D. Tanner: Hétköznapi angyalok 1. – Végakarat

A bélésmentes, vékonyka takaró szorosan zárta körül a testét, mozdulni sem tudott. A nyugodt félhomályba éles fény tolakodott, ő pedig behunyta a szemét, hogy ne fájjon. Kiáltani akart, segítséget kérni, de csupán keserves sírásra futotta erejéből. Mintha egy csecsemő sírna. Ez az ő hangja lenne?! Rémülten zihált és felnézett, hogy lássa, más is hallja ezt?

A szempár csodaszínű volt, olyasféle, mint a fény… Már nem félt. Egyáltalán nem. A szempárhoz arc is tartozott, és egy mosoly, a takarón keresztül pedig ölelést érzett…

Szikrázott a nap, sugarai gyengéden cirógatták a bőrét. Ezúttal nem volt takaró, teljesen mezítelen volt, mégsem szégyellte magát. Így volt természetes. A fényszínű szempár mindvégig figyelte őt.

Kellemetlen hangot hallott, valahonnan a közelből jött, de nem látta, ki beszél. Próbálta megkeresni a forrást, de némi kapálózáson kívül nem sok mindenre volt alkalmas a teste.

„A gyermeked teljesen egészséges – hallotta. – Egészséges, de nagy veszélyben van… Olyanok, mint ő, csak ritkán születnek közénk. Ne hozd ide többé, itt nincs biztonságban!”

Ismeretlen zaj rikoltott valahol, amitől megrémült, ám mielőtt újra sírni kezdhetett volna, felébredt.

 

A kopottkék furgon hátsó ülésén találta magát, és beletelt néhány pillanatba, míg felfogta, hogy csak álmodott. Megint…

Komoran bámult kifelé az autó résnyire lehúzott ablaküvegén át és fészkelődni kezdett, mert minden porcikája elzsibbadt. Hiába volt széles a „hasított bőr” megnevezést szigorúan értelmező hátsó ülés, nyurga tagjait alig tudta behajtogatni, hogy elférjen. Rendezetlen, koromfekete hajfürtjeit időnként megborzolta az ablak résén beszökő nyár esti fuvallat. Sötét pólóból és szűk szárú farmerból álló ruházatára tekintettel igazán nem bánta, hogy a nappali hőség ezidőre elviselhető meleggé szelídült.

Mindeközben a nap eltökélten araszolt a látóhatár felé, és búcsúzóul valószerűtlen színeket oltott a felhők habfehérjébe.

 

Egy elhagyatott, rázós mellékúton autóztak, a kitikkadt, szürkére töredezett pusztaság közel- s távol semmi látnivalóval nem szolgált.

Nagyapja vezette a kocsit, s mikor észrevette, hogy Adam felébredt, aggódva fürkészte őt a visszapillantó tükörben. Tekintetét azonban hamar újra az útra irányította, és jobbnak látta, ha most inkább nem próbál beszélgetni unokájával.

Adam értékelte az öreg tapintatát, amivel csak egy probléma akadt. Nyomban a gondolatai közé fúrta az elmúlt hetek eseményeit, aminek ő egyáltalán nem örült.

Megint úgy érezte magát, mint tavaly nyáron a Delon-hídnál Dean Abernethyvel… Akkor ott barátjával kipróbálták a dohányzást, s amikor Adam letüdőzte élete első, és nagy valószínűséggel utolsó slukkját, csaknem megfulladt. Próbált levegőt venni, de a torkát pajzsként zárta le a cigifüst, és amíg fel nem köhögte, nagyjából biztos volt benne, hogy belepusztul a felnőtté válás eme zsákutcájába.

Most pontosan ugyanúgy kapkodott levegőért, csak éppen nem volt mit felköhögni torka szorításából. Ezúttal nem a dohányfüst, hanem a bánat és a kétségbeesés zárta el a levegő útját, ezektől pedig képtelen volt szabadulni…

Megragadta a törött végű kart, és lejjebb tekerte az ablakot, abban reménykedve, hogy a betóduló friss levegő majd segít rajta. Nem járt sikerrel. Hiába csapkodta arcát ostorként a langyos menetszél, a fuldoklás cseppet sem enyhült. Dühösen kurblizta hát vissza helyére a poros üveget, és zihálva próbált oxigént juttatni meggyötört hörgőibe. Észrevette, hogy nagyapja megint őt figyeli, de nem volt ereje még ahhoz sem, hogy sértődött képet vágjon. Érezte, hogy egykori arca helyét lassacskán átveszi két megtermett, vörös húspogácsa, és rémülten konstatálta, hogy könnycsatornái éppen működésbe lépni készülnek. Mindezek ellenére mégis képtelen volt szabadulni az őt kínzó gondolatoktól.

