Csoma-Lőrincz Tamara: Teaszertartás

Az egész család benyomult az otthonunkba. Durva hangokkal üldözték el az addigi síri csendet: kulcs csörrent, egy ajtó nekiütődött a falnak, cipősarkak kopogtak és valaki levágott egy edényt a konyhapultra. A szagok is töményebbek voltak az elviselhetőnél: virágra emlékeztető parfüm, sült krumpli és kolbász, utóbbitól felfordult a gyomrom; ha lett volna benne valami, egészen biztosan öklendezni kezdek.

Határozott, női kezek rángattak ki az ágyból, pedig soha többet nem akartam felkelni. Megfürdettek, tiszta, bolyhos és puha pizsamába bújtattak, aztán olyan óvatos mozdulatokkal ültettek le a kanapéra, mintha a legfinomabb megmunkálású, porcelán teáscsésze lennék, csak hogy utána mind körbeülhessenek és ugyanazzal a jóindulatú, tehetetlen pillantással bámulhassanak.

– Hát – kezdte nagypapa, és mamára nézett támogatásért, de hiába, mert ő is csak a kezét tördelte a köténye előtt. – Ugye azért így jobb? – folytatta papa kissé sután.

– Jobb – mondtam halkan, pedig jó akkor lett volna, ha meghalok veled együtt. De egyedül indultál haza, az az autós pedig túl későn fékezett, a gerinced és a koponyád csattant az aszfalton, a testedet később nem akarták megmutatni, bárhogyan könyörögtem. Pedig muszáj volt látnom, hogy tényleg meghaltál. Addig nem tudtam elhinni, hogy az életünknek ilyen gyorsan vége lehet.

– Kimegyek, hozok teát – mondta anya, és megkönnyebbülten tovalibbent, ki erről a fojtogató helyről, ahol az embernek az ablakon betűző, vidám napsugaraktól hunyorognia kellett, mégsem volt élet.

– Jut eszembe… a teáról… – szólalt meg papa. Úgy tűnt, ő a legkitartóbb, mindenáron beszéltetni akart. – Mi lesz a teázóval? Zalán mondta múlt héten, hogy már majdnem kész, csak a festés meg a berendezés van hátra. Nagyon szerette azt a helyet. Nem szabadna veszni hagyni. Majd mi segítünk, megszervezünk mindent, csak szólnod kell.

– Át is költözhetnél hozzánk egy időre – javasolta mama.

Nem válaszoltam. A gondolataim visszatértek abba az időbe, amikor éjszakákat beszélgettünk át arról, hogy milyen teákat szolgálunk majd fel. Néha még féltékeny is voltam a kedvenc teafőződre, sőt arra is, hogy milyen rajongással hajolsz egy-egy csésze fölé. Most legszívesebben kiabáltam volna, de nem maradt hozzá erőm. Folyni kezdtek a könnyeim. Mama a kezembe nyomott egy zsebkendőt, és közben megpaskolta a kézfejemet.

– Idővel enyhül majd a fájdalom, hidd el – mondta. – Csak bírd ki!

– Ránk mindig számíthatsz – tette hozzá papa.

– Sokra megy velünk… – morogta mama. – A férje kéne neki.

Anya visszajött a konyhából, már messziről éreztem, hogy Ezeregy éjszakát hoz a bögrében, a csipkebogyó és a narancs illata árulta el. Egy kicsit savanyúra sikerült, a forró teagőz viszont valamennyire kitisztította az orromat, ami a sírástól éppen kezdett bedugulni.

– Te ennél keményebb csaj vagy – szóltál olyan lágy hangon, mint amikor legutoljára búcsúztál el tőlem.

A szívem kihagyott egy dobbanást.

Ez nem lehetséges.

Meghaltál.

Nem mertem felnézni a teámból, amiből még mindig csipkebogyó-illatú, otthonos gőz szállt fel. A pára nedves rétegként rakódott az arcomra.

Aztán mégis felnéztem.

Ott ültél anya és a papa között, mintha mi sem történt volna. Fekete inget és fekete farmert viseltél, ugyanazt a ruhát, amiben az utolsó nap elmentél dolgozni. A szemed alatt fáradt táskák ültek, és az arcodat néhány napos borosta borította. A hajad hiába volt ősz, soha nem engedted befesteni, inkább mindenkinek egyenként elmagyaráztad, hogy nincs közöttünk olyan nagy korkülönbség, csak a te családodban rettenetesen korán őszülnek a férfiak.

A szemem már szúrt, de nem voltam hajlandó pislogni, nehogy megint elveszítselek.

– Zalán… – mondtam.

