Császár Mónika: Storm – Vihar (részlet)

A 9. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

*

 

‒ Hol a fenében vagy?!

‒ Dugó van, nem fogok odaérni.

‒ De hát megígérted…

‒ Ne idegeskedj, Gabi, inkább élvezd a sikered, megérdemled! – és ezzel Ivett már le is teszi a telefont.

‒ Szuper – morgom magam elé a szemem forgatva.

Ivettel kislány korom óta ismerjük egymást, a legjobb barátnőm. Nyolc éves voltam, amikor Békéscsabáról Szegedre költöztek, az Agyagos utcába, a szomszédos lépcsőházba. Ő új lány volt az osztályban, az én szüleim épp akkor váltak. Egyikünknek sem volt könnyű, így nem csoda, hogy gyorsan összebarátkoztunk. Azóta is mindig ő az első, akit hívok – nem a férjem és nem is anyám ‒, ha valami öröm ér vagy ellenkezőleg, a padlón vagyok.

Mindketten a Tömörkény István Gimnáziumban tanultunk tovább, majd a magyar-angol szakot választottuk a JATE-n, akkor még így hívták. Azt mondják, a középiskolás-egyetemista éveink a legszebbek, ilyenkor éljük át és tapasztaljuk meg életünk első és örökre emlékezetes pillanatait. Érintés, csók, vágyakozás, szerelem, szex, birtoklás, elengedés, részegítő gyönyör, csalódás és kijózanodás. Mindezeket mi is megtapasztaltuk, átéltük, egymás mellett állva és egymást támogatva.

Ivett tizenkilenc évesen teherbe esett egy fiútól, akivel mindössze két hónapja jártak együtt. Egyikük sem akart elköteleződni, a házasság-gyerek gondolata fel sem merült bennük, ezért nem volt kérdés, mi lesz a terhesség sorsa. A döntést mégsem volt olyan könnyű meghozni. Nem helyeseltem, aminek többször hangot is adtam, de megértettem. Nem tudom, hasonló helyzetben én mit tettem volna. Valószínűleg ugyanezt. Pedig a szülei is mellette álltak és megpróbálták lebeszélni az abortusztól.

            Mindez, érthető módon, mély sebet hagyott Ivettben, bár a felszínen szinte semmi sem utalt erre. Akik nem tudtak a terhességéről, azok nem is érzékelték a változást. Továbbra is bulizni járt, vidám volt, élvezte az életet; a veszteségét mélyen elzárta magában, hiába kaparta lelkének falait.

A kettőnk kapcsolata azonban más lett. Nagyon jó barátnők maradtunk, beszámoltunk egymásnak minden kis apróságról, de sokszor külön indultunk szórakozni, más-más társasággal. Azt hiszem, ezért sem lepett meg, hogy a diplomaosztó után Dániába költözött, csak egy évre, mondta akkor. Tizenkettő lett belőle. Újságírást és marketinget tanult, majd sikerült egy gyakornoki állást megcsípnie a Weekendavisennél. Szépen haladt felfelé a ranglétrán, pár év múlva már a kultúra rovat főszerkesztője volt.

Érdekes módon a távolságtól a barátságunk újra megerősödött. Ivett gyakran jött haza Magyarországra és én is többször jártam nála Koppenhágában. Az esküvői tanúja voltam, amikor férjhez ment, két évvel később pedig ő is ott állt mellettem az anyakönyvvezető előtt.

‒ Ha most látnál egy hullócsillagot, mit kívánnál? – kérdezte az esküvőm éjszakáján, hajnaltájt. Az étterem parkjában ültünk egy padon, mezítláb, a cipőinket már régen elhagytuk valahol. A sok tánc után igazi megváltás volt fájó talpamat a hűvös fűszálak közé dugni. Én is felnéztem a csillagdíszes égboltra, aztán tovább figyeltem a javában mulatozó vendégeket. Marcus, Ivett férje és Péter, az én újdonsült férjem önfeledten táncoltak a barátainkkal. Egyikük sem tudott igazán táncolni, de volt az a mennyiségű pia, amitől ez cseppet sem érdekelte őket. Egy ideig vigyorogva néztem kettőjüket, aztán teletöltöttem a pezsgős poharainkat.