Minduntalan apja és édesanyja arca furakodtak a szeme elé, torz emlékképek váltották egymást őrült iramban. Anyja szikrázó kék szeme, és háborgó tengert is lenyugtatni képes mosolya, azután a focimeccsek alkonyatkor apjával a hátsó kertben, a vasárnapi sütemények illata, a biztonság, az otthona… Nem értette, hogyan veszíthette el mindezt, nem értette, hogyan lehet valaki ennyire nyomorult, mint ő?!

Azt még valahogyan túlélték, lélegeztek és léteztek azután, hogy édesanyját három évvel azelőtt elragadta tőlük a rák. Apja tartotta bennük a lelket, holott belül ő is a szerelme után halt. A két gyerek miatt azonban erős maradt, csak ritkán roskadt magába, ha ők is látták. Ahogy a temetés után a napok hetekké, majd hónapokká dagadtak, úgy enyhültek a magára maradt család kínjai, és a gyerekek is igyekeztek úgy tenni, mintha nem gyötörné őket nap-mint nap anyjuk elvesztése. Úgy tűnik azonban, mégsem volt elég, amit rájuk mért az élet, mert néhány héttel azelőtt apjuk is követte édesanyjukat. Értelmetlen, felfoghatatlan halála már többnek bizonyult, mint amit Adam elviselni volt képes.

Éjszakánként, amikor a sötétség felerősítette húga nyöszörgését, arra gondolt, hogy megkeresi a kamion sofőrjét, aki szilánkokra zúzta apjuk kocsiját, és mivel kamasz volt, valóban elhitte, hogy meg tudná őt ölni. Máskor viszont azon morfondírozott, talán mégsem a figyelmetlen sofőr hibája volt a baleset, talán egyszerűen csak a szülei nem voltak képesek egymás nélkül élni tovább… Bárhogy is van, egyelőre képtelen volt beletörődni, hogy Anna és ő végérvényesen magukra maradtak. Persze nem szó szerint, hiszen ott volt nekik nagyapjuk és Holly néni, de azért az mégsem ugyanaz. Sosem lesznek már igazi, „normális” család, sosem lesz már semmi olyan, mint azelőtt… Ráadásul költözniük is kell, hiszen nagyapja nem tudna létezni a nagyvárosban, nem találná a helyét sokadik emeleti lakásukban. Így hát ők ketten költöznek a tanyára, hátrahagyva mindent, ami eddig fontos volt.

Nagyjából két másodperc választotta el a fulladástól, mikor eszébe ötlött az utolsó menekülőút. Huga közelsége mindig megnyugtatta. Jobbra fordult, és valóban, amint meglátta őt, enyhült a szorítás.

A kislány félrebillent fejjel szuszogott a gyerekülésben, apró, mezítelen lábait kényelmesen szétvetette, kezeit pedig az ölében heverő, „Cica” névre hallgató szürke plüssmacskán nyugtatta. Szőke hajfürtjei izzadtan tapadtak a homlokára, porcelánbaba szépségű arcocskája kipirult a melegtől. Anna nagyjából tökéletes, kicsinyített mása volt édesanyjuknak, talán éppen ez volt az ok, amiért lénye gyógyírként hatott Adam lelkére.

Egyébiránt ő maga – a húgával ellentétben -, cseppet sem hasonlított anyjukra. Sötét haját és horihorgas termetét egyértelműen apjától örökölte. Csupán a szeme emlékeztetett anyjáéra. Nem volt ugyan olyan fényes tisztakék, mint az övé, inkább csak olyan tompa, szürkéskék, de azért mégiscsak kék volt.

Ismét egészen jól ment a levegővétel, így inkább újra kibámult az ablakon. Időközben az unalmas pusztaságot felváltotta a megnyugtatóan ismerős táj. Végtelen mezők hullámoztak aranybarnán az alkonyatban, harmatos fű illatával frissítve a kiszáradt földet, a horizonton pedig már kivehető volt néhány ház lapos tetejének körvonala.

