Csíkos Nóra: A hasonmás – 1. részlet

Prológus

912. december hónapjának közepére járt, kint pedig már órák óta sötétség honolt. A hold halvány sarlóként ragyogott az égen, melyet az egyre sűrűsödő köd néhol eltakart szemlélője elől. Csípős hideg szél fújt, mely most, hogy elfogyott a rosszabb napokra szánt élelmünk is, egyre inkább megviselte szervezetem. Napok óta félig megfőtt kását ettünk, de mára abból sem marad egy szem sem. Charles, a fiam, ennek ellenére szépen növekedett, keveset betegeskedett, nem volt terhemre, nem úgy, mint az a semmirekellő anyja. Talán egyszer büszkévé fog tenni, csak ne imádná annyira azokat a fránya madarakat meg a virágokat.

Régebben minden nap egy csokor vadvirággal tért haza, és az anyjának adta, de ez azóta sem marad abba, hogy az éhség és a gyenge szervezete a halálba vitte őt. Nem is bánom, csak a terhemre volt, ette a kemény munkával szerzett ételt, de főzni egy cseppet sem tudott, még ha a fiam főzte volna az ételt, az is ehetőbb lett volna.

A házba becsöpögött az esővíz, a fa pedig rohadni kezdett, veszélyeztetve az egész épület fennállását. Kosz lepte bútorok és penészszag között éltünk hónapok óta, de úgy tűnt egyikünket sem zavarja.

Egy kevés étel mindig volt, hiszen minden közösségben vannak tehetősek, akiktől van mit lopni, de mióta beköszöntött a tél, sosem bővelkedtünk élelemben. Világéletemben nyomorogtam, így már különösebben meg sem éreztem a kellemetlenségeket, melyek a szituációból adódtak.

Nyomorogtam mikor apám a pincébe zárt egy kis lyukba, hogy ott éljek, míg Aeron a legfelső emeleten, a legnagyobb és legpompásabb szobában kapott helyet. Szenvedtem miután elhunytak szüleink, és elhagytam a családi házat, melyen Aeron örökölt. Az utcán éltem, szükségleteim pedig lopással elégítettem ki. Később megelégeltem az utcai életet, és elvettem egy szegény beteges lányt, aki kis vagyonú családból jött, de mégiscsak volt egy romos házuk. Megszületett Charles, majd pár évvel később végre meghalt az anyja, ránk hagyva a házat.

Hazafelé tartottam, rövid zsákmányszerzési akciómról, de az udvarok mindenhol üresen álltak, az állatokat elzárták, megóvva a hidegtől. Egy árva tyúk, egy pár tojás sem akadt amiből vacsorázhattunk volna, így üres kézzel sétáltam a kihalt utcákon. A város gazdag oldaláról igyekeztem a szegény, nincstelen családok házai felé, ahol a miénk is állt. Gyomrom korogni kezdett, végtagjaim pedig átfagytak, melyen mit sem változtatott volna a fűtetlen szobám. Kezem ökölbe szorítottam, ahogy mindig csináltam, ha indulataim akartam elnyomni.

Hirtelen megálltam a macskaköves holdsütötte járda közepén, ahol ketté vált az út. Az egyik hazafelé vezetett, a másik pedig visszakanyarodott a gazdag negyedbe.

Jól ismertem ezt az utat, éveken keresztül jártam rajta hazafelé. Hiába várt otthon a sötét, penészes pince, büszkén, egyenes háttal lépkedtem végig a városlakók között, hiszen ők csak azt tudták, hogy én is a Silverman család egyik sarja vagyok, akik nagy becsben álltak a városban. Nem véletlen, hiszen apám még ha távoli is, de rokona volt a királynak.

