Csobán Zsuzsa: Egy X

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/bemutatkoznak-az-iroiskolasok” newwindow=”yes”] Bemutatkoznak az Íróiskolások[/button]

 

 

– Tudják milyen tünetekkel jár ez a rendellenesség? – kérdezte az orvos, miközben hol rám, hol a férjemre emelte tekintetét. Ősz haja volt, szabályos orra, apró, szürke szeme. Olyan arc, amit az ember nem jegyez meg könnyen, mert nincs rajta fogódzó. Én megjegyeztem.

– Tájékozódtunk az interneten – kezdte Péter. A keze az enyémet fogta, és olyan érzés volt, mintha egy fotel karfáján nyugtatnám. Semmilyen. Magányos. Erről nem ő tehetett, hanem én.

– Elmondják mennyit tudnak? – én nem szóltam, így Péter felsorolta a tegnap esti kutatásunk eredményét.

– Igen jól tájékozottak – lepődött meg az orvos. – Nem hittem volna, hogy az interneten ilyen részletes információ található! Azt is tudniuk kell, hogy esetükben enyhébb lehet a rendellenesség, hiszen még élő a terhesség. Súlyos helyzetben az anya magától elvetél. Azt sajnos nem lehet tudni, hogy a tünetek közül melyek jelentkeznek majd. Mivel ez egy súlyos genetikai betegség, dönthetnek, hogy megtartják-e a magzatot, vagy nem. A jó hír az, hogy szinte kizárt, hogy ez ismét előfordul önöknél. A Turner-szindróma a véletlen következménye, a mai napig nem ismert, hogy pontosan miért alakul ki.

Most szólaltam meg először.

– Doktor úr, mi már döntöttünk. Nem tartjuk meg.

– Biztosak benne?

– Igen – éreztem, ahogy kaparászik a hasamban. – Így döntöttünk.

Valójában én döntöttem. Kilenc hét bizonytalanság, vizsgálat, ultrahang, végül az amniocentézis után megszületett az eredmény. Anyuéknál ebédeltünk, mikor csörgött a telefonom. Az amniocentézist végző orvos hangja éles szikeként karistolt végig a fülemtől egészen a domborodó hasamig. Akkor hallottam először ezt a kifejezést: Turner-szindróma. Letettem a telefont.

A húsleves az asztalon gőzölgött, anyu éppen egy cupákos csont végét rágcsálta.

– Ki volt az? – nem szóltam, csak ültem. Péter megsimogatta a hátam, és fürkészőn nézte halálra vált arcomat.

– Valami baj van?

„Igen” – gondoltam, de még mindig nem tudtam megszólalni.

– A baba? – kérdezte. Nem láttam az arcát, mert a tányéromat bámultam. Alig láthatóan bólintottam, és néztem tovább a húslevest, melynek gőzölgése jócskán alábbhagyott.

„Ez már nem fogja táplálni őt” – felálltam, és kiszédelegtem az előszobába. Azonnal haza akartam menni. Szüleim nem kérdeztek semmit, csak hosszan átöleltek, mielőtt beszálltunk az autóba.

Végül vasalás közben döntöttem el.

Péter nem beszélt, csak simogatott, én meg sírtam és sírtam, és tehetetlen dühömben még többet sírtam. Azt olvastuk, hogy a Turner-szindróma a véletlen műve. Mintha Isten elénk tartana három gyufaszálat, mi pedig kihúznánk a rövidebbet. Láttam képzeletben a vigyorgó, fenséges száját, amint ezt mondja:

– Sajnálom, nem nyert. Próbálkozz újra!

És én ebbe kapaszkodtam. Az újba.   Vasaltam az ingét, miközben ő egy törött bögre fülét ragasztotta az ebédlő asztalnál ülve, mikor kimondtam az elhatározásom.

– Nem tartjuk meg.  Nem vagyunk mártír típusok. Tönkre menne az életünk.

Nem ölelt át, ülve maradt, úgy fogadta. Pedig szerettem volna, ha a karjába vesz, hogy tudjam jól döntöttem, és megcsókol, hogy azt is tudjam, még mindig szeret. Így is, ha csak beteg gyermeket tudok neki adni. Nem tette.  Befejeztem a vasalást, és többet nem szóltunk egymáshoz.

 

Az orvos a papírjai között keresgélt, majd elénk tolt egy formanyomtatványt.

– Ha tényleg így döntenek, és nem akarnak rajta tovább gondolkozni, ezt ki kéne tölteniük. – Megköszöntük, és felálltunk. Ekkor a genetikus is kigördült egy tolókocsival az asztal mögül. Az egyik lába csökevénye volt a másiknak. Eddig észre sem vettem. Igazán nem lett volna szükséges, de kikísért minket. Ahogy néztem, megfordult velem a világ. Mi történt volna, ha az ő idejében ott jár az orvoslás, ahol ma? Hogy dönt az anyja, ha még akkor megtudja, hogy a fia lába nyomorék, mikor a szíve alatt hordja? Akkor is itt ülne ez a férfi, orvosi egyetemet végezve, talán pont a mássága miatt úgy döntve, hogy segít a hasonló embereken? Vajon tényleg jól döntöttem?

