D. Szűcs Csaba: Loxodon szeme – 1. részlet

Első fejezet  – A kalandos ötlet

 Fiatalember álldogált Londonban, nem messze a Westminster-apátságtól, a Tufton Streeten. Délceg volt, az arca markáns és simára borotvált. Elegáns ruhája felett fekete szövetkabátot, a fején cilindert, kezén pedig glaszékesztyűt viselt. Jobbjában ezüstfejű sétabotot fogott, míg bal hóna alatt egy félbehajtott újságot szorított magához, melynek homlokán kövér címbetűkkel kiszedve ez volt olvasható: The Times; alatta meg az aznapi dátum: 1889. szeptember 3., kedd.

Várt valakit, ennek többször is egyértelmű jelét adta: kinyújtotta a nyakát, majd fejét jobbra és balra fordítva fürkészőn figyelte az utca délelőtti forgatagát. Az a valaki azonban késett. Ezt onnan lehetett tudni, hogy a férfi gyakran húzta elő mellényének zsebéből míves aranyóráját, amelyet – miután gyors pillantást vetett mutatóira – mindig bosszúsan csúsztatott vissza a helyére.

Lord Charles Graham – így hívták az ifjút – amióta az eszét tudta, a pontosság híve volt, amit természetesen másoktól is elvárt, sőt megkövetelt. Végzős egyetemista korában még párbajra is kihívott egy őt megvárakoztatni merészelő másodévest. Hál’ istennek végül nem lett semmi a dologból, legjobb barátjának ugyanis az utolsó pillanatban sikerült meggyőznie, hogy vonja vissza a kihívást. „Öregem, fél perc még nem számít késésnek, ellenben az egy már kétségkívül az” – mondta. Charles hosszas habozás után fogadta csak el ezt az érvet. A párbajtól megmenekült diák azóta második születésnapjaként tartja számon azt a napot, hiszen kihívóját már húszéves korában a Brit Birodalom legkiválóbb céllövőjének és vívójának kiáltották ki. Nem véletlenül, hazája egyetlen ilyen bajnokságán sem talált eddig legyőzőre.

Charles Anglia egyik legősibb s leggazdagabb nagybirtokos arisztokrata családjának utolsó élő sarja volt. Édesapja, Lord Thomas Graham, egyedül nevelte fel őt, alig tizenkilenc esztendős anyját ugyanis négy hónappal a szülés után egy egyszerű megfázásnak indult tüdőgyulladás elragadta az élők sorából. Sajnos az apját is viszonylag korán elvesztette: a jó kedélyű férfi három évvel ezelőtt, fia huszonötödik születésnapja előtt egy héttel végzetes lovasbalesetet szenvedett egy rókavadászaton. A szemtanúk elmondták, fekete telivére valamitől megbokrosodott, és levetette hátáról a főrendet, aki olyan szerencsétlenül esett, hogy a nyakát szegte. Charlest nagyon megviselte ötvennégy éves atyjának váratlan, tragikus halála. Hónapokig csak önmaga árnyékaként járt-kelt. Távol a világ zajától akart gyászolni, ezért a temetést követően kibérelt egy kúriát a Skót-felföldön, ahol menyasszonyán, Miss Sarah Northcutton kívül senki mást nem fogadott.

Sarah és Charles pólyáskoruk óta ismerték egymást. A lány papája, Sir Roderik Northcutt – reumás megbetegedése miatt korán nyugállományba vonult gyalogsági tábornok – és Lord Thomas a legjobb barátok voltak. A két fiatal gyermekkori pajtássága az évek során szerelemmé nőtte ki magát. Lord Thomas halála után fél évvel egybe is keltek. Nem rendeztek nagy esküvőt, meghitt körben ünnepeltek.

A Graham család hatalmas birtoka Derbyshire-ben terült el. Központja Dove Hall volt, az ősi fészek. Sarah és Charles azonban csak a nyári hónapokban tartózkodtak ódon falai között, az év többi részét fényűző, fővárosi palotájukban töltötték.

Lord Grahamet a várakozás egyre dühösebbé tette. Zsebóráját egy gyors mozdulattal ismét elővette, tizenegyet mutatott.

– Charles! – kiáltotta ekkor valaki. – Charles!

A brit főnemes a hang irányába fordult. Barna kabátot és keménykalapot viselő, hetyke bajuszú férfit pillantott meg, aki sétapálcáját forgatva, vidáman közeledett felé.

