D. Szűcs Csaba: Loxodon szeme – 2. részlet

Előző részlet

Második fejezet

 Az utolsó napok Londonban

Miután William elbúcsúzott Lord Grahamtől bérkocsiba szállt, és haza hajtatott. Tízet ütött az óra, amikor átlépte az óriási ház küszöbét. Odabent sötét volt, korán fekvő családja a személyzettel együtt már nyugovóra tért. Tapogatózva meggyújtott egy díszes petróleumlámpát, amely a bejárat melletti asztalkán állt, majd azzal a kezében a nappaliba vonult. Ott levette a fejéről cilinderét, ledobta magáról kabátját, kioldotta és zsebre vágta csokornyakkendőjét, kigombolta keménygallérját, azután töltött magának egy pohár konyakot, s a kandalló elé telepedett, amelybe kora este begyújtottak, de mostanra már csak parázs izzott benne.

Will nem volt álmos. Helyette különös izgalmat érzett, amely minden porcikáját átjárta. Belekortyolt az italába, utána lehunyta a szemét, s képzeletben máris Afrika vidékein járt-kelt. Hatalmas léptekkel haladva bebarangolta a végtelennek tűnő szavannákat, átverekedte magát a sűrű őserdőkön.

„Afrika – mondta magában. – Mit nem adnék érte, ha most rögtön indulhatnánk!”

Egy teljes órát töltött álmodozással a szalonban. Ezalatt sok ötlete támadt, sok mindent eltervezett, amiket egytől egyig meg akart valósítani.

– Afrika, készülj – szólt végül, felemelkedve ülőhelyéről –, mert hamarosan megyünk!

Megfogta a petróleumlámpát, majd nesztelenül első emeleti szobájába ment.

– Még mindig nem vagyok álmos, pedig aludnom kellene egy keveset – suttogta, miután lerúgva lábáról a cipőjét, ruhástól elnyúlt az ágyon. – Holnap rengeteg elintézni valóm lesz. Muszáj frissnek lennem… William Hayes, aludnod kell! – parancsolt magára.

Lehunyta a szemét, de hasztalan, az álom csak nem akart jönni. Végül nagy nehezen mégiscsak sikerült elaludnia. Ebből az állapotból három erőteljes kopogás riasztotta fel.

– Ki az?! – kérdezte álmos hangon, szemét még csukva tartva.

– Blackburn vagyok, uram!

A férfi a család komornyikja volt.

– Mit akar?!

– Tegnap este, mielőtt elment itthonról, azt kérte, hogy ébresszem fel reggel fél nyolckor – felelte a szolga.

– Már reggel volna?!

– Igen, Mr. Hayes.

William kinyitotta a szemét, de a kezét nyomban elé is tartotta, bántotta az ablakon beömlő fény. Kellett néhány másodperc, hogy a szeme megszokja a világosságot.

– Jöjjön be! – mondta azután, felülve az ágyon.

Az ajtó kisvártatva kitárult, a komornyik pedig bejött a szobába, jobb kezében egy kecses és díszes porcelán kancsóval, amiben hideg víz volt.

– Jó reggelt! – mondta, fejét meghajtva közben.

– Magának is, Blackburn!

– Jól aludt, uram? – kérdezte a komornyik, mialatt a kancsóból félig töltötte a mosdótálat, amely egy kis asztalon állt az egyik sarokban.

– Fogjuk rá.

– Látom, nem öltötte magára a hálóingét. Későn érkezett haza?

– Tíz körül – válaszolta Will, felkelve. – Üldögéltem kicsit a szalonban, aztán feljöttem – tette hozzá, majd levetve frakkját, mellényét és ingét a mosdótálhoz lépett. Mélyen fölé hajolt, belesüllyesztette a kezét, azután jó alaposan megmosta az arcát. A hideg víztől teljesen felébredt.

– Melyik ruháját készítsem ki, Mr. Hayes?

– A barnát legyen szíves – felelte a férfi, megtörölve az arcát. – Blackburn!

– Uram?

– A család reggelizik már?

– Igen – bólintott a komornyik, miközben kivette a barna öltönyt a ruhásszekrényből.

– Kérem, mondja meg nekik, hogy pár perc múlva lent vagyok. Senki ne menjen sehová! Egy fontos dolgot kell bejelentenem.

– Igenis, uram. Szüksége van még valamire?

– Nincs. Elmehet, Blackburn! Köszönöm.

A komornyik távozása után William szélsebesen magára kapta ruháját, megfésülködött, a következő percben pedig már robogott le a lépcsőn, majd diadalittas tekintettel, peckesen kihúzva magát – akár egy király – besétált az ebédlőbe.

– Szép jó reggelt mindenkinek! – köszönt szeretteinek.

