kicsoda-micsoda ő, nem vették számításba. Mostanra pedig egészen odáig merészkedtek, hogy lemészárolták a védett családot, az utolsó megmaradt levadászására pedig őt is meghívták.
Vérlázító arcátlanság, mégsem hibáztathatta őket. Semmit sem tett, azért, hogy ez az este ne következzen be.
És most loholt valamiért, ami talán rég elveszett.
A gyerek több méterrel előtte, egy nevetségesen keveset rejtő bokor takarásában gubbasztott aprón, félelemtől reszketve – és pont ettől csalogatón. A másik négy farkas habzó szájjal mordult. A vadállat, ha megérint, többé nem ereszt.
Őket megérintette, Halvardot beburkolta, mint egy melengető takaró, de velük ellentétben a fenevad irhája embert rejtett. Még ennyi idő után is.
Nekiiramodott, lehagyta a vele együtt ügetőket, mintha magának követelné a prédát, majd megtorpant közvetlenül a bokor előtt és szembe fordult az üldözőkkel.
Nem vagyok közületek való, és ti ezt elfelejtettétek. Ideje, hogy emlékezzetek, velem együtt.
Hátsó lábára állt, mintha a visszaváltozás része volna, holott a köztes állapot egy fázisa. Csak a vargok voltak képesek ezt a kétlábú, félig ember, félig farkas külsőt felölteni. Kétméter magas, feketebundás szörnyetegként magasodott a többiek fölé, minden kilégzése halk, figyelmeztető morgássá vált, hátán felborzolódott a szőr, hegyes farkasfüle egyenesen előre nézett, nem sunyta le az üres fenyegetés jeleképp. Halálosan komolyan gondolta a puszta méretéből és megjelenéből fakadó figyelmeztetést.
Az egyik tarkabundás megpróbált a bokor közelébe osonni, mire Halvard félig emberi kéz, félig farkasmancs végtagjának karmaival felszántotta maga előtt a sáros-leveles földet. Farkasszemet nézett a szemtelenkedővel, az üzenete egyértelmű volt: a következő a torkod lesz.
A Hold magasan járt, egyikük sem tudott kilépni a bűvköréből, hogy hamisan csengő hízelgéssel megpróbálja lefegyverezni Halvardot. Ha emberré is tudott volna válni bármelyikük, az ösztön túl erősen munkált bennük ahhoz, hogy értelmesen ki tudják fejezni magukat. Holdtölte idején a fenevad uralkodott, az ösztön dominált. Az ösztön pedig mindenekelőtt az életben maradást szorgalmazta.
A csoffadt embergyerek kevés húst jelentett, a kétméteres szörnyeteg túl nagy kockázatot, a mindennapi étkezés pedig nem sodorta az éhhalál szélére őket. Nem érte meg a kislány. Nem volt elég üres a gyomor, nem volt elég kétségbeejtő a helyzet. Az életösztön menekülést diktált, és ők engedelmeskedtek.
Halvard nagyot szusszant, ahogy a négyes fogat elügetett. Hátrafordult, elindult, hogy kihalásza a bokor alól a valószínűleg halálra vált gyermeket, miközben ötlete sem volt, hogyan tehetné számára kevésbé rémisztővé az éjszaka történéseit.
A kislány a bokor tőszomszédságában lévő fa mögött lapult, a nyirkos törzshöz vetette hátát, térdét felhúzta a mellkasához, gallynyi karjával ölelte magát. Kisírt szeme hatalmasra tágulva nézett fel Halvardra. Riadt kisnyúlként kapkodott levegő után.
A varg leguggolt. Próbált kisebbnek tűnni valódi termeténél, alacsonyabbnak a lánynál, hogy az ne rettegjen annyira tőle, de még az elképzelés is nevetséges volt. Halk, óvatos nyüszítést hallatott, fejét oldalra biccentette. Talán ha nagyra nőtt kutyaszerűségre, semmint vérmes fenevadra emlékezteti a gyereket, az segít. A földre hasalt, lesunyta a fejét. Nem akarta, hogy a kislány féljen tőle. Szeresse, vagy legalább is bízzon benne, minden porcikája ezért fohászkodott. Hiszen, ha annak idején sikerült nála fiatalabbakkal, vele is menni fog. Igaz, anno a családfő vitte hozzá bemutatásra a Callandok legújabbikát. Aztán a kölykét meggyilkolták, a hagyomány elhalt, neki pedig mindössze az ösztön súgta bizonyosság árulta el, hogy a vele szembe kuporgó aprócska teremtmény az utolsó kapocs közte és egykori fogadalma között.
