Csendes Nóra: Zápor utca – 2. részlet

Előző részlet

A tizennyolcadik tavasz, ami rám köszöntött, hűvös volt, és fényes. Olyan, amiben az ember még fázni is szeret. A napfény gyengéden simogatta az arcunkat, a szél óvatosan kócolta a lakodalomba igyekvő lányok varkocsait.

A falu kicsi volt, és ha valaki férjhez ment, mindenkit meghívtak. A Somogyi Klára esküvője pedig különösen nagy alkalom volt, mert Somogyi Klára egy nagyvárosi kereskedőhöz ment férjhez. Elköltöztek, és mikor néha-néha visszajött látogatóba, csodájára járt az egész falu.

Más volt a ruhája, mint a miénk. Finomabb, színesebb. A haja lágy hullámokban ringott az arca körül. A szája pirosabb volt, a szempillái feketébbek, és fülbevalót viselt, meg csillogó, lakkozott cipőket. Addig még sose láttam olyat.

Büszke nő lett, és ha hazajött, úgy illegette-billegette magát, mintha egy páva szállt volna le a galambok közé.

De ez később történt. Azon a tavaszon, az esküvője napján éppen olyan vidéki lány volt, mint mi. Ült a vadszilvafák alatt, a menyegzői asztalnál, szemlesütve, csendes boldogsággal, ahogy egy rendes, falusi menyasszonyhoz illik.

Azon a hétvégén virágoztak éppen a vadszilvafák. A fejünk fölött szikrázó kék eget rózsaszín virágok pettyezték, a csirkepörköltbe rózsaszín szirmok hulltak, a zenekar pezsgő muzsikájába méhdongás vegyült.

Az illatos virágok között hullatta a szirmait a szerelem.

A lányok aznap valahogy sűrűbben pislogtak, és hangosabban nevettek. Ide-oda ráncolták a virágos szoknyákat, és suttogtak, elpirulva, férfineveket. A férfiakét, akik éppen bort ittak, vagy beszélgettek, vagy esetleg éppen táncba kértek valakit.

Akkor még éltek a nevek, Kormos József, Nagy János, Lakatos József, egy másik János, Máték, Istvánok… ma már ősz öregemberek, vagy nincsenek is. És aki hallja a neveket, sárga fotók kopott világában fogja elképzelni őket, papírbőrrel, barna zakóval, fekete kalappal. Öreg tekintettel. Mert ilyenek a fotók. Mindig szigorúan néztek rajtuk, ez volt a szokás.

Pedig ugyanolyanok voltak, mint a mai fiúk. A legtöbbje zsivány, bohókás suhanc volt, és a szemükben szinte soha nem csillant komolyság.

A ruháik régiek voltak, talán a szavaik is, de az ereikben, ahogy a mieinkben is, pezsgett a fiatalság. Csillogtak a tekintetek, dobbantak a szívek. Mi is éltünk.

– Nézd csak, angyalom – suttogta izgatottan egy Anna nevű lány, mikor leült mellém. Mindenkit angyalomnak hívott, pedig ez már akkor is réginek tűnt.

– Az az ember ott, látod?

– Kit?

– Azt ott! – mutatott türelmetlenül az ajtó felé.

– Látom.

Az ajtó mellett magas, vékony férfi állt. A kalapja finom árnyékot húzott az arcára. Zsebre tett kézzel támaszkodott az ajtófélfának. Dióbarna öltönyt viselt, és inget, mint mindenki más, de a mozdulatain látszott, hogy nem idevalósi. Fürkésző tekintettel nézegetett körbe, és a pillantása sehol nem pihent sokáig.

– Na? – kérdezte Anna.

– Mi na?

– Ismered?

– Nem.

– A Szuhai rokona, azt mondják – mondta Anna, de olyan titkos lelkesedéssel, mintha csak valami elrejtette kincsről beszélt volna. – Sámuelnek hívják. Hidasi Sámuel, azt mondják. Idejött nyárra.

Bólintottam. Várakozón nézett rám.

– Na, hát nem mondasz semmit?

– Mit mondjak? – kérdeztem türelmetlenül.

– Tetszik-e, vagy sem?