Vele együtt hat személy tartózkodott az ízlésesen berendezett helyiségben. A tizennyolc fős diófaasztal egyik végén trónolt a család feje, Mr. Henry Hayes. Szemben jól megtermett felesége, Mrs. Teresa Hayes ült. Jobbján elsőszülött gyermekük, Robert és hitvese, Isabella foglalt helyet. A fiatalasszony melletti széken pedig a család legfiatalabb tagja, Bob és Will Hayes aranyszőke kishúga, a mindössze tízesztendős Emily izgett-mozgott.

– Neked is jó reggelt, Will! Mikor jöttél haza tegnap? – érdeklődött édesanyja.

– Korán. Tízkor már itthon voltam – válaszolta a férfi, a tálalóhoz lépve, ahol egy díszes porcelántányért bőségesen megrakott tükörtojással és pirított szalonnával.

– Hogy vannak Lord Grahamék? Rég láttam őket.

– Pompásan, anyám – ült le közben az asztalhoz. – Üdvözletüket küldik.

– Oh, ez igazán nagyon kedves! Ugye, ön szerint is, Mr. Hayes?

– Igen, drágám, hogyne – bólintott Mr. Henry, jóízűen kanalazva közben egy lágy tojást. – Blackburn az imént azt mondta, hogy valami fontos dolgot akarsz közöli velünk.

– Talán csak nem szántad rá végre magad a nősülésre? – kérdezte újságja mögül kipillantva Robert.

– Nem.

– Akkor miről van szó? – szólt Isabella.

– Nos – kezdte William, miután lenyelte a szájában lévő falatot –, a hétvégén elutazok Afrikába…

– Hová?!

– Jól hallotta, anyám. Afrikába.

– Minek? – kérdezte Bob, összeráncolva homlokát.

– Egy szafarit fogok szervezni, és…

– Vadászat – vigyorgott gúnyosan a bátyja. – Nevetséges ötlet. Huszonnyolc éves fejjel komolyabb dolgokkal is foglalkozhatnál végre!

– Afrika! Vadászat! Menten elájulok! – kiáltotta kétségbeesetten Mrs. Teresa Hayes. – Fiam, ugye, ezt nem gondolod komolyan?! Még valami bajod esik! Oly sok veszélyes fenevad él ott, nem beszélve a barbár bennszülöttekről!

– Ne féljen, anyám – mondta szelíden Will –, nem lesz semmi baj. Tudok én vigyázni magamra. Egyébként Lord Graham és kedves felesége velem tartanak. Charles a legkiválóbb céllövő az egész birodalomban! A vadászat pedig a vérében van.

– Lady Sarah is megy? – kérdezte döbbent hangon Teresa asszony. – Ezt nem akarom elhinni! Egy olyan finom hölgy…

– Mama! – vágott közbe Emily. – Én is el szeretnék menni Williammel Afrikába!

– Még mit nem! Szó sem lehet róla! – rivallt rá anyja riadtan.

– De Lady Sarah…

– Csend, Emily! Erről nem nyitok vitát. Folytasd szépen a reggelidet!

– William! – fordult Emily a bátyjához. – Ugye, akarod, hogy veled menjek? Ugye, akarod?!

– Túl kicsi vagy még egy ekkora úthoz – mondta az kedvesen. – Talán pár év múlva.

– Mit szól, apám, ehhez a képtelen ötlethez? – kérdezte Robert, összehajtva az újságot.

– Én nem szólok bele – felelte komoly hangon a családfő, megtörölgetve száját asztalkendőjével. – Will felnőtt ember, nincs jogom beleszólni a döntéseibe.

– Köszönöm.

– Elég könnyen veszi ezt a dolgot, édesapám – morogta Bob. – Ki fogja helyettesíteni a kisebbik fiát a gyárban, ha ő elutazik?

– Ez könnyen megoldható – mondta Will, villája hegyére tűzve egy kis darabka szalonnát. – Hál’ istennek remek embereink vannak. Nézd, Robert, én most elutazok Afrikába, és ezt senki nem akadályozhatja meg! Érted?

Bob néhány másodpercig szótlanul meredt testvérére.

– Rendben van, öcsém. Megoldjuk. Utazz csak el! – hagyta rá végül, de úgy, mint akinek a fogát húzzák.

– Mégis mennyi ideig fogsz távol maradni, fiam? – kérdezte Mrs. Hayes.

– Rövid vadászatot tervezünk, úgyhogy ha a karácsonyt nem is, de a szilvesztert már együtt töltjük.

– Kisfiam, kérlek, maradj – dadogta keserűen az asszony. – Féltelek…

– Ne féltsen, megmondtam. Minden a legnagyobb rendben lesz!

– Hiába nyugtatgatsz, William – mondta szomorúan az asszony, miközben egy könnycsepp gördült le arcán. – Én akkor is folyamatosan aggódni fogok, és egy nyugodt pillanatom sem lesz addig, míg épségben haza nem jössz.

