Cserháti Lenke: Lélekvesztő – Út Calais-ba (részlet)

Az Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

 

TIZENEGY

London, 1653. szeptember 5.

És Reginald Bertram utálatos feje végre a porba hullott.

Eustace Camber elégedetten figyelte, mint bucskázik le az ostoba lázadó barna üstöke a pódium fából tákolt lépcsőin, s fröcsköli be átkozott kék vérével a legelöl bámészkodókat. Cambernak régen volt ilyen jó napja.

Nem várta meg, míg az összeverődött tömeg oszlani kezd, átfurakodott néhány nyakát nyújtogató, cifra kalapos hölgy között, és zsebre vágott kézzel, ráérősen fütyörészve indult a Whitehall palota felé. Egyetlenegyszer sem nézett vissza a Tower Hill-re – az áruló Bertram kivégzése pontot tett az elmúlt hónapok eseményeinek várva várt végére.

Cambernak most már csak egyetlen dolga maradt: megszabadulni a feleségétől.

Ellenállt a kísértésnek, hogy tiszteletét tegye a Romlott Húshoz címzett, kétes hírnévnek örvendő ivóban, és befordult a palota bejáratához vezető széles, macskaköves utcára. Szaporán fellépdelt a vakítóan fehér lépcsősoron, és magabiztos félmosollyal biccentett a felkarjukon vörös szalagot viselő őröknek, akik egy szemrebbenéssel sem adták jelét, hogy viszonozni kívánnák az üdvözlést.

A kinti szikrázó napsütés után a tágas előcsarnok komor lyuknak hatott, kellett néhány perc a szemnek, amíg hozzászokott a benti fényviszonyokhoz. Cambert már régóta nem nyűgözte le az ország elsőinek pazar életvitele, s ennek megfelelően egy röpke pillantást vagy futó gondolatot sem fecsérelt a drága berendezésre. Saját győzelme fölött örvendezve átvágott hát a hatalmas termen, majd hamarosan maga mögött hagyott néhány, már az unásig megszokott vörös kárpittal borított fehér folyosót, és megérkezett ahhoz az ajtóhoz, amely előtt egy hónapon keresztül várakoztatták nap mint nap, mire sikerült elérnie, hogy bebocsátást nyerjen. Az ajtó pillanatnyilag zárva volt, de Camber sokkalta szívesebben várta be itt a megbízóját, mint a lármás, bűzös utcákon.

Nagyjából félóra álldogálás után szapora léptek nesze hangzott fel a folyosó végén, és egy szempillantással később Henry Cromwell fordult be a sarkon, kalapján az idegesítően habos tollak ide-oda libbentek. Mikor megpillantotta Cambert, arcán üdvözült mosoly terült szét.

– Nos – zihálta, miközben élénkpiros ujjasának belső zsebében matatott. – Nos.

Előhúzott egy zöld szalagon fityegő kulcsot, és feltárta irodájának ajtaját. Camber hagyta magát betessékelni, s megállt a kacskaringós mintájú szőnyeg közepén.

– Nos? – kérdezte és igyekezett visszafojtani gúnyos vigyorát.

A lordprotektor nagyságos fivére gondosan becsukta az ajtót, majd színpadiasan megfordult.

– Halott – közölte egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében, mintha csak attól tartott volna, hogy a hóhér elvéti a csapást vagy egyszerűen szabadnapot vesz ki, s emiatt elhalasztják – ha egyenesen el nem törlik – a kivégzést.

Camber bólintott, és sanda pillantást vetett az ablak mellé állított kis asztalka felé, amire egy tálcán Brandy és néhány kristálypohár volt kikészítve. Henry kis késéssel ugyan, de megértette a célzást, és az asztalhoz lépett, hogy először vendégének, majd magának is töltsön az italból.

– Úgy tűnik, győzelmet arattunk, kedves barátom.

Camber figyelmét nem kerülte el, hogy Henry most először szólította így, amióta együtt dolgoznak. Neki nem tűnt föl, hogy barátok volnának, inkább csak amolyan szövetségesek. Neki a puszta megélhetését jelentette ez a nem éppen hivatalos állás, Henry pedig örülhetett, hogy rendelkezésére áll egy ilyen ravasz és tájékozott ember. Camber legalábbis határozottan meg volt erről győződve. Ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy ha Henrynek van egy csepp esze – amire egyébként semmiféle jel nem utalt -, akkor még véletlenül sem bízik meg őbenne. Különben pedig Cambernak teljesen mindegy volt, ki hogyan érez irányában, amíg helyette másokat végeznek ki – s ez a politika ez idáig remekül meg is állta a helyét.