Ilyen gondolatok jártak a fejemben egészen hazáig, de Péternek nem szóltam. Nem akartam, hogy ő is elbizonytalanodjon. Titokban, remélve, hogy nem veszi észre, rátettem a kezem a hasamra. Éreztem, ahogy kidudorodik valamelyik apró testrésze a tenyerem alatt. Fáradt voltam, de szerettem volna emberek közé menni. Jó lett volna belefeledkezni egy nagy tömegbe; nem gondolkodni, csak sodródni. Mi történik, ha nem tudom megtenni? Betegen is az én gyermekem. A mi gyermekünk. Elvettem a kezem a hasamról, kinéztem az ablakon  mintha figyelnék valamit, és csöndesen, visszafojtva sírtam.

„Nem tudom megtenni!” – határoztam el, de nem mondtam ki hangosan. Túl fáradt voltam egy esetleges vitához. Ránéztem. Mereven figyelte az utat azzal a színváltó, barnás – zöldes szemével. Megérezte, hogy figyelem, és végigsimogatott a tekintetével.

– Nekem is fáj, hidd el! Együtt megoldjuk.

Együtt. Ez a szó most úgy hatott rám, mintha Isten azt mondaná: Vicceltem! A gyereked egészséges!

Átkulcsoltam Peti csontos térdén nyugtatott kezét, és adtam egy csókot az arcára. Fájt, ahogy válaszul összeszorította az ujjaimat, de nem húztam el, mert így is jól esett.

Kiszálltunk az autóból. Felnéztem a szürke, omladozó házfalra. Dísz, kiszögellés nem törte meg a monotóniát, egyedül a csupaszon figyelő ablakok. Hazaértünk. Beléptünk a hatalmas, zöld kapun, és bejutottunk a bérház belső udvarára. Innen indult az újonnan felszerelt lift, ami furcsán hatott modernségével ezen az ódon, dohos helyen, ahova sosem jut be a napfény. A lift mellett két lakás állt. Az egyikben mi laktunk, a másikban egy sápadt, összeaszott, töpörödött nénike a macskájával. Régen az ura volt itt a házmester, de mióta megözvegyült, ő vette át a posztot. Azt mesélték rendszeresen verte a férje, mert sosem szült neki gyermeket. Állítólag egyszer még a forró sparheltre is ráültette. Ahányszor ránéztem szegényre, mindig ez járt a fejemben. Tényleg igaz? Tenne ilyet egy férfi, amiért a felesége nem tud gyermeket adni neki? A hasamhoz nyúltam, és türelmetlenül vártam, hogy Péter végre boldoguljon a zárral. Most nem akartam vele találkozni, de elkéstünk. Mielőtt átléptük volna a küszöböt, nyílt a másik ajtó, és kicsoszogott rajta a nénike. Műszálas, barna otthonkába öltözött, mint mindig, lábán vastag, bordázott cicanadrág, az otthonka fölött sprőd, kötött kardigán. Akár télen, akár nyáron láttam, mindig ezt viselte azzal a különbséggel, hogy télen egy horgolt sapkát is a fejébe húzott.

– Jó napot, fiatalok! Csak nem vizsgálatról jönnek? Hogy van a fiatalasszony?- Próbáltam mosolyogni, és reméltem gyorsan lezárhatjuk ezt a témát.

– Köszönöm, jól. És a néni hogy tetszik lenni?

– Jól, aranyom, jól. Csak hát ez a sok nyavalyám!  Mióta élek, olyan hét még nem volt, hogy azt mondhattam volna: na, most egészséges vagyok! Szegény anyám – Isten nyugosztalja – sokat sírt miattam, de hát csak felnőttem! – Arra vágytam legkevésbé, hogy a szomszéd néni baját hallgassam, volt nekem is elég. Péterre pillantottam, hátha kitalál valamit, de nem vette észre csendes jelzésemet. Helyette udvariasan egyik lábáról a másikra helyezte súlypontját, miközben bárgyún mosolygott a néni megállíthatatlan panaszáradatán.

-…meg hát valahogy sosem nőttem nagyra. Az anyám szerint azért, mert szegények voltunk, és sokszor nem volt másunk, csak lisztünk. Azt összekeverte vízzel, kisütötte, oszt’ azt ettük. Bizony – a néni szeme a távolba révedt. Elérkezettnek láttam az időt egy gyors távozásra. Búcsúzásképp megérintettem a vállát. Most vettem csak észre, hogy kancsal. A nyaka is furcsán vastagabb volt az átlagnál. Szegény. Nem nőtt meg, mert Turner- szindrómás, csak nem tud róla.  Nem csoda, hogy meddő a szerencsétlen! Miközben visszatessékelte a cirmos macskáját a lakásba, bearaszoltam a küszöbön. Péter készségesen követett, és gyorsan becsuktuk magunk mögött az ajtót. Levettem a cipőmet, és mikor fölegyenesedtem, Péter átölelt. Álltunk így pár percig, mert megint sírtam. Mikor már szólni tudtam, akkor mondtam:

– Turner-szindrómás.