Will feladta, nem tudta miként reagáljon ezekre a szívből jövő szavakra. Lassan előre nyújtotta jobb kezét, majd megsimogatta édesanyja kövér ujjait, közben pedig mélyen a szemébe nézett. Teresa asszony alig bírta visszafojtani a könnyeit, ha Robert nem szólalt volna meg, bejelentve, hogy indulnia kell a gyárba, biztosan elsírja magát.

– Te jó ég, már ennyi az idő!  – kiáltott fel William, amint megnézte ezüstóráját. – Nekem is rohannom kell.

– De hát még be sem fejezted a reggelidet, fiam!

– Köszönöm, édesanyám, de több falat már nem megy le a torkomon.

– Bejössz ma a munkahelyedre? Csak azért kérdem, mert tegnap sem voltál, és rengeteg a tennivaló.

– Nem, Robert, nem megyek. A visszaérkezésem után állok újra munkába. Kérlek, gondoskodj helyettesről. További szép napot! – ugrott talpra. – Majd jövök!

Meg sem várva a testvérét, kiviharzott az ebédlőből.

– Blackburn! – hívta a komornyikot, a bejárati ajtó felé kormányozva közben magát. – Blackburn!

– Parancsoljon, uram.

– Kalapomat, kabátomat!

– Máris.

Miután felkapta kabátját és a fejére nyomta kalapját egy szemvillanás alatt az utcán termett. Leintett egy arra járó konflist, majd beszállt.

– A Morgan és Társa Hajózási Vállalat székházába, de gyorsan!

A hajózási vállalat központja egy öt emelet magas, impozáns épület volt a Cityben. A társaság jegyirodája a földszinten lévő helyiségek egyikében működött. Az irodavezető szívélyesen köszöntötte Willt, majd átadta neki a három félretett jegyet. Az első osztályra szóló jegyekért összesen négyszázötven font sterlinget kellett fizetnie, amelyet egy csekk kitöltésével rendezett.

Mialatt William a jegyeket intézte, Lord Charles és felesége sem tétlenkedett. Mindketten magukhoz kérették szabójukat, hogy megrendeljék az afrikai éghajlatnak és körülményeknek megfelelő ruhatárukat. A brit főnemes pápaszemes szabója kis híján elájult, amikor meghallotta, hogy a hét inggel, az ugyanennyi hosszú- és rövidnadrággal legkésőbb péntek délutánra készen kell lennie.

– Lehetetlen megvarrni ennyi ruhát ilyen rövid idő alatt! Legalább másfél hétre van szükségem – mondta.

– Kérem, próbálja meg.

– Meglátja, nem leszek hálátlan. Busásan megjutalmazom, ha időre végez.

A szabónak felcsillant a szeme.

„Busásan megjutalmazom” – ismételte el néhányszor magában e bűvös szavakat, rettenetesen szerette ugyanis a pénzt.

– Tehát péntek délutánra – mondta végül.

– Pontosan.

– Megteszek minden tőlem telhetőt, őlordsága.

– Ez a beszéd! Nem csalódtam önben. Menjen, és lásson munkához azonnal!

Lord Graham, szabója távozása után, gondterhelt ábrázattal ereszkedett bele a nappali egyik foteljébe. Kisvártatva Sarah lépett a helyiségbe.

– Én megmondtam előre! – szólt bosszúsan a főrend.

– Mit, kedvesem?

– Azt, hogy nagyon kevés időnk van. Nem lehet semmit pár nap alatt elintézni! Még ha csupán ruhák varratásáról is van szó. Csak jutalom kecsegtetésével tudtam rávenni a szabómat, hogy készítse el azokat péntekre. Ah! Nyugodtan várhattunk volna még…

A lord hirtelen elhallgatott, majdnem olyasmit ejtett ki a száján, mellyel lebuktatta volna Will tegnap kitalált történetét. Egy-két másodpercig zavartan pislogott, végül összeszedte magát, és Sarah-ra nézett, aki időközben leült vele szemben egy szófára.

„Úgy tűnik nem vett észre semmit – gondolta. – Huh! Sokkal óvatosabbnak kell lennem. A jövőben kétszer is meggondolok minden szót. Hm, és még én mondtam Willnek: biztos nem fogom elszólni magam. Erre tessék!”

Lord Graham egy pillanatra lehunyta a szemét, közben hangtalanul vett egy mély levegőt, majd váratlanul megszakadt monológját ekképpen folytatta:

– Ez a William… Miért megy bele minden sötét ügyletbe?! Ha nincs ez a telek história most…

– Ne bántsd Willt – szakította félbe hitvese. – Ő semmiről sem tehet. Becsapták szegényt. És tudtommal még semmilyen sötét ügylete nem volt.

