Csoma-Lőrincz Tamara: Noé (részlet)

A 9. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

*

Első fejezet

Ahogy a templomban a szellő meglebbentette, Eli ruhája olyan halványkéken hullámzott, mint a tenger. Eli szeme végigfutott Isten házának ablakain – mind zárva volt, megbízható vaspántok tartották őket a helyükön. A szél valahogy mégis utat talált magának idebentre.

Mark alig karnyújtásnyira állt Elitől; a lány szeretett volna még közelebb húzódni hozzá, hogy érezze a teste melegét, de nem mert visszaélni a Gyermek türelmével.

A háta mögül suttogást hallott. Talán mások is észrevették a lebbenést.

– Ma összekötjük két ember életét – mondta a Gyermek tisztán csengő, mély hangon. – Mindazok a családtagok és barátok, akik itt vannak, segítik majd Eli és Mark első közös lépéseit. Az én feladatom, hogy tanúsítsam, a házasságkötésük megegyezik Isten akaratával.

Eli azon tűnődött, mi történne, ha Isten áldása nélkül próbálnának összeházasodni. Még soha nem hallott egy párról sem, akiknek ez sikerült. Ha mégis így történne, azzal magukra haragítanák a Teremtőt. Talán csak őket pusztítaná el haragjában, de lehet, hogy az egész bolygót.

– A fogadalomtétel következik – folytatta a Gyermek. – Megfogadjátok-e, hogy a következő három évben hűségesek lesztek egymáshoz?

– Igen. – Eli és Mark egyszerre válaszolt, de Eli úgy érezte, az ő hangja erőtlenebb, a hátsó sorokban talán nem is hallatszik. Megköszörülte a torkát.

– Megfogadjátok-e, hogy elsődleges célotok az lesz, hogy megszépítsétek egymás életét?

– Megfogadjuk.

– Ügyelni fogtok-e rá, hogy társatok ne lépjen le az Isten által kijelölt útról?

– Ügyelni fogunk.

– Méltósággal viselitek-e, amikor bekövetkezik a vég?

– Méltósággal viseljük.

Egy vízcsepp esett Eli arcára. Felnézett, a forrását kereste, de csak a deszkából ácsolt tetőt látta a szédítő magasságban. Újabb szellő kapott bele a ruhájába, ezúttal magasabbra emelve a szoknyát, mint korábban.

– Megfogadjuk – mondta Mark.

Eli most jött csak rá, hogy elhangzott egy újabb kérdés.

– Megfogadjuk – mondta gyorsan, a Gyermek szigorú pillantásától kísérve.

Eli érezte, hogy a ruha rászorul, és pillanatokon belül megfullad. Eszébe jutottak a halcsontból készült csatok, amik összetartották a ruháját – vajon mennyi időbe telne levágni róla, ha összeesne?

Mark megdörzsölte az orrát, és ő is felnézett.

Eli lehunyta a szemét.

A vízcseppek egy ideig még egyesével jöttek – sötétbarna foltot formáltak a padlón Eli lába előtt, végigfolytak egy díszes pohár oldalán, sőt egyszer még a Gyermeket is megakasztották a beszédben – majd sokasodni kezdtek. Eli összenézett Markkal, de utána azt kívánta, bár ne tette volna: egy másodpercre félelmet látott a férfi szemében.

A Gyermek elhallgatott, és Eli rájött, hogy most értek ahhoz a részhez, amikor megfoghatják egymás kezét. Mark tenyerére tette a sajátját – mindkettejük bőre nyirkos volt és hideg –­, a Gyermek pedig körbetekerte a kezüket egy kötéldarabbal. Mire végzett, a kötél átázott az esőtől.

A Gyermek kénytelen volt felemelni a hangját, mert a vízcseppek most már gyors egymásutánban kopogtak a deszkapadlón, és a vendégek felől is egyre több fojtott hang érkezett. Egy anya suttogva visszaparancsolta maga mellé a gyermekeit – Eli a válla felett hátranézve látta, hogy a gyerekek leültek a padra, és megszeppenve fel-felnézegettek Isten házának mennyezetére. Az első sorban Eli nagyanyja elfehéredő ujjakkal szorította a pad karfáját. Akiknek volt felesleges ruhadarabjuk, a fejük fölé emelték, hogy megvédje őket az esőtől.

