Dancsik Adél: Démoni ketrec (részlet)

A 10. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

 

1. fejezet
Egy évvel előtte

Be vagyok lőve.

Nagyon.

A gyógyszereimmel…

Túl sokat… Túl sokat vettem be.

A mellkasomhoz kapok.

Hallom, érzem.

El fog törni a szívem.

Elveszítem őt.

Elveszítem…

Megvakítanak a fehér csempék. A neonlámpák pislákolnak. A folyosó megfordul. Vagy elestem? Gyógyszer és fertőtlenítő marja az orromat. A hideg falhoz nyomom a homlokomat. Vagy a padlóhoz?

Egy nővér rám kiabál. Nem értem, mit. Elszalad. A pulthoz. Lábai egyvonalban a szememmel. Akkor ez a padló.

A nővér visszajön. Fenyegetőzik. Hívja a biztonságiakat. Ezt értem. Biztonságiak. A nővér szeme elsárgul. A nyelve kirobban szájából. Meghosszabbodik. Nyákos csíkot hagy a padlón, mint egy kígyó.

Pislogok. Kinyitom a szemem. A nővér újra ember.

A homlokomra szorítom a tenyeremet. Vonszolom magam, mint egy hüllő. El kell jutnom a bátyám szobájáig. Nem tilthatnak el tőle.

Feltápászkodom. A folyosó. Ott… Minden lépésre felsikítanak az izmaim. A fejemben hurrikán tombol. Megbotlok. A falnak ütközöm. Pislogok kettőt. Most tisztábban látok.

Mi van, ha nem érek el hozzá időben… Mi van ha…

Mintha egy kéz rámarkolna a szívemre. Kiszorul a levegőm.

A mellkasomhoz kapok, hátha segít, de csak még jobban fáj. A kezemmel több súlyt rakok magamra. Nem bírom ki.

Nem bírom ki.

Nekem oda kell… Nem bírom…Nem.

Nyomnak a farzsebembe rejtett pirulák. Csapkodva kutatja őket a kezem. Lassan kiveszek egyet. A számhoz dobom. Nem sikerül. Az arcomat találom el. Halk koppanással a szürke csempepadlóra esik. Megborzongok a hangtól.

Le kéne hajolnom érte, de nem biztos, hogy fel tudok állni utána. A fájdalom tovább halad a hasam felé. A láthatatlan kéz elérte a gyomromat. Rászorít. Görcsbe ránt. Nem bízom a véletlenre, két további tablettáért nyúlok. Mindkettőt lenyelnem.

Várok, hogy hasson. Nem kell sok, a csomó felenged a mellkasomban, a láthatatlan kéz ujjai lazulnak a gyomromban. A falnak támaszkodva továbblendülök. A folyosó ismét megbillen, beleütközöm egy gyógyszeres kocsiba. Valaki rám ordít és káromkodik. Megyek tovább.

El kell érnem hozzá.

El kell érnem a bátyámhoz.

A hirtelen hörgés a hátam mögül jön. Megpördülök. Túl gyorsan. Megcsúszok, majdnem ráesek egy kerekesszékes öregemberre. Nem értem, mit mond, csak a hörgés irányába tudok nézni. A folyosó sarkán valami kopog. Egy éles tárgyat hallok végig húzódni a kövön. Nem látok semmit, csak hallom a hangot.

Remegek, ahogy az öreg ember székére támaszkodom. Tudom, mi fog kibújni a fal mögül. Összeszorul a torkom, a szemem kitágul. Egy fekete karom markol a folyosó falának sarkára.

– Ne … – suttogom. Csak akkor képzelek el szörnyeket, ha nincs bennem elég gyógyszer. De most… most alig látok a kábultságtól. Nem tudom, mennyit vehettem be. Egy fajtát? Hármat? Mégis látom. Látom a démont.

A fekete karom végig súrolja a falat, lassan kopogtat rajta, égnek áll a szőr a hátamon.

Mindjárt hat a gyógyszer – mondogatom magamnak. – Mindjárt hat és akkor minden rendben lesz. Eltűnnek a szörnyek.

Nagyot nyelek.  Az agyam alig működik, de a testemet elönti a görcs. Túl sokat vettem be, nem szabadna, hogy lássam őket. A szívemet markoló fájdalomra gondolok, átölelem magam, hogy ne essek össze. El kell jutnom a folyosó végére, ha nem teszem, ha elkések…

Elfordulok. Ismerem már ezt a szörnyet, ha hatnak a tabletták, el fog tűnni. Egy hang szólal a fejemben, valami tiszta a tabletta okozta ködön túl: mit keres itt? Eddig sosem jelent meg még fényes nappal, mindig csak az álmaimban. Mit keres itt? Most nem tudok ezzel foglalkozni.

Futok. Nem tudom, hogy vagyok rá képes. Száztizenhetes szoba. Azt mondták, a száztizenhetes szoba…

Tizennégy, tizenöt, tizenhat…

Megtorpanok az ajtó előtt. A testemben érzett összes nyomás a szívemben összepontosul. Lelassul a pulzusom. Erősen lüktet. A fülemben érzem. Csak állok itt, a vaskilincset bámulom. Előrébb tolom az egyik lábfejem. De megtorpanok. Kiszárad a szám. Egy egészen más félelem szögez a padlóhoz. Ami az ajtó mögött vár, arra nem vagyok készen. Arra testvér nem lehet készen.

– Meg fogod bánni, ha nem mész be – suttogom magamnak. Sírni szeretnék, de a szemem olyan száraz, mint a sivatag.

Az ajtó félig nyitva, azon keresztül hallom lassú szívverését. Géphangja van. Be kéne löknöm az ajtót, de nem tudom megtenni. Mi van, ha már halott?

Nem akarok vele egyedül lenni, nem bírok…

Lépteket hallok a szobájából. Puha csoszogást. Rátapasztom a tenyeremet az ajtóra. Halkan, nyikorogva tágra nyílik. A szemem elé kell kapnom a kezem, a fehér falak még világosabbak a szűk téren. Fejbe üt egy keserű illat, a torkomig mar.

Pislogva szokom a fényt. Megdermedek.

A bátyám egyedül fekszik a szobában.

Infúzió lóg ki a karjából.

Nem látok… Ég a szemem.

A bőrének színe egybeválik a falakkal. A bátyám világít, mint a fényes szoba. Vér áztatja a takaróját. Vér áztatja a padlót. Túl sok cső veszi körül. Cső a szájában, a másik kezében…a lábában.

A falból is csövek állnak ki.

Előre lépek. Egy vörös tócsa csattan a lábam alatt. Vas és vizelet szaga csap meg.