– Ki? – értetlenkedett Péter, miközben gyöngéden simogatta az arcomat.

– A szomszéd néni. Azért ilyen pici, azért van ennyi baja, és azért nem lehetett gyermeke. – Péter nem szólt, csak elengedett, és az én kabátomat is felakasztotta egy fogasra.

„És fel akarom nevelni ezt a gyereket.” – gondoltam, de nem mondtam ki hangosan.

Megvacsoráztunk, aztán Péter elment az éjszakai műszakra. Utáltam egyedül lefeküdni, ezért addig olvastam, amíg a szemhéjam résnyire szűkült.  Lesüllyedtem a színes képekig a fejembe, mikor egy éles érzés hozott újra a szobába. Valaki állt az ágyam mellett. Felpattant a szemhéjam, és egy másik szempárral találtam szembe magam. Mielőtt sikolthattam volna, egy vékony, csontos, dohszagú kéz fogta be a szám, majd szúró fájdalmat éreztem a nyakamban.

Mikor újra magamhoz tértem, egy régi, masszív ágyban feküdtem. Fel akartam ülni, de nem tudtam. A kezem és a lábam kikötözve. Az előbbi mozdulatra kellemetlen fájdalom nyilallt a bal karomba. Odanéztem. Valaki egy infúziót kötött kevéssel a csuklóm fölé. Az ágy mellett fém állvány állt, arról egy átlátszó zacskó lógott, aminek tartalma folyamatosan áramlott a testembe. A hasamra néztem. A dudor nyugtalanul vonaglott a testem egyik oldaláról a másikra. Szerettem volna megsimogatni, megnyugtatni, de nem tudtam. Körülnéztem. A szoba nem sokkal volt nagyobb az ágynál, amit teljesen a fal mellé toltak. Az apró ablakot vastag, zöld brokátfüggöny takarta, de így is átsejlett rajta a napfény. Nappal van. Mióta lehetek itt? Hosszasan kiabáltam, hátha valaki meghallja, közben a lábammal rugdostam az ágy végét, ezzel még nagyobb zajt csapva. Ekkor éreztem az első görcsöt. Övként szorult a derekamra, majd a méhem élő kővé változott. Iszonyat költözött a szívembe. Mi van ebben az infúzióban? Megpróbáltam a csuklómat a számhoz emelni, hátha a fogammal ki tudom tépni a tűt, de a kötél nem engedett annyit. Végül addig dörzsöltem a kezem az ágy fejrészéhez, míg az egyik mozdulattal kirántottam az infúziót. A branül csattant a parkettán, a helyén friss vér buggyant elő a kezemből.

– Ne félj, megszökünk innen!- mondtam majdnem suttogva, és megpróbáltam lehiggadni, hogy felmérjem a helyzetem. Ekkor lépéseket hallottam a fehérre mázolt ajtón túlról. A réz kilincs lefelé mozdult. A fülemben hallottam a szívverésemet, a méhem újra megkeményedett.

A néni körülményesen becsoszogott gumipapucsában, megszokott barna otthonkájában.

– Hozzám ne érjen! Azonnal engedjen el! Nem tudja, mit csinál!- szakadt ki belőlem a kiabálás, miközben teljes erőmmel rángattam a kötelet, hátha elszakad.

– Dehogynem tudom, aranyom! – mondta mézes- mázos hangon, miközben fölemelte az infúzió végét a földről. A helyén tenyérnyi tócsa maradt hátra. – Hidd el pár hónap, és el is felejted! Majd hálás leszel nekem- a néni elővett egy steril branült, majd beleszúrta a jobb karomba, a másik helyét bekötözte.

– Kérem, ne! Ehhez nincs joga! – kancsal szeme mérgesen villant.

– Nekem nincsen jogom? Annyi megaláztatás, annyi fájdalom, annyi verés után nekem nincsen jogom? Mit gondolsz, ki vagy te? Megszülöd, oszt’ kész? Nem a te életed lesz! – gyakorlott mozdulattal bevezette a tűt a branülbe.

– Te hülye, vén dög! Ő az én gyerekem! – gyakorlott mozdulattal kirántottam a szerkezetet a jobb kezemből is. Alig éreztem fájdalmat. Kihívón néztem a vén banya szemébe.

– Ha nem enged el, nagyon megbánja! A férjem már hazaért a munkából, és biztos szólt a rendőrségnek! – fogatlan, ráncos szájából gúnyos nevetés bugyogott.

– Azt hiszed? Aranyom, a rendőrök a férjeddel együtt éppen a Dunában keresnek. Hagytál egy búcsúüzenetet. A te esetedben az öngyilkosság teljesen logikus lépés. Amúgy pár óra, és mindennek vége.

– Nincs joga ehhez! Én döntöm el, mi lesz vele! Meg akarom tartani! Szeretem! – zokogtam kétségbeesetten, miközben harmadjára is belém vágta a tűt.