Nem szerettem az ilyen kérdéseket. Mit érdekli az Annát, tetszik-e?

– Nem – feleltem kurtán.

Anna sóhajtott, és megcsóválta a fejét.

– Látom már, hogy sose mész férjhez!

Rávillantottam egy szigorú tekintetet, mire felnevetett. Én is elmosolyodtam.

Hamar beesteledett. A lépések óvatossá váltak, mert nem tudták, hová érkeznek, a tekintetek ellustultak, nem lehetett már elcsípni őket. Az arcok elsötétültek, a nevetések összeolvadtak az éjszakával.

Segítettünk összepakolni az asztalokat, mások bent tologatták odébb a bútorokat, beköltözött a rögtönzött zenekar is, és folytatódott a lakodalom.

Ahogy múltak az órák, a mosolyok egyre szélesebbek lettek, a kiáltások pedig egyre hangosabbak. Borgőzös zene lüktetett, Pataki vonója néha lecsúszott a húrokról, máskor meg a harmonikás szundított el a sarokban, de egy pohár bor után még vidámabban játszott.

Dobogtak a lábak a döngölt padlón, pörögtek a virágos szoknyák. Én is táncoltam, majdnem egész este. Kérő kérőt ért, Édesanyám pedig aggódó tekintettel ült a szoba szélén, a padon, a többi asszony között. Sötét ruháikban, szigorú kendőikkel a fejükön olyanok voltak, mint a téli varjak a háztetőn.

Figyelték, ki hogy nyúl a lányaikhoz. Ha bárki keze lejjebb csusszant volna két centivel, vagy ha egy kicsit is közelebb hajolunk egymáshoz, hirtelen túl késő lett volna, és ideje indulni.

De nem történt semmi ilyesmi. Tudtuk, mit lehet, és mit nem. Akik mégis meg akarták szegni a szabályt, nem a szobában tették.

Éjfél körül járhatott már, mikor végre pár nélkül maradtam. Kihasználtam a lehetőséget, és kisurrantam a házból.

A küszöbön majdnem beleütköztem egy fekete hajú, szürke zakós férfiba. Pataki, az öreg prímásunk fia volt, és kicsit se hasonlított az apjára. Ahogy rám nézett a komoly, kék szemeivel, egy pillanatra azt hittem, táncba hív, vagy megkérdi, mi dolgom kint, és akkor nem menekülök. De Máté nem volt beszédes teremtés. Igazából soha nem is hallottam beszélni. Aznap este is szó nélkül elengedett maga mellett.

Az este még nem búcsúzott el a téltől. A hideg szellő belekapaszkodott a hajszálaimba, végigsimított a kipirult arcomon.

Veszélyes dolog kimelegedve állni a márciusi éjszakában, de nem érdekelt. Jól esett, hogy a tüdőm megtelik friss levegővel.

Ahogy a zihálásom csillapodott, meghallottam a benti zenével keveredő sóhajtásokat.

Valamivel arrébb, a ház tövében, két sötét alak állt. Egymást ölelték. Őket nem érdekelte a szabály.

Nem akartam hallani őket, és a zenét sem. Csendet akartam, összeolvadni a fekete éjszakával.

A kiszűrődő fény sápadt fényt festett a rózsabokrok leveleire, de a mögöttük húzódó kert koromsötét volt. Mintha a földi világ csak a csillagos ég kerete lett volna.

Falun más a csend, más a sötét. Néha még most is kisétálok a kertbe, ha nem tudok aludni, de az éjszakai városban még az árnyékba is bekúszik az utcai lámpák permetfénye, a csendbe pedig belezümmögnek a távolban elhúzó autók. Kevesebb a csillag, több a nesz. Falun a sötétség végtelen volt, sűrű, üres, vonzó és ijesztő. A csend pedig néma volt, mintha elaludt volna a világ.

Óvatosan lépkedtem az ismeretlen udvaron. Élveztem, hogy előbújik belőlem a kislány, aki lelkesen veti magát a kalandba, amit egy sötét kert jelent. Mert a kislány énem szerint, ha valamit nem látsz, ott akármi lehet. Varázslat is. És tizennyolc évesen, akárhogy is küzdött a tény ellen a büszkeség, kicsit még hittem a varázslatban.