Sokáig meredtem a ködbe vesző kis utca felé, majd hirtelen mindenféle célt mellőzve elindultam a sejtelmes ködbe vesző házak felé. Késő este volt, az előkelőbb rétegek pedig már vagy mélyen aludtak, vagy más városban mulatoztak, így csak szakadt bőrcipőm talpának súrlódása hallatszott a köveken. Agyam nem tudta merre megyek, csakis ösztöneimre és a lábamra hagyatkoztam, melyet mintha nem is én irányítanék, ment a maga útján. Egyszer csak megtorpantam az ismerős ház előtt, melyben ma ikertestvérem, és piszkos kölykei laktak, gazdag családból származó feleségével.

Akár én is élhetnék itt a meleg fűtött szobában,teli kamrával, a családi vagyonnal, egy asszonnyal aki azt csinálja, amit mondok. Ilyen körülmények közt Charlest is könnyebben tűrném, hiszen valahogy mégis tovább kell örökíteni az ágat. Az emberek felnéznének rám, ahelyett hogy lenéző pillantásokat vetnek, amikor meglátnak az utcákon. Aki új volt a városban, vagy nem ismert minket elég jól, néha még szóba is elegyedett velem, aggódva kérdezte, hogy miért vagyok ilyen rongyosan felöltözve, és hogy hogy vannak a feleségem és a gyermekeim.  Válaszra sem méltatom az ilyen embereket, összeszorított ököllel tovább sétálok, de nem sok idő telik el, mire  újra összefutok velük, ekkor már ugyanazzal a lenéző pillantással néznek végig rajtam, mint régi ismerőseink, hiszen tudják, hogy nem az vagyok, akinek gondoltak. És mindez miért? Mert erős vagyok, mert különleges vagyok. Csak azok élhetik túl ezt a világot, akik sosem törnek meg, az olyanok mint én.

Egyre inkább remegett a kezem a dühtől és attól a hatalmas igazságtalanságtól, amely egész életemet végigkísérte.

Jól ismertem a ház minden kis zugát, amely a mai napig egy csöppet sem változott. Tudtam, hogyan nyílik az ajtó kulcs nélkül, és szinte észrevehetetlenül léptem be a sötét, illatos szobába melytől mégis felfordult a gyomrom.

Sáros cipőm hatalmas foltokat hagyott a drága szőnyegen, de nem törődtem vele, egy célom volt; hogy végre igazságot szolgáltassak. Régi, lopott tőrömhöz nyúltam, melyet a város leggazdagabb emberének övéről csentem le évekkel ezelőtt. Markolatán apró drágakövek sorakoztak a tömör aranyba foglalva. Egyik oldalán egy nap, míg a másikon egy hold állt, mely valószínű annak a nemesi családnak a címere, akitől loptam. Amikor a fegyverre néztem, az mindig emlékeztetett arra, hogy ki is vagyok és honnan is jöttem. Nemes vér folyik bennem, velem nem bánhatnak ilyen megalázóan.

Cikázó gondolataim közepette egészen a hálószobáig értem, ahol Aeron és felesége feküdtek. A sötét haj alatt lapuló arc olyannyira hasonlított a sajátoméra, melyet néhanapján a folyó partján megszemléltem, hogy még anyánk sem tudott minket megkülönböztetni. Csendesen, nyugodtan aludtak, mintha itt sem lennék.

Kezem szorosan a tör markolatát ölelte, és az ágy mellé léptem.

– Légy átkozott, elvettél tőlem mindent, nem volt jogod hozzá, ez itt mind az enyém. – suttogtam, mire Aeron mocorogni kezdett. Nem volt ideje felülni, vagy kiáltani, talán fel sem ismerte gyilkosát, hiszen a következő másodpercben a tőr átszúrta a szívét, én pedig mindent ott hagyva, kifelé menekültem a házból. Hallottam az asszony sikolyait és az egymás után meggyúló gyertyák fénye bevilágította az ablakokat, de én mindezzel nem törődtem, csak futottam, egyre messzebb azzal a megnyugtató tudattal, hogy most már minden rendbe fog jönni.