Úgy negyed óra múlva beértek a városba. Everett kicsike település volt, alig néhány száz lakossal. Adam mindig szívesen jött ide. Az emberek többnyire kedvesek voltak, mindenki ismert mindenkit, és természetesen mindenki tudott mindent a másikról. A nagyvárosi közönyhöz szokott fiú ezt általában roppant szórakoztatónak találta.

Nagyapja tanyája a város túlsó felén, közvetlenül az erdő szélén állt. A hatalmas, hófehérre meszelt verandás ház mellett két jókora pajta és egy méretes garázs is helyet kapott.

Az öreg már jónéhány éve a lányával, Hollyval osztotta meg birtokát. Miután felesége és a néni férje is meghalt, Holly néni ideköltözött, mondván, hogy apja már öreg és gondoskodásra szorul. Valójában Adam nagyapja a korát, és egérszürke, ritkás haját meghazudtolóan életerős, tettrekész és független férfi volt, de titokban mindkettejük örült, hogy nem kell egyedül élnie.

Holly néni karcsú, madárcsontú, csinos nő volt, bár az utóbbi időben nemigen törődött magával. Rövidre vágott, dús fekete hajával meglehetősen hasonlított öccsére. Adam apja nagyon szerette nővérét, és sokszor sajnálkozott afelett, hogy ilyen messze élnek egymástól.

A furgon jókora porfelhőtől kísérve gördült a ház elé, kivénhedt motorja utolsó erejével még durrogott párat, majd köhögve leállt.

Adam nagyapja kiszállt, és azonmód nekifogott kioldozni a platóhoz rögzített csomagokat, miközben ő próbálta felébreszteni a húgát. Mikor a kislány nagyjából magához tért, kivette őt az ülésből, és hagyta, hogy rácsimpaszkodjon. A veranda felé indult, és halványan elmosolyodott, mikor meglátta nagynénjét, aki éppen akkor lépett ki a zöld szúnyoghálóval borított ajtón. Néhány puszit és egy ölelést követően átadta neki Annát, ő pedig visszament, hogy segítsen nagyapjának behordani a csomagokat.

Az öreg fáradtnak tűnt, mégsem pihent egy percet sem. Hamar becipelték az összes bőröndöt, dobozt és ládát a házba, fel a frissen kicsinosított emeleti szobákba.

Miután a gondos nagynéni megbizonyosodott róla, hogy valamennyi csomag a megfelelő helyre került, nyakába kerítette állandó sötétkék, apró fehér virágokkal pettyezett kötényét és hozzáfogott megteríteni a vacsorához.

Adam mélabúsan körbefuttatta szemét a neki szánt helyiségen és megállapította, hogy eddigi szobájához képest hatalmas, és kellemesen egyszerű. Az ajtóval szemközti falnál egy sötét fakeretes, termetes ágy terpeszkedett, mellette szekrénykével. A bal oldalon öblös szekrények takarták a falat, velük szemben pedig, az ablak alatt egy kopottas, de makulátlanul tiszta íróasztal és egy kényelmesnek tűnő faszék álldogált. Az asztalhoz sétált, és felszuszakolta rá a földről számítógépének monitorát, majd hátrált néhány lépést, és elégedetten szemlélte az eredményt. Miután így belakta a szobát, odalépett az ágyhoz és lehuppant. Rugózott néhányat, majd fáradtan dőlt végig a matracon.

Megpróbált nem gondolni semmire, mivel a töprengés mostanában mindig fájdalmas eredménnyel járt, inkább csak hallgatta a csendet, amelybe itt nem hasított minduntalan sziréna, motorzaj, sem füttyszó, csupán néhány éjszakai állat kezdett zizegni odakint.

Halk koppanás zökkentette ki merengéséből, majd nagyapja deres feje búbja jelent meg az ajtóban.

– Alszol fiam? – kérdezte az öreg csendesen.

– Nem nagyapa, gyere csak be – válaszolta, miközben felült az ágyon.

– Csak azért jöttem, hogy szóljak, jöhetnél vacsorázni! A húgod már odalent van – tette még hozzá, majd halkan becsukta az ajtót maga mögött. Adam szófogadóan felkelt és elindult lefelé, pedig úgy érezte, egyetlen falatot sem lesz képes leerőltetni a torkán.