– Engem is szeretett az anyám. Sokat sírt miattam – az Isten nyugosztalja –, de a szeretete nem volt elég. Ez így a földi pokol.  Nem tudod, mit csinálsz – megsimogatta csatakos hajam, és egy csókot lehelt a könnyes számra. Macskahúgy szagú lehelete megcsapta az orromat.

– Ne sírj, ébredj föl!  Semmi baj! – újra kinyitottam a szemem, és fölültem az ágyban. Te jó ég! Szorosan átöleltem Pétert, aki fölém hajolva ébresztgetett.

– Szörnyű álmom volt! – ő is odasimult hozzám, de a hasamhoz véletlenül sem ért. Lopva odakaptam. Ott volt a dudor. Még egyszer megsimogatta a hajam, ujjával végigkövetve teljes hosszát.

– Ha akarod, én minden papírmunkát elintézek, neked nem kell törődnöd ezzel.

Megkerestem a tekintetét, és közben éreztem, hogy megint végiggördül egy könnycsepp az arcomon.

– Még nem döntöttem el.

 

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.6/10 (5 votes cast)
22 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Ami tetszett: ügyesen mutattad meg a hangulatát egy ilyen drámának, és a feszültség is megvolt.
    Nekem a nénis résztől viszont már sok volt, nem a hatás miatt (aki olvasta Jodi Picoult Házirend című könyvét, annak már semmi nem kottyan meg :), hanem mert ott erőltetettnek éreztem. Ha nem ennyire kiélezett a néni-szitu, akkor jobban meglepődöm az álomtól. Így viszont nekem onnantól nagyon kiszámítható volt a történet. Az álommal úgy éreztem, csak le akarod tudni, hogy legyen csattanó.
    Ha valami finomabb lezárást választottál volna, nekem ütősebb lett volna, a kevesebb több alapon.
    (ez csak egy gondolat, de amikor már dudorodnak a végtagok, sztem nem lehet elvetetni, az már nagyon több hónapos baba.Úgy emlékszem legalábbis.)
    Egyébként tetszett,hozta a hangulatot, ami a történethez kell, csak a sztori volt kissé elsietve.
    Köszi! (nem szoktam véleményezni, mert kevés az időm, ezért nincs nagy rutinom, de remélem nem voltam durva 🙂

  2. Jaj meg van, mi zavart. Az, hogy a mondanivalót nekem kellene levonnom, itt Te mondtad el nekem, szinte azt üzenve, hogy így kell érezni. Ha hagysz némi kérdőjelet, és én elgondolkozhatok rajta, az sokkal mélyebb nyomokat hagy. 🙂 befejeztem. 🙂

  3. Már az elején kiderül, hogy az írónak nincs ilyen gyermeke, nem élt át hasonlót. Az a nő, aki akar gyermeket, imádja őket, de hosszú időn át nem születik, nem így gondolkodik.
    Az álom önmagáért beszél, jobban jár a gyerek, ha a főszereplő nem szüli meg, és az írónak sem javaslom, ha – ne adj Isten – ebbe a szituba kerül.

  4. Békési Anita, vannak már dudorok. 🙂 Egy 2 hónapos magzatnak, amely pár centiméter, vannak kezecskéi, lábacskái. Persze, az anyuka aligha érzékelheti még dudorként… ez tényleg furcsa, ha csak nem egy olyan országban vannak, ahol az abortusz nemcsak az első három hónapban kérvényezhető, hanem öt-hat hónaposan is. Bár, ha beteg magzatról van szó, akkor azt hiszem, 12 héten túl is lehet „Péteréknél” is.

  5. Csak az abortusz kérdéshez szeretnék hozzászólni, akinek nincs gyomra vagy idegzete a témához, az ne olvasson tovább!

    A nagybetegség felülbírálja az abortusszal kapcsolatos törvényeket. Mármint… ehhez nem értek, nem vagyok sem a jogi sem az orvosi szakértője, de kórházban dolgozom, és hallottam ott dolgokat. Nem egyszer esett meg, hogy hetedik hónapos gyereknél – ! – mesterségesen megindították a szülést. A borzasztó, hogy ilyen korban már anyakönyvezik is őket, viszont az anya nem láthatja. Marad egy név, aki lélegezve jött a világra, és a folyosóról már a temetőbe megy.

  6. Én is voltam egyszer fehér köpenyben napokig kíváncsiskodni és láttam egy hat-hét (erre pontosan nem emlékszem) roma koraszülöttet, amelyet állítólag nem lehetett megmenteni, és a nővérek bebugyolálva beletették egy éjjeli tálkába, úgy vitték ki. Az eset nem napokig, hanem hosszú hetekig nagyon megviselt, és folyton azt kérdeztem, mi lett volna, ha mégis… és mindenféle megjelent előttem róla még álmaimban is. De az igazság az, hogy abszolút nem kevésbé rázott meg a három hónap előtti hat abortusz egyhuzamban való végignézése sem, főleg, hogy előtte már láttam pro vitás videókat és könyveket a magzat fejlődéséről. Szóval, nehéz téma, mind egyénileg, mind társadalmilag, óvatosan kell hozzányúlni, és ezért, nekem is túl direktnek tűnt az, ahogyan a novella megközelíti és elmondja. Egy betegség csak még nehezebbé teszi, olvastam ilyen meg olyan vallomást is, a vége, ogy nyitott maradt, az tetszett.