A tekintetedbe melegség költözött, és már nyitottad a szád, hogy újra megszólalj, de nem jött ki hang a torkodon. Halványulni kezdtél, és a következő pillanatban köddé váltál.

Kibuggyant belőlem a zokogás. Nem sírtam szépen: fuldokolva nyeltem a levegőt, és folyni kezdett az orrom. Közben egyfolytában, pislogás nélkül bámultam a hűlt helyedet, hátha újra felbukkansz.

– Adél, mi történt? – nézett rám anya ijedten.

– Ti is láttátok? – A helyre mutattam, ahol az imént felbukkantál.

– Mit kellett volna látnunk? – kérdezte óvatosan a papa.

Haboztam.

– Se… semmit – feleltem lassan. Ha elárulom nekik, hogy láttalak, a végén még elküldenek (vagy ami még rosszabb: elvisznek) egy orvoshoz. Még az is lehet, hogy nekik lenne igazuk.

Elvégre honnan tudhattam volna, hogy megőrültem, vagy tényleg visszajöttél?

***

A család már elment, és odakint besötétedett. Egész nap alig hallottam valamit a körülöttem zsongó beszélgetésekből; azon törtem a fejemet, hogyan hozhatnálak vissza. Egy ideig szólongattalak, felváltva sírtam és fenyegetőztem, még azt is kilátásba helyeztem, hogy kidobom a kedvenc teafőződet, de semmi nem használt.

Végül letelepedtem a laptop elé és beírtam a keresőbe, hogy szellemek. Kijött egy csomó találat a Szellemekkel suttogó című sorozatról, néhány lepedőből készíthető jelmez halloweenre és egy médium, aki azt állította, hogy egy nagyobb összegért leveszi az emberekről a rontást, vagy elüldözi a rájuk tapadt szellemet. Még véletlenül sem akartam, hogy valaki elüldözzön téged, a médium viszont arról is írt, hogy mi vonzhatja a szellemeket.

A felsorolásban szerepelt a szellemidézés Ouija-táblával (nem talált), hűtlenkedő házastárs, akin a szellem bosszút akar állni (szintén nem talált) és olyan tárgyak vagy helyek, amikhez a szellem életében kötődött. Ezen elgondolkodtam.

Körülnéztem a nappaliban. Szerettél rendet tartani a lakásban: a könyvek katonás sorban álltak a polcon, a régi bakelitlemezeket megjelenési év szerint rendezted el, és egy kezemen meg tudtam számolni, hányszor dobtunk a padlóra használt zoknit vagy melegítő felsőt (és akkor is mindig felszedted, még utánam is).

Támadt egy ötletem. Kirángattam a szennyestartó aljáról egy pólót és egy sportmelltartót, bevittem őket a nappaliba, és megálltam a kedvenc szőnyeged közepén, amit még a nagymamádtól örököltél.

– Ezt most ledobom! – tartottam a magasba színpadiasan a pólót. Reménykedve pillantottam körbe, de úgy tűnt, nem vettél komolyan. Jellemző. – Tényleg megteszem!

Leejtettem a ruhákat, és a meztelen talpammal egy kicsit még bele is nyomtam őket a szőnyegbe.

– Csak hogy tudd, kivel van dolgod – biccentettem. – Előbb vagy utóbb visszarángatlak ide, úgyhogy jobban teszed, ha magadtól jössz!

Éjfélt ütött az óra, amikor én még mindig próbálkoztam. Egyenként átnéztem a bakelitlemezeket, és próbaképpen néhányat feltettem, de nem történt semmi. A háttérben lágyan szóltak a Buddha Bar keleti dallamai, amikor csípőre tett kézzel, vizslatva végignéztem a nappalin. Mit nem vettem észre?

A pillantásom megakadt a kisasztalon, a teásbögrém mellett álló kerámia hamutartón. Tavaly leszoktál, de ezt megtartottuk, azt hiszem, büszke voltál magadra, ahányszor ránéztél.

Valami motoszkálni kezdett bennem. Egy halvány érzés, ami azt súgta, hogy jó irányban keresgélek.

Nem hiszem, hogy szellemként újra elkezdtél dohányozni, akkor már inkább a tea érdekelhetett… Végül is éppen akkor jelentél meg, amikor anya behozta a bögrét.

A szívem veszettül kalapálni kezdett a gondolatra. Ha csak ennyi… ha csak egy tea kell hozzá…

Kirohantam a konyhába, és össze-vissza nyomkodtam a teafőzőt, ahogy remegő kézzel próbáltam beállítani a megfelelő hőmérsékletet. A teafőző tiltakozva csipogott.

– Ó, a francba! – kiáltottam fel, amikor rájöttem, hogy elfelejtettem bele teafüvet tenni. – Adél, az ég áldjon meg, teázótok van!