 ***

1. fejezet

A nap legelső sugarai sütöttek be a hiányos zsalun, és kakaskukorékolás zaja járta be az egész farmot. Fáradtan és nyűgösen keltem ki az ágyamból, csakúgy mint minden nap, mióta a nagyimnál lakom. Két hónapja vagyok itt, mióta édesapám meghalt nyár elején. Édesanyám 5 éves koromban elhagyott, a mai napig rejtély a holléte, így a bíróság a nagymamámnak ítélt. Egy hónap múlva töltöm be a 18. életévem, de addig is ezen a kis poros tanyán kell tengetnem a napjaimat. A nagyimmal azóta nem találkoztam, hogy anya elhagyott minket, mintha vele együtt az egész családja cserben hagyott volna, de ahhoz képest a nagymamám hatalmas szeretettel fogadott,mikor megérkeztem. Ennek ellenére úgy tervezem, hogy amint nagykorú leszek, otthagyom a sulit, és az öröklött pénzemből Európai túrára indulok. Kiskorom óta vonzott valami az ismeretlen kontinens felé, el akartam menni innen, és miután bejártam minden országot, kiválasztani a számomra legmegfelelőbbet, hogy új életet kezdhessek.

A nevem Lilian Grey. Egy viszonylag sok lakost számláló városban, Oakvale-ben születtem, és apám haláláig ott is éltem. Hirtelen kellett elszakadnom a családi háztól, a barátaimtól, az öreg, virágokkal teli utcáktól és az iskolámtól. Mindig is szerettem az emberek társaságát, és Oakvale-ben igazán sok barátom volt, de érdekes módon mióta eljöttem, senkivel sem tartom a kapcsolatot, ami nagyon megviselt.

Mivel visszaaludni már nem tudtam, felkeltem a kényelmes ágyból, és az ablakhoz sétáltam, hogy kitárjam a zsalut, és az öreg fába foglalt ablakokat. Kidugtam a fejem, amihez alaposan le kellett hajolnom, nehogy beverjem magam, és magamba szívtam a friss nyár végi levegőt. Magasságom sokszor problémákat okozott, főként kisebb koromban, mikor nőni kezdtem. Koordinációs problémámnak köszönhetően a bútorok sarka és az ajtófélfa jó barátaim voltak. Az utóbbi 5 évben 7 különböző csontomat törtem el, mások által kivitelezhetetlen balesetekben. Egyszer például megpróbáltam feldíszíteni a szobám kis karácsonyi égőkkel, amikor is megcsúsztam a széken, amin álltam, leestem, és eltörtem a karom. A mutatvány közben lerántottam az egész függönykarnist, és még az ablakot is kitörtem. A baleset után 4 napot töltöttem a kórházban, míg helyrerakták a karom,  és sikerült kiszedni belőlem az összes üvegszilánkot, apa mégsem haragudott. Sosem volt mérges rám. Én voltam az egyetlen lánya, akire úgy vigyázott, mint a szeme fényére. Egy 2 szobás kis lakásban éltünk ketten, ugyanabban,  amiben mindig is éltünk születésem óta. Anya elhagyott minket,  de apát sose láttam más nővel. Szeretett bezárkózni a szobájába, néha órákig csak dolgozott. Szerettem a szobájából kiáradó kávé, szivar és a bőr szagot, ami ha nyitva volt az ajtó, elárasztotta az egész folyosót. Néha titokban odalopóztam a bejárathoz,  amíg bent volt, leültem a földre, és hallgatózva élveztem az ajtórésen kiáramló illatokat. Hallgatóztam, de sosem hallottam semmit, csak a papír zörgését, tollsercegést, és a számítógép billentyűzetének megnyugtató kattogását. Az elmúlt 17 év alatt egyszer sem hozta szóba, hogy mivel foglalkozik, nem járt el otthonról, mintha nem is lenne munkája, de pénzben sosem szenvedtünk hiányt. Ez volt az egyetlen rejtély,  amit sose tudtam megfejteni. Mielőtt bement volna dolgozni,  mindig olyan furcsán viselkedett. Sosem kiabált velem, kedves és megértő volt,  még ha rosszalkodtam,  akkor is. Sokszor elmondta, hogy én vagyok az egyetlen pici lánya, de a legutolsó alkalommal valami még a szokottnál is gyanúsabb volt. Egész nap olyan furcsán lézengett a lakásban, gyakran valami bizarr mosoly bujkált a szája szélén és tekintete a távolba meredt, mintha csak álmodozna. Este,  mikor 7 órát ütött az óra és eljött az esti munkájának az ideje,  odajött, megölelt, nyomott egy puszit a homlokomra, majd mosolyogva bevonult az illatos, kopott bútorokkal teli szobába, és sose jött ki többé. Mintha tudta volna,  hogy meg fog halni. Reggel benyitottam a szobába,  és megláttam,  amint a fotelban ül nyitott szemmel, mellkasára csukló fejjel. Halálának okát a mai napig nem tudták megállapítani. De nap mint nap látom a szemem előtt azt a furcsa mosolyt,  ami a szája sarkában ült, amikor átlépte a dolgozószobája küszöbét. Abból a napból nem sok mindenre emlékszem, mintha az egészet valamilyen kábulatban töltöttem volna. A házunkat ellepték a rendőrök, és sárga rendőrségi szalagokkal szigeteltek el mindenkit a bejárattól és az ablakoktól. Engem elvittek, és mikor minden kitisztult, itt voltam, minden civilizációtól elzárva egy farmon. A nagyim tündéri egy asszony, remekül kijövünk egymással, ő az egyetlen társaságom hetek óta.