A „becsapták” szó hangosan visszhangzott a lord fejében, úgy, hogy egészen belesajdult. Bűntudat kezdte gyötörni, amiért Williammel együtt galád módon félrevezeti élete szerelmét.

– Igazad van – rebegte, homlokát törölgetve, amelyen néhány verejtékcsepp jelent meg. – A varrónőd nem panaszkodott a rövid határidőre, drágám? – kérdezte, visszaterelve a szót az eredeti témára.

– Mi az hogy, nagyon is! Alig akarta elvállalni, pedig roppant egyszerű ruhákat kértem. Elvégre Afrikába megyünk, nem a királynő báljára! Egyébként szoknya helyett nadrágokat rendeltem. Arra gondoltam ugyanis, hogy a vadonban kényelmesebb lesz abban járni.

– Az biztos – értett egyet a feleségével Charles. – Erről jut eszembe, ne viselj majd fűzőt! Nem odavaló.

 – Legyél nyugodt, nem fogok – mondta Sarah. – Biztos furcsa érzés lesz, de majd csak megszokom.

– Szóval a varrónőd is panaszkodott a rövid határidőre. Talán csak nem ajánltál te is jutalmat?

– De igen.

A lord ekkor eget rázó nevetésbe tört ki, ami hamarosan hitvesére is átragadt. Korábbi derűs hangulata azonban már nem tért vissza. Bűntudata ugyanis sötét árnyékként borult rá. Vasmarkaival foglyul ejtette, és a világ összes kincséért sem eresztette volna el.

–  Egy biztos, sok fontjába fog kerülni ez az út Hayes barátomnak – jegyezte meg utána Charles.

–  Tudom, azt mondta Will, ő állja az afrikai utazás költségeit az elefántcsontért kapott előlegből, de az én hajójegyemet és a ruháimat ki kellene fizetnünk helyette – vetette fel a lady. – William ugyanis nem számolt azzal, hogy én is veletek megyek.

–  Ne foglalkozz ezzel, drágám…

–  Még hogy ne foglalkozzak ezzel?! Egy ilyen út rengetegbe kerülhet, a barátod pedig most nem dúskál a pénzben!

–  Hidd el, Sarah, erre több mint elég van neki! – zárta rövidre a témát a brit főnemes. Átkozta a percet, amikor cimborája kitalálta azt a hazugságot, hogy felesége elengedje őt Afrikába.

William Hayes miután elégedett mosollyal és a három jeggyel a zsebében elhagyta a hajózási társaság irodaházát, beugrott a klubba egy pohárka brandyre, majd onnan a Graham-palotához kocsizott. Lord Charles és Lady Sarah éppen a szalonban teázott, amikor Atkinson bejelentette őt.

– Szép napot mindenkinek! – rikkantotta, beperdülve a nappaliba.

A viszont üdvözlés után Sarah ragadta magához a szót.

– Úgy látom, drága Will, a kedélyállapotod sokat javult tegnap este óta.

William agyán hirtelen átfutott a szörnyű felismerés: teljesen megfeledkezett a szerepéről. Elégedettség és határtalan jókedv áradt belőle. Ezek pedig – valljuk be őszintén – nem egy súlyos bajban lévő ember legjellemzőbb ismérvei. Azonban őt sem ejtették a fejére, pillanatok alatt kiötölt valamit, amely a lady esetleges gyanúját ezzel kapcsolatban azonnal eloszlatja.

– Nos, igen… Jobban érzem magam – mondta, egy karosszékbe telepedve közben. – Hamarosan megoldódik a problémám, hiszen megvalósul a szafari. Ezt pedig egyedül csak neked köszönhetem! Hálám örökké kísérni fog.

– Parancsolsz egy kis teát? – kérdezte a lord.

– Most nem, köszönöm.

– Kérlek.

– De azért – folytatta William – még egy kicsit letört vagyok és aggódom. Engem viszont víg kedélyű fickónak ismer mindenki, így hát kénytelen vagyok felhőtlen vidámságot színlelni. Különben azonnal kiderülne, hogy valami nem egészen stimmel körülöttem. Az pedig – mondanom sem kell – végzetes lenne. Ez a helyzet. De hagyjuk, nem emiatt jöttem! Elhoztam nektek a hajójegyeket.

Szélsebesen előrántotta azokat zakója belső zsebéből, majd mosolyogva átnyújtotta. Egyet Sarah-nak, egyet pedig Charlesnak.

– „Morgan és Társa Hajózási Vállalat. Első osztályú jegy a Sellő nevű gőzösre. Indulás a társaság southamptoni 10-es számú dokkjából. Időpontja: 1889. szeptember 7-e, délután három óra. Kabin: A 18.” – olvasta a lady a papíron álló díszes betűket. – Sellő. Milyen gyönyörű név! A te kabinod melyik?

– Az A 19-es – felelte Will.

– Ah, a szomszédunk leszel. Jut eszembe! A szabódnál jártál már?