Olyan ügyetlenül rántottam le a polcról az egyik teásdobozt, hogy egy éles csattanással nekivágódott a pultnak. Jeges rémület markolt belém. Ellenőriztem, de a doboz nem tört el, még csak meg sem repedt.

Na tessék, egyedül még ez sem megy…

Összeszorítottam a fogamat. Menni fog. Muszáj, hogy menjen, mert most nem vagy itt, hogy segíts.

Oolongot főztem, aminek az íze nekem mindig túl földes volt, te viszont imádtad. Egy kicsit több teafüvet tettem bele, mint az ajánlott, így az illata pillanatok alatt átjárta a konyhát. Lehunytam a szemem, és mélyen beszívtam a földszagot.

– Túláztatod – mondtad lágyan.

Kinyitottam a szemem. Alig egy méterrel előttem álltál. A szívem észvesztő tempóban kezdett dobogni. A pillantásom elidőzött a szádon – közelebb akartam lépni, hogy megcsókoljalak, és éreztem, hogy te is erre vágysz, de ahogy felém nyúltál, a kezed áthatolt a pult márványlapján. Nem voltál elég valóságos ahhoz, hogy megérinthesselek.

– Sajnálom, hogy egyedül hagytalak – mondtad. – Megígértem, hogy mindentől megvédelek, de nem tudtam betartani.

Egyszerre különböző érzések rohantak meg. Oda akartam bújni hozzád, és dühös voltam rád, amiért nem lehetett. Egész életemben a karodban éreztem magam a leginkább biztonságban, mintha egyetlen érintésedre átkerültem volna egy párhuzamos univerzumba, ahová semmi rossz nem érhetett el. De ez a menedék már nem létezett. Tettem egy bizonytalan lépést feléd. Az arcomon legördült egy forró könnycsepp.

– Ugye tudod, hogy mérges vagyok rád, amiért a tea hozott vissza, és nem én?

A kérdés egy pillanatig ott lebegett köztünk, aztán féloldalas mosolyra húzódott a szád, és én is elnevettem magam.

– Fontosabb vagy nekem a teánál, Adél. Csak időbe telt, amíg találtam egy utat visszafelé.

A szívem nagyot dobbant. Ezek szerint kerested az utat. Vissza akartál jönni.

Közelebb léptem hozzád, és mélyen beszívtam a levegőt, hátha megérzem az illatod, a dohány és a borostyán keverékét, de csak az oolong földes szaga tolult az orromba. Óvatosan odatartottam a tenyeremet a tiédhez, és lehunytam a szemem. Megpróbáltam elképzelni, hogy a bőröd az én bőrömnek feszül, és apró áramütéseket indít el a testemben. Majdnem sikerült.

– Szeretnélek itt tartani – suttogtam. Felnéztem rád, és összekapcsolódott a tekintetünk.

– Tudom, de nem lehet.

– Így mintha semminek sem lenne értelme. Mintha én egyedül semmire sem lennék képes… mintha nem is léteznék. Mama azt javasolta, költözzek hozzájuk, papa meg felajánlotta, hogy segítenek befejezni a teázót. Telehordták a hűtőnket étellel, most már szerintem csak az van hátra, hogy megpróbáljanak kiskanállal etetni…

– Haragszol rájuk? – vontad fel a szemöldököd. – Csak segíteni akarnak. Biztosan aggódnak érted. – Egy pillanatra elhallgattál. Nagyon szerettelek azért, hogy ilyen komolyan tudtál hallgatni. – Én is aggódom.

Egy pillanatra elveszítettem a fejem, és előre lendültem, de ahelyett, hogy hozzád simultam volna, átszaladtam a testeden. Jeges, rémisztő érzés volt, mintha hideg zuhany alá álltam volna be.

Távolabb léptél, és visszatért a konyha melege.

– Hogyan tudok neked segíteni? – kérdezted, miközben tehetetlenül a hajadba túrtál. Egy félhosszú, ősz tincs az égnek meredt. Ha tudtad volna, hogy összekuszáltad a frizurádat, kapkodva és egy kicsit zavartan helyreigazítottad volna. Már nyitottam a számat, hogy szóljak, aztán mégis inkább csendben maradtam. Egy könnycsepp szúrta a szememet, ahogy néztelek.

– Gyere vissza… – megremegett a hangom, de ezt a mondatot mindenáron végig akartam mondani –… és maradj velem.

– Ez nem így működik, Adél. Maradok, amíg csak tudok, kapaszkodom a teákba és beléd, de egyszer biztosan elfogy az erőm.

Nem tudtam tovább visszatartani a sírást. A szám elé kaptam a kezem, de a konyha csöndjében így is hallatszott, ahogyan sírni, vagy sokkal inkább nyüszíteni kezdtem.