Augusztus 31-ét írunk, holnap pedig kezdődik az iskola. Nem volt sok választásom a gimnáziumot illetően, ugyanis az egyetlen közelben lévő gimnázium a mellettünk lévő kisvárosban, Woodwellben volt.

Úgy döntöttem, az utolsó szabadnapom pihenéssel töltöm, hiszen az estéim mostanában egyáltalán nem felhőtlenek. Gyakran álmodok különböző emberekről,  akik mintha segítséget kérnének tőlem. Álmomban egy nagy, szürke folyosón találom magam, teljesen egyedül, majd hirtelen furcsa alakok kezdenek felém sétálni a végtelen folyosó messzeségéből. Az álmaim 5 éves koromban kezdődtek, miután anya elhagyott minket. Először csak őt láttam, majd egyre többen voltak, többnyire ismeretlen emberek. Időnként feltűnnek az álmok,  és mindig egy újabb idegen ember arcával kezdődik. Aztán lassan megjelennek körülötte a többiek. Egyre többen vannak mindig. Szemükön látom a kétségbeesést,  és karukkal próbálnak belém kapaszkodni,  de sosem tudnak elérni.  Kiskoromban számtalanszor felsírtam, amikor ilyet álmodtam, mindig féltem az ijesztő, esdeklő emberektől. Mostanában az újabb idegen emberi arc után mindig a szüleimet keresem a tömegben, ami az új jövevény körül keletkezik. Kézen fogva állnak,  és néznek rám,  mint akitől segítséget várnak. Az alakok feltűnése után pár pillanattal mindig felriadok, és utána az álom változó ideig nem jelentkezik. Néha csak pár nap,  de néha hetekbe telik,  mire újabb álom jön egy újabb ismeretlen arccal. Az álmaim apám halála óta egyre sűrűbbek lettek, és nem tudom hogyan tudnék kapcsolatba lépni az álmomban lévő emberekkel. Az utolsó ilyen álmom tegnap este volt. Apát és anyát egymás mellett láttam, mellettük hatalmas tömeg torlódott egy szőke fiatal lány körül. Ahogy végignéztem rajtuk,  nem tudtam volna megmondani,  mi a hasonlóság ezek közt az emberek között, mégis azt éreztem, hogy valami összeköti őket.  Ez nem csak egy visszatérő álom, ez valami más. Tudom, hogy azoknak az embereknek a segítségemre van szükségük, és tudom, hogy segíthetek, de a módját még nem találtam meg. 13 éve szenvedek ettől az álomtól, de sosem szóltam róla apának, sőt senkinek sem. Attól féltem,  bolondnak néznek,  és egy elmegyógyintézetben kötök ki.