Eli ruhája és könnyű vászoncipője mostanra átázott. Dideregni kezdett, és összeszorította a fogát, hogy ne vacogjon.

– A hálaadás következik – mondta a Gyermek. Eli megkönnyebbült: ez már a szertartás vége volt. – Adjatok hálát azért, mert Isten társat teremtett nektek!

– Hálát adunk – mondta Eli és Mark. Eli fogai minden igyekezete ellenére összekoccantak. Érezte, hogy a jéghideg víz végigfolyik a karján, és a lábánál lassan a bokájáig érő tócsa gyűlik össze.

Valahol hátul sírni kezdett egy gyerek.

– Adjatok hálát azért, mert Isten szerelmet adott nektek!

– Hálát adunk.

– És adjatok hálát azért, mert Isten jóváhagyta, hogy a mai napon összekössétek az életeteket!

– Hálát adunk.

Eli azt kívánta, bár ne hallaná egyre hangosabban a háta mögötti sírást.

– Ezennel utatokra bocsátalak titeket. Ne feledjétek, hogy mostantól mindent, amit tesztek, két ember tesz, és minden, ami veletek történik, két emberrel történik! Ne térjetek hát le az útról!

Mark a sajátjába fonta Eli karját, és lassan elindult vele a kijárat felé. A férfi homlokához vizes hajtincsek tapadtak, és jól látható volt a forradás, ami a jobb szemétől indult, és végigfutott a halántékán. A ruhája úgy simult a testéhez, mintha egy második bőrréteg lenne.

– Mindjárt kint leszünk – mondta.

Eli megpróbált belekapaszkodni a szavaiba és megőrizni a nyugalmát. A víz már majdnem a térdéig ért, és a ruhája a lába köré csavarodott, így minden lépésért meg kellett küzdenie. Néha csak úgy jutott előrébb, hogy Mark maga után húzta.

Soha nem tapasztalt még ilyen heves esőzést: mindenhonnan ömlött a víz, a mennyezet deszkáinak réseiből, a padló repedéseiből, sőt még a díszes poharakból is. Eli alig látott az arcába csapódó esőtől. Hallotta, hogy a vendégek közül néhányan felkiáltanak, majd hangos koppanás ütötte meg a fülét és egy vízbe csapódó test hangja. Hátra akart nézni, de a következő pillanatban mennydörgés rázta meg a házat, és a lábuk alatt megmozdult a talaj.

Eli és Mark összekapaszkodva várta, hogy a rengések abbamaradjanak.

– Menjünk tovább! – kiáltotta Mark, miközben egy heves széllökés majdnem feldöntötte őket. – Nincs már olyan messze az ajtó!

Eli nem volt benne biztos, hogy sikerülni fog. A mellkasukig érő víz hullámzott, és bármelyik pillanatban elsodorhatta őket. Egyik kezükkel egymást tartották, a másikkal evezni próbáltak, de alig haladtak előre. Eli úgy érezte, mintha megszűnt volna körülötte az idő. Csak a hullámzó, jeges vizet érezte, a fejük felett felmorajló mennydörgést hallotta, és homályos foltokat látott, amik alapján azt sem tudta, Isten házának melyik részén járnak. Az is lehet, hogy eltévedtek.

A keze valami keménybe ütközött.

– Az ajtó! – kiáltott fel mellette Mark. – Told!

Eli nekifeszült a fának, ami eleinte nem mozdult, majd lassan, centinként engedni kezdett.

– Nem megy tovább! – kiáltotta Eli.

– Mennie kell!

Még egyszer, teljes erejükből nekifeszültek, és az ajtó kinyílt. Elsodorta őket a víz, ami kizúdult az ajtón és végigfolyt az Isten házát körülvevő zöld füvön. A föld pillanatok alatt felitta, és az egyetlen emlék róla a fűszálakon csillogó nedvesség maradt.

