A Könyvhétre megjelenik Csobán Zsuzsa története, ami Rozi és Roli kalandjairól szól. (A borítón Rozi látható, illetve Roli, az ifjú táltos, aki épp bikává változott.)
A szerző dedikálása: 2014. 06. 15. -én vasárnap, 15-16 óra között a 81-es standon a Vörösmarty téren.
Fülszöveg:
Rozzancs Rozi és Szél Roli, a két tizenhárom éves kamasz, meglepő kinevezést kap: a körzeti boszorkány és táltos munkakörét.
A két manókirálynak nincs más választása, a gyerekeket kérik meg, hogy mentsék meg az országot a pusztulástól.
Közbejön Bertalan, Rozi nagynénjének a buggyant lidvérce, aki lehetőséget biztosít, hogy a két fiatal eltűnjön pár hónapra Barathania faágain. Milyen ország az a Barathania? Hogyan védd ki egy vízitündér csókját? Hogyan juthatsz el az élet fájának a legtetejére? Meg tudsz- e állítani egy háborút, amikor nincs másod, csak a tiszta szíved?
Majd kiderül! Ne feledd: mindig van választás.
***
Részlet a könyvből:
Rozzancs Rozi egy matekdolgozattal, irodalomfeleléssel és egy halálos tesifelméréssel a háta mögött épp kedvenc helyén üldögélt, a martonvásári park zöld tavának partján, egy mohával párnázott kőpadon. A meleg levegő behatolt a bokrok lombjába, a tavi békanyál alá, a fű alá. A gyíkok mozdulatlanul napoztak a parti köveken, a méhek döngicséltek a százszorszépeknek. A tó vizében furcsa módon jó pár haltetemet fedezett fel, és egy széllökés hamarosan a kellemetlen szagot is felé sodorta. Azonban Rozit még ez sem tudta kizökkenteni a gondolataiból, melyek úgy cikáztak ide meg oda, mint egy tébolyult méhraj a citromsárga repcetáblán.
Rozi, született Rozzancs Rozália éppen tizenhárom éves volt. Termetre pont akkora, hogy elérte a nagy diófájuk alsó ágát, habár a hátát mostanság inkább púposan tartotta, hogy a fiúk minél kevesebb élcelődni valót találjanak a mellkasára nőtt két apró dudoron.
Rozinak a mai nagyszünet járt a fejében, felsejlett egy feléje száguldó labda, és a belényilalló gondolat, hogy ez fájni fog. Aztán a következő kép a dagadozó orra, és a körülötte mutogatók, kárörvendő képe meg Szél Roli vigyorgó, vékony, lesajnáló szája.
Rozi legszívesebben fogta volna magát, és azon nyomban jó messzire szalad a tornaóráról, ki az udvarról, sőt, az utcából. Hülye Roli! Sóhajtott egyet.
Aztán feltápászkodott, és elindult ki a martonvásári parkból a hatalmas, békebeli kapu felé. Fekete bőrcipőjével szórakozottan pöckölte az útról a kavicsokat. Egy szép, lapos, kerek, kacsázni való követ látott meg éppen – a cél a legközelebbi bokor szára volt. Hopp! Ez is mellé! Elsüvített, bele a bozótba.
Puff! Mintha a levelek között egy barna kabátka villant volna és egy bosszús, meglehetősen nagyra nőtt orr! Rozi megmerevedett, és mint egy vadászkutya, aki a prédáját lesi, mozdulatlanul nézte a látomás helyét. El sem tudta képzelni, mi lehetett ott. Talán egy mókus, furcsára nőtt orral? Kabátban? Nevetséges! Akármi is volt, biztos van rá elfogadható magyarázat, gondolta elbizonytalanodva.
Zavartan nézett körbe, mintha először látná a park fáit. Úgy érezte, az összes fa lélegzetvisszafojtva őt figyeli. Mintha mind ráhajoltak volna nagy mindentudóan, és most könyörtelenül el akarnák neki susogni és recsegni az igazságot erről a Kertről. Mintha neki akarna mondani valamit a szél is, ami a bokrot megkerülte. Az a kellemetlen érzése támadt, hogy valaki figyeli. Körülnézett, de nem látott senki emberfiát közel s távol.
A furcsa pillanatot mobilja ismerős brekegése törte meg. Hálásan felsóhajtott. Ki más lenne, mint anya? A szőke herceg hófehér görkorcsolyával sajna sosem keresi.
– Szia, én nagylányom! Merre vagy? – recsegett az ismerős hang egy autó motorjának berregése közepette.
– Szia, anyu! Éppen pár idegen bácsi aggatott rám egy divatos, bár kicsit szűk fehér kabátot. Képzeld, az ujjain nem lehet kidugni a kezed, viszont hátul össze lehet kötni a kettőt! És most egy fehér autóban ülök velük. Nagyon érdekes!