Pihenésképp,reggeli után kifeküdtem a kertbe olvasni. Amint kiléptem az ajtón,  megcsapott a liliomfa illata, ami a kert közepén állott. Mellette egy nagy gesztenyefa nőtt egyre magasabbra az ég felé, aminek árnyékába kényelemesen le lehetett ülni olvasni. A fáig macskakövezett út vezetett,  körülötte szinte világított a zöld fű, amit apró vadvirágok leptek el néhány helyen.  A házat kerítés vette körül. Nem volt egy életbiztosítás itt a semmi közepén, mindenféle védelem nélkül. Ezt a kerítést  is akkor csináltatta a nagymamám, amikor anya elköltözött innen. A kert sarkában egy kút állt, amit ma már senki sem használt, így benőtte a futórózsa. Hátul, a ház mögött voltak a szárnyasok, többek közt kedvenc kakasom, aki reggelente kelt. Régebben, amikor még élt papám is, önellátó gazdálkodást folytatott a nagymamám. Akkor még kecskék, tehenek, disznók is voltak a farmon, azonban mióta utoljára itt voltam,  sok minden megváltozott. Nagyapám meghalt, a nagyi pedig nem bírja egyedül ezt a sok munkát, így csak a szárnyasok maradtak meg, illetve néha ültet egy kis zöldséget. Sokat időztem itt a fa alatt, hiszen nem volt jobb dolgom. Az utóbbi két hónapban rengeteget olvastam különböző álomfejtős könyveket,  de sosem tudtam rájönni,  mi lehet az oka vagy a jelentése álmaimnak. A mai nap kivételesen nem ezzel foglalkoztam, egy klasszikust olvastam, Charlotte Brontë-től a Jane Eyre-t. A lapok rongyosra voltak használva. Ez volt édesanyám kedvenc története, és amikor megtanultam olvasni,

 ez volt az első könyv,  amibe belekezdtem. Apa hiába mondta, hogy nem fogom érteni, én csak azért is megpróbálkoztam vele, de az első 20 oldal után letettem, hiszen 7 éves voltam. A könyv legközelebb 14 éves koromban került elő, egy régi, poros könyvkupacból, és amint megláttam, újra belevetettem magam az olvasásba, ezúttal nagyobb sikerrel. Azóta már legalább 5-ször elolvastam, így érthető, hogy úgy néz ki,  mint amit a kutya szájából rángattak ki. Éppen bele voltam merülve a történet bonyolult fonalába, amikor zajt hallottam. Felkaptam a fejem, hiszen nem voltam hozzászokva semmiféle civilizációhoz ezen a vidéken. Csak a reggeli busz ment el délelőtt erre, meg néha egy két autó, de ez most nem busz, nem is kocsi volt. Egy piros biciklis fiú állt meg a kerítés előtt, és szállt le a járművéről. Magas és izmos volt. Fekete félhosszú haja hanyagul lógott bele zöld szemébe. Fekete farmer és egy sötétkék póló volt rajta. Nem láthatott be a kerítésen, így azt sem tudhatta, hogy van valaki a kertben, de ő a lehető legközelebb jött a kapuhoz és bekiáltott.
– Ne haragudj, nem tudnád megmondani merre van a legközelebbi város? Eltévedtem, és már így is késésben vagyok. – hangja mély volt és vidám, nem úgy hangzott, mint aki különösképp aggódik késlekedése miatt.