Minden elmosódik, minden túl világos, mintha hótakaró lepné el a szobát. Megvakít a fénye.

Erősen megkapaszkodok a kilincsbe. Egy férfi áll a bátyám ágya mellett. Az arcának nincsenek vonásai. Nincs szeme, nincs szája, csak domborulatai. Elmosódik előttem szürke ruházata. Biztos, csak be vagyok lőve. Biztos egy orvos. A férfi karján vér csorog le a bátyámra. Valamit mond nekem, nem érdekel. Ellököm magam az ajtótól, megbotlom. Ráesek az egyik székre, beütöm a térdem, nem érdekel. Majd belilul és elmúlik. Nem érdekel semmi, csak a testvérem.

Felpattanok, megállok az ágya mellett. Megszólítom.

– Bengt… – Nem válaszol. A cső a száján keresztül segít neki a levegővételben – talán az utolsókban. Miért vagyok itt egyedül? Miért nincsenek itt a szüleim?

Az orvos felé fordulok, a szemem mégis csak ég egy könnycsepptől.

– Meggyógyul?

A férfi csak néz rám. Nem látom a szemét, csak a homloka mélyedéseit. Miért nem látom az arcát? Túlságosan szédülök, el akarom hányni magam. Koncentrálnom kell, hogy rá nézzek. Csodálkozom, hogy tudok beszélni.

– Te látsz engem – jelenti ki döbbenten, és ha azt hitte, hogy ezzel bármire is válaszol, téved. Orvos, csak egy orvos. Tudja, hogy be vagyok lőve, ezért lepődhetett meg.

– Nyilván, hogy… – ha többet mondok elhányom magam, ujjaimmal görcsösen megkapaszkodom Bengt ágyában, visszanyelem a gyomromból feltörő tartalmat.

Kopogó hang üti meg a fülemet. Úgy érzem, kirándul a gerincem a helyéről és lefagy a testem. A szoba sötétedni kezd, a koppanás hangja erősödik. Karmok csúszkálnak a folyósón, a falak megmozdulnak, fekete, inas kezek domborulnak ki a csempe alól. A fal maradéka hangosan csattan a padlón.

Behunyom a szemem. Tudom, csak hatnia kell a gyógyszereknek, és akkor vége.

– Nem érzem a véred szagát – mondja az előttem álló alak, mire kipattan a szemem. Már nem látom a férfi mellkasát, mintha elpárolgott volna.

– Mert nem vérzek – suttogom.

Szánalmasan végigmér. Tudom, hogy így tesz, pedig nem látom az arcát, csak azt érzékelem, hogy egy férfi.

– Te már úgy is haldokolsz – jelenti ki, mintha döntést hozott volna, és kisétál a szobából.

Mindegy. Biztos hívja a biztonságiakat.

A szörnyek a falon nem jönnek közelebb, ebből tudom, hogy hatnak a tabletták. Túl nyugodt vagyok, a fájdalom nem marja tovább a mellkasomat. Lenézek a bátyámra.

Vékony. Annyira vékony.

Az arca élettelen, szőke haja sötétebb a szokottnál, a szeme alatti lila karikák nem csak azt jelzik, hogy fáradt, hanem hogy…

Kezemmel megérintem az övét, de azonnal vissza is húzom. Hideg. Annyira hideg.

– Bengt… – szólítom meg, de nem válaszol. Mozdulatlan. Remegek. És ő mozdulatlan. A szemem felmelegszik, majd égni kezd, arcomat fellángoltatják a könnyek.

– Bengt – könyörgök neki. – Mindjárt itt lesznek… Anya… Apa…

A sírástól nem bírok beszélni, úgy érzem, a mellkasom felszakad és már tudom, hogy a világ összes gyógyszere sem lenne elég a mai napon arra, hogy megállítsa a lavinát. Hallom, ahogy megtörik valami a mellkasomban. Egy ideig minden csendes, aztán a szívem darabokra szakad, és úgy borulok le a bátyám ágyára, ahogy az előbb tört meg a lelkem.

Zokogok, fejemet fehér takarójába fúrom. Ordítok. A nevét kiáltom. Fel sem ébred. A mellette lévő gép hangja ütemes, de egyre lassul, és már nem érdekel, hogy a kezem az övével együtt fagy meg, szorítom őt, ahogyan csak tudom. A könnyem eláztatja a takaróját, a remegésemre az ágy is mozog.

– Kérlek… – könyörgök. ­– Kérlek, ne…

A gép hangja egyre élesebb, nem értem, miért, az előbb épp lelassult. Majd vadul sípolni kezd. Megrándulok, a bőröm alá férkőzik a hang. Nem ütemes többé. Valami azt súgja, nem szabad levegőt vennem többé.

Valaki megragad hátulról. Erős karok vonszolnak el a bátyám mellől. Fehér köpenybe burkolt emberek veszik körül Bengtet. Felszakítják a takaróját, tappancsokat raknak a mellkasára, visszaszámolnak, a bátyám teste megugrik, aztán nem mozdul.

A félelem lassan lebénítja az izmaimat, a tudatom elfelejt működni, nem tudok többet sírni, csak bámulok a testvérem testére. A tappancs ismét a mellkasához ér, a teste ismét megugrik, és ismét nem mozdul.

– Még nincs vége – suttogom a szobának, de senki sem hall meg, az orvosok nézik a bátyám testét, majd az egyikük megrázza a fejét, a másikuk két ujja közé fogja az orrnyergét.

Nem.

– Még nincs vége!! – ordítom feléjük, és kiszakítom magamat a karok közül.  Fellángolok a dühtől. Hogy merik magára hagyni? Az ágyhoz rohanok. Megtorpanok. A tűz kialszik bennem, a kezem jéghideggé válik.

Nincs élet az ágyon. Egy élettelen test fekszik előttem.

Mondanak valamit, nem értem. A szörnyek megmozdulnak a falon. Minden olyan sötét…

Egy karom emelkedik fel az ágy alól.

Bengt…

Újra felizzik a testem. Felfordul a szoba. Alig látok. Sikolyokat hallok magam körül, én is ordítok. Vagy ez végig csak én voltam. A könnyeim égetik a torkomat, felszakítják az arcomat. A szívem szétszakad, a mellkasom fellángol az ordításomtól. Minden fekete és minden fehér és csak sírok és sírok és tombolok. Egy apró szúrás a vállamba, és minden sötétté válik, akár a szörnyek karmai.

***

Szíjak szorítanak le, kiszáradt torkom az ordításomtól sebes. Érzem a vérem ízét. Görcsösen mozdul a gyomrom a vasillattól. Ordítok. Nem bírom abbahagyni. Ők nem értik. Nem értik, mennyire fáj. Gyenge testemet csak egy vékony takaró borítja. Szinte átlátszó, ha egy orvos jobban rám néz, többet lát, mint szeretném.  De nem tehetek ellene semmit. A takaró az egyetlen fegyverem a szörnyek ellen.