  7. Ad egy esélyt a döntésnek. Szerintem egy ilyen helyzetben ez az egyetlen felelősségteljes lezárás, minden más már pártfoglalás, abból meg már komoly vita van.

    A sokat szidott/istenített Twilight szériával is ez volt egyébként sok kritikusnak a baja. Amíg az első három rész pörgött, ártalmatlan, vagy kellemesen vicces hóbornak méltatták azok, akik tényleg szakmaian álltak hozzá. Aztán a Breaking dawn felvetette a szülés/abortusz dilemmát, és hirtelen kivágta a biztosítékot.

    Nostalgia critic tartott egy „out of character” kritikát, ahol szó szerint torka szakadtából üvöltött, hogy ezt mennyire nem lett volna szabad. És igaza van. Aki még nem tudja, hogy mi az a sokk, az a trauma, amin az ember végigmegy egy ilyen helyzetben, az ne nyúljon hozzá a témához.

  8. Az írás – véleményem szerint – nem az abortuszról, hanem az elfogadásról szól. Sajnos elég kidolgozatlanul. Nincsenek jól felépítve a vívódások, a leendő anya érzelmei.
    Az abortuszról csak egy ember dönthet, az anya. A többiek kibicek, akiknek semmi sem drága.
    Meglehetősen hálátlan téma, ugyanis aki érintett, az érzelmei miatt képtelen irodalmian megfogalmazni az írást, aki pedig nem érintett képtelen átérezni. Évtizedeknek kell eltelnie ahhoz, hogy az érintett meg tudja fogalmazni a történteket:
    – a boldogságot, hogy gyermek születik,
    – a hitetlenkedést, hogy miért pont az övé volna olyan,
    – megoldáskeresést, hátha mégsem, hátha gyógyítható, az orvos is ember, ő is tévedhet,
    – a vívódást,
    – elutasítás miatti lelkiismeret-furdalást,
    – vagy a beletörődő elfogadást, mert a szeretet minden fölött áll.
    Bele lehet fűzni a kibicek véleményeit, akik zömmel az elutasítás mellett kardoskodnak. Az interneten történő, – megoldást kereső – kutatásokat, esetleg érintett szülők, gyermekek felkutatását, véleményeik kikérdezését, és nem utolsó sorban az apa, nagyszülők véleményeinek, hozzáállásának ábrázolását. Családok esnek szét, házasságok, szerelmek szűnnek meg a sérült gyermek vállalása miatt.

    Kemény téma, ám ha sikerül, díjakat hozhat, viszont soha nem lesz népszerű, mint a Gyűrűk ura, vagy a többi szórakoztató mű.
    De aki ilyet ír, nem a pénzre hajt.

  9. Kifelejtettem, hogy az anya 99 százalékban meg akarja tartani, csak a kibicek lebeszélik róla. Az anyák zöme inkább hinni akar a lehetetlenben, az isteni csodában, stb.

  10. Azt hiszem, Kósza Látomás legutóbbi hozzászólása fedi leginkább a helyes gondolatokat. Mind a sérült magzatra, mind az abortuszra, mind a kibicek véleményére vonatkozóan. Az írás minőségére vonatkoztatva is itt fogja meg a lényeget leginkább. A téma halálosan – vagy életveszélyesen – komoly, azonban ez nem jelenti azt, hogy csak az mondhat róla véleményt, aki átélte ezt a szituációt. Kósza sajnos közelből ismeri a kérdést, ezért az ő szava elég megalapozott. Azt mondom, hogy a mostani véleményével tökéletesen egyet értek, bár az első kritikájával vitatkoztam. A mostani véleményében azzal értek leginkább egyet, hogyha valaki fontos dologról beszél, még nem tekinthetünk el egy írás irodalmi értékétől vagy gyengéitől. Azt hiszem, hogy bárki, aki fiatal kora ellenére látott már ezt-azt, ha nem élte meg az általa látott dolgokat, csak külső szemmel olvashatja és ítélheti meg a történetet. Ha első ámulatunk kapcsán azt mondjuk, hogy ne vitatkozzunk az íróval, elájulok attól, hogy egyáltalán felvetette a kérdést, akkor irodalmi szemmel nézve rosszul viselkedünk. Attól tartok, hogy mindaddig, amíg valaki nem képes a saját véleményét gyakorlatiasabbá, tárgyszerűvé és irodalmi szempontból érzelemmentessé tenni, csak megalapozatlan kritikát tud nyújtani. A tárgyra vonatkozó személyes tapasztalatok vagy a más téren megszerezhető bölcsesség hiányában csak fiatalosan indulatos, elhamarkodott vélemény születhet.

  11. Azért ne feledjük, hogy egy ilyen novella kapcsán van egy életkori, és tapasztalatbeli különbség is az olvasók között. Mást jelent 20 évesen, és mást 60 évesen. Illetve egy még gyerektelen nőnek is, és egy több gyereket szült anyának is.
    Ez a jelentéstöbblet kihat az értelmezésre.