Óvatosan felálltam,  és a könyvet a puha füvön hagytam. A kerítéshez sétáltam, majd résnyire kinyitottam a kaput.

– Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdeztem halkan, de kissé támadó hangon.

– Ugyan, nem vagyok rablógyilkos, nyugodtan kinyithatod azt a kaput.

– Az összes ezt mondja. – jelentettem ki, de kicsit nagyobbra nyitottam a kaput. – Aztán bejönnek, lepuffantanak,  és kirabolnak.

A fiú nevetett. Nevetése kellemesen hatott a magányos napok után, és én is kicsit jobb kedvre derültem.

– Csak menj tovább az úton. – mondtam neki, feladva gyanakvásom. – Fél óra tekeréssel eléred a legközelebbi várost. Többet sajnos nem tudok segíteni.  – fejeztem be, majd csuktam is volna be a kaput, ha a fiú kezével meg nem akadályozza.

Megijedtem a hirtelen gesztustól, erősebben kezdtem nyomni az ajtót, mire a fiú ismét megszólalt, vidám, érdeklődő hangján:

– Mi dolga akad egy ilyen fiatal lánynak(,) egyedül ezen az isten háta mögötti helyen?

Én is ezzel a jelzővel szoktam illetni a nagyim farmját, de más szájából nem tetszett a sértegetés.

– Úgy tudom késésben vagy – mondtam minél jobban mutatva hogy nem igazán szeretném folytatni a bájcsevejt – nem hiszem,  hogy faggatnod kéne,  miért vagyok itt.

Láttam rajta, hogy megbántottam durvaságommal, de hisz 2 hónapja nem voltam emberek között,  nekem is furcsa, hogy egy korombeli épp itt terem,  és kérdezősködik. Ráeszméltem, hogy ez remek alkalom, hogy kicsit beszélgetni tudjak valakivel, így a továbbiakban igyekeztem kedvesen állni az idegenhez,  és félretenni a magány okozta rossz kedvet.

– Ne haragudj,  ha tolakodó voltam. Én csak azt hittem, hogy szívesen beszélgetnél velem. Olyan kedvesnek tűntél. – mosolygott. – Ide fogok költözni a városba, és gondoltam,  jól jönne egy ismerős a sok idegen között.

Majd megfordult,  és lehajtott fejjel elindult a biciklije felé.
– Várj, – kiáltottam a fiú felé – sajnálom, jó ideje nem volt társaságom. A nagymamámmal élek itt. Holnaptól én is a Woodwell-i Gimnáziumba fogok járni. Biztosan jó barátok leszünk.

A fiú megfordult,  és rám vigyorgott. Ránézett az órájára,  és meglepett arcán láttam, hogy tényleg sietnie kell.

– Hát akkor holnap találkozunk. – kacsintott, felült a biciklire,  és elhajtott.

Jó volt ennyi idő után más ember közelében lenni,  mint a nagymamám. Szeretem őt, de most megérintett az újdonság, a fiatalság szele, és azt vettem észre, hogy gyomrom görcsbe rándul; izgulni kezdtem. Felkaptam a fűben hagyott könyvet, és vidáman rontottam be a szobámba, hogy előkészítsem a holmim másnapra. Örültem, hogy lesz egy ismerős arc az idegen emberekkel teli tömegben. Kikészítettem az új papírillatot árasztó tankönyveket,  és a legcsinosabb szoknyámat, ami a ruhatáramban volt, majd lecsörtettem az emeleti szobámból a konyhába, és segítettem ebédet csinálni a nagyimnak. Dudorászva pucoltam a krumplit a nagyim különleges krumplipüréjéhez, és még a tegnap levágott tyúk tollát is segítettem eltávolítani az ebédnek szánt húsról. Elkerekedett szemekkel nézte ténykedésem, hiszen apám halála óta talán most látott először igazán jókedvűnek.  Megkérdezte,  mi ütött belém, de csak megrándítottam a vállam,  és mosolyogva tovább álltam.