– Bertram tulajdonképpen megírta magának a kivégzéséről szóló parancsot – vont vállat, és jókorát kortyolt a brandyjéből.

Henry fürkésző, ugyanakkor derűs tekintettel méregette a férfit. Talán megérezte, hogy Camber valójában olyan büszke magára az események ilyetén alakulása miatt, mintha csak maga sújtott volna le a pallossal a Tower Hill-en, s a tömeg valósággal megéljenezte volna a precíz, szinte művészi munkájáért. De nem, Henry legfeljebb akkor venne észre ilyesmit, ha írásban az orra alá nyomnák.

– Ne izguljon, megkapja a fizetségét – mondta hirtelen.

Odalépett ahhoz a szekreterhez, amiben – Cambernak már nyílt alkalma megfigyelni – a hivatalos leveleket, parancsokat és egyéb fontos iratokat tartotta. A bútordarabhoz kulcs is tartozott, ami használaton kívül a nagy íróasztal bal felső fiókjában pihent.

A csinos kis bőrerszény, amit Camber hamarosan kézhez kapott, igen kellemes súllyal büszkélkedhetett: elég nehéz volt ahhoz, hogy ne legyen belőle sértődés, de nem túlságosan, ahhoz, hogy Cambernak feltámadjon az évezredekkel – de legalább is néhány hónappal ezelőtt, valahol messze eltemetett lelkiismerete. Az senkinek sem tett volna jót. Leszámítva talán a feleségét.

– Nos, hát – Henry elégedett ábrázata mód felett szórakoztatta Cambert – ezzel is megvolnánk. – Úgy tűnt, már csak azért beszél, mert nem állhatja a szótlanságot.

– Úgy fest – értett egyet Camber, és eltüntette pohara aljáról a maradék brandyt, hátha így palástolhatja pimasz mosolyát.

– Feltételezem, számíthatok a további szolgálataira.

– Miért is ne? – bólogatott Camber. – Mostanság nemigen akad jobb dolgom.

Henry összeráncolt szemöldökkel, majdhogynem bosszúsan nézett a férfira. Alighanem sejtette, hogy Camber tréfál, de hiába, a humorérzék nem volt az erőssége.

– Jól van – mondta nem túl nagy meggyőződéssel. – Jól van. Akkor hát…

Ideje volt indulni. Henry eddig nem tapasztalt előzékenységgel nyitott ajtót előtte, azonban mielőtt ténylegesen útjára bocsátotta volna Cambert, még megkérdezte.

– Mit gondol, meg fog még ez az egész ismétlődni valaha?

Olyan volt, mint egy gyerek, aki képtelen magában tartani a kérdést, amire valószínűleg pontosan tudja a választ, csak hozzászokott, hogy mások megerősítésére hagyatkozzon.

– Ebben egészen biztos lehet – bólintott Camber. – Valószínűleg hamarabb, mint azt gondolná, és sokkal hamarabb, mint szeretné.

Henry zavartan nézett rá, mire Camber észbe kapott:

– Ez nem célzás vagy fenyegetés volt – mondta sietve. – És biztosíthatom, ha bekövetkezik, nekem az ég világon semmi közöm nem lesz hozzá.

Az utcára érve megállapította, hogy már koránt sincs olyan szép idő, mint mikor érkezett, jóllehet alig egy órácskát töltött a Whitehallban. Ez idő alatt az eget egybefüggő felhőfátyol szőtte be, s a szél is fel-feltámadt, meglibbentve a járókelők köpenyét, szoknyáját. Camber egyenesen a Romlott Hús felé irányította lépteit, most már semmi nem tartotta vissza, hogy a délután hátralévő részét kedvenc ivójában töltse.

A pipafüstös, sörszagú kis helyiség egyik aszalánál üldögélve figyelmesen végighallgatott néhány kétes értékű anekdotát, többek között az aznapi kivégzésről. Ezeket Camber igazán érdekesnek találta, s jót mulatott a különböző változatokon. Például volt olyan, aki állította, hogy a hóhérnak csak harmadjára sikerült teljesen átvágnia az áruló nyakát, s az addig könnyek között, fennhangon mocskolta a lordprotektort. Más előadásában Bertram nem hagyta magát, kicsavarta a pallost a hóhér kezéből, s őrült módjára kaszabolni kezdte a közönséget, mígnem valaki ártalmatlanná nem tette egy háztetőről kilőtt nyílvesszővel. Camber azon csodálkozott, hogy nem hozza fel mindjárt valaki Robin of Loxley-t. Egy harmadik variáció szerint sertések tépték szét a holttestet, de akadt olyan is, aki esküdözött, hogy nem is Reginald Bertramot végezték ki.