– És akkor melyik kezedben tartod a telefont?
– A fülhallgatómat használom.
– Légyszi’, használd az éles fogaidat is! Rágd le magadról a kényszerzubbonyt, hatástalanítsd a bácsikat a dinnyés parfümöddel, és egy töltőtollat pisztolynak álcázva követeld a sofőrtől, hogy hozzon haza, ugyanis fel kell köszöntenünk a Nagyit a szülinapján!
Hú, tényleg, ma van a Nagyi szülinapja! Rozi számos fontos problémája mellett erről teljesen megfeledkezett. Hiába, szegény diákot még a családja is húzza!
A fák visszahajoltak, és Rozi kacagott egyet, hogy lám, egy nagy, félelmetes mókus az imént mennyire meg tudta ijeszteni!
*
Roziék zöld Suzukija beoldalgott egy magas, fekete vaskapun, és leparkolt egy túlburjánzó virágágyás előtt. Még bődült kettőt egy nagyra nőtt, ártatlanul pislogó fakóvörös cicára, aztán elhallgatott. Mogyi macska pedig – megbosszulva édes álmának megzavarását – szenvtelenül ráhuppant a tiszta szélvédőre, és villámgyorsan telemázolta apró, sáros lábnyomaival az egészet. Élvezte, hogy Suzie, a kocsi nem tehet ellene semmit. Végül picit hátrébb ugrándozott a műtől, és ahogy annak idején Leonardo da Vinci is tehette, egészében megvizsgálta a festményét. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, l letelepedett a Nagyi házának egyik ósdi párkányára.
Kinyílt a Nagyi ajtaja, és Rozi hegyes, szeplős orrát megcsapta a házból áradó süti, mosott ruha, hajlakk, befőtt, húsleves és még ki tudja minek a keverékéből összeállt, oly jellegzetes illat. Rozi szerette ezt az elegyet. A nagy játszások és göndör nevetések illata volt ez. Akadtak még ilyen illatok, például a tél füstös, kolbászos illata, vagy a napsütés fűszagú, katicabogaras illata.
Az ajtót betöltötte Rozi nagymamájának gömbölyded, piros kimonós, apró alakja.
– Gyertek drágáim, a papával már nagyon várunk titeket!
Ennek az invitálásnak Pista, Rozi apukája egykedvűen eleget is tett, de Márti, Rozi anyukája megrökönyödve torpant meg a küszöbön.
– De anyu! – horkant fel – Apu már hét éve meghalt!
– Jaj, kislányom, ne túlozzál! Attól, hogy valaki fölkerül egy polc tetejére, még nem kell úgy kezelni, mintha nem is létezne!
Rozi lelki szemei előtt felsejlett egy aranyszegélyes fehér urna a hálószobában álló diófa szekrény tetején. Mindig kirázta a hideg, ha véletlenül egyedül maradt a szobában. Csak nézte azt a kis porcelán küblit, és hihetetlennek tartotta, hogy abba mind belefért az ő nagy, pocakos nagypapája összes testrésze.
– Ha megtehetném, gyémántot csináltatnék belőle, és mindenhova magammal vinném a nyakamban. Szörnyű unalmas lehet hét évig egy szekrény tetején csücsülni!
– De anyu!
– Édes kislányom, ez van, az emberek meghalnak. Csak manapság ezt valahogy nehéz feldolgoznunk. A ránctalanító krémedtől sem fogsz örökké élni.
– Na, gyertek be, és köszönjetek a papának, már vár titeket!
Nagyi a tűzpiros kimonójában belibegett a konyhába.
Rozit a ház belülről leginkább egy török szerájra emlékeztette. Minden szoba falát más színre festették. Az egyik piros, a másik narancssárga, zöld, kék, és mindenhol nagy, kényelmes, színes párnák hevertek a földön. A falakat és a parkettát hatalmas, süppedős szőnyegek borították, mindegyik egy-egy jelenetet ábrázolt. Az egyiken nők lejtettek körtáncot hosszú, hegyes süvegben, a másikon kis emberkék vizsgáltak valami lehullott falevelet. Volt, amelyiken bikák viaskodtak, az egyiken pedig fekete, tyúkszerű emberek pózoltak kitárt szárnyakkal.
A virágcserepekben füstölők tanyáztak, a nagypapa urnája mellett pedig egy megtermett, kopott vízipipa kunkorodott. Rozit mindig is lenyűgözte az Ezeregyéjszaka hangulatú hely. Kicsi korában, ha itt vendégeskedett, mindig azt játszotta, hogy ő a szultán lánya, aki titokban teljesen beleszerelmesedett egy szegény kecskepásztorba. Az apja tiltotta a frigyet, ő mindig elájult, aztán a történet vége a hangulatától függően torkollott komédiába, tragédiába vagy horrorba. Manapság már csak titokban tette ugyanezt.