– Fogalmam sincs, hogy mit csináljak nélküled…

Felém nyújtottad a kezed. Csak félúton jutott eszedbe, hogy képtelen vagy megérinteni; a kezed most ott függött közöttünk a levegőben.

– Csodálatos nő vagy – mondtad puhán. – Nem igaz, hogy egyedül semmire sem vagy képes. Bármire képes vagy. Bármire. Emlékszel a napra, amikor először találkoztunk?

Önkéntelenül is elmosolyodtam. Egy cukrásztanfolyamon történt; én kicsi korom óta szerettem sütni, te pedig már akkor tervezted, hogy teázót nyitsz, és mindent meg akartál tanulni a teasüteményekről.

– Olyan francia csokoládés macaront készítettél – folytattad –, hogy abban a pillanatban eldöntöttem, hogy elveszlek feleségül.

– Várj! – néztem rád tettetett szemrehányással. – Te a macaron miatt vettél el?

– Azért vettelek el, mert nagyszerű ember vagy, Adél. Csak ki kell találnod, hogy mi az, amit a legszívesebben csinálnál.

Egy pillanatra elgondolkodtam.

– Jó lenne megnyitni a teázót…

– Akkor tedd azt!

– Most ugye csak viccelsz? – Éreztem, ahogy a kétségbeesés sűrű, ragacsos ködként rám telepszik. Még ki sem festettünk. Nem volt teakészletünk, berendezésünk, még cégérünk sem!

– Meg akarod csinálni vagy sem? – kérdezted.

– Igen, csak nem hiszem, hogy…

– Adél – vágtál a szavamba kedvesen. – Emlékezz a macaronokra! Féltél a tanfolyamtól és attól, hogy nem leszel elég ügyes, mégis belevágtál! Hittél magadban és sikerült! Soha életemben nem ettem olyan finomat, mint azok a macaronok.

***

Másnap reggel magamtól felkeltem, belebújtam a papucsomba és kicsoszogtam a konyhába. Egyfolytában az előző napi beszélgetésünk járt a fejemben, még álmomban is. Azt hiszem, lassan én is kezdtem elhinni, hogy a süteménysütésnél képes vagyok többre is.

Néhány perccel később a teafőzőben forrni kezdett a víz. Juharszirup és dió illata töltötte meg a konyhát, a serpenyőben palacsinta sercegett, mellette pedig egy kis fazékban málnakrém bugyogott. Régen mindig ágyba hoztad a reggelit. A málnakrémben voltál a legjobb, amikor megkóstoltam, az enyém csak halvány utánzatnak tűnt. Mégis, a pultnál állva úgy faltam be az egészet, mint egy éhező, még a palacsintasütőben ragadt, félig átsült tésztát is a számba tömtem.

– Úgy tűnik, sokat javult az étvágyad. – A teafőző mellett álltál, és rám mosolyogtál.

– Igen – mondtam a palacsintán keresztül. Nem emlékeztem rá, hogy mikor ettem utoljára egy-két falatnál többet. Lenyalogattam a málnakrémet az ujjaimról, megnyitottam a csapot, és a zubogó vízsugárban lemostam a maradékot. – Ma kifestem a teázót! – újságoltam büszkén, de közben riadtan verdeső szívvel.

A magasba szaladt a szemöldököd.

– Teljesen egyedül?

– Igen! – húztam ki magam. – Van valami ellenvetésed?

– Öhm… nincs. Tetszik, hogy ilyen céltudatos lettél. – Kajánul elvigyorodtál.

Mielőtt válaszolhattam volna, megcsörrent a pulton a telefonom. Anya nevét írta ki – ma már harmadszor telefonált, de palacsintasütés közben nem tudtam felvenni. Ez természetesen nem akadályozta meg abban, hogy elmondja, amit szeretett volna: már elküldte SMS-ben is. Állítólag annyira aggódnak értem, hogy szeretnének ma is átjönni.

A telefon tovább csörgött. A mellkasomat láthatatlan erők préselték össze, sem kifújni, sem beszívni nem tudtam rendesen a levegőt. Nekidőltem a pultnak, és lassan, egészen kicsiket próbáltam lélegezni.

Dühös voltam rád, amiért meghaltál, és mindenki másra, amiért meg akarta mondani, hogy mi a jó nekem.

Kinyomtam a telefont, felhajtottam a juharszirup-dió fekete tea maradékát, és megpróbáltam minden erőmmel a macaronokra koncentrálni. Mégis mennyivel lehet nehezebb kifesteni néhány falat?