– Még nem volt időm, Sarah. Mért kérded?

Lady Graham röviden elmesélte kálváriájukat.

– Ez esetben jobb lesz, ha máris indulok! Majd még…

– Barátom, kérlek, ne siess annyira! – szólt Lord Charles. – Szeretnék négyszemközt beszélni veled. Bocsáss meg egy percre, kedvesem.

A két cimbora átment a dolgozószobába. Jóformán még be sem csukódott mögöttük az ajtó, amikor a brit főnemes keservesen kifakadt:

– Nem akarom tovább csinálni! – mondta. – Nem akarom!…

– Állj! – szólt közbe William. – Egy szót sem értek az egészből. Mit nem akarsz folytatni?

– Na, vajon mit?! A hazudozást! – vágta rá. – Azt, hogy félrevezetjük az én drága s egyetlen Sarah-mat!

Will kezdte kapizsgálni a dolgot.

– Csak nem…?

– De igen! Bűntudatom van. Neked talán nincs?!

– Már miért lenne?

Lord Grahamben meghűlt a vér e szavak hallatán.

– Milyen egy lelkiismeretlen alak vagy! – mennydörögte. – Gátlástalanul becsapod a nejem, és…

– Álljunk meg egy szóra, Charles! Emlékeztetnélek rá, hogy a füllentésemnek nyomós oka volt… Nem értelek! Tegnap még nem problémáztál ezen.

– Akkor sem tetszett! Hangot is adtam ennek. Rémlik?

A lord idegesen fel és alá kezdett járkálnia a szobában, közben pedig a kezét tördelte.

– Jól van, mondtál valami ilyesmit, de ennek ellenére úgy tűnt, hogy benne vagy a dologban.

– Hát igen… Az az igazság, hogy volt egy beszélgetésem Sarah-val, ami váratlanul kiváltotta belőlem ezt a bizonyos érzést.

– Értem. Mit szándékozol most tenni?  Elmondod az igazat Lady Grahamnek?

– Pontosan.

– Neked teljesen elment az eszed! – förmedt rá William a főrendre. – Ha ezt megteszed, nem csak az afrikai kalandnak lőttek, hanem a házasságodnak is!

– Miket beszélsz?! – mondta Charles, megállva egy pillanatra. – Tudod mit? Nem is érdekel! Megteszem, és kész. Egyébként kis híja volt, hogy másfél órával ezelőtt nem szóltam el magam. Ne nézz ilyen csúnyán! Az előbb te is közel álltál a lebukáshoz!

– Egy röpke pillanatra megfeledkeztem a szerepemről. Nagy ügy! Megoldottam. Nem?!

– Ah! – legyintett a lord. – Megyek, elmondok mindent a feleségemnek!

– Csak rajta! De ne feledd, mit mondtam a házasságodról!

– Sarah szeret engem… Mérges lesz, de meg fog bocsátani. Különben is, te találtad ki az egészet!

– Ne velem takarózz, barátocskám! Éppannyira bűnös vagy, mint én.

Charles egyre idegesebb lett.

– Mondd, teljesen biztos vagy abban, hogy Sarah megbocsát neked? – kérdezte Will.

– Tökéletesen. A helyedben inkább magamért aggódnék!

Mr. Hayes ekkor leült az egyik fotelba, majd határozott hangon így szólt:

– Erre nem vennék mérget.

– Micsoda?!

– A nők, barátom, teljesen kiszámíthatatlanok. Azt hiszed, hogy ismered őket, majd egyszer csak jön a keserű ébredés. Visszaút pedig már nincsen!

A lord lába hirtelen a földbe gyökerezett, egész testében megdermedt. Williamnek sikerült bogarat ültetnie a fülébe.

– Atya ég! Igazad lehet – rebegte percek múlva. – Most akkor mitévő legyek?

– Először is nyugodj meg, Charles, és ülj le oda. Így ni! Most nézzük meg a dolgok állását. Nos, eddig minden a terv szerint alakul. Megvannak a jegyek, drága hitvesed pedig nem sejt semmit. Tegyél le a tervedről. Akkor minden rendben lesz. Győzd le a bűntudatodat! Képes vagy rá! Gondolj a boldogságodra.

– Hallgatok. Nem akarom elveszíteni a szerelmemet!

– Nem fogod.

– Köszönöm, Will. Ha te nem nyitod fel a szemem, végzetes hibát követek el. Még egyszer köszönöm!

– Semmiség, erre valók a barátok. Akkor nem is zavarok tovább – ugrott talpra. – Rengeteg elintézni valóm van még.

– Várj csak, barátom! Odaadom a hajójegyek árát.

– Oh, persze! Háromszáz fontot kapok.

– Egy pillanat, máris adom.