Ahogy körülnézett a szobában, két furcsa bilincsre lett figyelmes, melyek a gerendáról csüngtek alá.
– Nagyi, mik ezek a kampók a plafonon?
– Ja, kincsem, ez a legújabb tornaeszközöm. Hogy tetszik? Csodálatos hatással van rám, teljesen felfrissíti az agyműködést!
– Hogyan? – kérdezte Rozi anyukája gyanakodva.
– Hát fejjel lefelé lógással, aranyom! Megmutassam?
– Igen! – kiáltotta Rozi.
– Feltétlenül! – mondta Pista, Rozi apukája.
– Dehogy is! – felelte erre Márta, Rozi anyukája megbotránkozva.
– Na, de édes lányom!
A szobába ekkor egy kis füstcsík araszolt be, és eljutott a nagyi kicsit kampós, szép nagyra nőtt orráig.
– Jaj, odaég a rizs! – A Nagyi azonnal kisietett a konyhába. – Gyertek, gyerekek, kész az ebéd!
– A szagából ítélve túlságosan is kész – dörmögte Pista a barna bajusza alatt. Márta egy kimért pillantással jelezte, hogy többet nem szeretne megtudni férje véleményéről, és a kis család engedelmesen követte a Nagyit, aki az egyre hízottabb füstcsíkkal viaskodott.
Ebéd címén átrághatták magukat valami csúszómászónak látszó húsonbarna mártásban, égett rizzsel tálalva, a Nagyi legújabb kínai receptje után eléggé szabadon. Pista már nem szólt, mert felesége lába fenyegetően a lábához feszült az asztal alatt, de arcának enyhe vöröses-lilás árnyalata elég sokatmondó volt, szerencsére a Nagyi nem vette észre.
Roziban csak az általuk hozott torta tudata őrizte a hitet, hogy ma nem fog éhen halni. Vágyakozva figyelte a konyha ajtaját, ahol imént az édesanyja kiosont, hogy becsempéssze a meglepetést. Márta kisvártatva meg is jelent egy hetvengyertyás sündisznóval.
– Boldog hetvenedik születésnapot, anyukám!
– Jaj, gyerekeim, nem kellett volna! Milyen gyönyörű torta! De nekem az a legnagyobb öröm, hogy itt vagytok mindnyájan! – törölgette vastagon kipingált szemét a Nagyi.
Ekkor valami nyikorgásféle hallatszott kintről, majd csörömpölés, macskanyávogás, és némi szitkozódás, mely egy alattomosan elterülő gereblye felmenőiről adott pazar leírást.
Nagyi kitárta a zöld palettákat, és hamarosan a szemük elé tárult a magyar káromkodás e kiváló mívelője. Egy pocakos, ősz hajú, krumpliorrú, borvirágos arcú ember személyében. A fején különös kalap ült, az iménti balesettől elég csálén, két bikaszarv meredt belőle az ég felé. A fura szerzet a rászegeződő tekintetek láttán úgy felpattant, mintha csalánba ült volna, és akkurátusan megigazította ékes fejdíszét.
– Üdvözletem, Zombor! Rég nem láttuk egymást, idestova két éve. – A Nagyi arcára derűs merengés telepedett.
– Bizony, Rozalinda. Talán van az több is. Az a pécsi történetünk, ugye, azzal a farkassal… jó kis muri volt!
– Hova tűntél?
– Felsőbb utasításra külföldre kellett mennem, de erről nem mondhatok többet. Azt viszont nem felejtettem el, hogy milyen nap van ma. Úgyhogy, ha megengeded, én is készültem valamivel.
Zombor kihúzta tömzsi alakját, a nyakához emelte viharvert hegedűjét, és átszellemülten rázendített:
– Kék nefelejcs, kék nefelejcs virágzik a, virágzik a tó partján…
A Nagyi szeme régi emlékek parazsától zafírrá nemesedett. Nem sokáig bírta ezt a sok feltoluló érzést, kicsordultak a könnyei.
– Hát nem felejtetted el a kedvenc nótámat, Zombor?
– Beteg vagyok, fáj a szívem, nem sokáig, úgyse soká élek már / De nem azért, hanem azért, koszorút, ha meghalok / a síromra, sírhalmomra nefelejcsből fonjatok – danolta a bácsi. Rozi összeráncolta a homlokát. Milyen dal ez?
Pista arca a döbbenettől és a kitörni készülő nevetéstől újfent lilára változott.
– Azt hiszem – dörmögte elfúlón a nejének –, az úr elfelejtette, hogy születésnapja van anyukádnak, nem a temetése.
– Hát, szerintem sem ez a leginkább ideillő ének – mormogta vissza Márti, szintén nevetést palástoló, összeszorított szájjal –, de anyának tényleg ez a kedvence.
A nóta utolsó remegő akkordja is messze táncolt, és helyén döbbent csend maradt. A Nagyi meghatottságtól el-elcsukló hangja törte meg.
– Gyere be, Zombor! Éppen felvágni készülünk a tortát. Ennél nagyobb meglepetést nem is reméltem, mint hogy te újra felbukkansz!
Mindannyian bementek. A család megkönnyebbült, hogy a torta megadón várakozott, felszeletelve a tányérokon. Mindenkinek jókedve kerekedett, amihez a Nagyi szekszárdi kadarkája is hozzájárult. Igazán jó bor volt.
– Mesélj valamit, öreg barátom! Mi szél hozott erre? És miért pont most?
– Erről majd kettesben, Rozalinda! Mindenesetre annyit mondhatok, sűrű felhők kerekednek a ti kis városotok felett mostanában. Talán olvastad vagy láttad, hogy a parki tóban rejtélyes módon pusztulnak a halak.
Rozi látta, hogy édesapja is helyeslően bólogat.
– Igen, a park gondozói megállás nélkül halásszák a tetemeket, de így is siralmas a látvány. Senki sem tudja, mi történt, csak találgatásokat lehet hallani.
– És ez még csak a kezdet, ha nem teszünk valamit ellene! És pont most, egy nappal a stafétabot átadása előtt! Az utódainkra jó nehéz első próba vár.
– Hogy érti, Zombor? – kérdezte Márti. Rozi látta, hogy a Nagyi rosszallóan pillant Zomborra.
– No, de elég a fecsegésből! – Zombor homlokáról felszállt egy gondfelhő, ahogy Rozira emelte a tekintetét. – Rozi, milyen lesz az év végi bizonyítványod? Remélem, csupa kitűnővel örvendezteted meg a szüleidet!
Rozi elpirult. Ez volt az a téma, amiről jelen pillanatban nem akart beszélni – és máskor sem. Furcsa módon azonban az összes felnőtt ezzel kezdte, amikor szóba akart vele elegyedni. A havi zsebpénzébe fogadott volna, hogy a következő mondat a „de sokat nőttél, mióta nem láttalak” lesz.
– Hogy megnőttél, te lány! Mikor utoljára láttalak, a térdemig értél, és mindenáron meg akartad enni a cipőm orrát!
Rozi fintorogva rámeredt Zombor kopott bőrcipőjére, és nem tudta megérteni régi önmaga erős indíttatását annak megcsámcsogására.
– Nagyon jól éreztem magam, Rozalinda, de most sajnos mennem kell! Még sok elintézni valóm van ma este, és úgy hiszem, neked is. Öröm volt látni téged és az újdonsült trónörököst. És ne felejts el hozni ebből a kadarkából az esti mulatságra!
Zombor előrelendült, és még mielőtt Rozi bármiféle ellenszegülést tanúsíthatott volna, két erős kar is követte, egy szoros öleléssel.
– Remélem, méltó leszel a nagymamád örökére! – suttogta kellemes bariton hangon a fülébe.
Rozi nem értette, mit akar ez jelenteni, csak állt megdermedve a meglepetéstől. Aztán a következő percben már a felkavart lég csapdosta a bejárati ajtót. Zombor távozott.
– Anyu, miféle mulatságról beszélt Zombor? – kérdezte meglepetten Márta.
– Á, semmi különös, csak egy kis házibulit rittyentettek a tiszteletemre az idősek klubjában. Igaz is, gyere kisunokám, megmutatnám neked a legújabb mantragyűjteményemet.
Rozi apukája az órájára pillantott, majd jelentőségteljesen a feleségére nézett. Márta elértette a célzást.
– Anyu, ne haragudj, de ez most nem a legjobb időpont. Mennünk kéne!
A Nagyi tántoríthatatlan volt, mint mindig, ha valamit a kemény fejébe vett.
– Ti menjetek csak nyugodtan haza! Rozi majd utánatok megy, tudja az utat.
Így Rozi hamarosan fül- és szemtanúja volt, amint kisvártatva felizzott az autójuk lámpája, majd Mogyi, a macska művészi teljesítményét egy adag ablaklemosó folyadék törölte el a szélvédőről, végül felbődült a motor, ő pedig kettesben maradt a Nagyival. Integettek még egy keveset a távozók után, majd becsukódott mögöttük az ajtó.
Rozi gyanakodva lépdelt a Nagyi mögött vissza a házba, és el sem tudta képzelni, miért pont most ilyen fontos ez a mantragyűjtemény.
***
A meseregény megrendelhető a Könyvmolyképző webboltjában, vagy kapható a nagyobb könyvesboltokban is.