– Szervusz, Charles! – mondta, amint megállt a lord előtt. – Hogy vagy?

– Háromnegyed tizenegyre beszéltük meg a találkozót. Vagy netán tévedek?! – morogta az szikrázó szemmel, köszönés nélkül.

– Ne csináld már, öregem…

– Tudod nagyon jól, William, hogy mennyire utálom a pontatlanságot! – vágott közbe Charles. – Húsz perce véget ért a megbeszélésem az ügyvédemmel, azóta itt ácsorgok és rád várok.

– Sajnálom – hebegte a férfi. – De azonnal megbocsátasz nekem, ha elmondom, miért késtem!

William – teljes nevén William Hayes – Charles legjobb cimborája volt. (Ő győzte meg a lordot, hogy elálljon a korábban említett párbajtól.) Oxfordban ismerték meg egymást, ahol közös kollégiumi szobába osztották be őket. Olyan termetű, testtartású és jóképű volt, mint a barátja.

– Hallgatlak – szólt kis szünet után Lord Graham.

– Ne itt az utcán – tiltakozott William. – Majd a klubban.

– Ugyan már. Ki vele!

– Nem, Charles! Megmondtam, a klubban.

– Addig megöl a kíváncsiság. Beszélj már, Will!

– Nem.

– Akkor fogjunk hamar egy bérkocsit, és irány a klub!

Charles leintette a legelső fiákert, majd barátját maga előtt nyomva szélsebesen bepattant a járműbe.

– A Tradíció Klubba, kocsis! Gyorsan! – kiáltotta közben harsányan. – William… Mondd már el most, kérlek! – próbálkozott kis idő múlva újra a brit főnemes.

A férfi erre némán csendre intette. Lord Graham értetlenül állt cimborája viselkedése előtt, sohasem szokott ilyen lenni.

„Vajon mi lehet az a dolog, amit ennyire titkol?” – töprengett magában.

– Megérkeztünk, uraim! – közölte húszperces út után a kocsis, megálljt parancsolva lovainak.

A két gentleman – miután Charles kifizette a viteldíjat – belépett a Tradíció Klub impozáns épületének ajtaján. Óriási előcsarnokba jutottak, ahonnan széles, vörös márvány lépcsősor vezetett fel az emeleteken található különböző helyiségekbe. Kabátjukat, kalapjukat és sétapálcájukat beadták a ruhatárba, majd kettesével szedve a lépcsőfokokat az első emeletre siettek, ahol bementek egy üres dohányzóba. Charles a kandalló előtt álló egyik öblös bőrfotelhez lépett, és leült. Mihelyt kényelmesen elhelyezkedett, szivarra gyújtott, néhány pillantást vetve közben az újságja címlapjára, amelyet felhozott magával. Barátja eközben háttal a kandallónak dőlt.

– Nos, itt volnánk a klubban – mondta Lord Graham, miután egy nagyot pöfékelt. – Hallgatlak!

William megköszörülte a torkát, majd így szólt:

– Ma reggel támadt egy ötletem! Igazán…

– Elnézést, uraim – lépett be a klub egy fiatal alkalmazottja, megakasztva Mr. Hayest mondanivalójában. – Parancsolnak valami innivalót?

– Én most nem kérek semmit! – vágta rá kissé ingerülten Will. – Köszönöm.

– És ön, Lord Graham?

– Egy pohár whisky jól esne.

– Azonnal hozom, milord.

– Ott tartottunk, hogy támadt egy ötleted – mondta Charles a pincér távozását követően.

– Méghozzá egy igazán nagyszerű, sőt fantasztikus…

– Kérlek, William, ne fokozd tovább a kíváncsiságomat – vágott barátja szavába a lord. – Inkább bökd ki végre, hogy mi lenne az!

Mr. Hayes kihúzta magát, majd mélyen a brit főnemes szemébe nézett.

– Utazzunk el Afrikába! – mondta pár másodperccel később diadalmas hangon.

Lord Graham erre meghökkenten felvonta a szemöldökét, a száját pedig lebiggyesztette. A várt hatás elmaradt.

– Ez lenne az a nagyszerű, sőt fantasztikus ötlet? – kérdezte csúfolódó hangon.

– Ez – felelte csalódottan Mr. Hayes, belesüppedve a kandalló előtt álló másik fotelba. – Az hittem, tetszeni fog.

– Hogy is mondjam, Will… Ez egy… Á, itt a pincér!

– Az itala, Lord Graham. Parancsoljon – nyújtotta felé az ezüsttálcán lévő poharat.