Mikor a szűk, nyikorgós falépcső aljára ért, megállt egy pillanatra, és végigpillantott az aprócska konyhán. Temérdekszer látta már, most mégis, valahogy másnak tűnt… Eddig, ha itt járt, mindig csak néhány napra jött, azután visszatértek apjával a városba, a kényelmesen unalmas lakásba, a megszokott életébe. Most azonban minden olyan idegen, olyan – végleges volt. Mély sóhaj kíséretében az asztalhoz lépett és leült. Elnézte Holly nénit, aki a tűzhelynél szorgoskodott. Az asztal megterítve állt, és a levegőben íncsiklandó illatok terjengtek. A gyomra nagyot kordult. „Talán mégis lecsúszik pár falat” – gondolta, majd nagyapjához fordult.

– Anna hol van? – kérdezte, mivel húgát sehol sem látta.

– Kiszaladt a pajtába – intett az öreg az udvar felé. – Tegnap éjjel kiscicák születtek, és még a frissen sült fasírt sem tudta a testvéredet visszatartani tőlük!

Adam halványan elmosolyodott. Húga macskaimádata köztudott volt. Ha nem a városban éltek volna, egy bérház negyedik emeletén, biztosan legalább száz macskát tartott volna. Most aztán tarthat, amennyit csak akar – gondolta, s ettől szemernyit jobb kedve lett, mert abban bízott, hogy az apró szőrcsomók majd segítenek a kislánynak felejteni.

A vacsora nagyon jól esett, előtte nem is érezte, hogy ennyire éhes. Mikor éppen repetát kért a krumpliból, húga berontott az ajtón és csicseregve kezdte mesélni, milyen édesek az újszülöttek. Adam elnézte a kislányt, de alig-alig fogta fel, miről csacsog. Egy fertőtlenítő szagú kórházi ágy képe úszott a gondolatai közé, s újra hallotta apja utolsó szavait – „A patak túlsó partján találsz egy nagy fát, a törzsén egy odúval. Keresd meg fiam! Ígérd meg, hogy megkeresed…” Beleborzongott az emlékbe, ami a mondatot követte. Mintha csak az kötötte volna apját az élethez, hogy az ő ígéretét vegye. Amint biztos volt benne, hogy Adam megértette, mit vár tőle, vonásai kisimultak, és egyszerűen csak… elment. Ott, az ő szeme láttára, és ő nem tehetett semmit, csak állt a fal mellé lapulva, és figyelte, amint az orvosok próbálják apját visszahozni. Akkor ő már tudta, hogy nincs remény. Apja utolsó pillantása elárulta neki, hogy vége. Miután kimondták a halál időpontját, az orvosok azonnal eltűntek. A nővérek még tettek-vettek néhány percig, rendbe szedték a szétdúlt ágyat, odébb tolták a drága gépeket. Végül ők is kimentek a kórteremből, sajnálkozó pillantások közepette hagyták őt magára apjával. Ő pedig nem tudta, mit is kellene csinálnia. Hogyan kell búcsút venni valakitől, aki már nincs is ott, és aki mindennél fontosabb volt az életben. Kétségbeesetten gubbasztott az ágy szélén és azon töprengett, hogy vajon mennyi idő alatt hűl ki a test. Nem merte megfogni apja kezét, mert félt, hogy jéghideg lesz. Könnyebb volt azt hinni, hogy csupán alszik. Eszébe jutott, hogy amíg nagyapja nem lépett a kórterembe, addig nem is sírt. Ettől nőni kezdett a gombóc a torkában. Gyötörte a lelkiismerete. Normális ez?! Nem kellett volna zokognia, jajveszékelnie, meg ilyesmi? Talán nagyapja azt gondolja, nem szerette eléggé apját, mert meg sem siratta… – mogorván tömött a szájába egy nagy adag krumplit, és küszködve próbálta lenyelni, hátha lemegy a gombóc is. Néhány falat után valóban jobban lett, sikerült megnyugodnia, de a töprengést képtelen volt abbahagyni. Egyre az járt a fejében, mióta hallotta apja utolsó kívánságát, hogy vajon mi lehet annak a fának az odújában? Apja talán elrejtett benne valamit? 

– Drágám, kérsz még valamit? – kérdezte a néni, végre kizökkentve őt a merengésből. Megkönnyebbült sóhaj kíséretében próbált kipréselni egy félmosolyt, több-kevesebb sikerrel.

– Köszönöm szépen, de tele vagyok. Minden nagyon finom volt Holly néni – felelte, majd halk székcsikorgástól kísérve felállt, és jó éjszakát kívánt. Megpuszilta a nyakába csimpaszkodó testvérét, és felcaplatott a lépcsőn.