Közelebb kúszott, mire a gyermek szinte beleolvadt a fába, hisztérikus zokogása fokozódott, sikítozott.
A gyerekek képesek infarktust kapni?
Ez járt a fejében, amikor centinként araszolva megközelítette a kimerült, menekülésre képtelen, de sírásban osztályelső kislányt, és megnyalta az arcát.
Kizárólag a meglepetés ereje hathatott. A lány megszeppenten pislogott, majd csuklott egyet. Szőke haja megőrizte az erdőt, kicsi gallyak és falevelek kandikáltak ki a fürtök közül. Nagy szeme ezüstszürkén ragyogott. Bájos kis teremtés volt.
Halvard megbökdöste az orrával a vállát és az állát, majd beleszuszogott a hasába, mire a gyerek felkacagott. A varg visszavette egyszerű farkas alakját – a lányka szeme láttára. Próbára tette, és bár eleinte újraéledő riadalmat látott, ez apránként kíváncsiságnak adta át a helyét. Halvard kurta nyüszítést hallatott újfent, megcsóválta a farkát, és lassan elindult a viskó felé.
Toporogva, ugrálva ösztönözte a gyereket követésre, olykor mögé szaladt és a hátát bökdösve biztatta, miközben ő maga az erő minden neszére ügyelt. A holdtölte még nem ért véget, kalandvágyó vérfarkasból pedig akadt elég. Sokaknak igazi dicsőséget jelentett volna egy varg legyőzése vagy megölése.
A fizikálisan és érzelmileg teljesen kimerült gyerekkel jóval hosszabb volt az út a romos kunyhóig, mint lett volna egyedül Halvard számára, mégsem bosszankodott. A kitörött lábú ágy elsőosztályú fekhelynek tűnt a gyerek számára, és épphogy lefeküdt, máris elaludt, így Halvard nyugodtan felölthette emberi alakját és felöltözhetett.
Nem vitte el a kislányt az erdő széli parkolóban hagyott autóhoz. Elég sokk érte az elmúlt órákban, nem hiányozhatott neki, hogy máshol ébredjen, mint ahol álomra hajtotta a fejét. Halvard vajmi keveset tudott a kicsikről, de hébe-hóba felszedett róluk is némi tudást.
Ugyanakkor az ennél komolyabb munkához segítségre lesz szüksége. Márpedig elképzelhetetlennek tartotta, hogy bárki másra, vagy esetleg árvaházra bízza a kislányt. Az ő védence volt, aki ráadásul az ő hanyagsága miatt került ebbe a helyzetbe.
A bűntudat undok csomói Halvard mellkasának feszültek.
Jócskán a délelőttben jártak, amikor a lány felébredt.
– Hogy hívnak, tökmag? – Jobb volt azonnali kérdéssel és némi figyelemeltereléssel letámadni, mint azzal indítani, hogy hello, Halvard, vagyok, a védelmeződ, egyébként varg, ami majdnem olyan, mint a vérfarkas…
– Anne.
– Engem Halvardnak. – A kislány szeme felcsillant. Lehetetlennek tűnt, hogy hallott Halvardról, és mégis… – Mit szoktál reggelizni, Anne?
– Két tábla csokit – felelte szemrebbenés nélkül.
Egy darabig farkasszemet néztek, majd a férfi nagyot sóhajtott, elővette a mobilját, írt egy velős üzenetet, majd intett Anne-nek, hogy kövesse.
Az SMS a térerő hiányában még jó darabig nem fog a címzetthez megérkezni, de Halvardot elégedettséggel töltötte, hogy végre ő küldhetett idegtépő szöveget. Sőt, már értette, hogy Yelena mit kedvelt ebben.
„Beszélnünk kell.”
Felhorkant, ahogy elképzelte a boszorkány arcát Anne láttán. Alig várta a találkozót!
Remek novella, nagyon tetszett. Kerek, egész, jó világépítés, érzékletes leírások.
Kedves Anyez, köszönöm, örülök, hogy tetszett! 🙂