– Köszönöm.

– Óhajtanak még valamit?

– Nem, köszönjük. Elmehet! – mutatott az ajtóra William.

– Mit akarsz egyáltalán csinálni Afrikában, drága barátom? – kérdezte a lord, miután belekortyolt kitűnő skót whiskyjébe.

– Vadászni. Oh, gondolj csak bele, Charles, milyen különleges állatok élnek azon a kontinensen! Csupa olyan, amilyeneket itthon csak álmunkban kaphatunk puskavégre. Elefánt, rinocérosz, oroszlán és még hosszan sorolhatnám.

Charles szemében e szavak hallatára különös fény gyúlt. Szeretett vadászni, ez köztudott volt róla. Habár amióta megnősült, egyszer sem hódolt ennek a szenvedélyének, így az nagyon hiányzott már neki.

– Egy szafari – mondta lelkesen, felhörpintve kristálypohara maradék tartalmát. – Miért nem ezzel kezdted?!

– Azt hittem, hogy…

– Mindegy! Nem számít. Hogy képzeled a dolgot?

– Gyerünk át a könyvtárszobába – indítványozta William, felpattanva helyéről. – Ott van térkép is, azon majd pontosan elmutogatok mindent.

– Mire várunk még? Induljunk! – ugrott talpra a lord is, elnyomva közben félig elszívott szivarját.

A könyvtár egy szinttel feljebb volt. Egy idős úriember tartózkodott csak a tágas helyiségben, aki elmélyülten olvasott egy díszes kötésű könyvet. A két barát egy halk „Jó napot”-tal köszöntötte, amire a viszont üdvözlés egy fejbiccentés volt.

– Gyere, barátom, üljünk le oda – mutatott a helyiség végébe William, ahol egy kerek asztal állt, két székkel.

– Rendben – egyezett bele Charles.

Mielőtt elindultak volna, Will odaszökkent az egyik könyvespolchoz, ahonnan levett egy vaskos kötetet.

– Tehát akkor? – szólt Lord Graham, miután helyet foglaltak.

– Nos – kezdte cimborája –, ma reggel felkerestem a Morgan és Társa Hajózási Vállalatot. Ezért késtem el a találkozónkról… Ugye, már nem neheztelsz rám emiatt?

– Nem, dehogy.

– Megmondtam előre! – rikkantotta Mr. Hayes.

– Igen, meg. Csak folytasd már tovább! – türelmetlenkedett a lord.

– Jól van, már mondom is. Megtudtam, hogy a társaság egyik utasszállító gőzöse a hétvégén indul Afrikába…

– Pontosan melyik nap? – kérdezte közbe vágva Charles.

– Szombaton.

– Southamptonból?

William bólintott.

– A cél pedig minden bizonnyal Fokváros.

– Úgy van.

– Kérlek, folytasd!

– Lefoglaltam három első osztályra szóló jegyet, de legkésőbb holnap délig ki kell fizetnünk, különben másnak adják el.

A lord arca hirtelen komorrá vált, majd fejét lassan lehajtotta.

– Mi történt, Charles?! – állt fel riadtan Mr. Hayes. – Rosszul vagy?!

Válasz nem érkezett a kérdésre.

– Charles! Rosszul érzed magad?

– Nem – suttogta végül a főrend, még mindig leszegett fejjel.

– Hát akkor?!

– Csak eszembe jutott valami – mondta, tekintetét lassan a barátjára emelve.

– Mi?

– Két óriási probléma, amely meghiúsítja ezt az izgalmasnak ígérkező utazást.

– Oh… Mik azok? Kíváncsian hallgatlak.

Néhány másodpercnyi csend következett.

– Tehát – mondta végül Charles –, a hajó indulásáig csak négy napunk van. Nagyon kevés. Ennyi idő alatt lehetetlen rendesen megszervezni mindent. Azonban ez így is csak a kisebbik gond.

Lord Graham újra lehajtotta fejét. William meredten figyelte legjobb cimboráját.

– Ott van még Sarah – rebegte az kisvártatva. – Sohasem fogja megengedni, hogy elutazzak egy olyan ismeretlen földrészre, mint Afrika.

– Nagyfiúk vagyunk már, tudunk magunkra vigyázni – mondta Will, visszaülve. – Meg aztán Sarah is velünk jön, ezért foglaltam három jegyet.

Charles ekkor felkacagott, de úgy, hogy szinte beleremegtek a könyvtárszoba falai.