***

A teázó apró volt, de mindketten úgy tekintettünk rá, mint a második otthonunkra. A kislétra tetején egyensúlyoztam, és igyekeztem figyelmen kívül hagyni a maró festékszagot. Úgy éreztem, sikerült megfelelően az alkalomhoz öltöznöm: egy régi melegítőt vettem fel, a hajamat pedig betuszkoltam egy rózsaszín sapka alá, ami remélhetőleg megvédi majd attól, hogy mályvaszínűre fessem, mint a falakat.

Még el sem kezdtem a festést, de már verejték ütött ki a homlokomon, és a hajam is izzadtan tapadt a fejbőrömhöz. Több mint egy órán át kínlódtam vele, hogy lefóliázzam a teázó padlóját, de a nyomorult fólia folyton beleakadt a lábamba, a ragasztó pedig vagy feljött, vagy a kezemre ragadt rá. Nem bántam, hogy most nem látsz, mert attól féltem, hogy a fejedet csóválva azt tanácsoltad volna, hiába szűk a költségvetésünk, hívjak inkább profi festőket, vagy kérjem meg papáékat, hogy segítsenek.

– Menni fog ez – motyogtam magam elé, miközben belemártottam a hengert a vödörbe. – Menni fog!

Először csak óvatosan, puhán érintettem a hengerfejet a falhoz. Erőtlen mályvafoltot hagyott maga után, és néhány festékcsepp a fóliára hullott. Csináltam néhány lazító vállkörzést, mintha birkózó lennék, aki egy különösen nehéz ellenfélre készül rárontani, aztán újra megmarkoltam a hengert, és végighúztam a falon.

Hetek óta most először éreztem igazi, felszabadító örömöt. A fal halványan, de mályvaszínűre változott. Még egyszer végighúztam rajta a hengert – az eredmény sötétebb lett, de még mindig nem az igazi. Harmadszorra éppen olyanra sikerült, amilyet szerettünk volna.

Egy órával később végeztem az első fallal. Sajgó karokkal másztam le a létráról, egy hajtásra kiürítettem egy másfél literes vizespalack felét és amilyen gyorsan csak tudtam, magamba tömtem egy sajtos szendvicset.

Visszamásztam a létrára. A következő fallal egy kicsit gyorsabban haladtam, a mennyezettel viszont meggyűlt a bajom. A hengerről rám csöpögött a festék, így az arcom tele lett mályvaszínű pöttyökkel – valószínűleg csak az isteni szerencsén múlt, hogy a szemembe nem került belőle. Idővel stratégiát változtattam, és egy kicsit távolabb tettem a létrát attól a mennyezetrésztől, amin éppen dolgoztam, így a festék csak a fóliára csöpögött.

Beesteledett, mire elkészültem. A gyomrom korgott – a sajtos szendvicsek rég elfogytak –, de a mellkasomat feszítő büszkeséggel néztem végig a mályvaszínű teázón.

Letelepedtem a fólia egyetlen festékmentes foltjára, és lecsavartam a termoszom tetejét. Jázminos zöld tea illata töltötte be a teret.

– Elismerésem – bólintottál.

Számítottam rá, hogy jössz, mégis félrenyeltem a teát.

Hanyatt feküdtél mellettem, a kezed a fejed alatt, és olyan tűnődve nézted a mennyezetet, mintha ez egy teljesen hétköznapi este lenne egy hétköznapi házaspár életében, akiknek az a legnagyobb problémája, hogy a teaszállítmány időben megérkezik-e. Belefacsarodott a szívem a gondolatba.

Ledőltem melléd.

– Ott, a sarokban kimaradt egy folt – mutattál a mennyezetre.

Reflexből oldalba akartalak bökni a piszkálódásért, de a karom áthatolt rajtad. Könnyek kezdték csípni a szemem. Összegömbölyödtem, és magzatpózban a lehető legközelebb bújtam, vigyázva, hogy ne érjek hozzád. Így megmaradt az illúzió, hogy melletted alszom el.

***

Reggel rettenetes hátfájással ébredtem, de nem ez volt a legnagyobb problémám. Kilencre oda kellett érnem a teaexpóra – még korábban azt mondtad, ott lehet a legjobb minőségű teákat a legelérhetőbb áron beszerezni, bizonyos fajtákhoz pedig csak az expón juthat hozzá az ember.

A tömegről viszont nem szóltál. Már a bejáratnál keresztül kellett verekednem magam egy angol turistacsoporton, akik szalmakalapban és napszemüvegben megálltak bámészkodni. Aztán én is félreálltam, és egy gyűrött térképpel a kezemben próbáltam kitalálni, hogy merre keressem a matcha teákat.