Camber derűsen hallgatta a kérdés körül kibontakozó vitát, s közben kellemesen becsiccsentett. A negyedik korsó sör elfogyasztása után feltápászkodott, és intett a csaposnak, hogy fizetne.

 

Mikor kilépett a Húsból, már egészen sötét volt, s az eső is szemerkélni kezdett. Hazafelé vette az irányt a kanyargós utcák kusza hálójában, és útja alatt igyekezett lélekben felkészülni az otthoni fogadtatásra, amely aligha lesz melegnek mondható. Camber pillanatnyi, sörszagú emlékezete alapján sohasem volt az.

Mire megérkezett a háza utcájába – ez jóval hosszabb ideig tartott, mint általában, ugyanis valamiért messzire elkerülte a Tower Hill-t –, az eső már nem szemerkélt. Jószerével ömlött. A kopottas előszobában alig hámozta le magáról víztől csöpögő, elnehezült köpenyét, a felesége máris ott termett. Mary Anne esetében általában nehéz volt megállapítani, hogy az adott pillanatban dühös, zaklatott, vagy netán csalódott. Camber ezúttal határozottan úgy érezte, mindhárom egyszerre. Az asszony egy mályvaszín pokrócot csavart magára, s a mellkasa előtt összefont karokkal, szótlanul figyelte, amint férje leküzdi magáról a csizmáit. Rezzenetlen porcelán ábrázata, amely egykor régen… nagyon régen olyannyira elbűvölte Cambert, hogy képes volt elkövetni érte élete egyik, ha nem a legnagyobb baklövését, mostanra igencsak idegesítette. Ahogy minden, amit Mary Anne tett vagy mondott. Hiába, a szerelem előbb vagy utóbb elmúlik.

– Ugye most elégedett vagy? – kérdezte az asszony színtelen hangon. Camber széles mosolyt produkált.

– Teljes mértékben, kedvesem.

Elindult a konyhába, hogy keressen magának valami harapnivalót. Mary Anne követte, makacsul szorítva magára a pokrócot. Megint várandós volt, és Camber biztosra vette, hogy ezúttal is el fog vetélni. Kezdett számára unalmassá válni a dolog.

– A nővérem látni sem bír engem többé!

Mary Anne hangja visszarángatta a gondolatai közül.

– Engem sem, ha ez megnyugtat. Tettem magunknak egy szívességet.

– Hogy mondhatsz ilyet? Alig hiszem el! Reginald a barátod volt!

– Soha nem volt a barátom – szögezte le Camber.

– Azt hittem, időben észbe kapsz – folytatta az asszony. – Le kellett volna állnod, Eustace, amíg lehetett!

A férfi a tőle telhető legőszintébb értetlenséggel nézett rá.

– Ugyan miért tettem volna?

– Édes Istenem, Eustace! Meghalt! Halott, érted?!

– Világosabb nem is lehetne – mosolygott Camber és elfordult, mire Mary Anne stratégiát váltott, igaz, alig hihette, hogy ez hatni fog.

– Egy pillanatig sem gondoltál a gyermekeire?

– Bevallom, nem – felelte közömbösnek szánt hangon a férfi.

– Négy ártatlan kisgyermek maradt apa nélkül – hangsúlyozta Mary Anne. – Az nem jutott eszedbe, mi lesz, ha megszületik a mi gyermekünk?

És tessék, gondolta savanyúan Camber.

– Tudod, hogy nem fog – mondta, és ezt sakk-mattnak szánta.

Még mindig gyakran meglepődött a feleségén. Mary Anne-nek az arca sem rándult, nem sírta el magát, egész egyszerűen elengedte a füle mellett férje kegyetlen megjegyzését, noha tudnia kellett, hogy igaza van.

– Sokáig fog kísérteni a barátod halálának képe – mondta komoran.

– Megmondtam, Bertram sosem volt a barátom.

– Elárultad, és ezt még te sem leszel képes megbocsátani magadnak.