Charles az íróasztalához ment, közben mellényének zsebéből egy aprócska kulcsot vett elő, amivel aztán kinyitotta az egyik fiókot. Kisvártatva egy fehér borítékot emelt ki onnan, amely bankóktól volt vastag.

– Tessék, a pénzed! – nyújtotta át Williamnek a háromszáz font sterlinget, miután az összeget leszámolta az asztalra.

– Köszönöm.

– Meg itt van az a bizonyos tíz font is – adott át a lord még egy bankót barátjának. – Így már rendben vagyunk?

– Teljes mértékben. Jut eszembe! Ráérsz holnap délelőtt?

– Igen. Mért?

– Felkeressük Mr. Bennettet. Tízkor érted jövök. Ígérem, pontos leszek. Minden jót! És ne felejtsd, miben maradtunk!

Lord Charles bólintott.

– Akkor holnap találkozunk. Nem szükséges kikísérned.

William távozását követően a ház ura még néhány percet a dolgozószobájában töltött, majd visszatért feleségéhez a szalonba. Valamivel nyugodtabb volt már. Bűntudata tovább mardosta, de házasságának érdekében megpróbált nem tudomást venni arról.

– Hol hagytad Willt? – kérdezte Sarah.

– Elment.

– Legalább elköszönhetett volna tőlem.

– Nagyon sietett.

– Ah, igen, a szabójához! – jutott eszébe a ladynek. – Valami baj van? Rosszul nézel ki. Talán összevesztetek?

– Dehogyis! Az úttal kapcsolatos néhány észrevételemet beszéltük meg.

– Akkor?

– Egy kicsit ideges vagyok a vadászat miatt, ennyi az egész.

– Nyugodj meg, kedvesem. Sikeres szafarink lesz, ebben biztos vagyok!

William fél órával később már a szabója Mill Streeten működő üzletében volt. Mr. Jabez Cole ugyanazokat a kijelentéseket tette, mint Lord Graham úri szabója. Plusz pénzzel azonban őt is rá lehetett venni a túlórára.

– Péntek délelőttre kész leszek, Mr. Hayes! – mondta végül, miután mindent megbeszéltek. – A ruhákat pedig személyesen fogom házhoz szállítani.

Will szabójától kedvenc éttermébe sietett. A kiadós és laktató ebédet követően sétára indult, meg-megállva a boltok csinosan berendezett kirakatai előtt. Útja egy férfi kalapüzlet mellett is elvezetett.

 „Hohó! – kiáltott fel ekkor magában. – A szafarira kellene egy kalap, amik vannak, nem megfelelőek!”

Bement a boltba. A bőséges kínálatból egy széles karimájú, világoszöld színű fejfedőt választott ki. Ezenkívül vásárolt még egy trópusi sisakot is – tartalék gyanánt –, ha a másikkal történne valami.

„Mire lehet még szükségem? – gondolkozott, amint újra az utcán ballagott. – Odaillő lábbelim van elég, fegyverek hamarosan lesznek… Hát persze! Iránytű és látcső.”

Miután beszerezte ezeket haza kocsikázott, majd néhány órát szobájának békés magányában elmélkedéssel, olvasással töltött. Este hat körül frakkba bújt, és a klubjába távozott. Bár nem beszéltek meg találkozót, várta a lordot, aki viszont otthon maradt. Miután elfogyasztotta ízletes vacsoráját a kártyaszobába vonult, ahol fél tizenegyig játszott, azután hazament.

Willt másnap – ki tudja miért – korán kivetette az ágy. Családja még aludt, a reggeli pedig készülőben volt, így elhatározta, hogy annak szervírozásáig tesz egy rövid sétát a házuktól néhány sarokra lévő parkban. Csodálatos kora őszi idő várta odakint. Egész idő alatt Lord Charles bűntudata járt a fejében. Szíve mélyén kezdte érezni, hogy talán mégis csak igaza van a barátjának, és kár volt akkora hazugsággal félrevezetni Sarah-t. Ha egy kicsit tovább töri a fejét, biztosan kitalált volna valami kisebb, ámbár ugyanilyen hatásos füllentést. Sőt, elmondhatta volna akár az igazat is, az asszony jóindulatára és megértésére bízva az afrikai vadászkaland ötletét. Talán rábólintott volna úgy is férje elutazására. William e pillanatban gyorsan elhessegette ezeket a gondolatokat, hiszen a történteken változtatni már nem lehetett. Hamis meséje pedig titok marad mindörökre, így hát kár emésztenie magát ezen.

 Mikor visszatért parkbeli sétájából a reggelit már tálalták, ellenben a családból még mindig nem jött le senki. A friss levegő megtette hatását, szörnyen megéhezett. Tányérját jócskán megpakolva omlettel és baconnel, mohón enni kezdett. Néhány falat után Robert hangja ütötte meg a fülét:

– Jó reggelt, Will! – mondta.

– Neked is!

Síri csend telepedett ezután az ebédlőre, amit néha az összekoccanó evőeszközök csengése tört meg.

– Oh! – kiáltott fel egyszer csak William. – Sikerült megfelelő helyettest találnod a posztomra?

– Hála istennek – kortyolt bele gőzölgő kávéjába Bob –, jól képzett embereink vannak.

– Én mondtam.

– Igen, öcsém, mondtad.

Ekkor megérkezett Isabella, majd néhány perccel később Mr. Henry Hayes, Teresa asszony és a kis Emily.

– Mondd csak, drága fivérem – szólt kisvártatva Robert –, az afrikai vadászatotoknak van üzleti célja is vagy csak trófeagyűjtésről szól az egész?

A közelgő utazás említésére Teresa asszony szeme megint megtelt könnyel, de nem szólt semmit.

– Igen, van üzleti célja – válaszolta William, miután megtörölte a száját. – Szeretnék minél több elefántcsontot hazahozni, és azt jó áron eladni. Most viszont megyek, meg kell írnom néhány levelet, és Charlesszal is megbeszéltem egy találkozót. További jó étvágyat mindenkinek!

Lord Charles Grahamnek borzalmas éjszakája volt. Bűntudata miatt egyszerűen nem bírt elaludni, csak összevissza forgolódott. Azzal győzködte magát, hogy a látszat ellenére nem olyan nagy vétket követett el. Igaz, belement a hazugságba. De hát mi mást tehetett volna, amikor ő mindenáron utazni szeretne? Nincs ebben semmi! Az igazságot azért továbbra sem szabad felfedni Sarah-nak, féltette boldog házasságát. Erőfeszítéseit végül siker koronázta, és mire feljött a nap, már nyomát sem találta a kínzó érzésnek. Jó hangulata visszatért, olyan volt, akár a feleségével történt ominózus beszélgetés előtt. Ahhoz képest pedig, hogy egy szemhunyásnyit sem aludt, tökéletesen kipihentnek érezte magát.

William ismét hajszálpontosan a megbeszélt időpontban érkezett a Graham rezidenciához. Csengetésére Lord Charles nyitott ajtót, aki már indulásra készen várta.

– Szervusz, Will! – köszöntötte barátját. – Milyen csodás napunk van, ugye? Remélem, elküldted a bérkocsit, mert befogattattam a hintónkba! Gyerünk Mr. Bennethez!

Mr. John Bennetnek fegyverkereskedése volt a Bow Streeten. Nem is akármilyen, a legjobb egész Londonban!

– Charles – szólalt meg félúton William –, tegnap este hogyhogy nem jöttél a klubba?

– Csendre vágytam.

– A bűntudatod miatt, igaz? Sikerült túltenni magad rajta?

– Igen.

– Örömmel hallom!  Tudtam, hogy menni fog.

– Hát… – legyintett. – Mesélj, mi volt a szabódnál.

– Képzeld, jutalmat kellett nekem is felajánlanom. De most ne erről beszéljünk. Tegnap vásároltam a szafarira egy iránytűt és egy príma távcsövet.

– Nekem régóta van már mind a kettő. Vinni is fogom azokat.

– Kalapot vettél már, Charles? Mert én kettőt is beszereztem!

– Kalapot?

– Igen, szafarira valót.

– Nem, de nem is fogok. Van otthon megfelelő.

A hintó kis idő múlva bekanyarodott a mindig nyüzsgő Bow Streetre. Mr. Bennet boltja az egyik legnagyobb volt az utcában. Az üzlethelyiség falai mentén – egészen a mennyezet magasságáig – üvegezett szekrények húzódtak, telis-tele a legkülönbözőbb lőfegyverekkel. A két barátot maga az agg fegyverkereskedő szolgálta ki. William választása a Winchester legújabb, direkt nagyvadak leterítésére szánt, egylövetű puskájára esett. A fegyverből mindössze kettő volt az egész városban, és mind a kettő Mr. Bennetnél. Will úgy döntött, mindkettőt megveszi. Lord Graham alapos mérlegelés után egy másik cég két, duplacsövű puskáját nézte ki magának. Ezekhez egy hadseregnek is elegendő töltény volt raktáron – Charles mindet kérte –, de Will puskájához egyelőre csak két dobozzal tudott szolgálni Mr. Bennet.

– Ez baj, nagy baj! Tud szerezni valahonnan nagyobb mennyiségben, legkésőbb holnap délig? – kérdezte Mr. Hayes.

A fegyverkereskedő megígérte, hogy – bár elég rövid a határidő – megtesz minden tőle telhetőt. Charles és Will ezután megnézték a vadászkéseket és a revolvereket – előbbiből s az utóbbiból is egyaránt egy-egyre volt szükségük. Miután kiválasztották ezeket is, egy-egy pisztolytáskát néztek, olyat, aminek a deréköv részébe revolvertöltényt lehet dugni. De kértek külön töltényövet is, amibe meg puskagolyót lehet helyezni.