Odakint vakítóan sütött a nap, az égen nem látszott egyetlen felhő sem. Eli és Mark a földet érés után egy ideig levegő után kapkodott. Eli azonnal érezte, hogy a napsugarak elkezdik felszárítani a vizet a bőréről, és amennyire a rátapadt ruha engedi, átmelegítik a testét.

Visszanézett Isten házára. A hatalmas, felfordított bárka kívülről nyugalmasnak tűnt, odabent azonban még mindig tombolt a vihar.

***

Eli a földön ült, és egész testében remegett. Még érezte a jéghideg vizet a bőrén, még összeszorult a mellkasa, valahányszor levegőt próbált venni, de a tudata már kezdett visszatérni a jelenbe. Itthon volt, egyedül. Mögötte az ágy üresen állt, a takaró meggyűrődött azon az oldalon, ahonnan néhány perce felkelt, érezve a jövőszilánk közeledtét.

Általában nem viselték meg ennyire a szervezetét. Minden szilánk zavart okozott az emberi testben, hiszen az intenzíven élt meg olyan jövőbeli eseményeket, amelyek egyelőre csak az elmében játszódtak le. A tünetek mindenkinél mások voltak, Eli többnyire enyhe fejfájást és étvágytalanságot érzett, ma azonban kihányta a vacsoráját, izzadni és remegni kezdett, a végén pedig a padlóra zuhant, közvetlenül azelőtt, hogy a jövőszilánk átvette felette az irányítást. A karja még most is remegett, ahogy rátámaszkodott.

Gyerünk, fel kell állnod! Nem maradhatsz egész éjszaka a földön.

Megpróbált a térdére emelkedni, de csak azt érte el, hogy szédülni kezdett, és elhomályosult a látása. Visszaereszkedett a földre. Ha várnia kell, hát vár. Mégis mire számított? Ez a jövőszilánk tele volt esővel. Persze, hogy nem olyan könnyű átvészelni, mint a többit.

Bárcsak Mark itt lenne már!

Eli hátrébb húzódott, amikor egy apró holoképernyő jelent meg előtte. A képernyőn látható női arc meg sem rezzent, amikor meglátta a földre roskadt Elit. Hivatalos hangon így szólt:

– Az Információs Központ ma este tizenegy óra negyvenhét perckor értesítést kapott egy új jövőszilánk megjelenéséről az ön thalamusába ültetett Szemtől. Kérjük, válaszoljon a feltett kérdésekre annak érdekében, hogy a szilánk a megfelelő helyre kerülhessen az adatbázisunkban. – A nő szünetet tartott, és mintha most először nézte volna meg alaposabban Elit. – A szilánk pozitív vagy negatív életeseményt mutatott önnek?

Eli az esküvői ruhájára gondolt, annak lebbenő kékjére. Aztán az arcán végigfolyó vízre.

– Pozitív – mondta végül.

– Nagyszerű. Fogadja gratulációnkat! – biccentett a nő. – A szilánk a munkájával, a családjával vagy egyébbel áll összefüggésben?

– A családommal.

– Kérem, válasszon: ünnepség, hétköznapok, változás vagy egyéb?

– Ünnepség.

– Az ünnepségen jelen voltak bárkások is?

Eli szeme előtt újra megjelentek Isten házának tömött padjai, az ott ülő emberek, akik közül sokan Markhoz tartoztak, és Elivel csak a jövőben fognak megismerkedni. Egyelőre nem tudott sokat róluk.

– Bizonytalan – felelte végül.

– Válaszait rögzítettük, és felhasználjuk az előzetes besoroláshoz – nyugtázta a nő. – Örömmel értesítjük, hogy jövőszilánkja 678-as sorszám alatt elhelyezésre került Adatbázisunkban. Amennyiben kérdése lenne bármelyik, az ön neve alatt nyilvántartott szilánkról, kérjük, keresse fel az Információs Központot, illetve érdeklődjön a bolygójára kihelyezett Gyermeknél! Köszönjük együttműködését. További kellemes napot kívánunk! – Azzal a holoképernyő eltűnt.

Eltartott egy ideig, amíg Eli rájött, hogy visszavonhatatlanul egyedül maradt. Ha fel akar állni a földről, egyedül kell megtennie.

Második fejezet

A járőr űrhajó folyosója olyan szűk volt, hogy Brett előbb az egyik, majd a másik falának is nekiütközött, mire eljutott a mosdókabinig. Megdörzsölte az álmosságtól félig még zárt szemét, és behúzta maga után a kabin ajtaját.

Ez volt sorban a harmadik éjszaka, amikor rémálmok kínozták. Hideg vízzel megmosta az arcát, és közben győzködte magát, hogy amit látott, az nem a valóság. Álmában akárhányszor ismételte el, hogy a neve Brett, és joga van ennek az űrhajónak a fedélzetére lépni, senkit sem tudott meggyőzni. Azt mondták, a teremtési hibája miatt alkalmatlan a munkájára, ezért haladéktalanul megfosztják járőr rangjától, és visszaküldik a Föld-Egyre.

Tévedtünk, mondták. Nem lett volna szabad beválasztanunk magát a szociális programba.

De hát jól végzem a munkám!, kiáltotta Brett.

A bezáródás súlyos teremtési hiba, felelték. Ön öt éves korában egy teljes napot töltött egy szekrényben, mert képtelen volt kinyitni az ajtaját. Néhány évvel később egy épületben kis híján tömegkatasztrófát okozott, amikor tűz ütött ki, de ön miatt valamennyi kijárat eltűnt. Isten sajnálatos módon hibázott, amikor önt létrehozta. Ő sem akarná, hogy az Intergalaktikus Rendőrségnél szolgáljon.

Brett megpróbált még több vizet locsolni az arcára, de a vezérlőprogram úgy ítélhette meg, hogy már elég tiszta, mert elzárta a csapot. Brett keze még remegett, ahogy a törölközőért nyúlt. Talán be kellene tartania az egészségügyi sétákra vonatkozó előírásokat. Túl sok időt tölt az űrhajó fedélzetén.

Ne törődj vele, Isten vajon akarja-e, hogy az Intergalaktikus Rendőrségnél szolgálj! Egyébként is, ritkán akar jót az embereknek.

Ahogy a mosdókabin ajtaja felé lendült a keze, rájött, hogy mekkorát hibázott: miután bejött a kabinba, becsukta maga mögött az ajtót.

– Ne! – suttogta, alighanem későn.

Nyugalom! Még soha nem záródtál be az űrhajón. Ha mégis megtörténne, Roseanne segít.

Rákulcsolta a kezét a kilincsre. A bőréről rákenődött izzadtság elmaszatolódott a fémen, és a szemét is csípni kezdte a verejték.

Nem lesz semmi baj. Kinyílik.

Brett nekifeszült az ajtónak, de az meg sem moccant.

Újra megpróbálta, de az ajtó mintha eggyé vált volna a fallal.

Harmadszorra a mosdókabin túlsó végéhez hátrált, és nekifutott. A válla fájdalmasan reccsent.

Felordított.

A legnagyobb baj a kabin mérete volt. Brett bolygóján minden gyereknek elmagyarázták, mit jelentenek a teremtési hibák, de akkoriban túl kicsi volt, hogy megértse, miért záródik be folyton. A teste még felnőtt korában is ugyanazzal a pánikreakcióval válaszolt, ha a falak túl közel kerültek hozzá.

– Roseanne! – kiáltotta. Remélte, hogy a vezérlőprogram riadóztatja a lányt.

Semmi sem történt.

Brett lehunyta a szemét, és megpróbálta felidézni a kiképzésen tanult relaxációs gyakorlatot. Maga elé képzelte az Intergalaktikus Rendőrség kiképzőközpontjának udvarát – a következő pillanatban már ott is állt, a cipőjével beletúrt a futópálya homokjába, és még a különböző színű szemcséket is el tudta különíteni. Egészen olyan érzés volt, mintha igaziak lennének. Végre kapott levegőt. Az arcába csapódó szél metszően hideg volt, de nem bánta, mert még emlékezett a mosdókabin hőségére.

A futópálya egyszer csak eltűnt.

Brett egy gödörben hevert, és valaki azt ordította, másszon át rajta.  Még mindig a kiképzőpályán volt, de egy másik részén. Mászni kezdett, a körmei belevájtak a talajba, teljes erejéből húzta magát előre, hogy mielőbb kijusson, vissza a levegőre.