– Tudod is te azt! – csattant föl Camber, és kiviharzott a konyhából, hogy a társalgó befűtött kandallója előtti kényelmes karosszékben foglaljon helyet. – Tudsz is te bármit – morogta maga elé.

Mary Anne hosszú ideig nem szólt semmit, csak állt, mint egy szobor. Camber már bánta, hogy egyáltalán szóba állt a nővel, s nem vonult fel azonnal a hálószobába, amint megérkezett. Mást sem akart, mint egyedül lenni vádló szavak és csalódott tekintetek nélkül. A végtelennek tetsző csöndet végül is Mary Anne törte meg.

– Wardy püspök ma itt járt – mondta hidegen. – Téged keresett.

– Persze, hogy engem keresett.

– Azt mondtam neki, hogy holnap délelőtt elmész hozzá, hogy beszéljetek.

– Remek.

 

EGY

Suffolk 1635. május 31. – 1639. szeptember 5.

Reginald a kúria mögött emelkedő domb tetején hasalt, egy bodzabokor takarásában, s a levelek között kilesve figyelte a régóta elhagyatott épület új lakóit. Nagy munkában voltak, a következő nap végezniük kellett a beköltözéssel, ha nem akarták, hogy a jósolt vihar az udvaron érje a bútorokat és utazóládákat. Vagy tucatnyi cseléd rohangált ide-oda egy csinos, nagykalapos, középkorú asszonyság parancsait igyekezve maradéktalanul végrehajtani, jóllehet, ez cseppet sem tűnt egyszerű feladatnak. A házból kilépett egy fiatal lány, úgy tizenöt éves lehetett, tartása és csipkével díszített öltözéke elárulta, hogy a kúria tulajdonosának, egy az Újvilágban meggazdagodott kereskedőnek a lánya. Lehúzta bordó lovaglókesztyűjét, kisöpörte az arcából szélfútta, szőke haját, és az udvaron parancsokat osztogató hölgyhöz sietett, hogy mondjon neki valamit, amit Reginald nem hallhatott ebből a távolságból. A válasz ellenben már tisztán érthető volt.

– Mégis, hogy érted azt, hogy merre van Sophie? – kiabálta az asszonyság, aki nem lehetett más, mint a lány édesanyja. – Nem hiszem el, hogy már megint elcsatangolt! Esküszöm, a nővéred fog a sírba vinni! Robert! Robert, ideje megnevelned a lányodat! – azzal beviharzott az épületbe.

Ekkor hirtelen valaki kirántotta Reginald karját, amire addig a fiú támaszkodott, s teljes erőből hátra csavarta. Reginald fogai fájdalmasan összekoccantak, ahogy álla a kemény talajnak csattant. Elfordította fejét, de támadója még így is a látókörén kívül esett, miközben erősen szorította a csuklóját. A virágzó bodza illatába szegfűszegé vegyült.

– Ki maga, és miért leselkedik a családom után?

Női hang volt. Reginald a meglepetéstől egy ideig megszólalni sem volt képes, végül mégis csak kinyögte:

– Reginald Bertram, szolgálatára, hölgyem – mutatkozott be.

Továbbra is hiába forgatta a fejét, csak annyit ért el, hogy a válla és az álla után a nyaka is sajogni kezdett.

– Ezzel még csak az egyik kérdésemre kaptam választ, Reginald Bertram – sziszegte az ismeretlen.

– Igaz – ismerte be Reginald. – A szomszédos birtokon lakom, és kíváncsi voltam…

– A húgom után leselkedett? – vágott a szavába erőszakosan a lány.

– Nem, dehogy! Mondom, hogy csak kíváncsi voltam az új szomszé… Várjunk csak! Ezek szerint kegyed Sophie?

Támadója nem felelt, csak bosszúsan fújt egyet, akár egy macska. Reginald ezt igenként értelmezte. Megalázó helyzete ellenére elvigyorodott.

– A birtok úrnője kegyedet keresi. Igencsak zabos. Nem szép dolog elbóklászni!

– Ne gúnyolódjon, Reginald Bertram!

Sophie most elengedte, és hátrébb húzódott, mire Reginald azonnal felült és masszírozni kezdte meggyötört vállát. A lány orcája lángolt, és sértődötten nézett a betolakodóra nagy, kicsit dülledt, zöld szemeivel. Barna haja kócosan meredt a szélrózsa minden irányába, a kalapját elhagyhatta valahol, virágmintás, puffos ujjú ruháját sárfoltok szennyezték. Összességében rémesen festett, és sértődött fintora sem igen javított a megjelenésén.

– Nem állt szándékomban gúnyolódni – hazudta derűs mosollyal Reginald, igyekezve túllépni a rideg tényen, hogy fél mozdulattal ártalmatlanná tette őt egy ránézésre legföljebb tizenkilenc éves lány. Habár kétségkívül nem volt felkészülve a támadásra.

– Takarodjon apám birtokáról! – parancsolta Sophie, és felállt, karba fonta a kezét. Nem húzta ki magát, sokkal inkább dacosan nézett, vézna vállait előreejtette.

– Ne, várjon! – Reginald is felpattant, így már egy fejjel a lány fölé magasodott, ami javított egy keveset meggyalázott önérzetén. – A környéken nem él másik család. Lehetnénk akár barátok is.

Sophie kétkedőn felvonta a szemöldökét, a kukkolás nyilvánvalóan nem tette rá a legjobb benyomást, de Reginald nem adta föl ilyen könnyen.

– Például… Látom, kegyed szeret birkózni. Ha gondolja…

Sophie rezzenéstelenül meredt rá, de az arcát halvány pír öntötte el.

– Szeretnéd, hogy hívjam a házmestert? Jobban örülne, ha ő dobná ki innen? – kérdezte, és Reginald belátta, hogy ezúttal szerencsésebb visszavonulót fújni.

Szándékosan elnagyolt mozdulattal meghajolt, majd hátrafelé lépkedve elindult a dombon lefelé, félútról azonban még visszakiáltott.

– Aztán szépen szedje rendbe magát, mielőtt anyuci színe elé járul, mert így még verés lesz a vége.

Sophie felkapott egy letört faágat a földről, s dühösen Reginald felé hajította, de méterekre elvétette. A fiú nevetve intett, és átszaladt a mezőn egy impozáns kőépület, a Bertram-villa irányába.

A nap további részében a társalgó kényelmes heverőjén terpeszkedett, és olvasgatott. Mire beesteledett, már csaknem végzett Morus Tamás Utópiájával – eredeti, első kiadás, az apja féltve őrzött kincse –, s el is feledkezett a szomszéd lánnyal történt incidensről.

 

Másnap délelőtt úgy döntött, belovagol a közeli városkába, hátha érkezett valami küldemény a részére a bankba. Erre nem volt nagy esély, igaz, a nagybátyja időnként pénzt hagyott számára a vén bankárnál, hogy ennyivel letudja húga elanyátlanodott fiának támogatását. De a városban még így is több érdekes dologra lehetett számítani, mint az apja csöndes birtokán. Ebben nem is kellett csalódnia. Alig szállt le a lováról, hangzavarra lett figyelmes. A főtéren kisebb tömeg csődült össze, s mindenki kiáltozott, valakit biztattak. Reginald átverekedte magát a rikoltozó férfiak és asszonyok sűrűjén, hogy a saját szemével láthassa a viadalt. Egy megtermett férfi küzdött egy jólöltözött, fiatal úrfival, aki – bár tajtékzott az indulattól – szemlátomást nem volt a helyzet magaslatán. Orra betört, és a homloka is felszakadt, de vért köpködve újra meg újra nekiugrott ellenfelének, aki játszi könnyedséggel vágta őt földhöz. Reginald sikoltozást hallott, és megpillantotta az előző nap megismert lányt – aki ezúttal sokkal rendezettebb külsővel mutatkozott – és a húgát, akit Reginald csak látásból ismert.

– Gregory, az Isten szerelmére, megöleted magad! – kiabálta Sophie kétségbeesetten, de az ifjú, aki még ilyen eltorzított ábrázattal is hasonlított rá, úgy tűnt, meg sem hallotta.

Reginald ezért nem kárhoztatta, nehéz másra koncentrálni, mikor éppen péppé verik az embert.

Vele szemben, a küzdőkön túl egy másik, korban hozzá hasonló, vállas fiú figyelte a jelenetet. Öltözete alapján nem volt nemesi származású, mint Reginald, de határozottan ápoltnak tűnt. Egy pillanatra találkozott a tekintetük, majd egyazon másodpercben ugrottak a küzdők közé. Reginaldot nyomban elröpítette a nagydarab férfi lendülő karja, de a másik fiú az első perctől fogva méltó ellenfelének bizonyult, s rögvest lekevert egy hatalmas pofont. A férfi meglepetésében először visszatámadni is elfelejtett, s mire észbe kapott, már a vérző ajkú Reginald is ismét talpra állt, és az idegen fiúval együtt támadásba lendült. Gregory a porban lihegve figyelte még épen maradt jobb szemével megmentőinek hősies küzdelmét. Így, együttes erővel viszonylag hamar megadásra kényszerítették ellenfelüket, s a tömeg az előadás befejeztével pillanatok alatt feloszlott.

Reginald diadalittasan összecsapta tenyerét, annak ellenére, hogy azért őt is rendesen helyben hagyták. Állapota persze nem volt mérhető szerencsétlen Gregoryéhoz, aki végre feltápászkodott a földről. Velük szemben az ismeretlen ifjúnak láthatóan semmi baja nem esett, nem vitás, sokkal ügyesebb verekedőnek bizonyult, mint a másik kettő. Reginald azzal nyugtatta magát, hogy kardvívásban kétségtelenül ő kerekedne fölül.

– Uraim, hálásan köszönöm a segítségüket! – mosolygott Gregory, akit a jelek szerint nem viselt meg különösebben, hogy nyilvánosan szétverték.

Nem úgy Sophie-t és a húgát.

– Segítségüket?! – csattant fel a fiatalabbik lány. – Megmentették az életedet, te tökfej!

Sophie nem szólt semmit, csak csúnyán nézett, hol Gregoryra, hol Reginaldra.

– Ők a húgaim, Sophie, és Mary Anne – mutatta be sóhajtva a lányokat Gregory, mire Reginald illedelmesen meghajolt, a másik fiú biccentett. – Én Gregory Dunken vagyok. Csak a minap érkeztünk ide a családommal – magyarázta, miközben csipkekézelőjével letörölt egy kis vért a szája sarkáról. – Ha volnának kedvesek bemutatkozni…

– Reginald Bertram – hajtott fejet Reginald. – Szomszédok vagyunk.

– Igazán? – ragyogott fel Gregory arca. – Nagyszerű!

Mindannyian a harmadik fiú felé fordultak, aki szanaszét álló, vöröses haja lelapogatásával volt elfoglalva.

– Eustace Camber – mondta egyszerűen, mire Reginald összeráncolta a szemöldökét.

– Camber? Azt hiszem, így hívják apám új intézőjét. Még nem találkoztam vele. Véletlenül nem…

– A fia vagyok – bólintott Eustace.

 

A következő hetekben az idő nagy részét együtt töltötték a Dunken birtokon. Reginald, Gregory és Eustace. A társalgóban vagy a kertben üldögéltek, és végeláthatatlan eszmecseréket folytattak irodalomról, politikáról és a jövőbeli terveikről. Eustace, aki társadalmi helyzetét tekintve kilógott közülük, meglepően művelt és értelmes volt, így világmegváltó értekezéseikben és vitáikban teljesen egyenrangúként vett részt. Témájuk akadt bőven, hiszen jóformán minden téren hárman háromféle véleményen voltak, mégsem kaptak össze, csupán hevesen érvelve igyekeztek meggyőzni a másik kettőt a maguk igazáról.

A beszélgetéseknél gyakran Sophie Dunken is jelen volt, noha ritkán szólt bele, véleményét – mert Reginald egészen biztos volt benne, hogy van neki – megtartotta magának. Többek között ez volt az, amiért Reginald szorgalmazta, hogy a Dunken kúriában találkozzanak, s ne az ő birtokukon, jóllehet az sokkal logikusabb lett volna, hisz nem csak ő, de Eustace is ott lakott. A másik két fiúnak azonban nem volt ellenvetése, kajánul figyelték, hogyan alakul a huszonkét életévének megfelelően magabiztos és arrogáns Reginald és a szeszélyes, élesnyelvű Sophie kapcsolata. Az ifjú Bertram számára külön kihívást jelentett a maga elé kitűzött cél elérése, nevezetesen, hogy megkedvelteti magát a lánnyal, s őt magát kivéve senki figyelmét nem kerülte el, hogy ezalatt valójában ő kezdte erősen megkedvelni Sophie-t.

– Szánalmas vagy! – mondta egyszer Eustace nevetve. – Körülugrálod, mint egy kiskutya, ő meg rád se hederít!

– Nevess csak, de meglátod, halálosan belém fog szeretni – bizonygatta Reginald, mire barátja a fejét rázta.

– Ha valóban így lesz, megeszem a lovamat – jelentette ki vidáman.

– Nincs is lovad – emlékeztette Reginald.

– Majd lesz.

Eustace-nak lett lova. Élelmes módon a Bertram ház szakácsnőjével készíttette el húsos pitéből. És megette. De ez csak bő két évvel a fogadás után következett be, mikor már jóformán elválaszthatatlanok voltak ők hárman.

***

Robert Dunken egyre gyakrabban és egyre idegesebben emlegette a királyt a családja előtt. Alapvetően békeszerető és meglehetősen szabad gondolkodású ember volt egész életében, s három gyermekét is ebben a humanista szellemben nevelte. Az utóbbi időben azonban – kivált, mióta visszatért Amerikából – növekvő ellenszenvvel és indulattal viseltetett az udvar irányában, s ezt egyre kevésbé volt képes titokban tartani. A Dunken-birtokon kívül ugyan igyekezett uralkodni magán, az otthon melegében semmi sem tartotta vissza attól, hogy hangot adjon nézeteinek, még fia barátainak a házban való, szinte állandó jelenléte sem.

Így történhetett, hogy lassan beszivárgott eszmecseréik közé a király kontra parlament és az anglikán egyház kontra puritán törekvések kérdése. Az aktuális politika mind világi, mind egyházi téren mindhármukat érintette valamilyen módon, de csak Dunkenéknél vitathatták meg álláspontjaikat, a Bertram-házban tabu volt mindenfajta politikai, egyház-, vagy királyellenes téma. Vincent Bertramnak nemesi származásán és takaros birtokán kívül semmije sem volt, s jogosan tartott attól, hogy így vagy úgy, de még ezt a keveset is elveszítheti. A felmenői között hercegek és grófok szerepeltek, katolikus hercegek és grófok, s Erzsébet után – éppen emiatt – jócskán lecsökkent a befolyásuk, elestek addig betöltött hivatalaiktól, egyáltalán, az udvar igyekezett megszabadulni tőlük. Az utóbbi években ezzel szemben a király közeledni látszott a katolikus egyházhoz, ami reményre adhatott volna okot. Csakhogy a nép körében ez egyre nagyobb elégedetlenséget és ellenszenvet szított, ami vidéken erősen érzékelhető volt. Érthető tehát, hogy Vincent Bertram igyekezett a végletekig udvarhűnek tűnni, s ezzel párhuzamosan elfeledtetni az emberekkel, milyen felekezethez is tartozik. Soha nem volt hajlandó sem a fiával, sem mással erről a témáról beszélni, s nem tűrte meg az otthonában a politikai szóváltásokat sem. Csendben figyelte, ahogy a parlament egyre inkább háttérbe szorul, s ahogy a puritán mozgalmak fokozatosan bekerülnek a köztudatba. Nem úgy a fia.

Reginald Gregoryéknál csöppent bele a dologba, s hamarosan nem is tudtak másról beszélni, mint hogy mi a probléma, mi lenne a megoldás és az esetleges elbukás következményei. Mindhárman úgy gondolták, majd ők megváltják a világot. De legalábbis Angliát. Ezt pedig hárman háromféle módon képzelték el. Az egyetlen, amiben egyetértettek, az volt, hogy a jelenlegi helyzet tarthatatlan és igazságtalan. Hogy ennek mi az oka? Az már más lapra tartozott. Gregory és Eustace mindketten kálvinisták voltak, igaz, utóbbi nemigen tartotta magát bármilyen felekezethez tartozónak is, de felháborította, hogy az országban egyre terjed a puritánok szervezett félreállítása, s nem valósulhat meg az igazán szabad vallásgyakorlat. Eustace emellett gyűlölte az uralkodót. Ő maga alacsony sorból származott, az apja ügyes elhelyezkedésének és az ő tudásvágyának köszönhetően mégis kiemelkedően művelt és tájékozott volt ahhoz, hogy megalázónak érezze társadalmi helyzetét, s úgy gondolta, a királynak nincs semmije, ami indokolná, hogy uralkodjon fölötte vagy meghatározza, hova tartozik.

– A hatalom csak az ölébe hullott, mert jókor és jó helyre született – hangoztatta, valahányszor idáig jutottak –, de nem tett semmit, amiért joga lenne birtokolni.

Úgy gondolta, Angliát a nép jelenti, s ilyen módon a nép előjoga az ország irányítása, s akkor mindenki érdemei szerint nyerne besorolást, nem jelentene különbséget a születés és a vagyoni helyzet.

Gregory az alkotmányos monarchia intézményét támogatta, s nem a királyi hatalommal volt gondja, hanem a király személyével. Valósággal megrázta, hogy a parlament nem ülésezhet[1], s újabb traumaként élte meg, mikor hallott a canterburyi érsek puritánellenes intézkedéseiről[2]. Emellett – kétségkívül az apja fia – szenvedélyesen ellenezte mind az európai háborúban[3] való részvételt, mind pedig a Skócia elleni harcot[4].

– Jogra megyek – mondta egyik délután, mikor a Dunken-kúria társalgójának nagy asztalánál kártyáztak.

– Emelem a tétet – Reginald becsúsztatott néhány érmét az asztal közepére, majd felnézett barátjára. – Mit mondtál?

– Azt, hogy egyetemre megyek, és jogot fogok tanulni. Én is emelek.

– Azt hittem, apád azt akarja, hogy itthon tanulj – vetette ellen Eustace, és egy mozdulattal mega elé söpörte a téteket.

– Te meg mit csinálsz? – hördült föl Reginald, de Eustace csak elvigyorodott.

– Nyertem – mutatta a lapjait. – Megint.

– Én ezt már unom – Reginald lecsapta a saját kártyáit az asztalra. Eustace Gregoryra nézett.

– Na?

– Az apám bele fog egyezni – mondta Gregory vállvonogatva. – Meg különben sincs sok beleszólása. Már eldöntöttem.

– Mikor? – kérdezett rá Reginald.

Gregory hajlamos volt hirtelen fellángolások nyomán komoly döntéseket hozni. Emellett pedig igen könnyen lázba jött légből kapott ötletektől, s ilyenkor a végletekig képes volt rajongani értük. Rövid ideig. Úgy néhány hétig. Ezek az ötletek rendszerint plátói célokért születtek, s így határozottan szerencsés volt, hogy Gregory ilyetén fellángolásai mindig hamar lelohadtak, és nem végződtek csalódással. Mindezt Reginald és Eustace jól tudták, és már hozzászoktak.

– Néhány napja – felelte Gregory.

– Értem – dünnyögte Reginald. – Aztán minek mész jogra?

– Be fogok kerülni a parlamentbe.

– Te? – Eustace úgy prüszkölt fel, mint egy ló. – Meg aztán milyen parlamentbe?

Gregory sértődötten nézett rá, és nagy levegőt vett, hogy szónoklatba kezdjen az alkotmányosság szerepéről, a rend helyreállításáról és más olyan témákról, amikhez nem értett. Reginald hátradőlt a székén, és ujjait összekulcsolta a tarkóján. Igaz, ami igaz, a parlament az utóbbi években mintha nem is létezett volna, Stuart Károly úgy döntött, Istentől eredő joga van a maga módján uralkodni, s ehhez nincsen szüksége az alattvalói segítségére. Reginald valamelyest értette barátja elhatározását, csak éppen komolyan venni nem tudta. Nem mintha neki magának nem lett volna elképzelése egy igazságosabb Angliáról, amely fölött nem király uralkodik, hanem egy érdemek és szakértelem alapján válogatott testület, de valahányszor belekezdett a részletek ecsetelésébe, a másik kettő lehurrogta.

 

 

[1] I. Károly 1629-től ún. személyi uralmat éptett ki, s tizenegy évig nem hívta össze a parlamentet.

[2] William Laud érsek amellett, hogy nyíltan támogatta Károly egyeduralmi törekvéseit, mindent elkövetett, hogy a puritán (a kálvinizmusból kiinduló protestáns irányzat) gyülekezeteket feloszlassa, és büntetéssel sújtotta azokat a papokat, akik bármilyen módon eltértek az általa jóváhagyott hivatalos rituáléktól. Értelemszerűen nem volt valami népszerű.

[3] Harmincéves háború (1618-1648), aminek során I. Károly egy ízben a katolikus spanyolok támogatójaként lépett föl a protestáns hollandok kárára, amit a szintén protestáns Anglia nem tapsolt meg.

[4] A presbiteriánus (puritanizmus egyik ága) Skócia anglikanizációjára tett kísérletből rövidesen háború robbant ki Károly és a skót egyház, a Kirk között.