Hosszasan állt a tus alatt, és a zuhany vizének megszámlálhatatlan sugara jótékonyan takarta az arcát áztató könnycseppeket.

A fürdő jót tett, felfrissült tőle, és kicsit meg is nyugodott. Szomorúan csukta magára szobájának ajtaját, leült az ágy szélére, és azon morfondírozott, mivel töltse az estét. Pillantása a számítógépre tévedt, és meglepődve konstatálta, hogy egyáltalán nincs kedve játszani. Ilyesmi eddig nemigen történt meg vele, idejének nagy részét otthon a playstation és mindenféle internetes játékok töltötték ki. Itt viszont akkora volt a csend, és a mindent átható nyugalom, hogy szinte szentségtörésnek érezte volna a virtuális gépfegyverek vagy versenyautók zaját. Néhány percig tanácstalanul pislogott, azután elmosolyodott, mert eszébe jutott, hogy indulás előtt Dean meglátogatta, és neki adományozta az évek alatt terjedelmesre hízott képregény gyűjteményét. Letérdelt a földre, és kihúzkodta az ágy alá dugott papírdobozt. Óvatosan, mintha csak valami értékes műtárgyat tartana a kezében, kiemelt egy példányt, és felkucorodott vele az ágyra.

Halk koppanás hallatszott és ő arra eszmélt, hogy percek óta csak a borítót bámulja. Bele sem lapozott a magazinba. Elrebegett egy „gyere be-t”, miközben óvatosan az éjjeliszekrényre csúsztatta a képregényt.

Nagyapja lépett a szobába, és elindult felé.

– Jól vagy fiam? – kérdezte csendesen, miközben leereszkedett az ágy szélére. Adam bólintott, bár nem volt teljesen biztos benne, hogy amit érez, az megfelel a „normális” lelkiállapotnak.

– Van már valami használható késed? – kérdezte nagyapja minden átmenet nélkül, mire Adam  meglepetten pislogott.

– Őőő… Nem, nincs… Nem is tudom, eddig nem gondoltam rá, hogy kellene… – felelte sután, és megvonta a vállát.

– Gondoltam…- motyogta nagyapja, és huncut mosolyt villantott. Adam szája tátva maradt a döbbenettől, mikor egy tűzpiros nyelű, mindent tudó kézség vándorolt nagyapja ingzsebéből az ő tenyerére.

– Kösz… Azaz, köszönöm szépen – rebegte illemtudóan, az öreg pedig mosolyogva biccentett, és magára hagyta őt, hogy megismerkedhessen új szerzeményével.

Miután úgy vélte, kinyitotta valamennyi élét, sörnyitóját, dugóhúzóját, reszelőjét, a szék támláján csüggeszkedő farmerjához szállította a bicskát, és gondosan a zsebébe rejtette. Eldöntötte, hogy mindig magánál hordja majd, hiszen sohasem lehet tudni, mikor lehet rá szüksége. Elvégre ez itt mégiscsak egy tanya…

Kicsit zsongott a feje a váratlan ajándéktól, úgyhogy némi friss levegő reményében kitárta szobája ablakát. Mélyeket lélegezve szívta tele tüdejét a nyári éjszaka bódító illatával, miközben álmélkodva fürkészte az eget. A városban alig látni a csillagokat, itt viszont milliónyi fénylő pont tarkította a bársonyfekete égboltot.

Hirtelen, mintha valami fényt látott volna szeme sarkából. Arra fordította a fejét amerre a villanást sejtette, és kémlelni kezdte a sötétséget. Úgy vélte, az erdőből jöhetett. Olyan erősen meresztette a szemét, hogy belefájdult a feje, de percekig nem történt semmi. Azután hirtelen, néhány pillanatra újra feltűnt a különös jelenség. Adam izgatottan állapította meg, hogy valami furán, kéken villant a fák között. Egészen biztos volt benne, hogy látta már valahol ezt a kéket, mégis hiába törte a fejét, nem tudott rájönni, hogy hol. A fény színe semmihez sem hasonlított, amit ismert. Tovább bámult az éjszakába, de hiába. Ezután már nem látott semmit, csak az erdő fáinak fekete körvonalát. Még sokáig ácsorgott az ablaknál, várva, hátha történik valami, mivel azonban odakint minden sötét volt és mozdulatlan, egy idő után elunta. Megvonta a vállát és az ágyához ballagott. Időközben meglehetősen elálmosodott, így gyorsan bebújt a takaró alá, miközben újra eszébe jutottak apja szavai a fáról meg az odúról. Félálomban megfogadta, hogy másnap első dolga lesz körülnézni az erdőben, hátha megtalálja a kék fény forrását, és azt is elhatározta, hogy ígéretéhez híven mindenképpen megkeresi apja fáját.