Ez így nem lesz jó. Ettől nem fogok megnyugodni.

Göröngyök kezdtek potyogni körülötte. Először kisebbek, aztán nagyobbak, a nyomukban föld szitált, ami belement Brett szemébe, és rátapadt az arcára.

Gyorsabban kezdett haladni, olyan gyorsan, amiről a kiképzése során nem is hitte, hogy lehetséges. Már majdnem odaért a kijárathoz, amikor a fejének minden korábbinál nagyobb földtömeg csapódott. Megpróbált lökni még egyet magán, bár tudta, hogy a kijárat túl messze van, és a gödör most már omlik.

Föld ment a szájába, és miközben megpróbálta kiköpni, érezte, hogy a pánik átveszi az uralmat a teste felett. Kapkodni kezdett, félresodort egy kupac földet, de még több hullott a helyére. Hatalmas súly nehezedett a hátára és a lábaira. Egyre nehezebben tudott megmozdulni. Tett még egy kétségbeesett kísérletet, hogy haladjon valamennyit előre, de csak néhány centire jutott. Amennyire tudta, magasra emelte a fejét, de lassan az orra is tele ment földdel. Fuldokolni kezdett. Már nem látott semmi mást, csak földet.

Inkább becsukta a szemét.

Két kéz tört át a földkupacon, megragadta Brettet, és húzni kezdte. Sikerült elrángatnia őt a gödör bejáratáig, ahol már Brett is tudott mozogni, és felküzdötte magát a felszínre.

Köhögni kezdett – egy pillanatra megrémült, hogy annyi föld gyűlt össze a tüdejében, hogy annak ellenére megfullad, hogy kijutott –, aztán vett néhány hörgő, szaggatott lélegzetet.

– Brett! – szólt egy női hang. – BRETT!

Brett kinyitotta a szemét. Újra a mosdókabinban volt, és egy lány állt vele szemben, aki narancssárga kezeslábast viselt és hosszú, vörös haját szoros lófarokba fogta. Aggódva nézett Brettre, aki csak ekkor vette észre, hogy összegörnyedt, és a kezeit görcsösen ökölbe szorította. Egy futó pillantás a tükörre elég volt, hogy megijedjen a saját arcától.

– Kinyitottam az ajtót – mondta a lány. – Mi történt?

A mosdókabin ajtaja résnyire állt csak nyitva, de Brett így is megérezte a bőrén a folyosó hűvös levegőjét. Hirtelen tudatára ébredt annak, hogy úszik a verejtékben, és a ruhája a bőrére tapad. Szerette volna, ha Roseanne nem áll ilyen közel hozzá.

– Véletlenül becsuktam – mondta Brett. – Nem figyeltem. Közvetlenül ébredés után jöttem ide.

– Értem. – A lány habozott. – Ugye, tudod, hogy jelentést kell írnom róla?

– Tudom. – Mint ahogyan azt is mindketten tudták, hogy a jelentésnek nem lesz következménye. A küldetésük nem volt olyan fontos, hogy a Központ kiemelt figyelemmel kísérje – ha így tettek volna, valaki előbb-utóbb megkérdezte volna, hogyan felejthette el egy születése óta bezáródással küzdő rendőr hirtelen, hogy nyitva kell hagynia az ajtókat. Hamar eljutottak volna a rémálmokig, Brett pedig alig fél évvel a kinevezése után egy rehabilitációs központban találta volna magát.

– Ha már itt vagyok, ránéztem a zónaelemzésekre – mondta Roseanne. Annak ellenére, hogy az éjszaka közepe volt, nem tűnt fáradtnak. Brett úgy tudta, a lány teste valahol a Központ épületében található, de hogy mivel foglalkozik akkor, amikor nem hologramként segít neki, arról fogalma sem volt. Roseanne az elmúlt hónapokban minden erre irányuló kérdést hárított.

– Találtál valamit?

– Semmi rendkívülit.

Miért is akarna bárki az univerzumnak erre a részére jönni?

Brett a mosdóhoz lépett, és még be sem tette a kezét a kagylóba, amikor vastag sugárban zubogni kezdett a víz. Igyekezett nem sértésnek venni.