Az expót egy hatalmas épületben tartották, ahol egymás hegyén-hátán álltak a standok, és az ember beleszédült, ha felnézett a zsúfolásig megtelt galériára. A tealevelek szinte kifolytak a dobozokból és üvegekből, a standokról pöfögve szállt fel az illatrengeteg, teamintás szélcsengők csilingeltek, teafőzők sípoltak és az emberek különböző nyelveken hadartak és alkudoztak. Az egész hely az otthonosság érzését árasztotta magából – minden, amit láttam és tapasztaltam, rád emlékeztetett –, de közben meg is rémisztett. Korábban mindig állt mellettem valaki, aki most megfoghatta volna a kezem, hogy átvezessen a tömegen, mint egy kisgyereket, és aki megmutathatta volna, hogy hol találom éppen azt a teát, amire szükségem volt. Könnyek tolultak a szemembe, amikor rájöttem, hogy egyedül elvesztem.

A nyakamat nyújtogatva keresni kezdtelek a tömegben. Itt rengeteg volt a tea, mégsem láttalak sehol.

– Még ezt a nyomorult térképet se tudom értelmezni… – A zakóm ujjával megtöröltem a szemem, és makacsul a papírra meredtem. Két választás állt előttem: vagy hazakullogok, és elfogadom, hogy egyedül semmit sem tudok megoldani, vagy addig megyek, amíg meg nem találom azt a standot.

Kétszer is eltévedtem, de végül megtaláltam. Egy ősz szakállú, régimódi öltönyt viselő férfi katonás rendben sorakozó fémdobozokban árulta a finomra őrölt, zöld matcha port. Itt még több ember tolongott, mint máshol, és az emberek egymás szavába vágva igyekezték felhívni magukra az eladó figyelmét.

– Aú! – Egy nő rátaposott a lábamra, és nemes egyszerűséggel betolakodott elém. Még csak rám sem nézett közben. Mintha ott se lettem volna.

Összeszorítottam a számat, és megvártam, amíg a nő végez, de amint beléptem volna a helyére, két üzletember külsejű, fiatal férfi megelőzött.

– Pardon, kisasszony – mondta az egyikük. – Mi nem hobbi teát szeretnénk.

Éreztem, hogy elvörösödöm, és elönt a düh. Ökölbe szorult a kezem.

– Megtennék, hogy visszaállnak mögém, és kivárják a sorukat? – szóltam olyan hangosan, hogy vagy egy tucatnyi fej fordult felénk. A szívem a torkomban dobogott. – Én következtem volna, de betolakodtak elém!

Egyikük elvörösödő arccal körülnézett, úgy tűnt, zavarják a figyelő tekintetek.

– Mi vezetjük a Honeybush Teaházat – közölte a másik szemrebbenés nélkül. – Sietünk.

– Mögöttem egészen nyugodtan siethetnek! – szóltam rá élesen.

Még többen fordultak felénk, köztük egy nálam vagy három fejjel magasabb, tüsire nyírt hajú izomkolosszus, a karján „A filteres tea nem tea” feliratú tetoválással. Összeráncolta bozontos szemöldökét, és rámordult az öltönyösökre.

– Tényleg egy ilyen kislánnyal keménykedtek? Gyertek, álljatok be elém… ha mertek!

Nem mertek. Lesütött szemmel visszakullogtak az eredeti helyükre, nekem pedig egy sor jókedvű pillangó kezdett táncolni a gyomromban. Megcsináltam! Fülig érő mosollyal adtam le a rendelésem, és végül úgy masíroztam ki az expóról, mint aki egy egész földrészt hódított meg.

– Nagyon bátran viselkedtél. – A kijáratnál álló egyik oszlop mögül bukkantál fel. – Büszke vagyok rád.

Legszívesebben mellbe böktelek volna, amiért magamra hagytál.

– Ez a hely tele van teával! – sziszegtem, nehogy a körülöttünk állók azt gondolják, magamban beszélek. – Mégis hol voltál eddig?

Zsebre tetted a kezed, és továbbra is szemtelenül vidáman sétáltál mellettem.

– Végig figyeltelek a galériáról. Tudtad, hogy nagyon szexi, amikor dühös vagy?

***

A következő hetekben a teázó egyre jobban kezdett hasonlítani arra, amit megálmodtunk. A mennyezetről teásbögre formájú lámpák lógtak le, és úgy alakítottuk ki a helyet, hogy a vendégek választhassanak, hogy a kerek asztalokhoz ülnek le, vagy színes ülőpárnákra a földre. A háttérben halk, keleti zene szólt. A színes kerámiadobozokat a világ számos tájáról származó teafű töltötte meg, és a pulton csuprok sorakoztak, bennük fehér és barna kandiscukor pálcikákkal, mellettük pedig nád- és kókuszvirág cukorral.