– Nem tudna egy kicsit halkabban nevetni?! – mordult fel az idős úr.

– Bocsánat.

– Téged meg mi lelt? – kérdezte Mr. Hayes.

– A feleségem nem fog elutazni a fekete kontinensre – felelte. – Túl kényelmes, nincs benne elég bátorság. De hiszen régóta ismered, tudhatnád róla!

William megcsóválta a kobakját.

– Ez van, barátom – mondotta a lord. – Sajnálom, de egyedül kell menned. Pedig milyen jó…

– De hát te vagy a férj! – vágott közbe William. – Az van, amit te akarsz.

A főnemesből – habár próbálta visszatartani – megint előtört egy hahotázás, amelyet szerencsére sikerült még idejében megfékeznie, így nem szóltak rá újra.

– Látszik, hogy nem vagy nős – mondta. – Egy házasság nem így működik.

Mr. Hayes lassan felemelkedett a székről, szemében elszánt tűz égett.

– El fog engedni a feleséged – jelentette ki. – Majd én beszélek vele. Bízd ide!

– Na, erre befizetek!

– Akarsz fogadni, Charles?

– Miért is ne! A tét?

– Tíz font.

– Állom!

Azzal kezet ráztak.

– Mikor beszélsz Sarah-val? – kérdezte egy sor hallgatás után a lord.

– Ma este nálatok vacsorázok…

– Valóban?

– Igen.

– Jó tudni.

William újra helyet foglalt.

– Szóval – mondta –, ma este nálatok vacsorázok, majd egy alkalmas pillanatban félrehívom Sarah-t, és megbeszélem vele a dolgot. Ne aggódj! Minden a legnagyobb rendben lesz. Hányra menjek hozzátok?

– Fél nyolcra.

– Rendben van.

– Most, hogy túl vagyunk ezen – mosolygott a lord –, ejtsünk néhány szót a másik problémáról is. Hátha valami csoda folytán mégiscsak eljutunk Afrikába.

– Elég időnk van a szervezésre.

– Hogyan?!

– Nézd, Charles – fonta össze a karját William –, nekünk most csak egy-két jó fegyvert kellene vásárolnunk, azonkívül varratnunk néhány, a trópusi éghajlatnak megfelelő ruhát. Az élelmet és a többi szükséges felszerelést a fekete kontinensen felbérelt vezetőnk szerezné be. Ez az ő dolga. Nekünk egy feladatunk lenne, kifizetni ezeket. Felesben persze! A többi kiadást, például az oda-vissza utat, a fegyvereket és a ruházatot teljes egészében magunk állnánk.

– Ez magától értetődik – mondta a brit főnemes. – A családod mit szólt ehhez a kalandos ötletedhez?

– Még nem tudják. De férfi vagyok s elmúltam már huszonegy, azt teszek, amit akarok! Élek, ahogy kedvem tartja, nem úgy, mint te – felelte Will lesajnálóan.

– Csak addig, míg oltár elé nem állsz – dünnyögte az orra alatt a lord.

– Tessék?

– Azt kérdeztem: ki helyettesítene a gyárban?

– Nem tudom… Majd intéznek valakit.

A Hayes családnak jól jövedelmező szövőgyára volt.

– Milyen útvonalat járnánk végig? – érdeklődött tovább Charles.

William gyorsan felütötte a nála lévő könyvet, mely egy földrajzi atlasz volt.

– Ez Afrika! – mondta, miután néhány oldalt előre lapozott. – Itt van Fokváros – bökött rá egy pontra a kontinens déli csücskében. – Innen északra indulnánk a vadászmezők felé. Én legalábbis így tervezem.

– Nem haragudj, Will, de ez nem valami konkrét útiterv – jegyezte meg kicsit gúnyosan a lord.

– A vezetőnk majd pontosítaná! Ez is a feladatkörébe tartozna.

Lord Graham eközben megnézte a zsebóráját.

– Ne haragudj, barátom, most megyek – mondta. – Akkor este találkozunk!

– Pontban fél nyolckor ott leszek nálatok.

– Ajánlom is!

Lord Charles kilépve az utcára nagyot sóhajtott, majd leintett egy bérkocsit, és az otthonához hajtatott. Útközben végig cimborája szavai jártak a fejében.

„Milyen remek ötlet – gondolta magában. – Bárcsak tényleg sikerülne Willnek rábeszélnie a feleségemet, hogy elengedjen a fekete kontinensre! Milyen izgalmas kalandok és micsoda trófeák várnának ott bennünket.”