Megtaláltam Somogyiék birsalmafáját. A kopasz ágak türelmetlenül meredeztek a csillagok alatt.

Ezt a fát látni lehet az utca végéből is. A telek távolabbi sarkában áll, közel a kert és a puszta határához. Az ismert, és az ismeretlen világ határához.

Örültem, hogy tudom, hol vagyok pontosan, de a belső kislány csalódott. A kaland véget ért.

Leültem a fa tövébe. A törzse hideg volt, ahogyan a föld is. Csiklandozta a fű a bokámat.

Hátra hajtottam a fejem, és az égre bámultam. Így jobb volt. Csendben, sötétben. Hidegben. Ez igazi volt. És a fa alatt ücsörögve a benti élet, a lakodalom, a tánc, a bor, a mosolyok mind hazugnak tűntek. A lányok nevetve fogadnak el minden táncba hívást, holott eldobnák mindet egyetlen kérő kedvéért. A fiúk úgy tesznek, mintha az övék lenne a világ, pedig figyelő anyák villogó tekintetei kötik gúzsba a kezüket. A férfiak pedig isznak, egyszer az ara, aztán az örömanya vagy az örömapa tiszteletére, de valójában csak azért töltik meg újra és újra a poharat, hogy az ital kimossa a fejükből a keserű valóságot.

Talán nem így volt. De fiatalon az ember hajlamos borúsabban látni a világot, és szilárdan hinni benne, hogy amit gondol, az az igazság.

Aznap este, a fa alatt, nem volt igazság, se hazugság. Csak a hűvös szél volt, és a tintás ég, és én, egyedül.

Egy fűszálat kezdtem tépkedni, és közben dúdoltam. Sűrűn csináltam ezt, ha szanaszét gurultak a gondolataim.

Rózsa, rózsa, piros rózsa,

Nem leszek szerelmes soha…

 

A hangom beleveszett az ürességbe, nem is figyeltem. Mikor a második két sort meghallottam, kirázott a hideg.

Valaki más dúdolta. Valaki, akinek mély hangja volt, és akit a sötétben nem vettem észre. Pedig a hangja rémisztően közelről jött. Ugyanannak a fának a tövében ülhetett, csak kicsivel arrébb.

– Szép dal – jegyezte meg. Én hallgattam. Kiszökni a lakodalmas házból éjszaka illetlenség, de ücsörögni egy fa tövében egy férfival, az szégyen.

– Szép – feleltem végül mégis.

– Tiszta hangja van – hallottam. A hang nem volt ijesztő. Inkább óvatos.

– Köszönöm –feleltem halkan.

Dermesztő csönd. Szégyelltem magam, mert igazából nem tudtam szégyellni azt, amit kellett volna.

– Mióta van itt? – kérdeztem. Már rég fel kellett volna állnom és visszasietni a házba, de valami visszatartott. Máshogy beszélt. A faluban nem így beszélnek az emberek.

– Jó félórája – felelte.­ – Fájt a fejem, gondoltam, kiszellőztetem egy kicsit.

Hümmentettem. Most, hogy már tudtam, hogy ott van, a csendben hallani véltem a lélegzetvételét. Lassú volt, és egyenletes. Azon tűnődtem, ki lehet ő? Nem ismertem a hangját, de sok idegen jött aznap este, és volt néhány falubeli is, akit sose hallottam beszélni. Például Mátét se. Pedig okosnak tűnt, talán őt kedveltem a legjobban a fiúk közül. Reggelente láttam sétálni a szántók felé. Olyankor mindig fütyült, népdalokat, és tisztán, de ehhez az ismeretlen hanghoz más arcot képzeltem. Olyat, mint amilyen Sámuelé is volt.

– És maga? – kérdezte – Miért jött ki?

– Mert elegem lett. Bent minden túl hangos.

Most ő hümmentett.

– És hazugság – tettem hozzá. A véleményem nem tartozott rá, nem is illett elmondanom, de nem szoktam rejtegetni, amit gondolok.

– Hazugság? – kérdezett vissza.