  12. Ha valaki a valóságról akar írni, akár múlt, akár jelen, föl kell készülnie. Van, amikor egyoldalas íráshoz olvas az ember száz oldalt, kétszáz helyről. Nem csupán azért, hogy mit írjon, hiszen azt sokan tudják, hanem főleg azért, hogy mit ne írjon.

    Tisztelem az írót, mert olyan témáról írt, ami az emberek zömének eszébe sem jut. Tisztelem azért is, mert nem vitte el a valótlanság, a mesék, a fantázia világa felé, érzi, hogy ez nem az a téma. Ugyanakkor olyan dologról van szó, amiről csodálatos, érzelemtelített művet lehet alkotni. Bűn nem megtenni.

    Bevallom, nem ismertem ezt a betegséget, és utána sem akartam nézni, hiszen a műnek minden megértéshez szükséges információt tartalmaznia kell. Egyetlen olvasótól sem várható el, hogy orvosi szakszótárt hordjon magával. Kevésnek találtam az itteni információt, utána kellett néznem.
    A másik ami zavar, az álom. Az ember akkor álmodik valakivel, valamivel kapcsolatban negatívat, ha az illetővel kapcsolatban negatív sztereotípiái, beidegződései vannak. Jelen esetben a szomszédasszonynak a Turner-szindrómán kívül semmi negatív tulajdonságát nem olvastam. Következésképp a horrorisztikus álom nem a szomszéd jellemének, hanem a kinézetének köszönhető. Vagyis az anyuka negatív sztereotípiájának. Ilyen esetben az a logikus, ha az anya egyből elutasítja a gyermeket, de nem ez történik. Vívódik, amire az olvasó nem tudja a magyarázatot. Jó volna tudni, mi történt az anyával, ami ilyen sztereotípiát alakított ki benne, mi a vívódás oka.
    Érdekességképp említem, hogy én álmomban beszélgettem a lányommal, aki egyébként nem tud beszélni. Vagyis elfogadás esetén az embernek pozitív álmai vannak.

    Én úgy vélem ez a téma nem egészen korfüggő. Meglehet úgy írni, hogy átérezze fiatal és idős egyaránt.

  13. Kedves Bea! Igyekeztem visszafogni magam, és kerültem az olyan határozott szavakat, mint amiket Te a honlap moderátoraként leírhatsz. Persze, erről beszéltem én is, azonban nem az íróra gondoltam, hiszen ő elmondta a maga véleményét, és nem annyira rosszul, hogy olvasóként jobban moroghatnék rá, mint amennyire megtettem. Inkább azokra céloztam a legutóbbi reagálásomban, akik kissé elhamarkodottan, elegendő élettapasztalat nélkül kritizálják. (Most is igyekeztem puha vattába csomagolni a mondandómat. Nincs kedvem veszekedni.)

  14. Attila, nem az író kapcsán írtam a gondolatokat, hanem az olvasók kapcsán. Szerintem Ti ketten, Attila, és Kósza, idősebbek vagytok, más élettapasztalatokkal. Ez az írás nem elég mély nektek.
    Nekem – 36 éves,3 gyerekes anyának – szintén nem az. Hiányzik belőle a valósan megélt tapasztalat átütő ereje.
    Ez nem baj, ettől még értékes írás, és örülök, hogy a téma felmerült a szerzőben. A huszonéveseknek biztos vagyok benne, hogy sokat ad a mű, ezért került ki. Normális dolog, hogy tetszik a fiatalabbaknak.

    Ez az oldal gyakorlóterep, Nyilván egy szintet el kell érni, hogy kikerülhessenek az írások, de ez egyben a fejlődés helye is. Épp ezért örülök, hogy olyan sokfélék vagyunk. Mind más dologban gazdagíthatjuk a szerzőket.

  15. Kedves Bea!
    Egyet értek veled. Mint írtam, az író szándékát mindenképpen pozitívan értékelem, és a munkáját nem tartom rossznak. Arra akartam rávilágítani, hogy jó, ha a kritikák megfogalmazásakor nem esünk túlzásokba. Tartsunk mértéket, és kritikusként próbáljunk meg bölcsek lenni, még akkor is, ha esetleg keveset éltünk.
    Az írótól elnézést kérek, ha többet beszélek a kelleténél. Már idéztem itt azt a hangulatot, amit a péntek esténként zajló éjszakai gyermekműsor, ítészei a nagyon jó munkákkal tesznek, javaslataikkal a nagyon jó teljesítményt nyújtókat ösztökélik, és a hozzá nem értő közönségben ezzel azt a látszatot keltik, mintha rengeteg hiba lenne a különben nagyon jó előadásban. Ha közben nem mondja ki a kritikus kerek perec, hogy a többi, szóra sem érdemes munkáról azért nem beszél, mert felesleges, a hozzá nem értő közönség tévútra kerül.
    Ezért kérek most a szerzőtől elnézést, mert jó szándékú, és aprónak tekinthető hibájáról már annyit beszéltünk, mintha ez egy rossz munka lenne. Ezzel félrevezetjük az olvasót, aki tényleg csupán szórakozni akar, vagy egy jót olvasni, de belenéz az itteni diskurzusba. Talán méltatlan, ha ezt az árnyalatnyira gyengébb momentumot, amiben itt vitázunk, túlzottan felnagyítjuk. Hiba, mert ez az írás nem érdemel ilyen fokú elmarasztalást. Kedves szerző, kérlek nézd el nekem a túlbuzgóságomat!