A Graham házaspár palotája London egyik legelőkelőbb utcájának közepén állt. Két emelet magas, fehérre festett épület volt. Előtte jókora kert húzódott, melyet öntöttvas kerítés választott el a járdától.

Charles, miután kifizette a kocsist, komótosan elindult a házhoz vezető kikövezett úton. Kulcsát reggel elfelejtette zsebre tenni, ezért a bejárati ajtóhoz érve, többször meghúzta a csengőt. Az ajtó kisvártatva kitárult előtte.

– Jó napot, milord! – köszöntötte az idős komornyik.

– Mi újság, Atkinson? Keresett valaki?

– Senki – válaszolta a férfi, miközben lesegítette a főrend kabátját.

– A feleségem itthon van?

– Nincs, milord. Vásárolni ment Lady Florence-szel.

– Ah, igen, már emlékszem! Ezért kellett neki ma a hintónk… Nem mondta meg, hány óra körül érkezik haza?

– Nem. Parancsol még valamit?

– Mr. Hayes ma este nálunk vacsorázik. Fél nyolcra jön.

– Értettem.

– Kérem, mondja meg a szakácsnőnek, hogy valami különleges menüsort készítsen.

– Igenis, milord.

Charles ezután a nappaliba vonult, ahol a kanapén kényelmesen elhelyezkedve gondolataiba merült. Ebből az állapotból – félórával később – egy ajtó nyílása, majd csukódása zökkentette ki. A zajok a bejárat felől érkeztek.

– Te vagy az, kedvesem? – kérdezte, felemelkedve ülőhelyéről.

– Igen, Charles, én vagyok! – felelte egy csilingelő hang.

Lady Graham éppen finom selyemkesztyűjét húzta le, amikor férje az előszobába lépett.

– Szervusz – mondta a lord kedvesen, végighordozva tekintetét élete párján.

Sarah szép arcú, karcsú, dúskeblű fiatal nő volt. A teremtő különösen fényes és selymes, egyenes szálú, barna hajjal áldotta meg, amely egészen a derekáig ért, s melyet mindig szépen befonva és feltűzve hordott. Smaragdzöld párizsi ruhát viselt.

– Hogy telt a délelőttöd? – kérdezte urától a lady.

– Jól – válaszolta az, gyengéd csókot lehelve a nő cseresznyepiros ajkára. – A tiéd?

– Az enyém is. Jaj, képzeld, gyönyörű holmikat vettem!

– Igazán?

– Bizony – mutatott az előszoba asztalán lévő jó pár papírdobozra, amelyekre London legjobb áruházának nevét nyomtatták. – Majd később megmutatok mindent. De most megyek, és lepihenek egy kicsit, nagyon elfáradtam.

– Nem ebédelsz?

– Már túl vagyok rajta. Florence-szel beültünk a Savoyba.

– Értem.

– Te még nem ettél, Charles?

– Nem, de nem is vagyok éhes.

– Csak nem leszel beteg? – kérdezte aggódva a lady.

– Dehogy, kincsem! Majd kicsattanok az egészségtől.

– Valahogy olyan furcsa vagy. Történt valami, igaz?

– Semmi – mondta zavartan a lord. – Tényleg semmi. Menj, feküdj le nyugodtan.

Sarah szó nélkül a lépcső felé indult. Történt valami, ebben egészen bizonyos volt, még ha a férje ennek az ellenkezőjét is állította.

– Szerelmem! – szólt utána Charles. – Meghívtam Williamet vacsorára. Ugye, nem baj?

Az asszony megcsóválta a fejét, majd kecses mozdulatokkal az emeletre távozott. Lord Graham – amint felesége alakja eltűnt a szeme elől – tágas dolgozószobájába ment, ahol íróasztali székébe süppedt. Nem üldögélt ott sokáig, hirtelen felpattanva az egyik könyvszekrényhez szökkent, majd rövid keresgélés után leemelt egy kötetet. Fedelén arany betűkkel ez állt: Missziós utazások és kutatások Dél-Afrikában, írta: David Livingstone¹. A legnagyobb Afrika-kutató írásával együtt ezután visszatelepedett kényelmes helyére, fellapozta, majd olvasni kezdte. Annyira élvezte a művet, hogy észre sem vette az idő múlását. Hetet is jócskán elütötte már az óra, amikor eszébe jutott a vacsoravendégük.

– Jesszusom! – kiáltott fel, becsukva a könyvet. – William mindjárt itt lesz.

Sietve elhagyta a helyiséget, és az emeletre indult, hogy vacsorához illő ruhát öltsön magára. Félúton összetalálkozott feleségével, aki már túl volt ezen.

– De hiszen te még át sem öltöztél! – mondta rosszallóan Sarah. – William mindjárt megérkezik. Mégis hol jártál, mit csináltál?

– Olvastam a dolgozószobámban, kedvesem – felelte a lord –, és kicsit eljárt az idő. Azonban nincs semmi baj! Se perc alatt elkészülök.

Mr. William Hayes pontosan a megbeszélt időpontban csengetett be a Graham házaspár palotájába. Kisvártatva megjelent a komornyik az ajtóban.

– Jó estét, Mr. Hayes! – üdvözölte az érkezőt. – Fáradjon be.

– Hogy s mint van, Atkinson?

– Jól, uram, köszönöm. Szabad a kabátját és a cilinderét?

A komornyik, miután felakasztotta a fogasra a kért holmikat, a szalonba kísérte a vendéget, akit Lady Graham fogadott.

– Szervusz, Will!

– Sarah! – harsogta a férfi, kezet csókolva. – Ma este is, mint mindig, igazán elragadó vagy!

– Légy szíves, ne mondj nekem ilyeneket, William! Tudod, milyen könnyen elpirulok – takarta el szemérmesen az arcát egy pillanatra a lady. – Foglalj helyet.

– Köszönöm.

– Hozhatok önnek valami italt, uram? – kérdezte a komornyik.

– Nem kérek.

– Engedelmével akkor távoznék, asszonyom.

– Menjen csak, Atkinson! Csengetünk, ha óhajtunk valamit.

– Igenis – mondta meghajolva az alkalmazott, majd elhagyta a szobát.

– Charles barátom merre jár? – érdeklődött Mr. Hayes. – Fél nyolc múlt öt perccel.

– Öltözködik – válaszolta Lady Graham. – Pár pillanat és…

– Ezt nem hiszem el! – kiáltotta döbbenten Will. – A pontosság mintaképe, késik… De nem is baj, hogy így alakult – dörzsölte össze a tenyerét. – Legalább van egy kis időnk.

– Időnk? Mire?! – kérdezte meglepetten Sarah.

– Egy életbe vágóan fontos dolgot szeretnék megbeszélni veled.

– Vagy úgy! Figyelek rád.

William hangosan felsóhajtott, tekintete komorrá vált.

– Az a helyzet – mondta –, hogy szörnyű nagy bajban vagyok. Egy rég nem látott ismerősöm – aki az Egyesült Államokban él – a múlt hónapban megkeresett egy kitűnő üzleti ajánlattal. Nem akarok belemenni ennek részleteibe, elég annyi, telekspekulációról volt szó. Ahhoz viszont, hogy betársuljak, nem állt rendelkezésemre elegendő pénz, ezért… ezért kivettem a hiányzó részt, egy jókora összeget, a családi cég széfjéből. Persze csak kölcsönbe! Nem szóltam róla senkinek, úgy terveztem, a gyors nyereség rám eső részéből majd visszateszem. A bombaüzlet végül nem úgy sült el, ahogy vártam: az ismerősöm a pénzemmel együtt nyomtalanul eltűnt.

– Borzasztó! – kiáltott fel elhűlten Lady Graham.

Will keserűen bólintott. Kiváló színész válhatott volna belőle, hiszen előbbi mondataiban egy cseppnyi igazság sem volt, mégis oly hihetően adta elő, hogy nem lehetett kételkedni azokban. Arcjátéka, gesztusai, remegő hangja mind-mind tökéletes átélését mutatták szerepének.

– A családomnak nem szabad tudomást szereznie erről – folytatta. – A könyvelés december 31-i, év végi ellenőrzése előtt az utolsó pennyig vissza kell tennem a pénzt, különben… különben… Rossz belegondolni is. Kiderül a hiány, és akkor engem kitagadnak, szégyenszemre elzavarnak.

– A rendőrségnek szóltál?

– Dehogy! Akkor nem csak a családom tudna meg nyomban mindent, hanem az egész város is.

– Pontosan mennyi pénzről van szó? – kérdezte Sarah. – Esetleg a férjem adhatna kölcsön.

– Nem! Ennyit nem.

– Elmesélted ezt Charlesnak?

– Igen – felelte William –, ma délelőtt.

– Szóval emiatt viselkedett olyan furcsán – állapította meg félhangosan a lady.