A délután vánszorogva telt el, de amikor beesteledett,  felültem az ágyamba, és elővettem a telefonom, ami itt az egyetlen tájékozódási eszközöm volt. Sosem olvastam a híreket, de ebben a két hónapban rászoktam, és minden este bekucorodtam az ágyba a telefonommal a kezembe olvasni. Egy hír volt csak amely Woodwell-re vonatkozott. Ez is csodaszámba ment, hiszen a kisváros alig volt megtalálható a térképen is, nem hogy valami izgalmas történjen a környékén, így izgalommal telve érintettem meg mutatóujjammal a fekete betűkkel írt címet: „Rejtélyes woodwell-i hullát találtak”.

A felugró képen egy fiút láttam, fekete farmerben és kék pólóban. A többi részlet kivehetetlen volt.  A hulla a földön feküdt,  körülötte rendőrök álltak. A sárga rendőrségi szalagok látványa felébresztette bennem apám halálának emlékét. Megborzongtam a késő esti, nyári szellő hatására, és kalapáló szívvel olvasni kezdtem az apró betűket.

„A woodwell-i rendőrség délután 4 órakor egy fiú holttestére bukkant a város nyugati bejáratánál. A test mellett egy piros, összeroncsolódott bicikli feküdt, de a holttesten sérülés nyomai nem találhatóak, így a szakértők kizárták, hogy a fiú halálát baleset okozta. A tragédia okát sem a rendőrség, sem a mentősök nem tudták megállapítani, többet csak a boncolási eredmények után remélhetünk.  A fiú 18 év körüli, igazolványok nem voltak nála, azonosítani nem lehet. Az áldozat magas, hosszú fekete haja, zöld szeme van . Bárkinek bármilyen információja van, vagy felismeri a képen látható fiatalembert,  kérjük értesítse a woodwell-i rendőrséget.”

A cikket végigolvasva elfogott a pánik. Az emlékek feltódultak bennem,  és könnyezni kezdtem. „A halál okát sem a rendőrség,  sem a mentősök nem tudták megállapítani”. Nem akartam elhinni, ez a cikk nem lehet valós. Biztosan valaki viccből rakta fel. Tudtam, hogy nem gondolkozom reálisan, de abban a pillanatban nem is tudtam volna. A pánik után elfogott a félelem. Mi van,  ha velem is megtörténik az, ami apával és ezzel a fiúval, akivel alig pár órája beszélgettem a kapuban? Mindenkit elveszítek, akivel kicsit is jó viszonyba kerülök. Ki lesz a következő, talán a nagyi? Felálltam, de csak annyira, hogy a telefonom a szoba legtávolibb sarkába száműzzem, mintha az előbbi eseménysor nem történt volna meg. A könyveket és a kikészített ruhám a földre sodortam, majd az ágyra vetődtem,  és ruhástól álomba sírtam magam.

Álmomban ismét a hosszú szürke folyosón találtam magam. A falak kopárak és sötétek voltak, minden olyan baljós és csöndes. Aztán hirtelen a folyosó végén megjelent egy alak, akit több, számomra már ismerős ember követett. Mind ugyanazzal a szomorú és kétségbeesett tekintettel meredtek rám, mintha tudnék segíteni. Fiatalok öregek egyaránt, nemtől függetlenül. Ismét láttam anyát és apát. Fogták egymás kezét. Azonban az arc,  amely legelőször jelent meg a sötétben,  megdöbbentett. A szüleim óta az egyetlen ismerős arc volt,  akit álmomban láttam. Bámultam a jövevény kék pólóját, fekete haját és a szomorú zöld szemű tekintetét, ami olyannak tűnt,  mintha évek óta ismerném, és nem csak egy fél nappal ezelőtt láttam volna először a piros biciklin, a kert előtt.