  16. Kedves olvasók!

    Köszönöm a vélaményeket, és elnézést, hogy csak most írok.Demeter Attila, Kósza látomás: A novella egy személyes tapasztalat feldolgozása, három év távlatából, ezét mertem hozzányúlni. Hogy miért nem mentem érzelmi mélységekbe lentebb már kifejtettem, a karakter személyisége nem negedte meg számomra.Plusz egy ilyen helyzetben nincs idő elemezni a saját érzéseket, a sokk után, ami éri akkor az ember lányát, mikor megtudja a hírt, gyorsan el kell döntenie, hogy mi tévő legyen. Az elemzés, kérdések feltevése, gyászmunka, mind utána következnek. Az egy idealizmus,hogy egy nő minden áron meg akarja tartani a beteg gyermekét, és mindenki szabad joga, hogy olyan döntést hozzon, ami neki a legjobb. Mégha itt is megjelennek a burkolt nyomások a „kibicnek semmi sem drága” és hasonló kifejezésekkel 🙂

  17. Kósza látomás

    Szerintem egy ember nem akkor álmodik valakiről rosszat, amikor negatív sztereotípiái vannak róla. Az álmok az egyén tudatalattijának az üzenőfala, és kizárólag a saját lelkével foglalkozik, a néni pedig egy hívószó volt egy szörnyeteghez, ami épp folytogatta. A horrorisztikus álom nem a szomszéd kinézetének köszönhető, hanem a turner szindrómájának. Nem az elfogadásról akartam írni, hanem egy döntés kialakulásáról. Így sikerült. És nem a kibicek, hanem a saját véleményem próbáltam leírni. Köszönöm, hogy olvastad, és elnézést, hogy darabokban válaszolok!

  18. Nos, kedves Zsuzsa, akkor tévedtem.

    A nejemből indultam ki, aki nem hitt az orvosoknak és nem dobta el a gyermekünket akkor sem, amikor azt mondták neki, jobb, ha eldobja. Nem azért, mert mazochista, hanem mert jobban szerette a gyermeket, mint a felvázolt valóságot. Természetesen az orvosoknak lett igazuk, de ma már nem bánjuk. Olya annyira nem, hogy a közelmúltban a művészetpártoló nejem kitalálta hogy a lányom segélyeiből – amelyet elkülönítve kezelünk – festessük le őt. Mivel mindig arra vágytunk, hogy egészséges legyen megkértük a festőt, hogy egészségesnek fesse, ne látszódjanak rajta a betegség nyomai. Amikor elkészült, kifizettük a képet, hiszen azt tette, amire kértük de a rajta lévő leány olyannyira idegen, hogy hosszú ideig képtelenek voltunk ránézni. Jó kis novellatéma ugye? 🙂 Valamikor talán megírom.
    Ha volna pénzem újabb festményre, csakis olyannak festetném, amilyennek ismerjük, amilyennek szeretjük.
    Mindketten álmodtunk a lányunkkal, én többször, mint a nejem, és álmunkban mindketten beszélgettünk vele.
    A múlthéten vettem neki fehér alkalmi ruhát. Persze jött a kérdés: Minek, hiszen nem tud járni, úgysem tudja sehova felvenni? Azt válaszoltam: Minden hasonlókorú lány kap az élete során, miért pont ő maradjon ki?
    Hozzá kell tennem, soha nem hittem, hogy ilyen gyermekem lesz. Valamikor gyermekkoromban láttam hasonló betegségűt, azt is láttam milyen magányosan ül a székében nézte a játszadozó egészségeseket. Nem tudtam, mi a baja, de odamentem játszani vele.

    Bár sérült a lányom, és személyes tapasztalataim vannak, képtelen vagyok írni róla. Ugyanakkor az írásaimban felbukkannak hasonló sérültek, akikkel itt-ott találkoztam életem során. Intézetbe hívtak látogatni, és az egyik teremben, a vaságyban hat év körüli kisfiú ült. Azt mondták róla, vak és értelmi-fogyatékos. Megsimogattam a buksiját, felnyúlt és végigtapogatta a kezem. Azt a tapogatást soha nem felejtem el, most is könnybe lábad tőle a szemem. Ha volna lehetőségem, örökbe fogadnám, hiszen eldobták a szülei, de sajnos nincs. Az állatkerti állatokat sűrűbben fogadják örökbe, mint őket. Ez a kisfiú szerepel: „A kékhajú lány” c. novellámban. Persze, ott van apja, és lesz anyja.