És ők itt vannak. Kopognak a falon. Le akarják marni a bőrömet. Próbálok kiszabadulni, de a szíjak leszorítanak. Sós izzadság pöttyöződik a bőrömön.

Aztán egy orvos bejön. Belém szúr valamit. Megint. A démonok visszavonulnak.

Az orvos elmegy. Egyedül hagy.

Egyedül vagyok.

Egyedül.

De sosem teljesen.

 

2. fejezet
Egy évvel később

– Neked lila a hajad, Lotte?!

Anyám hangja éles sípolás a hatalmas házban, ahogy leégett reggelijét tovább égeti a fekete serpenyőben, kezében remeg a fakanál a meglepettségtől. És a dühtől.

– Mégis hogyan gondolhattad ezt komolyan? – szinte látom az orrából előtörő füstöt, melyet apám nevetése sem tud elfújni.

– Nekem tetszik – von vállat apám vigyorogva. Ma még rám se nézett.

Ha én vagyok a tűz a családomban, akkor anyám a papír, megégetem, mielőtt hozzám érne. Majd cserélünk, és ő teszi meg velem ugyanezt. Rám parancsol, öltözzek feketébe, és végig szid, ahogy ásítozva felmegyek a lépcsőn.

Magamra kapok egy szexi fekete bőrnadrágot, laza szürke trikót és egy sötét bőrdzsekit. majd átmegyek a szomszédos szobába és leülök az ottani ágyra.

A csend hatalmas függönyként telepszik rám a bátyám szobájában, kizárja a konyhából felszűrődő hangokat.

Megszorítom a tőle kapott medált, ami csak egy egyszerű kulcstartó karika, de nekem kedves. Sosem veszem le. A súlya ma lehúzza a nyakamat. Nagyot nyelek. Belerakom kissé apró mutatóujjamat az ovális karikába. A mozdulat magabiztos rutinná vált az előző egy évben.

Bengt ágya érintetlen, beágyazott. Nincs sok por, mert anya minden héten bejön, és takarít. Talán a könnyeivel mos fel.

Nem hiszem el, hogy már egy éve… egy éve nincs velünk a bátyám. Az emlék összeszorítja a szívemet, át kell ölelnem magam, hogy ne hulljak darabokra. A mozdulatra fekete bőrdzsekim felsikolt, visszhangzik a falak között, akkora a csend.

Ahogy mozgok az ágyán, érzem, valami hiányzik a farzsebemből. Nem érzek nyomást a fenekemen, és a szívem azonnal hevesebben kezd verni, ahogy rájövök, mi is hiányzik. Automatikusan értük nyúlok, a tablettáimért. De már nincsenek velem. Nem vették el őket tőlem. Én döntöttem így.

Visszacsúsztatom kezemet a szőrmés takaróra, és rászorítok a puha szálakra. Megígértem Bengtnek, hogy leszokok. Két napja elkezdtem.

Remegő kezemre nézek, a bekötözött sebemre. A kötés széle kilátszik bőrdzsekim alól. Gyorsan lehúzom, nehogy anyám meglássa, hogy megsértettem magamat álmomban. Kiráz a hideg, mintha egy nyirkos kígyó csúszna át a gerincemen, ahogy rágondolok, hogyan szereztem a sebet.

Karmok…Feketék.

Nem.

Nem szabad, hogy higgyek bennük. Ha elmondanám bárkinek, hogy mi történt, hogy a pirulák már nem védenek meg, és a falból kimászó…

Nem.

Nagyot nyelek, ahogy a szorító érzés újra beterít, mintha sosem szabadultam volna ki a pszichiátriáról.

Nem – döntöm el magamban. Nem megyek oda vissza többet. Semmi áron nem megyek vissza.

Csak megsértettem magam. A fejemben egy hang kárörvendőn felnevet.

– Hazug – mondja, de kizárom. Bengt szobájára koncentrálok, és megsimogatom a felkaromat, hogy felmelegedjek. A helyiség tele van apró tárgyakkal, de mintha mégis üres lenne. Halvány kék fal veszi körbe a kis rock and roll szentélyt, amit önmagának állított. Sarokban áll még narancssárga túzmintás gitárja, de a falból már ki van húzva a zsinór. Első kislemezéből alkotott soroszlopok a szerkényét lepik el, de már nem tudta őket dedikálni. Csak elutazott – mondta anya az első hónapokban, de én nem bírtam magam ilyen hazugságokban ringatni, és a földhöz csaptam egy tányért. Megvágott, ahogy elrepültek a darabjai. Szerettem volna szidást kapni az apámtól, de ő csak ült, arcát tenyerébe temetve könnyezett. A szilánkokon ülve zokogtam.

Hüvelyk és mutatóujjam közé veszem az orrnyergemet, és elkáromkodom magam, ahogy anya mai ötletére gondolok. Menjünk ki közösen a temetőbe, sírjunk egymás vállán, vigyünk ki neki sonkás croissant… Mondjuk ezen elmosolyodom – Bengt imádta azt a szendvicset. Csodálom néha, ahogy Maya, a húgom, kezeli a helyzetet, bár neki könnyebb, csak ritkán van itthon. Én beszorultam az újgazdag luxembourgi kertesházak közé szüleim mellé, amíg itt végzem az egyetemet.

Nagyot sóhajtok. Képzeletben előre eljátszom a mai nap történéseit. Lemegyek, anyám még mindig sírva kapargatja szénné égett rántottáját. Azt hiszi, együttérzést válthat ki belőlem. „Sírok, Lotte, nem látod?” De látom, anya, de van még két gyereked. Majd ketten kilépnek a házból, engem maguk mögött hagyva. Egyedül.

Nem hibáztatom őket, a pirulák túl sok figyelmet elloptak már nekem.

De többé már nem. Mint egy ima, úgy kántálom magamnak ezt a három szót. Többé. Már. Nem. Többé. Már. Nem.

Felállok a fehér szőrmével borított ágyról, és kihúzom a farzsebemben lévő szórólapot. Elmosolyodok, ahogy újból elolvasom a címet.

Dante pokla, avagy a démonok.

Sminkest keresünk!

A válogató ma délben kezdődik, épp csak egy órára tudok bemenni előtte az egyetemre. Ha anyám tudná, hogy emiatt kihagyom a délutáni óráimat, megfojtana. Szerintem az a hobbija, hogy bekontrolál a gyógyszerekkel, vagy a hangulatingadozásaival.

De behódolok neki. Behódolok, mert a bűntudat gyerekként láncol hozzá.

Szemem tovább vándorol az összegyűrt szórólapon, melyen egy modell vicsorít vörös ördögi sminkben. A szem melletti munka mesteri, de a kép összhatása unalmas. Én ennél sokkal jobbat tudok.

Erőt merítek ebből a gondolatból és visszacsúsztatom a szórólapot fekete bőrnadrágom zsebébe, majd felnyitom a sminktükrömet és előkészítem magam a mai napra. A bátyám ágyánál – régi ágyánál – fésülöm ki hosszú, világoslila hajamat. Imádtam a természetesen szőke fürtöket, de két napja, amikor úgy döntöttem elhagyom a gyógyszereket, halványlilára festettem. Ha változás, akkor legyen változás. Lassan végigsimítom a hajkoronát. A színét, sötétlila rúzzsal, fehér púderrel és erős szemfestékkel emelem ki. A tökéletes maszk. Úgy érzem, szükségem lesz rá.

De ahogy magamra bámulok, a gyomrom kellemetlenül megmozdul és görcsbe rándul.

Nem lesz elég.

Újból kinyitom a sötétlila matt rúzst, és remegő kézzel felkenek még egy réteget ajkamra. Nem sírhatom el magam.

Nem érdemli meg a sírást az, aki megölte a saját bátyját.

 

3. fejezet

A temetőt belengi a meleg, szeptemberi levegő állott szaga, és rögtön megbánom, hogy anyám bosszantásából bőr öltözetet vettem fel, már ilyen korán is közel harminc fok van. Úgy állunk a bátyám sírja körül, mint három sápadt hulla, bár svédek vagyunk, a bőrszínünket igazán nem róhatja fel nekünk senki. Mind két szülőm tengerkék szeme ég a visszafojtott könnyektől. Anyám mesél a régi időkről. Emlékszem-e, milyen édes volt Bengt kicsin. Nem. Milyen sok nehézséget okozott neki a matek. Nem. Milyen csodálatos palacsintát sütött. Hát, jobbat, mint te. Milyen nagy hangzavarral jártak a gitározásai. Erre emlékszem.

Ökölbe szorítom a kezet. Nem akarok emlékezni, nehogy elsírjam a sminkemet. Micsoda taktika. Idegesen megrángatom a dzsekim ujját, észreveszem, hogy a sebemen a kötés átvérzett, egy csepp vér lecsorog a fűre hüvelykujjamról. Undor helyett röpke büszkeség fog el. Negyvennyolc órája vagyok tiszta, lehet, ez az első csepp vér, ami én vagyok, csakis én, gyógyszerek nélkül.

– Emlékszel, amikor… – anyám hangja elcsuklik, mire a tenyerembe mélyesztem a körmömet. Zsebkendőjét szorongatva remeg a sírástól. Az arca olyan, mint a húgomé, kedves és megnyúlt. Hidegszőke haja alól erőltetetten rám somolyog, mintha közös titkunk lenne. Kétlem. – Bengt ezt a medált adta neked születésnapodra?

Rámutat a nyakamban lógó kulcscsomó darabjára. Ökölbe szorult kezem megremeg, és ráharapok az ajkamra. A gyomromban a remegés fokozódik, nem bírom tovább. Amikor a szemem hátulja éget, elfogy a türelmem. Sarkon fordulok, faképnél hagyom szüleimet, céltalanul elindulok a szürke sírkövek között.

Hogy ne emlékeznék?! Szerinted miért hordom ezt a nyakamban, anya? Az emlék túl fájdalmas, és érzem, hogy rés keletkezik tökéletesnek hitt maszkomon. Elhomályosul a világ a szemembe szökő könnyektől, nem tudom útjukat állni. Megégetnek, ahogy lecsordulnak.

Egy széles törzsű fánál találok menedéket, és tárcsázom Mayát. A fa dús lombozata árnyékot nyújt a szikrázós reggeli meleg elől.

A telefon párszor felcsörren, majd egy halk sípolással elhal. A húgom kinyomott. Köszi, Maya. Végül is, csak egyedül hagytál a szüleimmel Bengt halálának első évfordulóján.

Hibáztatnám?

Nem teszem.

Talán én is így gyűlölném őt, ha Bengt halála az ő lekén száradna.

Nem kellett… Nem kellett volna bemennem hozzá.

A könnyek égetik az arcomat, sós ízzel szárad a számra a bűntudat. Fejemet sóhajtva a fának vetem, érzem, ahogy a szomorúság rést tör rajtam, felszakít mindent, amit a gyógyszereknek sikerült elnyomniuk. Az utóbbi időkben nyugtatókat is kaptam, és ezt elég drágán megfizette az éberségem. Meglátszik a tanulmányaimon, egy egyszerű nyelvszakot nem vagyok képes végigvinni–

Kopp.

A szemem felpattan, a gyomrom a torkomba ugrik. Ez a koppanás…

Kopp.

Jobbra vetem a fejemet, de nincs ott senki. Gombóc nő a torkomban, megpróbálom lenyelni, de nem sikerül. Körmömet a kérges fába mélyesztem, a tarkómon lassan lefolyik egy hideg izzadságcsepp.

Olyan érzésem van, mintha valaki… mintha valaki…

Kopp.

Ellököm magam a fától. Balra fordulok.

Egy árnyék lebeg a sírkövek között. A temető végében… Mosolyog. Nem is árnyék. Egy férfi. Fekete füstből lép ki és… Elindul felém.

A levegő úgy szorul ki a mellkasomból, mintha megütöttek volna. Nyakamon felszalad a félelem. Én ezt most…beképzelem?

A férfi lassan lépked, fekete haja és sötét öltözete egybeolvad a mögötte lévő árnyékkal, bőre még az enyémnél is sápadtabb.

Pánikroham. Ez csak egy pánikroham. Ez a férfi csak gyászol…

– Menekülj! – a fejemben lévő hang életre kel, olyan mintha testet öltene és megragadná a karom. Sürgetően rángat. Azt teszem, mint mindig, ha egy szörny megtámad az álmaimban. Rohanni kezdek.

Ahogy megpördülök, elfog a szédülés, mintha oldalára állna az egész temető, de csak egy pillanatra. Rohanok vissza a szüleimhez, szinte felsírok a megkönnyebbültségtől, hogy a kocsiban találom őket. Nem nézek hátra, csak átfutok a temető vaskapuján, becsusszanok a hátsó ülésre, és becsapom az ajtót.

– Lotte? – anyám hangja aggódó, ahogy a légzésemet próbálom rendszerezni, és átölelem magam, ahogy a kocsi motorja beindul, és már úton is vagyunk. Nem nézek hátra. Nem nézek…

– Lehet, hogy nem jók a gyógyszerei? – anyám már nem rám néz, apámat vizslatja egykedvűen, mintha itt sem lennék.

Apám vállat von, kézfeje hátulját a szája elé emeli, ahogy éppen ásítva megszólal.

– Felhívhatjuk Dr. Michelt, ha gondolod. Felír neki egy újat…

– De hát két héttel ezelőtt kapott újat!

– És mégis mit tegyek, talán az én hibám, hogy nem hatnak?!

Próbálom őket kizárni, mert most már ingerülté fajult a beszélgetés. Talán jobb is, hogy nem vesznek emberszámba, így igazából válaszolnom sem kell.

Helyette kibámulok a fényesre csiszolt ablakon, és mély levegőket veszek, ahogy a pszichiáterem tanította. Ökölbe szorul a kezem, ahogy magamban hallom a pszichiáterem monoton hangjának lüktetését.

A pánikbetegség velejárója az állapotodnak. Ne aggódj, kapsz gyógyszert. Minden este egyet. Egyet a kék pirulából. Hm… megint rémálmok gyötörnek? Most váltsunk egy sárga tablettára. Tartanak még? Nézzünk meg egy fehéret!

Nem baj. Őt még kibírom, ha minden héten is mennem kell hozzá. De a pszichiátriát… Soha nem megyek vissza oda.

Így hát nagyot nyelek, és az árnyból kikelt férfi emlékét a gyomromig lenyelem, majd megemésztem később. Most az a fontos, hogy ne nézzenek őrültnek. Mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy leszokjak, mert megígértem Bengtnek. És hogy ne zárjanak vissza, mert megígértem magamnak. Mindent.

– Még azt is, hogy hazudsz magadnak – súgja a belső hang, és annyira élethűen beszél, hogy hátra fordulok, hátha tényleg van ott valaki, de csak a csomagtartó szürke kalaptartója zörren a luxemburgi utakon.

Lehunyom a szemem, és lassan kifújok egy mélyen benntartott levegőt. Oké.

Az ölembe veszem a táskámat, előkotrom a sminkkészletemet, és megigazítom a maszkomat. A szempillámat igazítom, amikor egy közlekedési tábla mellett suhanunk el. Megráncolom a homlokomat. Mintha láttam volna valami…

Ismét elszáguldunk egy másik mellett, és tekintetemmel villámgyorsan követem azt. Most már biztos, hogy jól láttam.

Luxemburgban minden táblán három nyelven írják le ugyanazt: németül, franciául és luxemburgiul. De ez már a második tábla, ahol ugyanazt leírják háromszor, ugyanazon a nyelven.

És egy harmadik…

Negyedik…

Arccal teljesen az üvegre tapadok. Mi a fene folyik itt?

– Lotte, figyelsz te rám?

Megugrom anyám hirtelen hangjától. Visszafogom magam, nehogy azt mondjam, hogy nem, és nem is érdekel. Elhelyezkedek a kényelmes bőrülésbe és magamhoz kapom a sminkemet. A szívemet a torkomba érzem, megpróbálok nyelni, hátha lassabb lesz a lüktetése. Csak összezavarodhattam az előbb. Nem vagyok őrült.

Mormogok valamit anyám felé, hogy tudja, nem nézem levegőnek úgy, ahogy ők szoktak engem.

– Evelin hívott.

Bólintok, hogy tudom, hogy a kolléganőjéről beszél, folytassa nyugodtan. Anyám hangja elhalkul.

– Semmi hír a fiukról.

Abbahagyom a maszkolást, és anyám szemébe nézek. Lassan bólintok. Ő ugyanígy tesz, de nem veszi le a tekintetét rólam.

Ismerem a kolléganőjét, ismerem a nálam kicsivel fiatalabb lányát, és az alig hatéves fiát, aki eltűnt egy pár napja. A torkomban másfajta gombóc keletkezik, mint az előbb.

A lányra gondolok, hogy mit érezhet most. Tudom, milyen elveszíteni egy testvért. Bárhogy is történjen ez meg, a fájdalom kiolthatatlan.

A kocsi hirtelen fékezése kizökkent gondolatmenetemből, és elkapom a tekintetem anyámétól. Az egyetem a járda túloldalán helyezkedik el, és mielőtt anyám mondhatna valamit, kicsusszanok az ajtón és becsapom azt magam mögött.

Intek nekik egyet, és már fordulok is a szürkés épület felé. A kocsi kereke a hátam mögött pörög, majd nagy gázzal elhajt. Felnézek az kampuszra. A barátságtalan épület kiszúrja az eget, egyhangú ablakai visszaverik a fehér napfényt.

Ahogy a kapuhoz sétálok, egy pillanatra megtorpanok, ahogy megpillantom az emlékfalat. Összeszorul a szívem.

A fal előtt gyertyák, fényképek, plüssállatok hevernek csendesen. Az egyetem mindig is meg akart emlékezni a város elhunyt diákjairól, és a bátyám csodálatos arcképe a bal oldalán nyugszik. Mosolyog, mint mindenki más.

Lassan tovább futtatom szememet a többi képen. A poszter olyan híressé vált Luxemburgban, hogy nem csak emlékképnek, hanem segítségnek is használják. Eltűnt gyerekek képei sorakoznak a jobb oldalon, annyi, hogy alig férnek el. Egyikük sem lehet több öt-hat évesnél és van, akiről csak páréves korukban készült kép ragadt fent a falon.

Felsóhajtok. Vajon anya kolléganőjének a gyereke is itt van? Túl sok a kép, összeolvadnak egymással. Lehunyom a szemem. Ismerem a fiút, ismertem.

Nem tudom felfogni, hogyan tűnhet el egy gyerek. Hogyan halhat meg egy gyerek. Hogyan halhat meg bárki is ilyen fiatalon, mint amilyen a bátyám volt.

Lelki szemem előtt ismét átfut anya kolléganője lányának az arca. Vajon mit érezhet most? Legbelül tudom a választ.

Ugyanazt, mint én.

Nem érdekes, hogyan veszítettem el én Bengtet, vagy ő az öccsét. Ugyan az a fájdalom mar végig minket minden nap, mintha a szívem egy mérgezett alma lenne, és a méreg lassan folyna ki belőle, mint a higany. Megfullaszt. Vajon az a lány hogyan viseli? Ő is gyógyszereket szed, hogy elnyomja a fájdalmat?

Bengt halála után már nem volt elég egy fajta tablettához fordulnom. Már nem csak a rémálmok elől kellett menedék, hanem a gyászom elől is, de pontosan sosem sikerült rájönnöm, melyik is hat igazán. Talán egyik sem.

Megremeg az ajkam, és összeszorítom a szemhéjamat, hogy megfékezzem a könnyeket. Nem tudok most ezzel megbirkózni.

A bátyám halálának évfordulóján, a gyógyszerelhagyás mellett, egyszerűen nem megy.

Nagyot nyelek, és ugyanoda küldöm el az eltűnt fiúnak a hírét, mint ahova az árnyalakot száműztem, remélve, hogy a gyomrom megbírkózik vele. Később.

Egy utolsó pillantást vetek a bátyám szőke fürtjeire, majd egy nagy sóhajjal belerobbanok a diák rajba.

Igyekszem kikerülni az utamba törő tömeget, amikor felsípol a telefonom. Kiveszem a táskámból a súlyos készüléket, és megdermedek.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 4.6/10 (74 votes cast)
23 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Gratulálok a kikerüléshez! 🙂
    Őszintén szólva, az első fejezet a két-három szóból álló monoton tőmondatossága miatt elvette a kedvem a továbbolvasástól. Értem, miért volt szükség rá, hiszen a deliriáns szer okozta állapot megkövetel bizonyos leírásváltoztatást, főleg, ha E/1-ben fogalmaz az író, de számomra ez túlzás volt első sorokhoz, oldalakhoz képest.
    A témaválasztás ennek ellenére érdekes lehet.
    Sok sikert a lektorihoz! 🙂

  2. Kezdem feladni. Kedves Szerkesztő, ha tényleg csak ilyen stílusban kerülnek az asztalodra könyvek borzasztó lehet a felhozatal -és nem a könyveket bírálva, hanem a hangvételt.
    Ismét hétfő ismét egy sötét depresszív sarokban kuksoló történek a fiatal felnőttek számára… Kedves Szerkesztő, kedves Írók, hol vannak a romatikus történetek? Hol vannak az esendő és szerethető karakterek? Hol az élet kedvetek????
    Azért nyitom meg az új kikerülések napján az oldalt, hogy felmérjem “mi új van” de ha ez az új rohanok vissza a könyvtárba…
    Drágáim! Jane Eyer is szenvedett, a magamódján dark sztori a javából, de van benne egy fényes csillag az első ponttól ami viszi az olvasót… De ez a mindenki kínlódik a sötétben.

    De mielőtt szétszedtek -úgyis szét fogtok, mert van véleményem és nem csak a kikerüléshez gratulálok, diplomatikusan megjegyezve, hogy “nem én vagyok a célközönség”.

    Végig kínlódva a három fejezetett az első ami szembeötlőtt, hogy a leggyakoribb szavaka fájdalom,fáj, halál, sír… utóbbi 16szor szerepel. De senki nem nevet, kuncog… a abból a pár mosolyból több mint a felel gúnyos a többi meg egyszerűen csak ijesztő vagy lehangoló… Formailag durván darabolt és lehet a célja a zaklatott hangvétel, de az em-lé-kez-és-ek-et-is-szét-vág-ja… sajnálom nem élvezhető, ha izgalmas is kezdene lenni, akkor is olyan érzésem van, hogy “aha…oké..”
    Szülők megint csak klisék.
    Tudom tudom nem lehet mindenki Stephen King -fura világ is lenne- de ha már abban a stílusban szeretnénk mozogni (ahol megjegyzem, úgy megtudsz ijedni egy szó elolvasásától, hogy napokig égve hagyod a villanyt az előszobában. DE VAN HUMOR, VAN FÉNY, VAN IRÁNY)

    Szóval részemről ez se olyan mit a megjelenés előtt már napokkal a könyvesbolt körül keselyűzve fogok várni…

  3. Kedves Adél! Először is gratulálok a kikerüléshez 🙂
    Másodszor, ugyan nem én vagyok a célközönség, de azért elolvastam, annak ellenére, hogy mikor láttam, h fantasy, meg sötét, akkor elsőre be is zártam az oldalt. De aztán arra gondoltam, hogy nem tisztességes, nem te tehetsz arról, hogy ez már a sokadik nyomasztó fantasy, fordított eset is lehetne, mikor ömlenek a “nyálas romantikusok” 🙂 Az se tetszik mindenkinek 🙂
    Szóval, annak ellenére, hogy nem az én műfajom, meglepően könnyen olvastam végig, kiváncsi voltam mi fog történni, bár engem is zavart a tagoltság ami a zaklatott lelkiállapotot probálja visszaadni. Nem fogom elemezgetni, mert nem értek a műfajhoz. Elolvasni valószínűleg nem fogom, mert nem szivesen olvasok halálról, szomorúságról, főleg ha gyerekeket, fiatalokat érint. De nyilvàn megtalálod majd a közönséged.Sok sikert a lektorihoz

  4. Azt látom a részletek alapján, hogy a főhős alapos megkínzása már az első oldalakon szinte kötelező elem lett, vagy legalábbis az írók annak érzik. Lehet, hogy én vagyok a rossz olvasó ezekhez, de egyszerűen nem tudok mit kezdeni azzal, hogy jön egy számomra tök idegen valaki, akiről semmit nem tudok, nem szeretem, nem ismerem, és elkezd a szemem láttára fergődni, fetrengeni, szétszakadni, haldokolni stb. Nem hogy nem hat rám, de kifejezetten unalmas, pedig sejtem, hogy az lenne a cél, hogy behúzzon, hogy elkezdjen érdekelni, de ez így sajnos nem működik, és az eddigi hasonló részleteknél is ez volt a helyzet. Ez így ebben a formában egy öncélú, hatásvadász szenvedéspornó, amiben bevásárlólistákat idézően jönnek egymás után a testérzetek, mint egy jól megírt házi feladatban.
    A kikerüléshez gratulálok, de őszinte leszek, én – abszolút karakterközpontú érdeklődésű olvasóként – ezt a regényt fél perc beleolvasás után már tenném is vissza a polcra a könyvesboltban. :/

  5. K.D.
    Ezen tipródok minden kikerüléskor, hogy ez vajon egy sablon alapján -tanfolyamot végzett- házi verseny igazából?!
    Ha igen miért nem kommunikálják az igazságot…

  6. Általánosságban szerintem kár megütközni a sötétebb hangulatú írások számán. A szerkesztő abból tud válogatni, amit az írók beküldtek, az írók meg nem tehetnek arról, hogy mások is ezt a műfajt részesítették előnyben. Kár egyes írásokat csak e miatt hátrányosabban megítélni, amúgy meg érdekes lehet ennek a “jelenségnek” a szociológiai háttere is, nyilván tükröz némi közhangulatot. 🙂
    Ennél a történetnél nálam a húzóerő a világ volt. És akkor itt most rá is jöttem, hogy én nem tartozom a karakterközpontú olvasók közé, mert nekem bőven ráér később megszeretni a szereplőket. De ez a világ tetszett, és nagyon szeretném megismerni, hogy mi, hogyan, miért történik benne. A főhősnő lelki vergődéseinek leírására jól hatna egy alapos gyomlálás és egy kis finomítás. Nagyon sok kép és kifejezés ismétlődött, és a szöveg töredezettsége miatt nem sikerült egy szuszra végigolvasnom.
    A kikerüléshez mindenképpen gratulálok!

  7. Szerintem igenis kellenek az ilyen írások is, mert megmutatják az olvasóknak, hogy még az igen súlyos problémákból is van kiút – mert ugye a végén lesz megoldás, és minden a helyére kerül? Fölösleges azon megütközni, hogy ez a részlet sem rózsaszín cukormáz, az ízlések különbözőek, aki a szánsájn hepidéj könyveket szereti, az is megtalálja a neki való olvasmányokat.

  8. Nem az a baj, hogy nem rózsaszín cukormáz… hanem hogy egy kaptafa. Dark-fantasy. Első pillanatban agyon györtört, agyon traumatizált karakterekkel. Mindenkinek fáj az élet, nincs egy üdefolt egy jó poén… és ez most nem -csak- a túl sok hasonló könyv kikerülése, hanem erre az írásra pontosan igaz kritika.

    Amúgy idén még nem került, ki -talán egy- jó hangulatú részlet amiben süt a nap és nem mindenki akar az első fejeztekeben már minden csepp részvétet kisajtolni ismeretlenül az olvasóból.

  9. Félreértés ne essék, nekem nem a sötét stílussal van a gondom, számos olyan könyv van, amiben a szereplők minden poklot megjárnak, és élvezettel olvastam. Kifejezetten szeretem az olyan regényeket, amik jól megdolgozzák a szereplőket, és az események változásokat hoznak az életükbe. Ez azonban más. Úgy érzem, ez a jelenség valami félreértelmezett reakció arra, hogy már a könyv elején meg kell fogni az olvasót egy izgalmas alaphelyzettel. Az azonban nem izgalmas számomra, hogy egy ismeretlen valaki a földön fetreng kínjában, és felsorolja maga körül az összes ingert, ami éri. Ez is egyfajta giccs, egy mesterkélt mód arra, hogy érzelmeket préseljen ki az olvasóból direkt módon. Lehet ezt sokkal elegánsabban is csinálni, lásd a korábban továbbjutott Üres helyeket, ami falkaparás és haldoklás nélkül képes volt arra, hogy alig várjam a következő sort, hogy megtudhassak még valamit a főszereplőről és a traumáiról. Biztos vagyok benne, hogy ennek az első sortól kezdődően felfokozott hangulatú stílusnak is van közönsége, de egyértelmű, hogy nem én vagyok, és ezzel nincs is gond. 🙂
    Ettől függetlenül biztosan valamit jól csinált az író, hiszen ki tudott ide kerülni, ami mindenképpen egy nagy dolog, és simán lehet, hogy némi finomítás után egy pompás végeredmény születik a szerkesztés végén. 🙂

  10. G. Gizella: ezt is meg tudom érteni, vidám könyvekre is nagy szükség van, sőt! De úgy látszik, idén a pályázaton induló nagy többség dark fantasyt írt, hát ez van.
    K. D.: Valóban túlzásba lehet vinni a drámázast, mint ahogy ez itt most meg is történt, de majd a szerkesztő húz belőle

  11. Adél, gratulálok a kikerüléshez! A zaklatott stílus abszolút indokolt az elején, szépen visszaadja a hangulatot!
    Ne vedd magadra, hogy a te részleted alatt is folytatódik a cirkusz, ami már a többinél is folyamatosan feljött. :/ (Egyébként került már ki vidám részlet is…) Sajnálatos, hogy egyesek folyamatosan azért verik az asztalt, mert nem az ő személyreszabott ízlésének megfelelően rakja ki a szerkesztő azokat a részleteket, amikből válogat. Mi lenne, ha inkább a szövegek véleményezésébe fektetnétek ekkora energiát? 🙂 (Igen, nekem is van véleményem, szét lehet szedni.)

  12. Ez remek kezdés volt! Kiválóan lettek használva a rövidebb, egyszavas mondatok, reflektálva a narrátor állapotát. Amint jobban lett, a mondatok úgy lettek összetettebbek, aztán egy újabb mélypontnál megint csonkák.
    Amit bántam egy kicsit, az az, hogy egyáltalán nem rajzolódott ki, merre is fog vinni a történet. A címkék közt látom a fantasy-t is, ebből is jó lett volna már az elején látni valamit, mert eddig nekem inkább realistába hajazott, a narrátor “belső szörnyeivel” spékelve. Ettől függetlenül az eddigi részlet sodort magával, tetszett!

  13. Gratulálok Adél!
    A tagoltság és a szenvedés-faktor nekem is kicsit soknak tűnt, mégsem váltott ki belőlem szimpátiát, vagy bármilyen kapcsolódási pontot a főhősnővel. Egyszerűen hidegen hagyott, hogy fekszik a földön, kúszik-támaszkodik a másik szobáig.
    Tűpontosak a fájdalomképek, a gyászoló anya és a laza apa jött, mint a Hikari express, tökéletesen a helyén, ahol kell.
    Worm említette hogy a fantasy nem jelent meg, en a romantikát is hiányoltam. Szerepel a címkék között, viszont ebből a kettőből semmit nem kaptunk.
    De ettől függetlenül szép munka, gratulálok még egyszer!

    És hogy a “hisztire” is kitérjek: Engem a mai rész már teljes elfogadással és megnyugvással töltött el, hogy információ nélkül is látom, kiestem, mielőtt elkezdődött volna. Szurkolok mindenkinek! 🙂

  14. Reggel óta gondolkodom, mit is írhatnék. A mai műben is látom a rengeteg bele fektetett munkát, jól megdolgozott és kidolgozott három fejezet volt, csak egyszerűen számomra se tud átjönni ez a stílus.
    Nyilván ilyen töredéknyi részletből még nem vonható le végső következtetése a történetnek.
    Sajnálom Adél, hogy ennyi indulat szabadult el az írásod alatt, annyi biztos, hogy a maga műfajában jól összerakott nyitás és gratulálok a kikerüléshez!

    Ez a rengeteg “sötét” írás engem is arra ébresztett rá, hogy szerintem felesleges izgulnom, vajon bejutottam-e…megnézve a statisztikát meg pláne!