Mikor másnap felébredt, gyorsan megmosakodott, felöltözött és már robogott is le a konyhába. Holly néni elmaradhatatlan kötényében a tűzhelynél éppen reggelit készített, nagyapja pedig elmélyülten böngészte az újságját, és a kávéját kortyolgatta.

Adam lehuppant az egyik székre, vajazni kezdett egy pirítóst, és az öreghez fordult.

– Nagyapa lemehetek a patakhoz?

Az öreg komótosan összehajtogatta a kora reggeli sajtóterméket és elsőszülött unokájára emelte tekintetét. A pillanat tört részéig volt valami különös abban, ahogy a fiúra nézett, ennek ellenére könnyed hangon válaszolt.

– Persze, de kérlek, hogy légy nagyon óvatos. Mostanában sok eső esett, a patak elég mély lett és a partja is csúszik.

Adam villámgyorsan magába tömte a hatalmas adag tojást, amit nagynénje a tányérjára pakolt, majd udvariasan megköszönte a reggelit. Nagyapja addigra szintén végzett, felállt és elment a dolgára, a néni pedig már serényen hámozott egy rakás krumplit az ebédhez.

Adam kilépett az udvarra. A nap már magasan járt, kellemesen langyos volt a levegő. Elindult az erdő felé. Útközben elhaladt a pajta előtt, bekukkantott a kitárt ajtón és megpillantotta húga szőke fürtjeit. A kislány egy barna papírdoboz mellett guggolt és ragyogó arccal szemlélte annak tartalmát. Adam megdöbbent testvére elszántságán, és arra jutott, hogy ő aztán’ tutira nem kelne fel hajnalban egy csapat nyávogó szőrcsomó miatt.

Ahogy közeledett az erdőhöz, meghallotta a patak csobogását, és már érezte is a kristálytiszta víz illatát. A fák alatt hűvös volt a levegő, lombjuk megannyi madártól volt hangos.

Odasétált a vízhez és lehajolt, hogy megnézze, mennyire hideg. Beledugta a kezét és megállapította, hogy nem sok kedve lenne belegázolni a majdnem derékig érő, sebes folyású patakba. Szerencsére, emlékei szerint nagyapja évekkel azelőtt néhány méterrel lejjebb, épített egy apró hidat, így hát elindult felderíteni, megvan e még.

A híd teljesen ép volt, korát csak annyi árulta el, hogy fáját zöldesbarna színűre festette a folyton felcsapó vízpermet, és a párás levegő. Amint rálépett érezte, hogy borzasztóan csúszik. Erősen megkapaszkodott a korlátban és néhány óvatos lépés után már a másik parton állt. Kezdett kíváncsi lenni, egyáltalán megtalálja e azt a fát. Vajon melyik irányba induljon? Apja nem nagyon bocsátkozott részletekbe a pontos hollétét illetően. Végül is ugyanannyi esélye van rá, hogy a jó irányba indul, mint a rosszba – gondolta – megvonta hát a vállát és elindult lefelé a patak mentén.

Már jó ideje sétált és kezdte gyanítani, hogy az ellenkező irányba kellett volna mennie, mikor – úgy tíz méterre előtte – óriási fa tűnt fel a parton. Nem is értette, hogy eddig miért nem vette észre, hiszen sokkal nagyobb volt az erdő többi fájánál, és törzsén valóban tátongott egy jókora fekete lyuk, amit a legnagyobb jóindulattal sem lehetett odúnak nevezni.

A nyílás úgy térd magasságban kezdődött és nagyobb volt, mint ő maga. Gond nélkül beléphetett volna rajta, akár egy ajtón. Némi büszkeség töltötte el amiatt, hogy megtalálta apja fáját, így azután elégedetten szemlélte még egy darabig, majd arra jutott, hogy a puszta nézelődéssel nem sokra megy. Bedugta hát a fejét, de vaksötét volt odabent, semmit sem látott. Tapogatózott, de csak a fa érdes belsejét érezte ujjai alatt. Kissé csalódott, mivel az „odú” teljességgel üresnek bizonyult.