    A kibic – ha figyelmesen olvasod – az abortuszra vonatkozik. Elítélik a papok, döntenek róla a férfipolitikusok, pedig egyikük sem szül, egyikük sem anya.

    Elnézést, hogy félreértelmeztem az írásod, de nem vagyunk egyformák.

  19. Kedves Kósza! A ti példátokból is látszik, hogy nincsenek hasonló utak. Én ezt azért írtam meg, mert egyszer krumplisnudli pöntyörgetése közben fölállt a szőr a hátamon attól a hírtől, ami megcsapta a fülemet, hogy valamelyik nagyokos odafönt már megint felvetette az abortusz tilalmát. Van egy pont, ahol nem engedek beleszólni az életembe, és ez átlépi azt. A nők nem élő inkubátorok. Volt már ilyen intézkedés a múltban, nem is olyan rég, a nagymamám mesélt róla, hogy akkor a nőknek mit kellett kiállniuk, ha nem akarták a gyereket. Ez az a terület, amit nem lehet, nem szabad egy tollvonással egységesen szabályozni. Mindenki élete és sorsa más, és csak ő tudja eldönteni, hogy melyik az az út, amelyik az ő számára a jó. Nem biztos, hogy a legkönnyebb, de a legjobb. Én akkor máshogy döntöttem, és azóta sem bántam meg. Van két egészséges lányom, akikért keményen megharcoltam a magamét. Amúgy családgondozóként dolgoztam gyes előtt, és az a tapasztalatom, hogy a sorsfordító kérdések eldöntésének joga mindig az egyéné kell, hogy maradjon, akármi is az élethelyzet. Szerencsére ezt az emberek érzik is valahol belül, és az igazán fontos kérdésekben tényleg nem hallgatnak másra, legalábbis egy családgondozóra biztos nem. Jól teszik.

  20. Kósza Látomás írta:
    „Bevallom, nem ismertem ezt a betegséget, és utána sem akartam nézni, hiszen a műnek minden megértéshez szükséges információt tartalmaznia kell. Egyetlen olvasótól sem várható el, hogy orvosi szakszótárt hordjon magával. Kevésnek találtam az itteni információt, utána kellett néznem.”

    Én elég gyakran járok így, de nem várom el az írótól, mindig mindent elmagyarázzon. Nem indul minden olvasó egyforma ismeretanyaggal. Pl. nekem egy Clarke Randevú a rámájában utána kellett olvasnom a perihélium, Coriolis-erő szakkifejezéseknek, más talán csípőből vágta, mik ezek. Bizonyára ha frissen tanultam volna fizikából, vagy csillagászatból vagy ebben dolgoznék, nem lenne probléma, de amúgy gőzöm nem volt róluk.

  21. Kedves Veronika,
    a jó kortárs írótól elvárják – joggal –, hogy minden szava érthető legyen, akkor is, ha nem jelent semmit. Előfordul régi íróknál, hogy olyan szavakat, korabeli szlenget használtak, amely értelmét ma már nem ismerjük – főleg Jókainál – de pont belőlük tanulva elvárás ma, hogy ne zökkentsük ki az olvasót a mű élvezetéből. Ez nem azt jelenti, hogy minden ismeretlen vagy kitalált szót szaknyelven definiáljunk, hanem, hogy az olvasó fantáziája be tudja illeszteni valahova. Pl. ha azt írom: „István auxilipexel fedte be a falat.” A következő mondatban nem árt közölni az olvasóval mi is az az auxilimpex, pl. így: „Az üvegszálas tapéta elfedte a repedéseket, elzárta Jócó génkezelt vérhangyáinak útvonalát.” (Tudom a génkezelés, a rémhangyák, és a vér-akármik már lerágott csont, de biztos rágni fogják még páran akár a többi horror, és fantázia alakot.) Egyébként az auxilimpex márkanév, vagy húsz éve találkoztam vele, mára eltűnt, de ebben az esetben ennek semmi jelentősége.
    Jelen írásból annyi derült ki, hogy a Turner – szindróma eltorzítja a testet, de nekem ez kevésnek tűnt. Hiszen a testet ezernyi más is eltorzíthatja, miért volna ez rosszabb pl. egy balesetnél? Nem beszélve arról, hogy léteznek szeretnivaló ronda emberek, pl. Belmondo, vagy a törpe termetű másik remek színész Peter Dinklage. Aztán itt van a közismert nagylelkű Quasimodo is. 🙂
    Korábbi hozzászólásomban említettem, milyen hatással lehet egy olvasóra az ismeretlen szó.

  22. Én is Ts -es vagyok igaz nem a súlyosabbik válfajtából ,de rengeteget szenvedtem,első olvasásra felhábrító jó a sztori ,és ez is felháborítóan fog hangzani de én sem hagynám ,hogy az a gyerek világra jöjjön,nem hagynán,hogy több hozzám hasonló nyomorult ember szülessen.Azt szajkózzáka az orvosok nővérek ,hogy élhetek teljes életet ez nem ,komoly probléma…ugyan olyan értékű vagyok mint más..frázt én érzem a magamét…bár kaptam kezelást a dólányegen nem változtat.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük