Csendes Nóra: Zápor utca – 3. részlet

Korábbi részek

Hidasi Sámuel Sári néni keresztfia volt. Az apját, Sári néni testvérét két évvel azelőtt elvitte egy fekete Pobjeda elbeszélgetésre. Azóta nem látták. Sámuel bátyja tartotta el a családot, de pár héttel azelőtt megnősült, és az anyját is magukhoz vették. Sámuelnek is felajánlották, hogy lakjon velük, de ő úgy döntött, inkább a Szuhai családnál telepedik meg egy kis időre. Így került a falunkba.

Mindezt a lányoktól tudtam meg, varrás közben. Kérdezgették Sári nénit, némelyikük Sámuellel is beszélt egy-két szót. Én nem.

Nem szólhattam hozzá.

Mikor a lakodalom estéjén visszatértem a házba, a bőröm szinte viszketett a szúrós tekintetektől. Nem voltunk sokan, és az ünneplők közül Sámuelen kívül nem hiányzott senki.

Édesanyám felállt, karon ragadott, és kivezetett a konyhába. Két asszony éppen a töltött káposztát rakta nagy tálakba, de ahogy megláttak minket, eltűntek.

– Hol a pokolban voltál?! – csattant fel Anyám.

– Kimentem levegőzni – feleltem lehajtott fejjel.

– Fél óráig levegőzöl? Sötét éjszaka?!

A cipőm orrát bámultam. Vizes fűszálak tapadtak rá.

– Ide figyelj – hadarta Anyám, és közelebb lépett. – Jó lányok este nem járnak ki. Férfiakkal végképp nem.

– Én nem…

– Hallgass! Szégyent hozol a családra és magadra, hát nem látod? A Piszkár felesége rögtön sutyorogni kezdett, ahogy meglátott! Örülhetünk, ha nem kötnek össze azzal az alakkal.

– Sámuellel? – felvontam a szemöldököm. Hiszen csak aznap ismertem meg.

– Ha meglátlak vele – zihálta Anyám –, vagy akárki más, ha látnak vele, elvesztjük a becsületünket. Nekem nem lesz rossz lányom.

– Nem vagyok rossz lány! – vágtam a szavába.

Arrafelé csak kevés lányra mondták, hogy rossz. De akikre igen, azok nem sokáig maradtak a faluban. Az olyan lányok – akik el-eltűntek esténként, vagy férj nélkül született gyerekük – legtöbbször elköltöztek vagy elbujdostak. Egyszer az egyikük kútba fojtotta magát, de erről nem volt szabad beszélni.

– Remélem, hogy nem vagy – mondta Anyám. Fájt az a „remélem”. – De vele akkor se mutatkozhatsz.

Keserveset sóhajtottam.

– Nem fogok.

Ő is sóhajtott.

– Szerencse, hogy apád nem látta.

Apám már akkor a zenekar mögötti sarokban ült, mikor kimentem. Ez azt jelentette, hogy csúful berúgott.

Jó ember volt, és becsületesen élt, soha nem vert se minket, se anyámat, de az italt nagyon szerette. A pap majdnem ki is rúgta emiatt, de nem akadt nála jobb kántor. Igazság szerint nem akadt semmilyen kántor, így apám maradhatott, és ihatott kedvére. És olyankor nem érdekelte semmi. A lakodalmas kalandom pedig szerencsére később se jutott a fülébe.

Ettől függetlenül nem beszélhettem Sámuellel. Pedig elég sűrűn találkoztunk, én ott varrtam, ahol ő lakott. Köszöntünk egymásnak, ő mosolygott, én lesütöttem a szemem.

Szép mosolya volt. Ha láttam, a pirkadat jutott eszembe.

Egyik reggel éppen Szuhaiék felé tartottam, mikor találkoztunk. Ő is a faluból jött. El se tudtam képzelni, mi dolga volt ott olyan korán.

– Jó reggelt! – mosolygott rám.

– Jó reggelt – motyogtam.

Egy ideig engem nézett, miközben sétáltunk.

– Maga haragszik rám? – kérdezte végül.

Megráztam a fejem.

– Akkor miért nem szól hozzám?

Nem feleltem. Néztem a pusztát. Ébredeztek a tücskök a bokrok alatt.

– Nem lehet – mondtam, egészen halkan.

Megállt. Értetlenül bámult rám.

– Nem lehet?

Megráztam a fejem. Egy ideig a szoknyámat nézte, aztán elindultunk. Az első pár lépést együtt tettük meg, de aztán, mintha csak megbeszéltük volna, egyikünk kicsit jobbra, másikunk kicsit balra tért ki, én kicsit gyorsabban, ő kicsit lassabban. Mire a Szuhai tanyára értem, már nem is láttam.

Leültem az asztalomhoz, az ablak mellé, és kinéztem. Nem volt ott. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, és elővettem a megkezdett munkámat. Egy férfiinget varrtam éppen, már kész voltam az ujjaival. Következett a vállrész.

Sári néni fel-alá járkált közöttünk. Ellenőrizte, hogy mindenki jól halad-e, van-e cérna, nem koszolódott-e el egy vászon se.

Mikor mellém ért, hosszan nézte az inget.

– Tiszta munka – mondta kedvesen, és végigsimított a vállamon. – Nem sok mindent tudok már tanítani neked… – tűnődve követte a kezemet, én pedig a szemem sarkából várakozón néztem rá. – Jól van, varrjál csak – mondta szelíden, és továbbállt.

Szerettem benne, hogy mindenkihez van jó szava. Legalább ennyi, ha nincs mit mondani. Éreztem, hogy szeret.

Miután kiment a szobából, egy ideig csend volt. Aztán az egymás mellett ülő lányok beszélgetni kezdtek, utána pedig énekelni. Sorban választottunk egy-egy dalt. Így ment ez minden nap. Éneklés közben gyorsabban szaladt az idő.

Mikor rám került a sor, elgondolkoztam. A kedvenc népdalom nem volt valami vidám, sőt, inkább szomorú. A szövege akkor még nem jelentett sokat, de szerettem a dallamát.

Indulj el egy úton,

Én is egy másikon,

Hol egymást találjuk,

Egymásnak se szóljunk.

 

Aznap először értettem, és akaratlanul elpirultam.

Belépett Sámuel. Mintha csak erre a pillanatra várt volna, megállt a fal mellett, és hallgatta a második versszakot.

Aki miket meglát,

Mit fog az mondani?

Azt fogja gondolni,

Idegenek vagyunk.

Nem néztem fel. Gyorsabban húztam ki és bújtattam be a cérnát, igyekeztem úgy tenni, mintha nem venném észre.

Idegenek vagyunk,

Szeretetbe tartunk.

A cérna összegubancolódott. Sámuel leült a sámlira, velem szembe, és nézte, ahogy kicsomózom.

A lányok összesúgtak. A varrószoba a mi birodalmunk volt, férfi soha nem tette be oda a lábát. Szuhai bácsi se.

A csomó sehogy se akart kioldódni. A kezeimet megremegtette a rájuk szegeződő tekintet. Látni akartam, mi van az arcán, hogy mosolyog-e azon, amit művelek, vagy lehet, hogy nem is ide néz…

Felpillantottam, és a tekintetünk találkozott.

Mintha még láttam volna, hogy elmosolyodik, aztán lesütöttem a szemem. Rántottam egyet a csomón, és megkönnyebbülésemre kiegyenesedett a cérna. Nem kellett elvágni. Sári néni haragudott a felesleges vágásért, úgyhogy mi se szerettük.

Sámuel egész délelőtt ott ült. Délután elment, de másnap visszatért, és egy-egy órát elücsörgött bent. Segített Sári néninek ide-oda vinni az anyagokat és a kész ruhákat, levenni a cérnát a felső polcokról, vagy visszatenni oda az ollókat. És ha nem akadt dolga, csak ült a sámlin, hallgatta az éneket, és nézett.

Borzasztó volt. Nem tudtam figyelni, az öltéseim girbe-gurbák lettek, elfelejtettem a gyűszűt, megszúrtam az ujjam, leejtettem a tűket. És nem néztem rá. Legfeljebb, ha nem vette észre. És az arckifejezése napról napra változott. Kezdetben nyílt volt, és kíváncsi, mint egy kisfiúé, de minden nap egyre reményvesztettebbé vált. Szürke lett a tekintete, mint a homok, ha fölötte felhők kúsznak a nap elé.

Nem értettem, miért alázza meg magát. Hogy mire jó ez, naphosszat ülni egy csapat vihogó lány között, és olyan képet vágni, mintha a világ összes keserűségét belézárták volna.

Egy hétfői délutánon odalépett hozzám. Már éppen menni készültem, a sálamat akasztottam a nyakamba.

Már csak hárman voltunk lányok a szobában. Sötétedéskor el kellett indulnunk, ha látni akartuk a hazafelé vezető utat. Nem voltak még arra lámpák.

– Mit varr? – kérdezte.

– Inget – feleltem kurtán.

– Kinek?

– Aki megveszi.

Vizsgáló tekintettel nézett rám. Az arca fölött oszladoztak a felhők. Komoly volt, de nem szomorú.

– Én megveszem.

– Magának nagy.

Elmosolyodott.

– Maga tényleg szeret vitatkozni.

Ez még nem is vita – akartam mondani, de ezzel csak megerősítettem volna.

Győzött. Elmosolyodtam, de gyorsan elfordultam, és a kabátomért nyúltam.

– Hazakísérem – mondta, mire megráztam a fejem. A két lány, egyikükkel egy utcában laktam, éppen akkor léptek ki a küszöbön. Sutyorogtak és kuncogtak. Nem szerettem őket, de akkor jobb lett volna, ha maradnak még.

Sámuel is vette a kabátját.

– Kérem, ne – szóltam rá szigorúan.

– Ezen az úton nem jár senki – felelte. – Nem lát senki.

– De én nem is beszélhetek magával! – fakadtam ki. Felrántottam a kabátom, és kisiettem. Utánam szaladt. Megragadta a karom.

– Nem kell beszélnie – mondta –, csak hallgasson meg. Csak a kútig hadd menjek magával!

Néztem az arcát. Kicsit szeplős volt, de csak közelről látszott. És olyan kérőn nézett rám a csillogó avar-szemeivel, ahogy addig soha senki.

Sóhajtottam és bólintottam.

Elindultunk. Szeles este volt, a sárgás-zöldes égen gyorsan úsztak át a sötétkék fellegek. A poros levegőben szénaillat lengedezett.

– Az apámat – szólalt meg – két éve elvitte az ÁVÓ. Sokat beszélt, olyan helyeken is, ahol inkább hallgatni kellett volna. Nekem mindig azt mondta, hogy az összes embernek megvan a maga igazsága. Viszont csak egy örök igazság van. És az okos ember igyekszik e szerint az igazság szerint élni.

Szünetet tartott. Ránéztem. A szél összeborzolta kicsit a haját. Dióbarna haja volt, amit elfésült a homlokából, de most a tincsek elszabadultak, és pimaszul a szemébe lógtak.

– Szerintem maga okos – folytatta. – Az pedig, hogy az anyja, vagy az apja, vagy bárki más megtiltsa magának, hogy valakivel beszéljen, akivel maga semmit nem csinált, és akiről senki semmi rosszat nem tud mondani, szerintem igazságtalanság.

– Ez így van – feleltem, mire meglepetten nézett rám. – De egy okos lány attól függetlenül, hogy igazuk van-e vagy sem, szót fogad a szüleinek.

Megállt.

– Akkor le kell mondanom a társaságáról – mondta szomorúan, de a tekintetéből látszott, csak arra várt, hogy megcáfoljam.

– Sajnos igen – feleltem, és nem tudtam, miért, de én is elszomorodtam.

Sámuel nem erre a válaszra várt. Most már tényleg csalódottan nézett.

– És ha csak ezen az úton kísérném el? Ezt nem látná senki. Szót fogadna a szüleinek, de igazságos is lenne.

A szeme pajkosan csillant. Ügyesen csűrte-csavarta a szavakat, én pedig el akartam hinni, hogy igaza van. Hogy ez nem csak az ő igazsága.

– Jól van. De csak a tanyától a kútig – feleltem.

– És a kúttól a tanyáig – tette hozzá. – Reggelente.

Nem lehetett nemet mondani neki. Nem is igazán akartam. Jó volt vele lenni.

– Szóval mióta varr? – kérdezte jókedvűen, mikor újra elindultunk.

– Tizennégy éves korom óta. Szuhai bácsi gimnáziumba akart küldeni, de a szüleimnek nem volt elég pénze… Úgyhogy inkább beadtak Sári nénihez. Édesapám azt mondja, ez a tudás kézzel fogható, nem holmi ákom-bákom varázslat.

Felnevetett.

– Mintha a saját apámat hallanám!

– Maga se járt gimnáziumba?

– De jártam. Abban az évben végeztem, mikor őt elvitték. Utána be kellett volna állnom a honvédséghez, de Anyám kimentett valahogy. Nem volt egyszerű, a katonaság elől szinte lehetetlen mentséget találni, de szüksége volt ránk otthon. Úgyhogy se a honvédséghez nem mentem, se dolgozni. Most viszont eljött az én időm – bohókás mozdulatot tett, amitől megint mosolyognom kellett.

– Csak nyárra maradok itt – folytatta –, András bácsi azt mondta, elkél majd egy segítő kéz az aratáskor, addig meg segítek, amit tudok.

– Sári néninek vásznakat pakolni? – kérdeztem egy csepp gúnnyal, mire elvigyorodott.

– Azt is. És ellenőrizni, hogy a diákjai elég szorgalmasak-e.

– És azok?

– Többnyire. Igaz, sokakat zavarba hoz, hogy felügyelet alatt állnak. Például a lányok a hátsó asztalnál, állandóan vihognak.

– Ne aggódjon, ők máskor is mindenen vihognak – feleltem, és a két fiatal lányra gondoltam, akik hátul ültek. Szomszédok voltak, és szinte mindenkibe beleszerettek már a faluban. Engem nem érdekeltek a történeteik, de hangosan mesélték őket, hogy mindenki hallja, és folyamatosan nevetgéltek közben.

– Ezt jó hallani – felelte Sámuel. – Bár azt még mindig nem tudom, miért mutogatnak folyton felém.

Elvigyorodtam. Lehet, hogy ő volt a legújabb kiszemeltjük.

– Talán csak emlékeztetik egymást, hogy szorgosan kell varrni, mert Sámuel figyeli őket – mondtam, mire felnevetett.

Friss, gyöngyöző nevetése volt. Ha az ember ilyet hall, egy pillanatra elhiszi, hogy a világban nincsen semmi rossz.

Sokat nevettünk azon az úton. Furcsa volt, mert nem tartoztam a nevetős lányok közé. Nehezen lehetett megnevettetni, Sámuelnek viszont sikerült. Talán mert nem akart vicces lenni. Nem mondott szándékosan semmi mulatságosat, egyszerűen jött belőle. És volt benne valami könnyedség, amitől én is könnyebbnek éreztem az életet.

Túl hamar értünk a kúthoz.

– Jó éjszakát – mondta, és rám mosolygott.

– Jó éjszakát – feleltem, aztán sarkon fordultam, és elindultam. Nem néztem hátra, de úgy képzeltem, sokáig állt még ott.