Pedig biztosan fontos dolog lehetett benne, ha apjának ennyire sokat jelentett. Hátralépett és kicsit messzebbről kezdte szemlélni, hátha meglát valamit, ami esetleg eddig elkerülte a figyelmét. Mivel semmi szokatlant nem fedezett fel, úgy vélte, talán mégsem tapogatta ki elég alaposan. Fellépett a lyukhoz és egyik lábát megtámasztotta a szélén, hogy mélyebbre tudjon nyúlni. Ekkor hűvös levegőt érzett a bokája körül. Egészen felvillanyozta a lehetőség, hogy talán valami mégis van odabent! Előre dőlt, hogy a másik lábával is beléphessen a nyíláson.

Mintha egy gigantikus porszívó szippantotta volna be, úgy érezte, rettenetesen gyorsan zuhan, de továbbra is sötét volt, az orra hegyéig se látott. Egyszerre éles fény hasított a szemébe. Felkiáltott és az arca elé kapta a kezét miközben érezte, hogy a száguldás megszűnt, ő pedig a hátsó felén landolt. Körülnézett és megállapította, hogy illatos, puha füvön üldögél egy napsütötte tisztáson. Hunyorgott egy sort, amíg szeme hozzászokott a világossághoz, majd felállt, hogy szemügyre vegye, hová is került.

A tisztás körül fákat látott és… – semmi mást. Se a patak, se a nagy fa, sem az odú nem voltak sehol. Nem értette, hogyan került ide. Tanácstalanul bámészkodott, míg egyszer csak mozgást látott néhány méterrel odébb, a fák között. Gyorsan elindult arra, hátha segítséget kérhet valakitől. Bement az erdőbe, de senkit sem talált ott.

– Van itt valaki? – kérdezte bátortalanul, mire valahonnan a semmiből elősomfordált egy lány.

Nagyjából vele egyidős lehetett, karcsú volt, s dús, szőke haja két tömött varkocsba fogva ült a vállán. Farmert és egyszerű, rózsaszín pólót viselt. Adamnek furcsa érzése támadt, miközben őt figyelte. Mintha valahonnan ismerné, de nem tudott rájönni, hol találkozhattak. Közelebb lépett hozzá és a szíve kihagyott egy ütemet. A vadidegen lány szeme éppen olyan különöskék volt, mint édesanyjáé. Hirtelen úgy érezte, biztonságban van. A lány tekintete – talán éppen, mert anyjára emlékeztette – , valahogy megnyugtatta őt.

Közben a lány Adam elé lépett, és gyanakvóan vizsgálgatni kezdte őt.

– Neked fekete a hajad – jelentette ki minden átmenet nélkül.

– Igen, tudom… Szia, Adam vagyok, és azt hiszem eltévedtem, vagy ilyesmi… Esetleg tudnál segíteni? 

– Szia, Lora vagyok. Eltévedtél? – kérdezte a lány szórakozottan, miközben kitartóan szemlélte Adam hajzatát.

– Úgy van, vagyis fogalmam sincs, merre induljak haza… Valami baj van a hajammal? – kérdezte, mert kissé kezdte idegesíteni, hogy a lány leplezetlenül bámulja. Ráadásul eszébe jutott, hogy ma még nemigen futott össze a fésűjével. Kezdte bánni…

– A hajad fekete – ismételte meg Lora, és úgy nézett a fiúra, mintha valami csodabogarat szemlélne.

– Igen, az… Ez baj? – Adam kezdett nyugtalan lenni. Ez a lány talán mégsem tud segíteni neki visszajutni a patakhoz, mivel nem tűnik teljesen komplettnek…

– Senkinek sincs fekete haja. Hacsak… Á, az képtelenség. Vagy mégis lehet? Végül is, éppen itt az átjáró, miért is ne lehetne? – morfondírozott a Lora nevű szőkeség félhangosan. – Apa régebben mesélt nekem ilyesmiről, de pont én találkoznék egyel? – dünnyögte.

– Megtudhatnám, mégis miről beszélsz?! – szólt rá Adam a kelleténél kicsit határozottabban, és rögtön el is szégyellte magát. – Azaz, mond el légyszi’, mi ez a fekete haj, meg átjáró dolog – kérte szelíden, mert nem akarta megsérteni őt. A lány most csak némán nézte őt, és látszott, hogy erősen töpreng valamin.

– Odaátról jöttél? – kérdezte átszellemülten.

