Csobán Zsuzsa: Egy X

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/bemutatkoznak-az-iroiskolasok” newwindow=”yes”] Bemutatkoznak az Íróiskolások[/button]

 

 

– Tudják milyen tünetekkel jár ez a rendellenesség? – kérdezte az orvos, miközben hol rám, hol a férjemre emelte tekintetét. Ősz haja volt, szabályos orra, apró, szürke szeme. Olyan arc, amit az ember nem jegyez meg könnyen, mert nincs rajta fogódzó. Én megjegyeztem.

– Tájékozódtunk az interneten – kezdte Péter. A keze az enyémet fogta, és olyan érzés volt, mintha egy fotel karfáján nyugtatnám. Semmilyen. Magányos. Erről nem ő tehetett, hanem én.

– Elmondják mennyit tudnak? – én nem szóltam, így Péter felsorolta a tegnap esti kutatásunk eredményét.

– Igen jól tájékozottak – lepődött meg az orvos. – Nem hittem volna, hogy az interneten ilyen részletes információ található! Azt is tudniuk kell, hogy esetükben enyhébb lehet a rendellenesség, hiszen még élő a terhesség. Súlyos helyzetben az anya magától elvetél. Azt sajnos nem lehet tudni, hogy a tünetek közül melyek jelentkeznek majd. Mivel ez egy súlyos genetikai betegség, dönthetnek, hogy megtartják-e a magzatot, vagy nem. A jó hír az, hogy szinte kizárt, hogy ez ismét előfordul önöknél. A Turner-szindróma a véletlen következménye, a mai napig nem ismert, hogy pontosan miért alakul ki.

Most szólaltam meg először.

– Doktor úr, mi már döntöttünk. Nem tartjuk meg.

– Biztosak benne?

– Igen – éreztem, ahogy kaparászik a hasamban. – Így döntöttünk.

Valójában én döntöttem. Kilenc hét bizonytalanság, vizsgálat, ultrahang, végül az amniocentézis után megszületett az eredmény. Anyuéknál ebédeltünk, mikor csörgött a telefonom. Az amniocentézist végző orvos hangja éles szikeként karistolt végig a fülemtől egészen a domborodó hasamig. Akkor hallottam először ezt a kifejezést: Turner-szindróma. Letettem a telefont.

A húsleves az asztalon gőzölgött, anyu éppen egy cupákos csont végét rágcsálta.

– Ki volt az? – nem szóltam, csak ültem. Péter megsimogatta a hátam, és fürkészőn nézte halálra vált arcomat.

– Valami baj van?

„Igen” – gondoltam, de még mindig nem tudtam megszólalni.

– A baba? – kérdezte. Nem láttam az arcát, mert a tányéromat bámultam. Alig láthatóan bólintottam, és néztem tovább a húslevest, melynek gőzölgése jócskán alábbhagyott.

„Ez már nem fogja táplálni őt” – felálltam, és kiszédelegtem az előszobába. Azonnal haza akartam menni. Szüleim nem kérdeztek semmit, csak hosszan átöleltek, mielőtt beszálltunk az autóba.

Végül vasalás közben döntöttem el.

Péter nem beszélt, csak simogatott, én meg sírtam és sírtam, és tehetetlen dühömben még többet sírtam. Azt olvastuk, hogy a Turner-szindróma a véletlen műve. Mintha Isten elénk tartana három gyufaszálat, mi pedig kihúznánk a rövidebbet. Láttam képzeletben a vigyorgó, fenséges száját, amint ezt mondja:

– Sajnálom, nem nyert. Próbálkozz újra!

És én ebbe kapaszkodtam. Az újba.   Vasaltam az ingét, miközben ő egy törött bögre fülét ragasztotta az ebédlő asztalnál ülve, mikor kimondtam az elhatározásom.

– Nem tartjuk meg.  Nem vagyunk mártír típusok. Tönkre menne az életünk.

Nem ölelt át, ülve maradt, úgy fogadta. Pedig szerettem volna, ha a karjába vesz, hogy tudjam jól döntöttem, és megcsókol, hogy azt is tudjam, még mindig szeret. Így is, ha csak beteg gyermeket tudok neki adni. Nem tette.  Befejeztem a vasalást, és többet nem szóltunk egymáshoz.

 

Az orvos a papírjai között keresgélt, majd elénk tolt egy formanyomtatványt.

– Ha tényleg így döntenek, és nem akarnak rajta tovább gondolkozni, ezt ki kéne tölteniük. – Megköszöntük, és felálltunk. Ekkor a genetikus is kigördült egy tolókocsival az asztal mögül. Az egyik lába csökevénye volt a másiknak. Eddig észre sem vettem. Igazán nem lett volna szükséges, de kikísért minket. Ahogy néztem, megfordult velem a világ. Mi történt volna, ha az ő idejében ott jár az orvoslás, ahol ma? Hogy dönt az anyja, ha még akkor megtudja, hogy a fia lába nyomorék, mikor a szíve alatt hordja? Akkor is itt ülne ez a férfi, orvosi egyetemet végezve, talán pont a mássága miatt úgy döntve, hogy segít a hasonló embereken? Vajon tényleg jól döntöttem?

Ilyen gondolatok jártak a fejemben egészen hazáig, de Péternek nem szóltam. Nem akartam, hogy ő is elbizonytalanodjon. Titokban, remélve, hogy nem veszi észre, rátettem a kezem a hasamra. Éreztem, ahogy kidudorodik valamelyik apró testrésze a tenyerem alatt. Fáradt voltam, de szerettem volna emberek közé menni. Jó lett volna belefeledkezni egy nagy tömegbe; nem gondolkodni, csak sodródni. Mi történik, ha nem tudom megtenni? Betegen is az én gyermekem. A mi gyermekünk. Elvettem a kezem a hasamról, kinéztem az ablakon  mintha figyelnék valamit, és csöndesen, visszafojtva sírtam.

„Nem tudom megtenni!” – határoztam el, de nem mondtam ki hangosan. Túl fáradt voltam egy esetleges vitához. Ránéztem. Mereven figyelte az utat azzal a színváltó, barnás – zöldes szemével. Megérezte, hogy figyelem, és végigsimogatott a tekintetével.

– Nekem is fáj, hidd el! Együtt megoldjuk.

Együtt. Ez a szó most úgy hatott rám, mintha Isten azt mondaná: Vicceltem! A gyereked egészséges!

Átkulcsoltam Peti csontos térdén nyugtatott kezét, és adtam egy csókot az arcára. Fájt, ahogy válaszul összeszorította az ujjaimat, de nem húztam el, mert így is jól esett.

Kiszálltunk az autóból. Felnéztem a szürke, omladozó házfalra. Dísz, kiszögellés nem törte meg a monotóniát, egyedül a csupaszon figyelő ablakok. Hazaértünk. Beléptünk a hatalmas, zöld kapun, és bejutottunk a bérház belső udvarára. Innen indult az újonnan felszerelt lift, ami furcsán hatott modernségével ezen az ódon, dohos helyen, ahova sosem jut be a napfény. A lift mellett két lakás állt. Az egyikben mi laktunk, a másikban egy sápadt, összeaszott, töpörödött nénike a macskájával. Régen az ura volt itt a házmester, de mióta megözvegyült, ő vette át a posztot. Azt mesélték rendszeresen verte a férje, mert sosem szült neki gyermeket. Állítólag egyszer még a forró sparheltre is ráültette. Ahányszor ránéztem szegényre, mindig ez járt a fejemben. Tényleg igaz? Tenne ilyet egy férfi, amiért a felesége nem tud gyermeket adni neki? A hasamhoz nyúltam, és türelmetlenül vártam, hogy Péter végre boldoguljon a zárral. Most nem akartam vele találkozni, de elkéstünk. Mielőtt átléptük volna a küszöböt, nyílt a másik ajtó, és kicsoszogott rajta a nénike. Műszálas, barna otthonkába öltözött, mint mindig, lábán vastag, bordázott cicanadrág, az otthonka fölött sprőd, kötött kardigán. Akár télen, akár nyáron láttam, mindig ezt viselte azzal a különbséggel, hogy télen egy horgolt sapkát is a fejébe húzott.

– Jó napot, fiatalok! Csak nem vizsgálatról jönnek? Hogy van a fiatalasszony?- Próbáltam mosolyogni, és reméltem gyorsan lezárhatjuk ezt a témát.

– Köszönöm, jól. És a néni hogy tetszik lenni?

– Jól, aranyom, jól. Csak hát ez a sok nyavalyám!  Mióta élek, olyan hét még nem volt, hogy azt mondhattam volna: na, most egészséges vagyok! Szegény anyám – Isten nyugosztalja – sokat sírt miattam, de hát csak felnőttem! – Arra vágytam legkevésbé, hogy a szomszéd néni baját hallgassam, volt nekem is elég. Péterre pillantottam, hátha kitalál valamit, de nem vette észre csendes jelzésemet. Helyette udvariasan egyik lábáról a másikra helyezte súlypontját, miközben bárgyún mosolygott a néni megállíthatatlan panaszáradatán.

-…meg hát valahogy sosem nőttem nagyra. Az anyám szerint azért, mert szegények voltunk, és sokszor nem volt másunk, csak lisztünk. Azt összekeverte vízzel, kisütötte, oszt’ azt ettük. Bizony – a néni szeme a távolba révedt. Elérkezettnek láttam az időt egy gyors távozásra. Búcsúzásképp megérintettem a vállát. Most vettem csak észre, hogy kancsal. A nyaka is furcsán vastagabb volt az átlagnál. Szegény. Nem nőtt meg, mert Turner- szindrómás, csak nem tud róla.  Nem csoda, hogy meddő a szerencsétlen! Miközben visszatessékelte a cirmos macskáját a lakásba, bearaszoltam a küszöbön. Péter készségesen követett, és gyorsan becsuktuk magunk mögött az ajtót. Levettem a cipőmet, és mikor fölegyenesedtem, Péter átölelt. Álltunk így pár percig, mert megint sírtam. Mikor már szólni tudtam, akkor mondtam:

– Turner-szindrómás.

– Ki? – értetlenkedett Péter, miközben gyöngéden simogatta az arcomat.

– A szomszéd néni. Azért ilyen pici, azért van ennyi baja, és azért nem lehetett gyermeke. – Péter nem szólt, csak elengedett, és az én kabátomat is felakasztotta egy fogasra.

„És fel akarom nevelni ezt a gyereket.” – gondoltam, de nem mondtam ki hangosan.

Megvacsoráztunk, aztán Péter elment az éjszakai műszakra. Utáltam egyedül lefeküdni, ezért addig olvastam, amíg a szemhéjam résnyire szűkült.  Lesüllyedtem a színes képekig a fejembe, mikor egy éles érzés hozott újra a szobába. Valaki állt az ágyam mellett. Felpattant a szemhéjam, és egy másik szempárral találtam szembe magam. Mielőtt sikolthattam volna, egy vékony, csontos, dohszagú kéz fogta be a szám, majd szúró fájdalmat éreztem a nyakamban.

Mikor újra magamhoz tértem, egy régi, masszív ágyban feküdtem. Fel akartam ülni, de nem tudtam. A kezem és a lábam kikötözve. Az előbbi mozdulatra kellemetlen fájdalom nyilallt a bal karomba. Odanéztem. Valaki egy infúziót kötött kevéssel a csuklóm fölé. Az ágy mellett fém állvány állt, arról egy átlátszó zacskó lógott, aminek tartalma folyamatosan áramlott a testembe. A hasamra néztem. A dudor nyugtalanul vonaglott a testem egyik oldaláról a másikra. Szerettem volna megsimogatni, megnyugtatni, de nem tudtam. Körülnéztem. A szoba nem sokkal volt nagyobb az ágynál, amit teljesen a fal mellé toltak. Az apró ablakot vastag, zöld brokátfüggöny takarta, de így is átsejlett rajta a napfény. Nappal van. Mióta lehetek itt? Hosszasan kiabáltam, hátha valaki meghallja, közben a lábammal rugdostam az ágy végét, ezzel még nagyobb zajt csapva. Ekkor éreztem az első görcsöt. Övként szorult a derekamra, majd a méhem élő kővé változott. Iszonyat költözött a szívembe. Mi van ebben az infúzióban? Megpróbáltam a csuklómat a számhoz emelni, hátha a fogammal ki tudom tépni a tűt, de a kötél nem engedett annyit. Végül addig dörzsöltem a kezem az ágy fejrészéhez, míg az egyik mozdulattal kirántottam az infúziót. A branül csattant a parkettán, a helyén friss vér buggyant elő a kezemből.

– Ne félj, megszökünk innen!- mondtam majdnem suttogva, és megpróbáltam lehiggadni, hogy felmérjem a helyzetem. Ekkor lépéseket hallottam a fehérre mázolt ajtón túlról. A réz kilincs lefelé mozdult. A fülemben hallottam a szívverésemet, a méhem újra megkeményedett.

A néni körülményesen becsoszogott gumipapucsában, megszokott barna otthonkájában.

– Hozzám ne érjen! Azonnal engedjen el! Nem tudja, mit csinál!- szakadt ki belőlem a kiabálás, miközben teljes erőmmel rángattam a kötelet, hátha elszakad.

– Dehogynem tudom, aranyom! – mondta mézes- mázos hangon, miközben fölemelte az infúzió végét a földről. A helyén tenyérnyi tócsa maradt hátra. – Hidd el pár hónap, és el is felejted! Majd hálás leszel nekem- a néni elővett egy steril branült, majd beleszúrta a jobb karomba, a másik helyét bekötözte.

– Kérem, ne! Ehhez nincs joga! – kancsal szeme mérgesen villant.

– Nekem nincsen jogom? Annyi megaláztatás, annyi fájdalom, annyi verés után nekem nincsen jogom? Mit gondolsz, ki vagy te? Megszülöd, oszt’ kész? Nem a te életed lesz! – gyakorlott mozdulattal bevezette a tűt a branülbe.

– Te hülye, vén dög! Ő az én gyerekem! – gyakorlott mozdulattal kirántottam a szerkezetet a jobb kezemből is. Alig éreztem fájdalmat. Kihívón néztem a vén banya szemébe.

– Ha nem enged el, nagyon megbánja! A férjem már hazaért a munkából, és biztos szólt a rendőrségnek! – fogatlan, ráncos szájából gúnyos nevetés bugyogott.

– Azt hiszed? Aranyom, a rendőrök a férjeddel együtt éppen a Dunában keresnek. Hagytál egy búcsúüzenetet. A te esetedben az öngyilkosság teljesen logikus lépés. Amúgy pár óra, és mindennek vége.

– Nincs joga ehhez! Én döntöm el, mi lesz vele! Meg akarom tartani! Szeretem! – zokogtam kétségbeesetten, miközben harmadjára is belém vágta a tűt.

– Engem is szeretett az anyám. Sokat sírt miattam – az Isten nyugosztalja –, de a szeretete nem volt elég. Ez így a földi pokol.  Nem tudod, mit csinálsz – megsimogatta csatakos hajam, és egy csókot lehelt a könnyes számra. Macskahúgy szagú lehelete megcsapta az orromat.

– Ne sírj, ébredj föl!  Semmi baj! – újra kinyitottam a szemem, és fölültem az ágyban. Te jó ég! Szorosan átöleltem Pétert, aki fölém hajolva ébresztgetett.

– Szörnyű álmom volt! – ő is odasimult hozzám, de a hasamhoz véletlenül sem ért. Lopva odakaptam. Ott volt a dudor. Még egyszer megsimogatta a hajam, ujjával végigkövetve teljes hosszát.

– Ha akarod, én minden papírmunkát elintézek, neked nem kell törődnöd ezzel.

Megkerestem a tekintetét, és közben éreztem, hogy megint végiggördül egy könnycsepp az arcomon.

– Még nem döntöttem el.