– Senki nem azt teszi, amit szeretne. Odabenn senki nem őszinte – feleltem, és a hangom akaratlanul is megfeszítette a büszkeség. Fiatal lánynak nem szabad ilyet mondai. De sötét volt, és csak hang voltam én is, arc és kor nélküli szellem.

– Maga azt nem tudhatja – mondta. – Túl fiatal.

Ez felbosszantott.

– Maga is fiatal – vágtam vissza. Nem tudtam, ki ül mellettem, de hallatszott a hangján. Friss volt, és meleg. Még nem keményítette meg az idő.

– Honnan tudja? – kérdezte. Ezek szerint tudta, hogy nem ismerem.

– És maga honnan tudja? – kérdeztem vissza.

Kifújta a levegőt.

– Maga szeret vitatkozni, igaz? – kérdezte mosolygó hangon. Elmosolyodtam én is, és nevetősen kifújtam.

– Csak ha akad kivel – nem tetszett a saját hangom. Melegebb volt, mint akartam.

– Értem… Nem fázik?

– Nem – vágtam rá. Pedig nagyon hideg volt, a vállaim újra és újra megrázkódtak.

– Ne butáskodjon – felelte, és hallottam, ahogy feltápászkodik.

Odalépett hozzám, miközben levette a zakóját.

Pár évvel később, mikor már láttam filmeket, és férfiakat, akik odaadják a zakójukat fázós nőknek, valószínűleg nevetségesen közhelyesnek találtam volna a gesztust. De akkor még azt se tudtam, hogy léteznek filmek. Csak egy falusi lány voltam, és annyit láttam, hogy hűvös van, de így nem fogok fázni, és hogy ez kedves attól az idegentől. És hogy annak az anyagnak jó illata van. Olyan, mint aratás után a búzaföldeké.

Letelepedett mellém.

– Szeret itt élni? – kérdezte.

– Igen – feleltem meglepődve. A kérdései is mások voltak. – Szeretem ezt a falut. Bár sose éltem máshol. Nem is voltam más faluban, csak a városban, egyszer-kétszer.

– És nem vágyik oda?

– Csak egy kicsit. A városi emberek jobban élnek. És maga?

– Én sok várost láttam már. Egyszer beköltözök. Budapesten fogok lakni – a hangja megváltozott kicsit. Eszembe juttatta a fiúkat az iskolában, akik azzal hencegtek, hogy belőlük gazda lesz, vagy elnök. Hogy minek ez elnöke, azt maguk se tudták.

– Miért akar odaköltözni?

– Mert ott mindenkinek van munkája. Pénzt lehet keresni, aztán házat venni… és új embereket megismerni. És nem fogynak el az idegen arcok.

Sóhajtott.

– Jobb világ – tette még hozzá.

– Talán – feleltem. – És mit akar dolgozni?

– Mindegy. Amit adnak, megcsinálom. Aztán ha lesz elég pénzem, befektetem, vagy veszek egy hajót, és lemegyek a Fekete-tengerig…

– Tud hajót kormányozni?

– Nem. De majd megtanulom valahogy.

Elmosolyodtam. Tetszett a lelkesedése.

– És maga mit tervez?

Megvontam a vállam.

– Még nem tudom. Varrónőnek tanulok, akként szeretnék majd dolgozni. Lehet, hogy elköltözök, lehet, hogy maradok. Édesapám dönti el.

Hallgattunk. Talán elgondolkozott ezen, talán csak magával ragadta a Fekete-tenger ábrándja. Én azon tűnődtem, ki lehet ő. Azt mondta, sokat utazott. Sámuel szegénynek tűnt, Máté viszont alig hagyta el a falut. Igaz, nem sokat láttam, ezt inkább csak képzeltem. De a szomszédom akárki lehetett.