  15. Szeretnélek megkérni titeket, hogy személyeskedés nélkül beszélgessetek, és elsősorban a részlettel kapcsolatos vélemények azok, amiket érdemes idehozni.

    Azt, hogy az előszűrők mit néznek, milyen elvárásrendszer szerint dolgoznak, évről évre lehet látni, amikor a pályázat végén tapasztalatokat hozunk. Ez idén sem változott, nem az alapján döntenek, hogy a regény nyitása sötét hangulatú-e.

  16. Gratulálok a kikerüléshez, Adél!

    Többször futottam neki a részletnek; alapvetően más típusú szövegek keltik fel a figyelmemet.

    Talán jobban megragadott volna az első jelenet, ha kicsit több leírást kapok Lotte képzeletéből. A horrorfilmekben jól működik, hogy keveset – de azt rendkívül nyomasztóan – mutatnak, de a regényben ez a kevés eltörpült a hősnő érzékelése mellett.
    Számomra érdekesebb lenne az első három fejezet, ha a mérleg nyelve kissé jobban mutatna a világépítés felé. Pl. a szörnyekkel/démonokkal kapcsolatban. Ha ezek képviselik a fantáziát, milyen egyéb módon hat a mögöttes viág Lotte világára? Hogy férkőzik be, és mozdítja ki azt (még ha csak “gyanú” formájában is)? Hol vannak/lehetnek ennek még jelei? Úgy értelmeztem, többször volt velük tapasztalata. Emellett fel sem merül benne, hogy valódiak. Miben hisz?

    Rám jobban hatna a szenvedéstörténete, ha érteném az előzményeket. Valószínűleg (a fenitek mellett) emiatt nem tudtam bevonódni, nem találtam elég érdekesnek a karaktert, és együttérezni sem tudtam vele. Sajnos a kíváncsiságom pedig elhalt a harmadik fejezet végére. Érdekes lehetett volna a sírok között megjelenő férfi, de nem került rá nagyobb fókusz (ha később nem lesz szerepe, akkor nem érdekes). Ha ilyen furcsaságot látnék, biztos, hogy jobban megnézném.
    Lotte azt is észrevette, hogy három kül. nyelv helyett egy nyelven írták meg a táblákat. Emiatt arra gyanakszom, hogy a valóságérzékelése torzult, vagy nem a valóság egy imitációjába cseppent, vagy a város őrült meg/fura. Ahhoz hogy dönthessek ezek között, kicsit több infóra lenne szükségem. Vagy ha teljesen más dologról van szó, több/egyértelműbb nyomra lenne szükségem :).

  17. Először is.
    Szerintem butaság olyat kijelenteni, hogy biztos nem jutott tovább egy beadott mű és nem kerül ki az oldalra, mert nem sötét, komor stb. Van már rá ellen példa. És ha megfelel az előszűrés feltételeinek illetve a kiadó stílusának, márpedig a romantika oda tartozik. Akkor miért ne kerülne ki, ha elég jó?!
    A másik valóban nem itt kellene, egy adott mű alatt ezt megjegyezni. Arra inkább ott vannak a lekotri hírek.

    Most pedig jön az én véleményem erről a részletről. 🙂

    Kedves Adél,
    Garatulálok a kikerüléshez.
    Második neki futásra végig olvastam a részletet. Elsőnek nem igazán értettem miért nem kötött le. De mostmár kezd tisztulni a kép.
    Talán a sok sejtelmes kép, nekem már túl sok volt. Az a rész tetszett, hogy nem igazán lehetett eldönteni, hogy a gyógyszerek miatt halucinál vagy mik azok a “látomások”. De mintha kicsit ez már túl sok lett volna. Túl sejtelmes. Ahogy előttem is írták, valóban jó lett volna kicsit részletesebben leírása, bemutatása a látottaknak. A megjelenő karmok milyenek is pontosan, a lebegő fekete alak.
    Valamint voltak olyan apró részek amelyek engem kizökkentettek. Pl két napja lila a haja de az anyja még most jegyzi meg? Miért, eddig nem találkozott vele?!
    Ott volt még az is, hogy átérzi mit érez a másik lány, aki elvesztettem az öccsét. Hmm. De hát itt meg volt említve, hogy úgy érzi ő tehet a bátyja haláláról. Akkor ez az eset csak másabb. Őt ez jobban nyomasztja. Vagy a másik lány is hasonló cipőben jár? Akkor ezt ő honnan tudja, ha még nem is ismeri. Kicsit ellentmondásos ez a rész nekem.
    Vagy miért súlyos az a telefon, amit kivesz a táskájából? Jó lett volna ez a zárás, de engem ez a felesleges jelző megzavart.
    Itt, ott egy kis csiszolás nem ártana még a történetnek, mert nem mondom, hogy nem volt olyan rész, ahol felkeltette az érdeklődésem, de sajnos aztán az el is veszett.
    Mindenesetre mégegyszer gratulálok a kikerüléshez. És kívánok pozitív lektori döntést. 🙂

  18. Kedves G. Gizella,
    töröltem az egyik ezen néven írt kommentedet, és egy álneveset is. Kérlek, tiszteld meg azzal az írókat, hogy a témánál maradsz, és a regényrészlethez szólsz hozzá. Köszönöm.

  19. Gratulálok a kikerüléshez!
    Nekem tetszett a pszichedelikus jelenet, azonban pár dolgot szerintem csiszolni kellene rajta. Egyrészt a nővér megjelenését és reakcióját, nem értem miért hagyja ott a padlón fetrengő beteget, másrészt a jelzők mennyiségét és hasonlóságát, valamint a nyitójelenet hosszát. De összességében jó indításnak találom.

  20. Szia! Gratulálok a kikerüléshez! Először nem akartam elolvasni, nem az én műfajom egyáltalán, de mist hajnalban az oldalra vitt az utam és úgy voltam vele adjunk neki egy esélyt. Jók a leírások, bár így kora hajnalban már igencsak depresszív lett a sok fájdalomtól, kábulattól és a haláltól a kedvem, de ez van, majd átbillenek. Érdekes a történet vezetésed, fogva tartotta a figyelmemet, kíváncsivá tett, valamiért a karmos démonokról a Bleach és a Death Note animék jutottak eszembe. Ennek ellenére a 3. fejezetéhez hozza se tudtam kezdeni. Sok sikert kívánok a lektorihoz!

  21. Köszönöm mindenkinek, aki felnyitotta a szememet azokra a lehetőségekre, amelyek szerkesztővel csiszolhatóak.
    Igyekszem fejlődni belőlük.
    Valóban kár, hogy nem derült ki, mennyi szexi démon rejtőzik még a sorok között.
    De majd hátha 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük