Csendes Nóra: Zápor utca – 1. részlet

Egy történetet szeretnék elmesélni. Első lélegzetvételünk óta mindannyian írjuk ezt a történetet, és minden ember halálával emlékek serege merül feledésbe, mintha egy végtelen hosszú könyv egyetlen lobbanással eltűnne… Ha ismernénk ezeket a történeteket, az élet ezer igaz meséjét, ha láthatnánk az apró mozzanatokat, amelyek pillanatok alatt sorsokat alakítanak át, talán nem követnénk el újra és újra ugyanazokat a hibákat.

Szeretném elmesélni az én történetemet.

Az életem semmivel se volt kalandosabb vagy színesebb, mint a legtöbb egyszerű, mindennapi embernek. A történetem sorai nem a csatatéren íródtak, nem távoli, felfedezetlen tájakon, hanem a mezőn, árnyas tisztásokon és eldugott utcákon.

A korról, amiben születtem, a fiatalok nem sokat tudnak. Ha az ötvenes évekről kérdezik őket, talán eszükbe jut néhány homályos kifejezés. Rákosi-korszak, termelőszövetkezetek, beszolgáltatás… de a tankönyvek nem írnak a gyerekekről, akik az iskolából hazajövet szakadt ruhában, zokogva találják az anyjukat a földön. Nem írnak a testvérekről, akik a fagyos, téli éjszakákon összebújnak a sarokban, és a hátukat a falhoz nyomják, mert a túloldalról melegíti a vaskályha, és némán hallgatják, ahogy a másik szobában halkan, recsegve szól a rádióban a Szabad Európa, és Édesapa azt sóhajtja: Ez nem embernek való világ, Anyjuk.

A könyvek nem írnak a gyerekekről, akik voltunk. Pedig a maiak példát vehetnének róluk. Ők tudták, mi tudtuk, hogyan lehet élni egy nem embernek való világban emberként.

Nem voltak babáink. Kötöttünk magunknak, kukoricahajból meg rongyokból, ruhákat varrtunk nekik… Nem hallgattunk zenét, de voltak dalok, amiket mindenki ismert, és voltak tücskök, akik kísértek minket.

A faluban, ahol születtem, nem voltak még nagy betonóriások, csak tanyák, nádtetős házikókkal meg gémeskutakkal. És én hittem, mikor esténként kiültem a szobánk ablakába, és a lábamat neki-nekiütögettem a mészfehér falnak, hittem, hogy sehol a világon nincs még egy olyan gyönyörű ég, mint a mi falunkban.

Furcsa világ volt. A kertben mesebeli tündérek repkedtek pillangószárnyakon, a szomszéd házból viszont beteg hörgés szállt az égbe. A nagyanyám este imádkozni tanított minket, másnap viszont, mikor az utcán Jézusról beszéltem egy bácsinak, azt mondta, nincs Isten.

A nagyanyám különben a legbölcsebb nő volt, akit ismertem. Tudta, hogyan kell egy szakajtó tojásból kenyeret varázsolni, hogyan kell ügyesen gyíkot fogni a réten, és hogy mit kell mondani a templomban. És mikor késő este arra ébredtünk, a húgom meg én, hogy erős öklök verik az ajtót, ő nyomban ott termett. Közénk ült, átkarolt minket, a kezét a fülünkre tapasztotta, mintha el tudná némítani a döngölt padlón csattanó csizmák és siető, riadt léptek zaját, és a kiabálást, ami kísérte őket.

– Ne sírjatok – suttogta ilyenkor -, csak azért jöttek, hogy lássák, derék ember-e az apátok. Na, ne sírjatok. Csitt, ha mondom. Ssss…

Úgy tudott suttogni, mint az eperfák a könnyű esti szélben. És a ráncos, öreg kezei között én is könnyűnek éreztem magam. A saját, ijedt szívdobogásom olyan volt, mint valami távoli kongás. Nem féltem tovább. Az apám derék ember. Ezt mondta mindenki. Én is így gondoltam.

Az apám kántor volt a falu templomában. Vasárnaponként mindig jóval előbb felkelt, nyáron pirkadatkor, télen pedig szürke éjjel. Felöltözött, és kisétált a kertbe. Erzsivel találgattuk, mi dolga lehet ott olyan korán. Kislányként nem értettem, miért áll ott hosszú, hosszú percekig egymagában. Nem tudtam, milyen szép tud reggel lenni a magány. Bár, talán nem volt igazi magány. Egyszerűen csak olyasvalakinek szentelte ezeket a perceket, aki a szemnek láthatatlan.

A faluban egyetlen iskola volt. Hosszú, fehérre vakolt ház, nádtetővel és cseresznyefákkal az udvaron. Nyáron, ha Szuhai bácsi nem vette észre, azt csemegéztük, és felnőttesen köpködtük a magokat.

Szuhai bácsi volt a számtantanár, a magyartanár, és minden más tanár egyben. Az iskolába egy osztály járt, egyetlen nagy, hatévesekből és kamaszokból álló osztály. Elöl a kicsik, hátul a nagyobbak, jobbról a fiúk, balról a lányok. Az első sorban betűzni tanultak, az utolsóban Petőfi verseit mondták föl. Aki nem felelt, az egyenesen, tollal a kezében ült a kemény fapadban.

Síri csendben. Ha valaki megszólalt, vagy súgott, Szuhai bácsi kíméletlenül kimérte neki a körmöst.

Magas, csontos ember volt, a kezében a vonalzó kimérten csapkodott minden lépésnél, vagy baljósan körözött, mint Szuhai bácsi szeme. Mert folyton fel-alá járkált, és meghallott minden moccanást, minden szívdobbanást, minden neszt.