A csendben meghallottam a valamivel arrébb botladozó részeg férfi halk dünnyögését, és a visszafojtott szitkozódást, ahogy a felesége próbálta kiterelni a kapun. Sok ilyet láttam már. Régen Erzsivel oda-odalopóztunk a kocsma kerítéséhez, és figyeltük, ahogy a piros orrú bácsik morogva próbálnak felkászálódni a kerékpárjukra, és a kezünket a szánkra szorítva vihogtunk, mikor újra és újra eldőltek. Aztán egyszer egy asszony meglátott minket. Szólt Anyánknak, ő pedig csúnyán leszidott. Azt mondta, a bácsik olyankor nagyon veszélyesek tudnak lenni, kislányok nem ólálkodhatnak a kocsma környékén. Nem értettük, hogy lehet veszélyes valaki, aki még a biciklijére se tud felszállni, de szót fogadtunk, és többet nem mentünk oda.

A hideg kezdett bekúszni a szoknyám alá. Lúdbőrös lett a lábam.

– Visszamegyek – mondtam. Egyébként is túl sokáig maradtam. Anyám már biztosan aggódik, gondoltam.

– Megyek magával – felelte. – Sötét van idekinn.

Felkelt. Csak a fekete körvonalait láttam, és a kezét, amit felém nyújtott. Meleg, kicsit száraz keze volt. Olyan, amit jó megfogni.

Alig láttuk az utat, de ő úgy tett, mintha ismerné a járást. A kezét néha a vállamra tette, úgy támogatott. Összerezzentem az érintésére, de jól esett.

A ház négyszög-ablakai sárgán világítottak. Ahogy közelebb értünk, a zene is egyre hangosodott.

A kísérőm megtorpant.

– Külön kéne bemennünk – mondta.

Hátrafordultam, és megláttam az arcát. Sámuel volt az.

A fények sárgára színezték a fehér bőrét, a szeme szinte világított. Csak akkor vettem észre, milyen szép szeme van. A vágása kicsit szomorú, de éles, a tekintete viszont kedves volt. És olyan sötétbarna, mint eső után a csillogó avar.

Várakozón nézett rám.

– Igen… – bólintottam. Ha együtt látnak minket, elindul a pletyka. – Köszönöm a zakóját.

Ahogy elvette, félig a kezemet is fogta. Aztán eltűnt a ház sarka mögött.

A hideg újra átjárt, most újra jólesett. Egy darabig néztem utána.

Mikor régen tüzet raktunk a faluban, farsangkor vagy disznóvágáskor, a húgommal mindig kerítettünk egy-egy vékony pálcikát, és addig tartottuk a lángok közé, amíg meg nem gyulladt. Mikor kivettük, általában elaludt, de a bot vége parázslott, és úgy tűnt, aranycsíkot húz maga után a levegőben. A csíkok beleégtek a szemünkbe, akkor is láttuk őket, ha becsuktuk.

Ahogy ott álltam a rózsabokrok mellett, a sötétben ugyanígy láttam Sámuel szemeit is.

Augusztus 22.

Másnap a kellemes, meleg idő ellenére a légkör teljesen lehűlt. Ági szúrósan nézett Gergőre, Anya is, mindkettőnkre, mi pedig egyáltalán nem mertünk egymásra nézni. Ezzel szemben Zsófi és Gabi állandóan egymást nézték. Reggelinél pont elcsíptem a pillanatot, mikor Gabi megszúrta az állát az üres villájával, annyira nem az evéssel foglalkozott.

Aput és Zolit zavarba ejtette a feleségeik viselkedése, és inkább csendben figyelték az eseményeket. Kati és Péter próbálták feldobni a hangulatot, nem sok sikerrel. Az egyedüli színt a reggelibe az ikrek veszekedése hozta.

Gergővel csak jóval később tudtam beszélni.

Kiültem a fehér házikóba olvasni. Szeretek néha elmenekülni a társaságból, egy tányér hideg szamócával és egy jó könyvvel. A tető árnyékot ad a tűző nap ellen, a fehér oszlopok viszont ragyognak a fényben, az egész építményt átjárja a világosság. Tökéletes hely az olvasáshoz.

Még nem is lapoztam, mikor Gergő csatlakozott hozzám.

– Csodálatos nap, nem? – kérdeztem.

– De. Bájos – felelte, felfedezve az iróniát a hangomban. Leült a falra, velem szembe.

– Mit olvasol?

– Shakespeare, Szentivánéji álom – feleltem, és becsaptam a könyvet. – Kipihented már magad?

– Ja. Rég aludtam már ilyen jót!…

Ma más volt. A tekintetéből eltűnt az álmos köd, sokkal elevenebb volt, mint tegnap. Még a ruhái is jókedvet árasztottak: a fekete pólót és farmert lecserélte egy mustársárga nadrágra és egy szürke felsőre.

Nem mertem szóba hozni a tegnap estét.

–Tényleg, a hegedűdet elhoztad?

– Persze, fönn kuksol a szobámban. Megmutassam?

– Ühüm! – nagyon kíváncsi voltam, hogy játszik egy ilyen fiú egy ilyen hangszeren.

Ahogy beléptünk a házba, Aput és Csongorékat pillantottuk meg. A régi csocsóasztalunkat próbálták összetákolni. Régi, viharvert darab, néhány játékosnak hiányzik a keze, vagy a lába, a kapusokról teljesen lekopott a festék, és sok fémrúdról elveszett a fogó. Csongorék viszont pillanatok alatt megtöltötték élettel, ahogy játszani kezdtek: a szurkolásuk, az örömkiáltásaik szinte elevenné varázsolták a bábukat.

– Nem szálltok be? – szaladt oda hozzánk Dorka – Csocsóbajnokságot rendezünk!

A hegedű megvárt, én pedig szeretek csocsózni, ha nem is vagyok nagy játékos, így hát beleegyeztünk. Bálint javaslatára írtunk egy mérkőzéstáblázatot: Az első meccset Csongorék játszották az ikrekkel, a másodikat Gergő és én Gabi és Zsófi ellen (hogy őket mivel győzték meg, az sose derült ki), a két győztes csapat pedig megküzdhetett a fődíjért, vagyis egy egész tábla mogyorós Milkáért.

A hangzavarra a szülők is összegyűltek, és megalakultak a rajongói táborok: Péter tanácsokat osztogatott az ikreknek („Gyorsabban forgass!”, „Lődd be!”, „Ne, ne oda!”, „Gondolkozzál már, kislányom!…”), Apu mindenkit túlharsogva kiabált. Kati, aki nem sokat értett a játékhoz, mindig annak szurkolt, aki az utolsó gólt lőtte, Anyu és Ági pedig lelkesen számolták a pontokat.

Ha a gyerekeik vezettek, az apukák ujjongtak, és húúúúúztak minden alkalommal, ha a csapat gólt kapott. Egy alkalommal, mikor Csongor és Bálint egyenlítettek, Anyu és Apu még egy rövid örömtáncot is lejtettek.

De hiába, a fiúkat szégyenszemre megverték a sokkal fiatalabb ikrek, ráadásul egyikük lány… Csongorék sértett önérzettel, csapkodva vonultak el, de hamar visszasomfordáltak, hogy szemtanúi lehessenek a nagyok meccsének.

Beálltunk a helyünkre. A csocsót mindig sokkal jobban élveztem, mint amennyire értettem hozzá, így én kaptam a kapust és a hátvédeket. Zsófi szintén a védekező sorok mögé állt.

Egyetlen rövid pillantás volt, amit elkaptam a fiúk között, de a tekintetük tele volt büszkeséggel, a levegő vibrált közöttük.

A feszült csendben a labda fájóan éles hangot adva gurult be a pálya közepére, aztán, mintegy néma vezényszóra, elkezdődött a küzdelem.

Mielőtt egyet pisloghattam volna, a kis fehér golyó már el is süvített a kapusom mellett, és kárörvendően pattogott ki az asztal csövén. Tökéletes találat volt.

A hámori szülők ujjongtak, Apu a fejét fogta, Zoli pedig csak hümmögött tanácstalanul, nem tudta eldönteni, melyik fiának szurkoljon.

– Nem baj – mosolygott rám Gergő, de a mosolya nem volt olyan könnyed, mint tegnap.

Elszégyelltem magam. Ez nem egy egyszerű meccs, ez egy csata, az ő csatájuk…

A játék további részében minden idegszálammal összpontosítottam, de teljesen feleslegesen.

Gergő eszeveszett gyorsasággal forgatott és lőtt. A labda összesen kétszer került a kapu közelébe. Mindkétszer beengedtem, de 6:3-nál Gábor elvesztette a fejét. Indulatból játszott, néha szabálytalanul pörgetett is. Zsófi sok lövést kivédett, de Gergő olyan sűrűn lőtt kapura, hogy sec-perc alatt vesztettek.

A kis szurkolótáborunk üdvrivalgásba tört ki, mi pedig vidáman összepacsiztunk Gergővel. Mosolygott. A szempilláin megkönnyebbülés ült, a gödröcskében az arcán pedig diadal bujkált.

– Cserélünk szerepet? – kérdezte pihenő alatt, egy pohár hideg limonádé lehörpintése után.

Ránevettem.

– Veszíteni akarsz? Láttad, mit műveltem, nem?

– Nem volt olyan reménytelen. Különben lehetsz csak az első két sorral, az se baj, ha sokat bekapsz, nálam lesz a kapus.

Megtörölte az izzadt homlokát.

– Ez amúgy is lazább menet lesz…

Így hát beálltam a támadók mögé, Gergő pedig a kapus rúdját markolta meg.

Dorka és Samu égtek a lelkesedéstől. Az arcukra piros foltocskákat csalt az izgalom.

Ahogy megjósoltam, tényleg szörnyen támadtam, rögtön kaptunk is két kapura lövést. Szerencsére Gergő csak egyet engedett be, lőtt viszont négy parádés gólt a kapusával, keresztül a pályán.

Ezen felbátorodva én is merészebben kezdtem játszani, és rengeteg lövésből ugyan, de három pontot összeszedtem. Eközben az ikrek csak két gólt lőttek. Samu fülei szinte kigyulladtak idegességében, Dorka pedig elszontyolodva markolászta a kapus fogantyúját.

És akkor, csodák csodájára, szereztek egy gólt. A legegyszerűbb, legkönnyebben kivédhető lövés volt, amit valaha láttam.

Gergőre sandítottam, de ő nem vette le a szemét a játékosairól. Az arcán mintha egy halvány rózsaszín folt jelent volna meg.

Vajon elfáradt, vagy lankad a figyelme?

Miután egy újabbat beengedett, őrült lázzal vetettem magam a játékba, bombázni kezdtem a kaput. Már csak egy hajszálnyira voltunk a győzelemtől. Meg akartam mutatni, hogy én is hasznos tagja vagyok a csapatnak, és átveszem a stafétát, ha kell.

Pár perc után belőttem a nyolcadik gólunkat.

Gergő finoman megbökte a bokámat. Rápillantottam. Sokatmondóan nézett.

A szüleink ujjongtak, az öccseink vigyorogtak, még Gabi is. Az ikrek közönyös arccal nézték, ahogy a labda végiggurul az asztalba épített csövön.

Bedobtuk. Samu gépiesen lökte Gergő kapuja felé. A golyó lassan gurult, Gergő pedig addig kerülgette a kapusával, míg végül egy ügyetlen mozdulattal öngólt nem lőtt.

Apu felhördült, Kati értetlenül kapkodta a fejét. Az ikrek még csak nem is hümmentettek. Ugyanolyan fásultan játszottak, mint eddig, mégis, mintha egyszerre minden erőnk elszállt volna, beengedtünk még egy labdát. És még egyet.

– Kilenc-nyolc! – rikkantotta Ági. Samu szemében mintha megcsillant volna valami. Felélénkült, akárcsak Dorka, és egy ügyes csellel kiegyenlítettek. Egy gól kellett már csak, hogy megszülessen a bajnokság győztese.

Hosszú, fáradságos kör volt. Gergő számtalan lövést kivédett, én pedig már nem értettem, mi történik, de a labda nem is került hozzám, és egyszer csak…

– GÓÓÓÓÓÓÓÓÓL!! – üvöltötte Péter. Átkarolta Katit, majd megölelte a visítva ugrándozó ikreket.

– Innen veszíteni, nem hiszem el… – dünnyögte Apu csalódottan.

Gergő próbált szomorkásan mosolyogni.

– Szép játék volt – mondtam neki. Bólintott.

Legszívesebben megöleltem volna.

Mikor elment Zoli mellett, ő meglapogatta Gergő hátát. Értette. Anyu is. Láttam a szemében.