– Nem tudom – felelte Adam őszintén. – Én csak benéztem egy nagy fa „odújába”, a következő percben pedig itt találtam magam. Tudom, hogy ez elég hülyén hangzik, és én se hinném el magamnak, de akkor is ez történt – vonta meg a vállát.

– Szóval odaátról jöttél, az átjárón át – bólogatott a lány, és továbbra is kitartóan meredt Adam hajára.

– Milyen átjárón, és egyáltalán, hol van ez az „át”!? Ne haragudj, de én ebből egy kukkot sem értek. Esetleg felvilágosítanál?

A lány végre hajlandó volt leválasztani tekintetét a kócos, fekete fürtökről és könnyed magyarázatba fogott.

– Az átjárókat nálunk csak azok használhatják, akik igazoltan odaát dolgoznak, vagy külön engedéllyel lehet átmenni, ha valami rendkívüli adódik. Én néha kikísérem apát, amikor munkába megy… Ja, és nálunk mindenkinek szőke a haja – hadarta el egy szuszra, miközben láthatóan egyre izgatottabb lett.

– Mi az, hogy odaát, és mi az, hogy nálatok? Bocs, de még mindig nem értem – morogta Adam türelmetlenül, és arra gondolt, nyilvánvalóan kezdenek beigazolódni a lány elmeállapotával kapcsolatos kétségei.

– Az odaát az ott van, nálatok, embereknél. Mi, angyalok pedig itt élünk. Közülünk elég sokan dolgoznak odaát – például az én apám is -, de ti sosem jöhettek ide. Tudod, amikor még kicsi voltam, apa mesélte, néha megesik, hogy valaki egy kicsit ügyetlen munka közben és az emberek észreveszik. Általában el sem hiszik, amit látnak, vagy úgy gondolják, csupán káprázott a szemük, így többnyire nem történik baj. Ám apa szerint előfordult már néhányszor, hogy egy-egy ember valahogy rábukkant egy átjáróra. Ebből azután mindig nagy galiba lett. Azt hiszem, pontos nyilvántartást is vezetnek azokról, akik átjöttek, és miután visszamentek még sokáig megfigyelés alatt tartották őket, hogy nem fecsegnek e túl sokat. Persze a legtöbben megpróbálták elmondani, amit itt láttak, de szerencsére senki nem hitt nekik, és egy idő után mind feladták, és nem bizonygatták tovább a létezésünket…

Erre most én találkoztam egy emberrel, aki átjött. Ez hihetetlen és… és nagyon klassz! – lelkendezett, a következő pillanatban azonban elkomorodott.

– Azt hiszem, apa nem nagyon fog örülni annak, hogy mi találkoztunk. Nem tudom, mi baja lehet, de mostanában mindig ideges… – Néhány másodpercig összevont szemöldökkel töprengett, majd újra megszólalt.

– Mindegy… Akkor sem hagyhatlak csak úgy itt egyedül, visszaküldeni meg úgysem tudlak, mivel én nem tudom megnyitni az átjárót. Az lesz a legjobb, ha elviszlek hozzánk. Megvárjuk, amíg apa hazaér és majd együtt kitaláljuk, mi legyen veled, így jó lesz? – kérdezte.

Adam immár bizonyos volt abban, hogy a lány elmebeteg. Angyalok! Meg ideát-odaát, meg átjáró… Na persze! Szegényke nyilván képzelődik. De hátha az apja normális. Mivel egyéb ötlete nemigen volt, és a lányon kívül úgy tűnt, hogy a környéken közel, s távol nincs más ember, úgy döntött, vele tart, és majd az apjától kér segítséget. Némán bólintott hát és elkezdett kifelé sétálni az erdőből, mert valamiért úgy gondolta, a tisztáson lehet egy út, vagy afféle, amin továbbmehetnek.

– Most meg hová mész? – szólt utána Lora.

– Ja, bocs? Nem erre kell menni? Mutatnád az utat? – Adam gyengéden, lassan beszélt a lányhoz, éppúgy, ahogy nagyon beteg emberekhez szokás.

– Az utat? – vonta fel értetlenül a szemöldökét Lora, majd elmosolyodott. – Ne haragudj, de errefelé nincsen út. Ez egy meglehetősen nagy erdő, és jó sokáig tartana csakúgy kisétálni belőle.

Odalépett a fiúhoz és a vállára tette a kezét.

Halovány, kék fény derengett, és mire Adam felocsúdott, egy tágas nappali szoba kellős közepén találta magát.