Szigorú ember volt. Féltünk tőle, mint a tűztől. Az első éveinkben a nap végére már fájt a hátunk, annyira igyekeztünk kihúzni magunkat. De a nyolcadik végére megszoktuk, és Szuhai bácsi is engedett. Akkor még nem láthattuk be, de jó ember volt. Nem csak verseket tanított, hanem hazaszeretetet is, nem csak arra buzdított, hogy szorgalmasan tanuljunk, hanem arra is, hogy álmodjunk.

„Ha nincs az embernek célja – mondta mindig –, az olyan, mintha örökké futna, de soha nem érne sehová.”

A fiúk az iskolában katonák akartak lenni, vagy üzemvezetők, a lányok meg városi emberek feleségei. Én varrónő akartam lenni.

A faluban volt néhány varrónő, de én csak egyiküket ismertem. Szuhai bácsi feleségét. Alacsony, fekete szemű, remegős kezű asszony volt, akinek a keze csak akkor nyugodott meg, ha varrt.

A falu végén laktak, egy takaros kis tanyán. Onnan járt be minden nap az iskolába Szuhai bácsi biciklivel, és oda sétáltak ki minden hajnalban a varrónövendékek. Azok a lányok, akiket a szüleik nem tudtak gimnáziumba járatni. Az olyan lányok, mint én.

Sári néni is szigorú volt, de jól bánt velünk.  Nagyon szeretett minket, és engem szinte úgy kezelt, mintha a fogadott lánya lennék. Nem született gyereke, én pedig – habár nagyon szerettem – nem találtam Édesanyámban biztonságot. Az élet meggyötörte, törékennyé és ingataggá tette. Nekünk kellett vigyázni őrá- Sári néni viszont helyette vigyázott rám, és úgy beszélt velem, és úgy adott, úgy kért, ahogy egy anyának a gyerekét kérni kell. Én legalábbis így éreztem. És boldog voltam ott. Szerettem hajnalban egyedül sétálni az ébredő ég alatt, szerettem csendben üldögélni a hófehér anyagok között. Amíg csak az üres, suhogó vásznak vettek körül, el tudtam hitetni magammal, hogy nem csak ez a szoba, hanem az egész világ ilyen tiszta és csendes. Hogy minden szakadást össze lehet varrni.

Június 20.

Új napló. Új fejezet. Egy új korszak az életemben, a változás időszaka, ahol a gimnazista Bogiból főiskolás lesz, a szülői fészket felváltja az albérlet, Kecskemét csendes kis életét pedig lecserélem Pest élő lüktetésére.

Igaz, addig még van egy nyaram. Két hónapig még szabadon lehetek gyerek, és ezt ki kell használnom… Úgy tervezem, rengeteget fogok kirándulni, bulizni, pihenni, és annyit leszek a családommal, amennyi emellett csak belefér.

Nem nagy tervek. Mondhatni közhelyesek, de nem vágyom többre.

Kislánykoromban sokat voltam a nagymamámnál. Tavasszal kiültünk a kerti padra, és hallgattam a meséit. Van egy akácfa az udvarában, mindig lecsíptem egy-egy virágos fürtöt, szétszedtem a szirmokat, és kiszívtam a bibe édes nedvét. Egyetlen apró cseppecske volt csak, de ha behunytam a szemem, egy pillanatig érezhettem a méz ízét.

Mami egyszer azt mondta, ilyen az élet is. Figyelni kell, és néha sokat bajlódni, hogy megtaláld a finom részeket, de ha megvannak, ki kell élvezni minden cseppjüket.

Akkor még nem sokat tudtam az életről, a világom kedves volt és gondtalan, nem sokat értettem hát belőle, de Mami mondta, én pedig úgy éreztem, nagy titoknak lettem a tudója, és mélyen az eszembe véstem a szavait.

Azóta sok év eltelt, ha nem is nőttem fel, de találkoztam már néhány furcsa és szomorú dologgal, és rájöttem, milyen igaza volt. Ki kell évezni az élet minden percét…

Ehhez pedig tökéletes alkalom lesz a nyaralás jövő héten. Van egy nyaralónk a Szentendrei-szigeten. Még a nagypapámtól kaptuk örökségül. Festő volt, és a telken, meg a rajta álló faviskón kívül nem volt semmije, de szerelmes volt a Dunába, az utolsó éveit pedig csak ennek a tájnak szentelte.

A születésem előtt két évvel halt meg, a házat pedig le kellett bontani, olyan szörnyű állapotban volt, de a szelleme belengi a nyaralót, amit a helyére építettünk. A képei a falakon függenek, és ha este kinézek a teraszról, látom, amit ő, a Visegrádi-hegy fekete sziluettjét a távolban, a sötétben a túlparton pislákoló lámpákat, és hallom a víz morajlását… olyankor úgy érzem, ismerem őt.

Különös ember volt. Apu születése után, egy borús napon bejelentette, hogy elmegy. A nagymamám próbálta marasztalni, mert nem értette, nem értette senki, hogy miért, hiszen minden tökéletesnek tűnt, de ő hajthatatlan volt.

A magányt és a hazátlanságot választotta, Mami pedig kénytelen volt ezt elfogadni.

Papa sűrűn küldött leveleket, és támogatást, sőt, néha meg is látogatta a fiát, de Apunak, hiába szerették egymást, soha nem volt igazi apja.

Ennek ellenére meleg hangon beszélnek róla, és szeretik a szigetet, ahogy mi is az öcsémmel. Van benne valami titokzatos, valami csoda… Régen azt hittem, ott lakik a tündér Anyu meséiből, és mikor odautaztunk, átkutattam minden sarkot, minden fűszálat, de nem találtam, csak néhány szentjánosbogarat a sötétben.

Talán nincs ott a tündér, talán csak elbújt, mindenesetre a hely megőrizte a varázserejét. Akármilyen zaklatott, dühös vagy szomorú az ember, ha odamegy, megnyugszik. Talán ezért választhatta nagypapa is ezt az életet.

Ez a nyaralás viszont más lesz, mint eddig.

Anyuék meghívtak két családot, akiket Csongor, az öcsém és én még sose láttuk. Sőt, ők is csak a szülőket ismerik, télen együtt voltak síelni Apu munkahelyének szervezésében, és olyan jól összebarátkoztak, hogy elhatározták, a nyarat is együtt töltik. Legalábbis ezt a tíz napot.

Szerintem elég merész ötlet, főleg, hogy Sáraiéknak három fia van, Hámoriéknak pedig egy lánya és egy kilencéves ikerpár. Nekik is van egy kis nyaralójuk, egészen közel, így csak a Sárai családot kell „befogadnunk”. Elég nagy a ház, ha szűkösen is, azért elférünk, de fogalmam sincs, mi lesz, ha három fiú az öcsémmel kiegészítve beköltözik oda.

A legkisebb, Bálint ráadásul tíz éves, alig fiatalabb Csongornál. És ha Gábor és Gergő, a nagyok felkarolják őket, abból vad dolgok fognak kisülni. De Gábor, úgy hallottam, tizenkilenc éves, Gergő pedig talán már huszonhárom is elmúlt, úgyhogy ez azért nem valószínű.

Gáborra kíváncsi vagyok. Azt hallottam, röplabdázik, elég komolyan, és csak egy évvel idősebb nálam.

Talán még egy barátnőt is szerzek. Hámoriék lánya, Zsófi tizenhét éves, és állítólag igazi művészlélek. Ha ez így van, biztos megleszünk, elrajzolgatunk majd…

Az ikrekről beszéltek a legtöbbet. Azok alapján, amit hallottam, biztos bájosak. Egy fiú, egy lány, Samu és Dorka, elevenek, cserfesek és közvetlenek.

Tehát elég sokszínű a társaság. Kíváncsi vagyok. Már csak három nap!

Augusztus 21.

A nyár úgy eltűnt, mintha csak egy pillantás lett volna. Nem sokat túráztam, alig buliztam, és szinte nem is pihentem, de ez volt a legeslegeslegcsodálatosabb nyaram, elképzelni se tudok jobbat. Olyan színes volt, amit a legügyesebb festő se tudna lefesteni, olyan szép, hogy azt nem lehet leírni egyszerű szavakkal.

Minden pillanatot a lelkembe véstem, olyan mélyen, hogy soha ne felejtsem el. Ha megpróbálnék mindent leírni, talán sose fejezném be a történetet, de annyira túlcsordulok az emlékektől, hogy azt nem tarthatom magamban.

A történetem tehát Június 23-án, egy tikkadt nyári napon kezdődött, mikor háromórányi, kényelmetlen út után végül megérkeztünk a Szentendrei-szigetre, és elfoglaltuk a nyaralót.

Boldogan nyugtáztam, hogy semmi se változott: a minden oldaláról nyitott sütögető házikó, a borostyánnal borított téglafal, a bokrok és a fák, amik a kertet vadregényes dzsungellé varázsolták, minden olyan barátságosan ismerős volt, a terasz kőlapjai még mindig ugyanolyan szürkék és melegek a napsütésben, és a házikó az udvar sarkában még mindig olyan tiszta, fehér volt, mint az emlékeimben.

Ezt a házikót szeretem a legjobban. Négy tömzsi oszlop tartja, közöttük három alacsony, vastag kőfal húzódik, amit padnak használunk. Egy rozoga szék és egy kis asztal van csak benne. A kert szélén áll, az egyik oldala mellett öt méteres szakadék tátong, hiszen a telek sokkal magasabban fekszik, mint a folyó. Aki ezen az oldalon kinéz a védőkorlát mögül, olyan érzése támad, mintha lebegne.

Tizennégy éves koromban egyszer kint aludtam ebben a házikóban. Azon a nyáron nagyon szerelmes voltam egy Soma nevű, fekete szemű fiúba, és gyűjtöttem az olyan regényes-romantikus élményeket, mint a szabadban éjszakázás. Úgy terveztem, róla ábrándozok majd elalvás előtt, miközben a csillagokat nézem a tető alól… Végül nem sikerült, mert felhős volt az ég, Soma pedig azután se vett észre, azt viszont megtanultam, hogy a reggel a legmelegebb nyári este után is elég hűvös és nedves, és hogy a legvastagabb strandolós polifoam se helyettesíthet egy igazi ágyat. Egy ideig vacogva tűrtem, de aztán győzött a kényelem, és visszasompolyogtam az ágyamba.

A szobám az emeleti folyosó végén bújik meg. Kicsi, fehér, a bútorzat csak egy ágyból és egy asztalból, meg egy szekrényből áll, de a kilátás a hátsó kertre nyílik, a borostyánnal benőtt falra, ami előtt egy régi pad van, és egy vadszilvafa áll az ablakom alatt. Ha kinyitom, a szobából is elérem a szilvaszemeket.

Az első nap békésen telt. Lazítottunk, Anyuval kifeküdtünk a teraszra napozni, délután pedig besétáltunk a faluba.

Sáraiék hat óra körül érkeztek meg. Apu már javában készülődött az esti sütögetéshez, kötényben fogadta őket, én éppen festegettem, mint utólag kiderült, kék és narancssárga foltokkal az arcomon mutatkoztam be nekik.

Ági alacsony, szőke hajú, mosolygós nő, a kézfogása meglepően erős. Zolival, a férjével rögtön felajánlották, hogy tegeződjünk. Zoli magas, őszes hajú, komoly, de meleg tekintetű férfi. Egy pesti kávézót vezet.

A legkisebb fiuk, Bálint pont olyan, mint az anyja: szőke hajú, kék szemű, enyhén duci kisfiú, aki rögtön megtalálta a hangot Csongorral, annyira, hogy közös szobába költöztek.

Gábor nagyon hasonlít Zolira: kreolbőrű, fekete hajú, fekete szemű fiú. Egyedül a mosolya Ágié. A tekintete nyílt, vidám, a vonásai frissek, finomak, az alkata erős, a mozdulatai fürgeséget árasztanak.  Első pillantásra megkedveltem.

A bátyja, Gergő nagyon hasonlít rá, de fél fejjel magasabb, a vonásai, férfiasabbak, a szeme pedig barna színű. A mosolyát nem láttam, meg se szólalt egész este, az egész lénye álmatagságot árasztott, és közvetlenül a vacsora után eltűnt.

Mi még sokáig maradtunk a sütögetőnél. Gábor félig nekem, félig Anyunak mesélt a röpis élményeiről, hogy hogyan lett válogatott, hogyan nyerte meg az első fontos meccsét. Amit mondott, nagyképűnek tűnhetett volna, de ahogy mondta, abból éreztem, hogy ő ezt nem gondolja akkora teljesítménynek, amihez már szerénység kell.

­­– És hogy bírod azt a sok edzést a suli mellett? – kérdeztem, miután lenyeltem az utolsó korty kólámat.

– Hát, nem egyszerű… főleg, mikor még gimibe jártam, és reggeli edzés volt, utána meg faktos óra, azt elég nehezen viseltem. Össze is szedtem pár négyest emiatt – úgy mondta, mintha legalábbis kettese lett volna év végén. Ha még lett volna kóla a számban, biztos félrenyelem.

– És te hova mész tovább? – kérdezte, mielőtt még nyíltan felháborodhattam volna. A váltás kicsit erős volt, hirtelen nem is tudtam értelmesen válaszolni.

– Pestre, felvettek egy…hmm… – elég nehéz lenne elmagyarázni, milyen is az az iskola, ahova járni fogok. Tulajdonképpen a művészet áll a középpontban, de nem képzőművészet és nem is iparművészet, rengeteg benne a média, a reklámgrafika, de akár turizmusra is szakosodhatok, mert mindenből van benne egy csipetnyi. Az előadásokon legalábbis ezt mondták. De azon az estén túl fáradt voltam, és túl hirtelen jött a kérdés, hogy mindezt kifejthessem.

– Egy művészeti iskolába – feleltem végül.

– Tényleg? – felelte, de közben a lámpa körül repdeső szúnyogokat figyelte  – Klassz!

– Ja… mondjuk nem lesz egyszerű munkát találni.

– Én nem aggódom miattad – jegyezte meg hátra dőlve. Felhúztam a szemöldököm, mire folytatta:

– Elég talpraesett lánynak tűnsz.

– Köszi – feleltem elpirulva. Nem tudtam eldönteni, tényleg bóknak szánta-e, de jólesett.

– És neked mik a terveid? – kérdeztem kíváncsian.

Tűnődve nézte a sütögetőben pislákoló parazsat.

– Amíg még fiatal vagyok, ki akarok próbálni mindent – a mindent szót kihangsúlyozta – aztán, ha már meguntam a pörgést, veszek egy nagy házat valahol délen, és a családommal töltöm megfáradt éveim – a szemében különös fény csillogott, és a szája sarkának állásából sejtettem, hogy kicsit többet tervez.

– Jól hangzik – feleltem mosolyogva.

– Most legalábbis ez a terv. De nyitott vagyok az újításokra is…

A vigyorában volt valami csibészes, ami önkéntelenül is mosolyra fakasztott.

Egy ideig még beszélgettünk. A mondataink könnyű kis papírcsónakokként úszkáltak az éjszaka tavában. A mozdulataiból, és a tekintetéből frissesség és nyíltság áradt, órákig hallgattam volna a szavait, de elnyomott az álmosság, így kikászálódtam a székből, és egy ásítást elnyomva jóéjszakát kívántam.

– Szép álmokat! – felelte mosolyogva. Szokatlan volt ezt egy szinte idegen fiútól hallani, de örültem neki.

Boldogan feküdtem le abban a szilárd hitben, hogy az elkövetkezendő napokban remekül fogjuk érezni magunkat.

Másnap reggel egy csillogó, kék színű autóval megérkezett a Hámori család, hogy megcáfoljanak mindent, amit a nyaralástól és tőlük vártam.

Kati és Péter jóval fiatalabbak Anyuéknál. Engem emlékeztetnek kicsit az amerikai filmek tökéletes párjaira. Szinte látom Katit, ahogy egy elegáns villa teraszán fekszik egy napágyon, lakkozza a körmeit, bordó haján megcsillan a napfény, Péter pedig kivisz neki egy szivárványszínű koktélt aztán csobban egyet a medencéjükben… Ettől függetlenül nagyon kedvesek, viccesek és lazák. Olyannyira, hogy képesek egy „a kis elevenek!”- felkiáltással elintézni, hogy az ikrek leverik a nappaliban a villanyt, mert nem elég nagy az udvar, labdázni a nappaliban kell.

Samu és Dorka különben tényleg nagyon aranyosak. Okosak, nyíltak és közvetlenek. Megfelelő neveléssel értékes emberekké válhatnának.

Zsófi, ő egy külön kategória. Mint kiderült, művészi beállítottsága abban mutatkozik meg, hogy égő vörösre festi a haját, erős sminket használ és saját tervezésű, kifejezetten lenge ruhákat hord. Egy évvel fiatalabb nálam, de sokszor úgy éreztem, bizonyos dolgokban lemaradok tőle…

Az első közös délelőttünkön elmentünk a boltba sört venni Apuéknak. Odafelé jól elbeszélgettünk, panaszkodtunk a kistesókról, aztán szóba jött Budapest, aminek örültem, mert mióta kiderült, hogy ott fogok tanulni, minden információt magamba szívtam, ami Pesttel kapcsolatos.

Zsófi és Gábor mindketten odavalósiak. Egymás szavába vágva lelkesedtek a szórakozóhelyekért vagy szidták a közlekedést, én pedig, élmények híján lassan kicsúsztam a beszélgetésből.

Visszafelé már másról beszéltek, amihez végre hozzá tudtam szólni, de legtöbbször csak hümmentettek rá, és folytatták, mintha ott se lennék. Nevettek, csipkelődtek, mintha évek óta ismernék egymást, én pedig csalódottan követtem őket, és amennyire tudtam, lemaradtam, hogy legalább ne tűnjön olyan szánalmasnak, ahogy utánuk kullogok.

Zsófi nem zavart, de Gáborról ennél többet képzeltem.

Befordultam egy sikátorba. Valószínűleg észre se vették.

Ezt az utat csak én ismertem, és előbb hazajutottam, mint ők.

– A többiek hol vannak? – nézett rám meglepetten Apu, mikor becsuktam magam mögött a kaput.

– Nem tudom, még meg akartak nézni… valamit – hazudtam.

Ági rögtön aggódni kezdett.

– Mi lesz, ha eltévednek? – kérdezte, és talán csak a keserűség miatt hallottam a hangjában a vádat.

– Gabi tizenkilenc éves – nyugtatta Zoli –, szerintem megoldja. Különben pedig Zsófi ismeri itt a járást.

Felvonultam a szobámba, és elterültem az ágyon.

Általában könnyen találok barátokat. Igaz, általánosban nem voltam valami népszerű, de gimiben szinte mindenkivel el tudtam beszélgetni, és szereztem néhány jó barátot… Igaz, kellett hozzá egy kis idő, nem nyílok meg két perc után, de azért pár nap alatt kialakultak a dolgok. Ez viszont elég rosszul kezdődik.  A saját nyaralónkban érzem idegennek magam a többiek között… Mindenkinek megvan itt a maga kis köre, még az ikrek és az öcsémék is összebarátkoztak, az egyetlen magányos ember rajtam kívül Gergő, de hogy vele két mondatnál többet beszéljek, az kizárt.

Egész délután így fortyogtam magamban, és minden egyedül töltött perc csak igazolta, hogy nem hiányzok senkinek.

Késő délután volt már, amikor Anyu benyitott.

– Mi van veled? Egész nap nem is láttalak – jegyezte meg, miközben leült az ágyam szélére – Nem jössz ki?

– Nem hiányzok én onnan – feleltem komoran.

Meghökkenten nézett rám.

– Ne mondd már, ott van Gabi meg Zsófi, biztos szívesen beszélgetnének veled…

– Anyu, Gabit és Zsófit szerintem az se izgatná, ha kiugranék az ablakon – dörmögtem.

– Hát, ha itt kuksolsz egész nap és a semmi miatt duzzogsz, akkor tényleg nem. De nekem azért hiányoznál. Na, gyere le szépen!

Így hát lekullogtam a sütögetőhöz, és lehuppantam egy műanyag székbe. A felnőttek viccei lassan elvonták a figyelmemet az önsajnálatról, és nemsoká és is velük nevettem.

Apu halat sütött, és mikor a társaság nekilátott a vacsorának, hosszú csend ereszkedett ránk. Néhányan behunyták a szemüket, az arcukon szétolvadt az élvezet.

Aztán a szavak visszatértek az ajkaikra, és egymással versengve dicsérték a fűszerezést, a mártást, a köretet, a hal állagát és még ki tudja, mi mindent, Apu pedig elégedetten vigyorgott. Már egy hónapra előre eltervezte a nyaralós menüt, még bevásárlólistát is írt, ami nála nagy szó… Szinte jóllakott a bókokkal.

Az a rengeteg étel mind elfogyott, jól teletömtük magunkat, utána pedig hosszú ideig csak ültünk, kellemesen jóllakva, a beszélgetés hol felizzott, hogy lenyugodott a felnőttek között.

A kistesók hamar felélénkültek, rövidesen ott is hagytak minket. Gabi és Zsófi kuncogva sutyorogtak, teljesen kizárva a külvilágot. Gergő a sarokban ült, a fél fülében fülhallgatóval. Eddig ahányszor láttam, mindig zenét hallgatott. Aprókat bólintott, és a távolba bámult.

Bele kellett törődnöm, hogy az én társaságom a szülők lesznek.

Annyira egyébként nem volt rossz. Csendben üldögéltem közöttük, és hallgattam a történeteiket. Péter bejárta a fél világot, és sok izgalmas sztori rejtőzött a tarsolyában, ami legtöbbször vicces csattanóval végződött.

Már este tíz körül járhatott, mikor a kicsik visszatértek. Csongor odaszaladt hozzám.

– Gyere bújócskázni! – kérte csillogó szemmel.

– Nagy vagyok én már ahhoz… – legyintettem.

– De légyszi, gyere, négyen nem izgalmas…

A szemem sarkából láttam, ahogy az ikrek Gabiéket, Bálint pedig Gergőt győzködte.

– Naaaa… – könyörgött Csongor.

Nem is emlékeztem már rá, mikor bújócskáztam utoljára, és igazából tetszett az ötlet, de nem akartam még jobban leégni a többiek előtt.

Gabi és Zsófi is vonakodtak, Gergő viszont beadta a derekát, mire Gábor is beleegyezett. Talán rivalizálásból, talán büszkeségből.

– Na jó… – sóhajtottam. A kert a legjobb terep a bújócskához, és abban is reménykedtem, hogy talán sikerül visszatalálnom a társaságba. Hagytam, hogy Csongor kézen fogva elcibáljon.

Ez a bújócska kicsit más volt, mint a többi. Nem számoltak benne, hanem egy fogó próbált meg megtalálni valakit, és ha elkapta, az illető átvette a szerepét. Nehezítésképpen csak ő futhatott, nekünk pedig időnként kötelező volt helyet változtatnunk.

Felhős éjszaka volt, csak sötét foltokat láttam. Kénytelen voltam az emlékezetemre hagyatkozni. Halkan lépkedtem a bokrok között. Egészen beleéltem magam a játékba, még a szívverésem is felgyorsult kicsit.

Kiskoromban a bújócska volt a kedvenc játékom. Az otthoni udvarunk nem túl nagy, és szinte lehetetlen jól elrejtőzni, de mikor feljöttünk a szigetre, sokszor áthívtuk a helyi gyerekeket, és hatalmasakat játszottunk. Szinte mindig ránk sötétedett, amit nagyon élveztem. Az udvart én ismertem a legjobban, ha ügyesen helyezkedtem, megtalálhattam azokat a helyeket, ahonnan mindent láttam, ugyanakkor engem nem látott senki. Szerettem néha kivonni magam a játékból, beleolvadni a sötétségbe és hallgatni a fákon neszező madarakat…

A falhoz simulva haladtam előre. A ház teljes sötétségbe burkolózott, ha valaki odanéz, nem láthatott volna, én viszont rögtön észrevettem a felém közeledő alak sziluettjét. Próbáltam csendben elosonni, de fölbuktam valamiben. Nagyot estem és hallottam, ahogy sietve indul a hang irányába. Elvesztettem a fejem, a szabályokra fittyet hányva futni kezdtem és beugrottam az első bokor mögé, ami az utamba került.

Alighogy a falnak vetettem a hátam, egy kéz tapadt az ajkaimra.

Megfagyott az ereimben a vér.

A fogó két lépésre állt tőlem. A szívem majd’ kiugrotta helyéről, és nem kaptam levegőt.

Az a pár másodperc egy örökkévalóságnak tűnt. Végül a hoppon maradt alak továbbállt, a kéz lecsúszott a számról, én pedig mélyet sóhajtottam.

– Bocsi – suttogta a sötétség –, csak nem akartam, hogy leleplezz…

A hangja, amennyire hallottam, mély volt, a tenyere pedig fiús. Valamelyik Sárai fiú rejtőzött mellettem. Abban reménykedtem, Gábor az.

– Mióta vagy itt? – kérdeztem fojtott hangon.

– A játék eleje óta.

– De időnként helyet kell változtatni, nem?

– De – felelte röviden.

– Akkor ez csalás – mondtam, és igyekeztem a hangommal is érzékeltetni, hogy mosolygok.

– A kicsik így is élvezik… Különben nem akarok végig itt maradni, csak elég fáradt vagyok ehhez a játékhoz.

– Hogyhogy?

– Tegnap, mielőtt elindultunk, versenyen voltam. Már régóta készültem rá, és eléggé leszívott.

Elvigyorodtam.

– És hogy sikerült?

– Jól. Harmadik lettem, és továbbjutottam az országos döntőbe.

– Gratulálok! – feleltem elismerően.

– Köszi… Elég izgulós volt, tíz órakor kezdődött egy budai suliban, mi meg Pesten lakunk, úgyhogy felkeltünk hétkor, hogy biztos odaérjünk, de belefutottunk egy útlezárásba, a terelőút pedig teljesen bedugult, és végül tíz előtt öt perccel estem be, gyakorolni se tudtam…

– Hát igen, a pesti közlekedés… – feleltem mosolyogva.

– Katasztrófa – sóhajtott, majd hozzátette – ha majd megtehetem, tuti lepattanok valami nyugisabb helyre… Tényleg, te mikor jössz föl?

– Szeptember elején akarok felköltözni. Legalábbis így tervezem, de még nem találtunk albérletet.

– Azt alaposan meg kell gondolni. Én sose laktam albérletben, de egy haverom kifogott egy elviselhetetlen főbérlőt… Egy elvált nő volt, és a srácnak bejött, hogy bevásárol neki, még mosott is rá… aztán egy reggel puszival ébresztette. Képzeld el, milyen fejet vághatott szegény gyerek, mikor arra pattant ki a szeme, hogy egy ötven éves nő vastagon rúzsozott ajkai cuppannak a fejére…

Kuncogni kezdtem. A jelenet szörnyű, és egyszerre nagyon nevetséges volt.

– Persze, itt már azért kezdett gyanakodni. Aztán egy nap valamiért be kellett mennie a nő hálószobájába, és megtalálta a saját, eltűnt boxereit, az ágyban meg a pólót, amit már hetek óta keresett. És a nő pont akkor ért haza. Mikor ott találta a srácot a hálószobában, kezében a ruháival, az arcán meg azzal a mély rettenettel… Na mindegy, elég hülye sztori… – kicsit zavarba jöhetett, de mindegy is volt, hogyan végződik a történet, mert már így is rázkódtam a nevetéstől, olyan mulatságosan adta elő.

– Azóta visszasurrant Keszthelyre – folytatta, miután kinevettük magunkat – és csak fecskét hord.

Ez már sok volt, még a hasam is belefájdult a nevetésbe.

– Hát ezt észben tartom… – nyögtem ki, mikor már tudtam beszélni.

– Helyes – felelte, majd sóhajtott egyet. – Egyébként miért pont Pest?

– Nagyon sokat gondolkoztam, mi lenne a legjobb – vallottam be. – Rengeteg iskolát találtunk, de mindig ugyanaz a kérdés jött elő. Biztos, hogy művészettel akarok foglalkozni? És őszintén szólva nem tudtam. Fogalmam sincs, hogy elég tehetséges vagyok-e, és egyáltalán, melyik ágát válasszam, és honnan tudjam, hogy meg fogok-e élni ebből?…

– Ez ismerős – vágott közbe –, majdnem ugyanezeket a köröket pörögtem végig én is. Egy csomó dolgot csináltam, sportoltam, olvasgattam, énekelgettem… rengeteget kattogtam rajta, mi legyen, de végül maradtam a hegedűnél.

Ez meglepett. Gábor hegedül? Vagy Gergő?…

Egyikükhöz éppen úgy nem illett, mint a másikukhoz. A hegedű komoly hangszer, finomságot sugall. Mindig is szerettem a hangját, de akiket eddig láttam játszani rajta, mind zárkózott, érzékeny és merev emberek voltak, semmi közük nem volt a Gáborhoz hasonló, élettel teli, nagyvárosi srácokhoz, még kevésbé a Gergő féle üres fejű, kócos rock-katonákhoz, akik úgy fejezik ki az egyéniségüket, hogy egy hosszú tincset hagynak a hajukban, hogy állandóan a szemükbe lógjon, mint neki.

– Mikor kezdtél játszani? – kérdeztem. Most már tényleg kíváncsi voltam.

– Hét éves koromban  – felelte. Ezzel nem kerültem közelebb.

– Pár évig jártam zenesuliba, de folyton kritizálták a tartásomat, meg a vonókezelésemet, a darabok halál gázak voltak, a szolfézshoz meg hozzá se nagyon tudtam szólni. Persze, tudok szolmizálni, nagyjából vágom a hangnemeket, de a klasszicista művek felépítése kicsit se hatott meg. Úgyhogy majdnem otthagytam, aztán találkoztam egy igazi művésszel… Egy haverom konyított kicsit a gitárhoz. Sokat csöveztünk az utcán, zenélgettünk… Soha nem gyűjtöttünk többet pár ezresnél, de legalább élveztük. És egyszer odajött hozzánk ez a bácsi. Kiderült, hogy prof  a Zeneakadémián, és bejött neki, amit csinálunk. Felkarolt, és rádumált, hogy jelentkezzem. Az elméleti részt majdnem bebuktam, de végül felvettek.

– Gratulálok! Akkor most… – nem tudtam hogy befejezni. Bármit mondok, kiderült, hogy fogalmam sincs, kivel beszélek. Szerencsére folytatta.

– Leléptem. Nem nekem találták ki. Szerintem a zenét nem lehet tanítani. Az vagy jön, vagy nem. Szóval… van egy bandánk, azóta együtt nyomulunk… Na és, te mióta festesz?

– Honnan tudod, hogy festek? – kérdeztem meglepetten. Ez nem következik egyenesen a művészi tervekből.

– Hát, mikor először láttalak… – megköszörülte a torkát – Gondolom, előtte festettél, nem? Mert festékes volt az orrod, meg a füled…

Felnevettem. Jó megfigyelő volt.

– Az oviban kezdtem rajzolni, ott nyertem az első versenyemet. Azóta nagyjából félévente változott a véleményem, hogy művész akarok-e lenni, vagy sem. Remélem, többször nem gondolom meg magam.

Halkan felnevetett.

– Én is remélem.

Kérdőn néztem felé, de mikor rájöttem, hogy nem láthatja az arcom, egy „hmm?”-mel is alátámasztottam az érdeklődésem.

– A világban sose lesz elég művész. És te pont erre az életre való vagy, látszik a szemedben…

– Ezt még sose mondták… – feleltem, és örültem, hogy nem látja az arcom.

– Különben meg nem kell a legjobbnak lenned. Ha csak azért feszíted magad, hogy mindenkit lekörözz, annak semmi értelme. Én mondjuk tudom, hogy sose leszünk híresek, de szeretem csinálni, és amíg vannak páran, akiknek bejön, és akik honorálják is, addig boldogan játszok.

Amúgy meg szerintem a művészetben nincs olyan, hogy „jó” vagy „rossz”. Mindig lesznek, akik utálni fogják, és akik rákattannak arra, amit csinálsz. És ha mindenki dicsér, azt jelenti, jellegtelen vagy.

Döbbenten hallgattam. Amit mondott, pontosan úgy gondoltam én is, épphogy csak nem öntöttem még szavakba. De nem tudtam volna ilyen tisztán összefoglalni, főleg nem késő este, egy idegennel beszélgetve… Aki mellettem ült, nem csak vicces volt, hanem okos is.

– Persze, ez csak elmélet. Mondani könnyű, de mikor az embert lehúzzák, nem sokat ér – tette hozzá. – Én is képes vagyok hetekig rágódni rajta, ha valaki rosszat mond a játékomról, ha jogos, ha nem.

– Ezzel én is így vagyok – feleltem –, főleg, ha Apuéknak nem tetszik. De nem tudok mit csinálni, mert általában nem a részleteket támadják, hanem, hanem… a kép magját, amin nem tudok változatni, mert…

– Mert az te vagy – segített ki.

– Pontosan! – vágtam rá, mielőtt meglepődhettem volna, hogy kitalálta a gondolatom.

– És ez a baj az egésszel – mondta –, mert ha mondjuk lehurrognak, mert rossz jegyet viszel haza, vagy nem tetszik, ahogy kinézel, vagy amivel az idődet töltöd, azzal is nehéz mit kezdeni, de ha azt kritizálják, amit alkotsz… mintha azt mondanák, nem kellesz.

– Ezt most a szüleidre érted?

Nem felelt rögtön. Néhány másodpercig hallgattunk.

– Általánosságban mondtam.

A fekete csend hosszúra nyúlt közöttünk. Nem mertem kérdezgetni, mert féltem, hogy túl érzékeny területet érintek, ő pedig talán elgondolkozott a mondottakon.

Próbáltam kitalálni, ki lehet ő. Kedves volt, vicces, de nagyon érett, saját gondolatokkal. És zseniális szóhasználattal. A suttogása pedig barátságosan meleg volt, úgy beszélt, mintha folyamatosan mosolyogna. És amit mondott, értékes volt, és őszinte.

Akármilyen szimpatikus volt, Gábort nem gondoltam ilyen okosnak. Ilyen komolynak pedig végképp nem. Gergőről pedig nem tudtam elképzelni, hogy van humora, vagy hogy egyáltalán tud értelmesen beszélni.

Gábortól soha nem hallottam olyan szavakat, mint a mellettem ülőtől, Gergőtől viszont egyáltalán nem hallottam semmit… A hegedű pedig mindkettőjüktől nagyon távol állt.

A szögletben, ahol elbújtunk, teljes volt a sötétség, és abból, aki mellettem ült, nem láttam többet, mint egy-két halványszürke vonalat, amit a beszűrődő fény festett az arcára.

De ahogy tovább beszélgettünk, és mesélt a barátairól, az otthonáról és a zenéről, egyre jobban megszerettem őt, a mosolygós hangját, az okos szavait, ahogy kifújta a levegőt… és egyre kevésbé érdekelt, kiben csalódok kellemesen.

Egészen elfeledkeztem a játékról, de egyszerre valakinek a lépteit hallottuk közeledni. Egyenesen felénk jött. Megrémültem, mi lesz, ha hallott minket, ha megtalál, és akkor vége a beszélgetésnek…

Átkarolt, magához szorított és lehúzta a fejemet. Olyan kicsire húztuk össze magunkat, amilyen kicsire csak tudtuk.

A fogó mellettünk állt. Hallottam a ruhája susogását, ahogy kinyújtotta a kezét. Az ujjai centikre voltak vállamtól.

Még jobban összebújtunk. A homlokunk összeért, a lehelete meleg fuvallatocskákban szállingózott a térdemre.

Pár pillanatig megmeredve ültünk, aztán az alak leeresztette a kezét, és odébbállt. Megvártuk, amíg a léptei elhalnak a fűben, és egyszerre kifújtuk a levegőt.

Elhúzta a karját. A mozdulat túl gyors volt egy simogatáshoz, de a normálisnál sokkal, sokkal lassabb.

Nem húzódtunk el egymástól. Éreztem a lélegzetvételét.

– Ez közel volt – suttogta.

Még mielőtt válaszolhattam volna, felkapcsolódott mögöttünk egy villany, sárgás fényt szórva a fákra, a bokrokra és a mi vállainkra is.

Fájt a szememnek ez a hirtelen világosság. Hunyorogva néztem rá. A kép egyre tisztult, lassan kirajzolódtak a finom vonásai, a férfias arccsontja, az átlagosnál hajszálnyival erősebb állkapcsa, és az a jellegzetes orr, amit az apjától örökölt.

Talán sejtettem, de mikor a saját szememmel láttam, nem akartam elhinni, hogy aki mellettem ül, az Gergő, a szótlan, Gergő, ez a magának való különc…

A mélybarna szemek leolvasták az arcomról a döbbenetet.

– Mi az? – kérdezte mosolyogva. Nem is láttam még mosolyogni. A száját kicsit jobbra húzta, az arcán egy kis gödröcske bújt meg, amitől ösztönösen én is elmosolyodtam.

– Semmi, csak… máshogy képzeltelek…

– Hogy?

– Nem is tudom… – feleltem tétován. Nem mondhattam meg az igazat, de sose voltam jó a hazudozásban.

– Nem kéne ilyen gyorsan ítélnünk… Én például egész más vagyok kipihenten. De én is másnak gondoltalak.

– Milyennek? – kérdeztem kíváncsian.

– Hát… azt hittem, olyan vagy, mint az öcsém. Olyan, aki hajszolja az életet, mintha csak egy nap lenne, és közben elfelejti, hogyan kell megbecsülni az igazi értékeket.

– Van benne valami – feleltem beismerősen.

Csak most láttam meg, hogy egy zsinór lóg ki a bal füléből.

– Te most is zenét hallgatsz?!

A villany lekapcsolódott, újra elöntött minket a sötétség.

– Kéred a másik felét? – kérdezte Gergő suttogó-mosolygó hangja, és már éreztem is az ujjait a kezemen. Egy pillanatra melegség futott át rajtam, mint mikor az embert meglegyinti a langyos esti szellő.

Elvettem a fülhallgatót, és a fülembe nyomtam. Indított egy új számot.

Egyszerű kis dallam volt, egy gitár húrjai pengtek a fülünkben, finoman, mint mikor egy nyári zápor cseppjei kopognak a faleveleken.

– Hm… ez szép… – mondtam halkan. Nem válaszolt.

Csak ültünk a bársonyos sötétben, a lelkünket ugyanaz a zene töltötte meg, és arra gondoltam, bárcsak örökké tartana ez a játék.

A zene véget ért, új szám következett, kicsit karcosabb, tisztább, de még Gergősebb.

Legalább egy óráig ültünk így, ha jött valaki, közelebb húzódtunk, de sose húzódtunk el.

Egyszerre felkapcsolódott a kinti villany, és Gábor alakját pillantottuk meg. Egy másodperccel azután vett észre minket, hogy Gergő talpra ugrott.

– Hát ti meg mit csináltok itt? – kérdezte megrökönyödve, miközben Gergő segített felállni.

– Bújócskázunk – felelte. – Rosszul csináltuk?

– Már vagy fél órája vége van. Titeket kerestünk.

Zavar ült az arcán, és talán düh.

A sütögetőnél már csak Anyu és Ági ültek.

– Késő van. Ideje lefeküdni – szólt Anyu, de éreztem, hogy ennél többet is fog mondani, ha lehetősége nyílik rá. Jó éjt kívántunk, és elindultunk befelé.

Gergő követett minket.

– Ácsi, Gergely! – szólt utána Ági – Gyere csak, beszélgessünk kicsit.

Nem mertem visszanézni.

– Aggódtunk! – csattant fel Anyu, miután az ajtó becsukódott mögöttünk. – Miért nem válaszoltatok, mikor kerestünk?!

– Nem is hallottuk! – feleltem. – Zenét hallgattunk… bújócska közben – tettem hozzá Anyu kérdő tekintetére. Sóhajtott.

– Nem tetszik nekem ez a Gergő – jegyezte meg.

– Mert nem ismered.

– Te biztos nagyon jól ismered két nap után – vágott vissza Anyu – Na jó, elég. Menj aludni.

Így ismertem meg Sárai Gergőt.