Roseanne nézte, ahogy Brett megmossa a kezét és az arcát, és mintha most először a beszélgetés során elbizonytalanodott volna. – Itt maradjak?

– Szárítás – mondta Brett. A meleg levegő eltüntette a vízcseppeket az arcáról és a kezéről, és valamennyire a felsőtestét is megszárította. – Menj csak, neked is szükséged van pihenésre.

A lány egy másodpercnyi habozás után bólintott.

– Reggel találkozunk – mondta, majd eltűnt.

Brett nézte egy ideig a lány hűlt helyét, aztán visszaindult a hálókabinjába. Odabent magára húzta a takaróját, és belefúrta a fejét a párnába.

Arról szeretett volna álmodni, hogy valahol máshol van. Bárhol, csak ne itt, a világ végén.

***

– Zónaelemzés – mondta Brett, miközben helyet foglalt az asztalnál, és elhajolt a robotkar elől, ami elé tette a tányérját.

– Üzenetek száma a Központból: nulla – jelentette a vezérlőprogram. Mély, fiatalos hangja volt, amiről Brettnek időről időre eszébe jutott a pletyka, miszerint az Intergalaktikus Rendőrség sok űrhajóhoz elesett nyomozók hangját használja fel, beépítve a személyiségük egy részét is. – Új teremtések és pusztítások száma a zónában: nulla – folytatta a vezérlőprogram. – Zónába belépő űrhajók száma: nulla. A zónában tartózkodó Gyermekek száma: nulla. Két őrszemet érzékelek a zónában, az egyik az Enciklopédia kihalt területekről szóló részének bővítéséhez gyűjt adatokat, a másik régi típus másodfokú sérülésekkel, alighanem elveszítette a gazdáját. Jelenleg nincs velük teendő.

Brett hozzálátott az evéshez.

Roseanne a reggeli végén bukkant fel. A Brett-tel szemközti széken jelent meg, és ugyanazt a narancssárga kezeslábast viselte, mint előző nap, még a haját is ugyanolyan lófarokba fogta. Most sem tűnt fáradtnak, épp ellenkezőleg, széles mosollyal köszöntötte Brettet, aki egy tál zöldség felett üldögélt. A helyi növények jelentős része a nagy távolság miatt ismeretlen volt az univerzum többi részében, így hetekbe telt, amíg Brett nyugodt szívvel meg tudott reggelizni. Roseanne, aki hologram lévén csak nézőként vett részt az étkezéseken, minden adandó alkalommal hangoztatta, hogy szerinte az a növény, ami képes a helyváltoztatásra, valójában állat, és a Központi Enciklopédia frissítésre szorulna a helyi létformákat illetően.

– Elkészült a jelentés – mondta Roseanne.

Brett egy bólintással nyugtázta.

– Ma este kezdődik a Próféta – próbált Roseanne újra beszélgetést kezdeményezni. – Ha van kedved, nézhetjük együtt.

– Rendben.

– Tavaly nem találtak senkit, de nemrég hallottam egy pletykát a Központban arról, hogy ez idén változhat. – Mivel Brett megint nem reagált, a lány folytatta. – Egyébként úgy láttam az Adatbázisban, hogy mára időzítették egy egészségügyi sétádat.

Brett ez utóbbit kénytelen volt egy bólintással tudomásul venni. Az Intergalaktikus Rendőrségnek szigorú szabályai voltak a nyomozóik egészségügyi állapotára vonatkozóan, éppen azért, mert a küldetések során előfordulhatott, hogy nagyon hosszú időt kellett az űrhajóikon tölteniük. A séták egy része kiváltható volt a holoszobával, de a rendszer azt is rögzítette, hogy Brett rendszerint beltéri szimulációkat hívott le, így időnként kénytelen volt kimenni az egyik környékbeli bolygóra.