Valahányszor úgy éreztem, túl fáradt vagyok hozzá, hogy folytassam a munkát, egy pillanatra megálltam, és végiggondoltam, mennyi mindent sikerült eddig elérnem. Minden jel arra mutatott, hogy képes vagyok egyedül beindítani egy teázót.

Az egyetlen kérdés, amiben nem értettünk egyet, a Valentin-sarok volt. Én jó ötletnek tartottam, hogy az egyik félreeső zugban menedékhelyet alakítsunk ki a szerelmeseknek, te viszont inkább rémültnek tűntél, amikor megértetted, mit tervezek.

– Biztos, hogy ez jó ötlet? – mutattál a rózsaszín croissant-ra, amit éppen akkor vettem ki a sütőből, és ami még jókedvűen és mályvacukorillatúan gőzölgött.

– Igen – bólintottam határozottan. A Valentin-sarokban a székhuzatok is rózsaszínűek voltak, a süteményes tálkák szívecskések, ezen kívül kínáltunk különleges, pároknak készült teákat, forró csokit, szerelmes üzeneteket rejtő süteményt és a legújabb fejlesztésemet, a rózsaszín croissant-okat.

– Nézd! – Elővettem két társast. – Ezeket is oda szánom. Az egyikkel a szerelmesek játékosan ismerkedhetnek egymással, olyan kérdéseket téve fel, ami talán még soha nem jutott eszükbe.

– Például? – kérdezted gyanakodva.

Tűnődve forgattam a dobozt, hátha találok egy példát.

– Mondjuk, hogy mit gondolnak a gyerekvállalásról, a karácsonyról…

– Te jó ég! – nyögted. – Kötöttél biztosítást a bútorra?

– A másik is érdekes. – Úgy döntöttem, nem hagyom, hogy leszóld a Valentin-sarkot. Elvégre melyik szerelmespár ne vágyna egy ilyen helyre? – Ebben a játékban intimitással kapcsolatos szavakat kell találgatnotok… hú, ahogy elnézem, akad néhány rázós…

– Adél, ne haragudj, végig zseniális munkát végeztél, de tényleg azt hiszed, hogy az emberek a nemi szerveiket fogják találgatni egy teázóban?

Mélyen a szemedbe néztem.

– Igen – bólintottam. – Csak figyelj!

Felemelted a kezed, mint aki megadja magát. – Oké, de azért egy kicsit örülök, hogy nekem már nem kell leülnöm oda…

Megremegett a szám széle.

– Ezzel ne viccelődj!

Valószínűleg te is rájöttél, hogy túl messzire mentél, mert elfelhősödött a tekinteted.

– Sajnálom… nem kellett volna ezt mondanom. Bocsáss meg, kérlek. – A hangod elhalkult. – Mindent sajnálok.

***

A nyitás napjára mindennel elkészültünk. Szemmel láthatóan te is izgultál, már hajnalban megjelentél a teázóban, és fel-le járkáltál. A pult mögül figyeltelek, halvány mosollyal néztem a vállad ívét és a halvány ráncokat a homlokodon, amik akkor jelentek meg, amikor a bejáratra sandítottál.

– Ne aggódj! – próbáltam nyugtatni mindkettőnket. – Lesznek vendégek!

Talán csak az idegességtől, de egy pillanatra mintha elhalványultál volna. A mögötted lévő mályvaszínű fal átütött rajtad.

Még mielőtt szóvá tehettem volna, megszólalt az ajtó feletti csengő, és egy népes, lányokból álló társaság lépett be.

– Gyümölcsteát szeretnénk – mosolygott rám egyikük. – Filtereset.

– Bah – hallatszott az irányodból, de azért láttam, hogy a szád sarka megrándul, mintha mosolyognál.

A következő vendég egy mosolygós anyuka volt a kislányával, aki majdnem a teljes készletet végigszagolgatta… azután pedig megérkezett az első pár. Letelepedtek a Valentin-sarokba, és hamarosan hangos nevetés hallatszott felőlük. A fiú arca pipacspirosra változott, miközben az egyik süti üzenetét szorongatta a kezében, a lány pedig élénk érdeklődéssel nézegette a társasokat.

– Azt hiszem, igazad volt – ismerted el. – Mégis jó ötlet volt ez a sarok.

– Ebből gazdagszunk meg… – súgtam, de a mondat felénél elhallgattam. A tested vibrált, mint amikor egy régi tévékészülék küzd az enyészettel, és még megpróbál adást közvetíteni, de már szaggat és torzít.