– Mondja, Mr. Bennet, dinamitja van?

– Dinamit?! – kiáltott fel a főnemes elkerekedett szemmel. – Csak nem azzal akarsz vadászni, Will?

– Dehogy!

– Akkor meg minek?

– Bármi történhet. Jó, ha van nálunk.

Volt dinamitja a fegyverkereskedőnek. Barátaink három ládával kértek. Egy ládában húsz rúd volt. A cehhet egy-egy gyorsan kitöltött csekk átadásával egyenlítették ki. A dinamitokat William számlájához írták.

– Kérem – szólt ezután Will a fegyverbolt tulajdonosához –, a vásároltakat tegyék ládákba, és még ma szállítsák ki hozzám.

– Hozzátok?! – kiáltott fel meglepetten a lord. – Miért nem a vasútállomásra? Az egyik délutáni vonat elvihetné azokat Southamptonba. A hajózási társaságnak biztos van ott egy raktárépülete, ahol a hajó berakodásáig biztonságban lennének!

– Azért, Charles, mert a ládák holnap velem együtt utaznak el. Él a kikötővárosban egy nénikém, akivel már évek óta nem találkoztam, meglátogatom. Meg aztán nem szívesen bíznék ilyen értékes holmikat a vasúttársaság embereire. Jobb az, ha valamelyikünk felügyeli a szállítás minden fázisát.

– Értem, és teljesen igazad van. Sarah-val abban maradtunk, hogy mi a szombat délelőtti gyorsvonattal megyünk.

– Rendben, a hajó fedélzetén találkozunk!… Mr. Bennet, ha megszerezte a Winchesterbe való lőszereket, küldesse el azokat is, a számlával egyetemben! Ha netán még sem sikerülne szereznie, okvetlenül értesítsen.

A fegyverboltból való távozást követően hajójuk indulásáig elvált a két jó barát útja. A búcsú után Lord Graham haza kocsikázott hintaján, William pedig gyalogszerrel vágott neki pár függőben lévő ügyének rendezésére. Betért a bankjába is, és a számlájáról kivett egy bizonyos összeget az útra.

Péntek kora délelőtt Mr. Jabez Cole kopogott a Hayes család otthonának főbejáratán. A szabó két jókora bőrönddel érkezett, amelyben a Will által rendelt ruhák voltak. Barátunk fel is próbálta mindent, és elégedetten állapította meg, hogy úgy fest bennük, mint egy veszedelmesen dörzsölt afrikai vadász. Csak a kalap és a puska hiányzott a tökéletes összképhez. Kifizette Cole-t, akinek a távozását követően úgy húsz perccel lovaskocsi állt meg a ház előtt, néhány közepes méretű faládával megrakodva. A ládák Will puskájához való töltényekkel voltak megtöltve, amelyeket – kifizetésük és az átvételi elismervény aláírása után – a személyzet két tagja becipelt abba a helyiségbe, ahová a tegnap délután kiszállítottakat is pakolták. Williammel madarat lehetett volna fogatni, amiért Mr. Bennetnek sikerült puskagolyókat szereznie. Fütyörészve csomagolta össze poggyászát, majd a laktató ebédet követően elbúcsúzott a családjától. Ezután bepattant a rendelt konflisba, ami mögött egy fuvarozó cég kocsija várta az indulást, megpakolva bőröndjeivel és a Bow Streetről érkezett ládákkal.

– Indulhatunk! – adta ki William a parancsot. – Sürgönyözök, amint Fokvárosba értünk! – kiáltotta vissza integető szeretteinek, amikor a lovak neki lódultak.

A Graham házaspár ruháit estefele hozták házhoz. Készítőik a szokott munkadíjukon felül megkapták a gyorsaságukért ígért jutalmat is. Charles azt füllentette a feleségének, hogy a pénz, amivel fizetett, abból az összegből való, amelyet William az utazással kapcsolatos kiadásaikra adott neki, amikor fegyvereket vásárolni voltak.

A lord és a lady három óra hosszat csomagolt. Még egy listát is összeállítottak, nehogy kimaradjon valami fontos.

Szombaton a reggeli után a szalonba rendelték a komornyikjukat, akinek a háztartási kiadásokra egy nagyobb pénzösszeget adtak át, illetve ellátták néhány utasítással is. Sarah ezután megbízta Atkinsont egy levél postára adásával, amelyben a lady vidéken élő szüleit értesíti afrikai útjukról.

A southamptoni gyors – egyik első osztályú kocsijában a Graham házaspárral – pontban délelőtt tízkor gördült ki a Waterloo pályaudvarról, és néhány óra múlva, késés nélkül érkezett meg a kikötővárosba.