Roseanne-t hologramként nem lett volna értelme egészségügyi sétára kötelezni, így alig fél órával a reggeli után Brett egyedül állt az Arimaté nevű bolygó főútján, amiről nagyon könnyű volt letévedni, mert ugyanolyan sima és porlepte volt, mint a környezete. Brettnek az volt a benyomása, hogy Isten nem vette a fáradságot, hogy bonyolultabb domborzatot vagy növényeket teremtsen – utóbbiaknak egyébként sem lett volna sok esélyük, mert a bolygón alig volt víz, és a meglévő források is hajlamosak voltak elapadni. Az időjárás is egyhangú volt: a forró, száraz levegőt szinte fájt belélegezni. Mindezek ellenére az Arimatét mégis hasznosították: itt temették el a környező lakott vagy hivatalosan lakatlannak minősülő, de kisebb illegális kolóniákkal rendelkező bolygók halottait.

Brett álldogált egy ideig egy kisebb gödör mellett, aminek Isten annak idején szánhatott ugyan valamiféle funkciót, de idővel alighanem elfelejtette, aztán odébb sétált, és megállt egy másik, ugyanolyan gödör mellett. Érezte, hogy a por utat talál a ruháján keresztül a bőréhez, és magában megjegyezte, hogy nagyon alapos mosakodásra lesz szüksége, ha nem akarja, hogy sebesre dörzsölje a bőrét.

A vezérlőprogram megpróbálta meggyőzni, hogy máshol sétáljon, de hivatalosan csak ajánlásokat tehetett, az egészségügyi séta érvényesnek számított, bármelyik bolygón teljesítették. Nem volt túl hatékony bosszú az Intergalaktikus Rendőrség ellen, amiért a világ végére helyezték, de Brettnek egyelőre ezzel kellett beérnie.

Annyira elmerült a gondolataiban, hogy majdnem észre sem vette a felé masírozó három fős csoportot. Egyikük sem nőtt nagyobbra egy törpénél, és a végtagjaikon kitüremkedő szabálytalan dudorok szemlátomást akadályozták őket a mozgásban: a legnagyobb, alighanem a családfő, kacsázva haladt, és néhány lépésenként az a veszély fenyegette, hogy feldől, míg a legkisebb széttárt karokkal igyekezett a többiek után, mintha repülni próbálna. Brettnek feltűnt, hogy neki nőtt a legtöbb dudor az oldalán és a hónaljánál, így alighanem kénytelen volt folyton a levegőben tartani a karját.

Ahogy megpillantották Brettet, mindhárman megtorpantak. Riadalom tükröződött az arcukon, majd hadarni kezdtek valamit egy ismeretlen nyelven. Végül a családfő vezetésével irányt változtattak, és ahelyett, hogy Brett felé tartottak volna, oldalra fordultak a főút egyik leágazásához. Olyan gyorsan kapkodták a lábukat, hogy porfelhő szállt fel a nyomukban.

Mielőtt a felhő végleg eltakarta volna őket, Brett két dolgot is észrevett az egyikük kezében lévő táskán. Először is, a száraz, repedezett bőr, amiből készült, kísértetiesen hasonlított a család tagjainak bőrére. Másodszor, a táska pislogott. Mielőtt még Brett meggyőzhette volna magát arról, hogy képzelődött, a táska rászegezte a szemeit.

– Enciklopédia – mondta Brett. Érezte, hogy a vér a fülében lüktet. Ebből még egy ügy is lehet! – Általános információk a fajról. A táska elemzése.

Egy kellemes női hang szólalt meg.

– Arimatánok. Négy per tízes teremtési mérő, a faj egyike Isten kevésbé sikerült munkáinak. Súlyos mozgásszervi problémák észlelhetők a populáció több mint hetven százalékánál. Létszámukat a környező bolygókon élő agresszívebb népek megtizedelték, a temetőiket felforgatták és kifosztották. Az arimatánok idővel felhagytak azzal, hogy földbe vagy sziklák közé temessék a halottaikat, és inkább magukkal vitték őket. A táskaelemzés eredménye alapján a bőr, amiből készült, egy három generációval korábbi családtagé volt. Leggyakrabban cipőt…

– Elég – hallgattatta el Brett az Enciklopédiát. Csalódottan nézett a porfelhő után, majd lehuppant a földre, és a koszosszürke ég felé fordította a fejét.

Egyszer ennek is vége lesz. Bejut a Központba.

Olyan legendás nyomozó lesz, mint Adam.