– Zalán! – Önkéntelenül is felkiáltottam. A Valentin-sarokban ülő pár zavartan nézett rám. Hátat fordítottam nekik. Vártam, hogy mondj valami biztatót, valamit, amitől megnyugszom és elhiszem, hogy ez csak egy átmeneti nehézség, nem egy jel, hogy hamarosan elmész.

– Nyugalom. – A tekinteted az enyémbe kapaszkodott. – Van még időnk.

– De mennyi?

– Nem… nem tudom.

Volt valami furcsa a viselkedésedben, valami, amit még soha nem láttam. A kezed enyhén remegett és a homlokodon verejték csillogott. Időbe telt, amíg rájöttem, hogy te is félsz. Te, aki a legbátrabb ember voltál a világon, aki mindentől megvédtél és mindenen átsegítettél, most féltél. Eddig azt hittem, hogy ez soha nem történhet meg.

Másnap még halványabb lettél. A vásárlók száma nőtt, de az időnk fogyott.

– Lassan el kell búcsúznunk – mondtad, miután kiszolgáltam egy párt, akik két rózsaszín croissant-t kértek.

– Főzök egy erősebb teát – meredtem rád makacsul. Nem érdekelt, ha a vásárlók meghallanak. – Az majd itt tart.

– Ez a hely tele van teával és teafűvel – ráztad meg a fejed. – Ennél többet nem tudunk tenni.

Az arcomon legördült egy forró könnycsepp. A zokogás felfelé nyomakodott a torkomban. Már nem tudtam sokáig visszatartani.

Berohantam a raktárba. Alig volt nagyobb, mint egy takarítószeres szekrény, a polcokon kartondobozok sorakoztak, és a mennyezeten egy csupasz villanykörte függött. Behúztam magam mögött az ajtót, kizárva a vendégek zsivaját, a vakító fényt, de még az olvasztott vaj és a gyümölcsök illatát is.

Közvetlenül mellettem jelentél meg. A zokogás még feljebb kúszott a torkomban.

– Nem akarom, hogy elmenj… nem maradhatnál még egy kicsit? – Próbáltam beléd csimpaszkodni a tekintetemmel, minden egyes apró részletedet megjegyezni, hátha akkor meg tudlak majd idézni. Az orrodat, ami egy gyerekkori baleset miatt egy kicsit ferde volt. A nevetőráncokat a szád mellett…

– Adél. – Komolyan néztél rám. A te szemed is könnyes volt. – Most kell elbúcsúznunk.

– De én nem akarok!

Talán nem is volt igazad. A körvonalaid nem gyengültek, hanem erősödtek, és ahogy közelebb léptél, megéreztem az illatod, dohány keveredett a borostyánnal. Azt hittem, hogy soha többé nem fogom érezni.

Megérintetted az arcom. A bőröd meleg volt és puha.

– Mindig itt leszek veled – mondtad. – Még ha nem is látsz, itt leszek.

Átkaroltál és magadhoz szorítottál. Hetek óta most először éreztem igazán biztonságban magam. Amikor a karodban voltam, semmilyen veszély nem érhetett el hozzám.

Belehajoltál a hajamba, a leheleted a nyakamat csiklandozta.

– Szeretlek – mondtad.

– Én is szeretlek! – Még erősebben meg akartalak szorítani, de már csak a levegőt öleltem.

Halvány dohány és borostyán illat maradt utánad.

Összegörnyedtem, mint aki halálos sebet kapott, és készül átadni magát az elmúlásnak.

Utánad akartam menni.

A zokogás úgy tört elő belőlem, mintha öklendeznék. Felváltva nyüszítettem és kapkodtam levegő után, a könnyek elhomályosították a látásomat, halvány árnyaknak láttam a polcokon sorakozó dobozokat. Mintha ők is csak kísértetek lennének.

Nem tudom, mennyi ideig maradtam a raktárban. Egy idő után eszembe jutott, hogy azt szeretted volna, ha nem adom fel, és hogy azt ígérted, mindig velem maradsz, még ha most már nem is látlak. Megtöröltem a szemem, kifújtam az orrom, és próbáltam egyenletesen lélegezni.

Amikor úgy éreztem, hogy már sikerül, kiléptem a raktárból.

A pultnál hárman is sorban álltak.

– Egy Pillangókisasszonyt és egy szerencsesütit szeretnék – mondta egy középkorú, kosztümös nő. Kedvesen rám mosolygott. – Nagyon szép itt. Most nyitottak?

– Igen – válaszoltam, és hozzáláttam, hogy elkészítsem a Pillangókisasszonyt. Te is nagyon szeretted ezt a teát, az első házassági évfordulónkra vettél belőle először. Meglepetésnek szántad.

– A teázó neve is tetszik – folytatta a nő. – Zalán. Különlegesnek hangzik.

Bólintottam. Különleges ember voltál.