– Tessék?

– Semmi, William, semmi… Esetleg kérhetnél segítséget egy banktól.

– Kész lebukás lenne az is.

– Oh.

– Találtam megoldást a problémámra, ehhez szeretném kérni a segítségedet – mondta egy sor hallgatás után Will.

– Folytasd!

– Gondolom, te is tudod, milyen nagy a kereslet manapság az elefántcsont iránt. Hogy rövid legyek, elmegyek Afrikába egy vadászatra. Sikerült néhány vevőt is találnom már, akiktől előleget is kaptam. Szerencsére, ebből tudom ugyanis finanszírozni az út költségeit.

– Miben tudnék én segíteni?

– Most akarok rátérni, Sarah. A sikeres szafarihoz szükségem van Charlesra. Nincs nála jobb lövész, talpraesettebb vadász! Szívesen segítene, de szerinte rosszallanád, ha bármi okból elutazna egy olyan ismeretlen kontinensre, mint amilyen Afrika. A férjed nem akar emiatt konfliktust veled. Kérlek, biztosítsd, hogy alaptalan a félelme. Akkor nyugodt szívvel eljöhetne velem.

– Értem.

– Teljesen kétségbe vagyok esve, ez az elefántvadászat az egyetlen esélyem.

– Inkább valld be őszintén a családodnak, hogy mit tettél – tanácsolta Sarah. – Hidd el, így lenne a legjobb! A szüleid és a testvéreid biztosan megbocsátanának, elvégre…

– Szó sem lehet róla! Kérlek szépen, tényleg nincs más választásom.

Lady Graham felsóhajtott, széttárta a karját, majd megadóan így szólt:

– Ha valóban ezt akarod…

– Köszönöm, Sarah! – ujjongott Will, felugorva ülőhelyéről. – Biztos voltam benne, hogy nem fogsz cserbenhagyni!

– De tudod mit? Én is veletek tartok!

William nem akart hinni a fülének, értetlenül nézett az asszonyra.

– Jól hallottad! Ilyen komoly helyzetben a férjem mellett a helyem. Ki tudja, mikor lesz szüksége rám.

– Hát persze… Természetesen.

– Mi folyik itt? – kérdezte Charles, belépve a nappaliba.

– Nocsak, ki van itt! – kiáltott fel Mr. Hayes. – Nem készültél el időre, barátom. Ilyen még soha…

– Elnézésed kérem – szólt közbe a lord. – A délutánt egy igazán lebilincselő könyv társaságában töltöttem, és valahogy elvesztettem az időérzékemet.

– Szükségtelen mentegetőznöd – mondta megértő hangon cimborája, aki roppantul élvezte a kialakult helyzetet, bár ezt nem mutatta ki, nehogy alakításának hitelessége bánja. – Ez bárkivel megeshet.

Lord Graham nem értette William viselkedését, a mai napon már nem először. Míg készülődött azt gondolta, hogy késése miatt barátja majd gúnyos megjegyzések áradatát zúdítja rá, melyektől soha nem tud megszabadulni. Ehelyett pedig…

„Nem értem. Mi történhetett vele? S miért vág olyan bús képet?”– kérdezte magában.

– William az imént elmondott nekem mindent, drágám – szólalt meg Sarah. – Utazunk Afrikába!

– Valóban? – hökkent meg a lord.

– Igen, hiszen segítenünk kell Willnek!

A nevezett személy lopva cimborájára kacsintott, mire az kissé zavartan így szólt:

– Oh, hogyne… Feltétlenül!

– Mikor indulunk, kedves William? – érdeklődött a lady, megrázva egy ezüst csengettyűt.

– A hajónk szombaton fut ki Southamptonból.

– Szombaton? De hisz az mindjárt itt van!

– Még valami, Sarah. Az előbb elhangzottak maradjanak köztünk.

– Ezt mondanod sem kell. Charles és én hallgatni fogunk. De az út terve úgyis ki fog derülni. Mit mondunk majd a rokonoknak, barátoknak, ismerősöknek, miért utazunk a fekete kontinensre? Valamit ki kellene találni.

– Az igazat mondjuk: vadászni megyünk – szólt könnyedén Mr. Hayes. – Hobbi – hiszen ha már ott vagyunk, egy-két trófeát is lövünk magunknak a falra – és üzleti célból.

– Oh, hát persze! Én csacsi. Csak az üzleti cél okát nem sejtheti meg senki. Mindenkinek azt kell hinnie, hogy az elefántcsontok eladásából befolyt összeggel a saját pénztárcánkat akarjuk hizlalni, holott valójában…

– Bocsánat, csengetni méltóztattak – szólt közbe, a szalonba lépve Atkinson.

– Tálalhatják a vacsorát – mondta a lady.

– Igenis, asszonyom.

– Gyertek, menjünk át az ebédlőbe! – állt fel Sarah, miután a komornyik elindult a parancs végrehajtásra.

A szakácsnő – Lord Graham utasításának megfelelően – igazán különleges ételekkel rukkolt elő: uborkaleves, diós marhasült főtt rizzsel és tápiókapuding került az asztalra. Az estebéd különben meglehetősen csendesen zajlott. Résztvevői alig szóltak egymáshoz néhány szót, s azoknak sem volt semmi köze a küszöbön álló út részleteihez. A ladyt ugyan érdekelték volna ezek, de úgy határozott, inkább nem kérdezősködik. Az urak majd elintézik maguk között, ő pedig tudomásul veszi döntéseiket. Charles egész idő alatt azon töprengett, hogy Will vajon miképp tudta elintézni az utat úgy, hogy még a felesége is jön. De hiába törte a fejét, egy hihető magyarázat sem jutott az eszébe.

Mr. Hayes kilenc óra előtt öt perccel köszönt el vendéglátóitól. A búcsúzkodás után Charles még kikísérte a kapuig.

– Mit mondtál Sarah-nak? – kérdezte izgatottan, amint becsukódott mögöttük a ház ajtaja.

 William részletesen elmesélte a történteket.

– Ezt nem hiszem el! – kapott a fejéhez a főrend. – Így becsapni Sarah-t!… Nem tudtam mire vélni furcsa viselkedésedet. Most már azonban… Micsoda színész vagy!

– Köszönöm. Bár amikor megjelentél alig bírtam ki, hogy…

– Ne is folytasd! Lenne egy kérdésem. Ezt a kis pontatlanságomat eltudnád felejteni?

– Azt hiszem, el.

– Nagyon leköteleznél vele. Ez volt az első ilyen eset, és tudod, nem szeretném, hogy…

– Hagyd abba! Már nem is emlékszem rá.

– Hálás vagyok érte… De ekkora hazugságot kitalálni! Ezt azért még se kellett volna. Szegény Sarah!

– Jobb ötletem nem volt. Végül is sikerült, ez a lényeg! Inkább örülj, és ne…

– Örülök. Viszont…

– Egyébként a feleséged talán mégsem olyan bátortalan és kényelmes, mint azt eddig gondoltad – akasztotta meg a lord mondanivalóját Will.

– Tévedsz, barátom! A valóság az, hogy ügyed megoldásáért való tenni akarása felülkerekedett ezeken. Ő is segíteni szeretne, és úgy gondolja – ki tudja, mi okból –, ha ott van a közelemben, még jobban célzok majd. De van fogalmad, mekkora botrány lesz abból, ha kiderül, hogy átvertük?!

– Legyél egész nyugodt, Charles! Sosem fogja megtudni. Hacsak el nem szólod magad.

– Elszólni?! Én? Soha. Talán inkább te!

– Ne viccelj! Amúgy az elefántcsontban tényleg rengeteg pénz van. Keresni fogunk ezen az úton, méghozzá nem is keveset! Leterítünk pár igazi vérszomjas fenevadat, azután jöhetnek az ormányosok.

– Most, hogy a feleségem is jön, muszáj lesz.

– Akkor holnap megveszem a jegyeket, és a nap folyamán elhozom a tiéteket. Apropó! Valakit nem akartok magatokkal hozni a ház személyzetéből? Mert akkor neki is váltok jegyet.

– Nem, csak ketten megyünk.

– Rendben van. Holnap jövök!

– Várni foglak, és akkor majd odaadom a jegyek árát. Jó éjt, William! Kérlek, ad át üdvözletünket a családodnak.

– Mielőtt elválnánk, Charles, azért azt a tíz fontot megkaphatnám?

– Miféle tíz fontot?

– Enyje, enyje – rázta a mutatóujját Will. – Csak nem ment ki a fejedből a mi kis fogadásunk?

– Fogadás?… Hát persze! Most nincs nálam a tárcám, de beszaladok a pénzért.

– Hagyd, nem olyan sürgős! – legyintett Mr. Hayes. – Szerdán azt is megadod. Szép álmokat, barátom!