‒ Azt hiszem, azt kívánnám, hogy soha ne legyen ennél rosszabb. Most… olyan jó… jól vagyok. Szeretek tanítani, szeretek írni, van egy társam, akivel szeretjük egymást. Mi kell még? – pillantottam a barátnőmre.

‒ Gyerekek?

‒ Igen, majd gyerekek. Nem tervezünk előre, ha jön a baba, örömmel várjuk.

‒ Egy ideje már mi is próbálkozunk, de eddig semmi. – Ivett hangja elhalkult, kortyolt egyet a pohárból.

‒ Azt mondtad, mindketten egészségesek vagytok, szóval csak türelem – fordultam felé, és átöleltem a vállát.

‒ Sose a türelmemről voltam híres – nevette el magát fintorogva.

‒ Ne akarj többet belemagyarázni. Az már régen történt. Minimum nyolc kölykötök lesz, akik majd az agyadra fognak menni.

Felnevetett, és örültem, hogy sikerült kibillentenem a rosszkedvéből. Nem először beszéltünk erről, és tudtam, Marcus is mennyire szeretett volna már gyereket.

‒ Hogy haladsz a regényeddel? – váltott témát.

‒ Jól.

‒ És mikor olvashatom?

‒ Hamarosan.

‒ Igyál még pezsgőt, utálom, amikor ilyen szűkszavú vagy.

Elvigyorodtam, majd hagytam, hogy újratöltse a poharamat. Időközben Péter és Marcus kijött a teraszra, egymást átölelve nevettek valamin. Mindketten szőkék, kék szeműek, helyesek, de nem nyálasan. Inkább úgy fogalmaznék, hogy normális kinézetű, normális pasik, karakteres, férfias arcvonásokkal. Intettek felénk, amikor észrevettek, de nem jöttek oda hozzánk.

‒ Szóval? – Ivett felhúzta a lábát a mellkasához, az állát a térdére támasztotta.

‒ Szóval mi? Ja, a regény! Még nem tudom, lesz-e belőle valami – vonogattam a vállam. – Más, mint novellát írni.

‒ Abban jó vagy, ez is menni fog.

Nem válaszoltam, iszogattam a pezsgőmet, hallgattam az étteremből kiszűrődő zenét.

Kettőnk közül mindig is Ivett volt a vagányabb, a lazább, én lassabban nyíltam meg. Sokszor könnyebb volt papírra vetni a gondolataimat és az érzéseimet, mint kimondani-kimutatni őket. Az írás kikapcsolódás volt, egy hobbi, amiben örömömet leltem, de sosem akartam ennél tovább lépni. Ivett azonban állandóan unszolt és nyaggatott, küldözgette a különböző pályázati lehetőségeket. Végül ráuntam a folytonos zaklatásra, és az egyik pályázatra írtam egy novellát. A közel száz beérkezett írás közül az enyém a második helyen végzett. Jó érzés volt, önbizalmat adott. Ezután bátrabban pályáztam, sokszor sikerrel, de természetesen olyan is volt, amikor visszautasítást kaptam.

A Rebeller Kiadó alig négy éve jelent meg Magyarországon, és rögtön azzal indítottak, hogy regénypályázatot írtak ki hazai szerzők részére, tartalmi megkötés, korhatár nélkül. Bátor lépés volt, de már a kiadó névválasztása is azt sugallta, hogy másként képzelik el a könyvkiadást, mit eddig bárki. Szinte csak magyar szerzőkkel dolgoznak, rengeteg energiát fektetnek abba, hogy felfedezzék a rejtett tehetségeket, és elindítsák őket a pályán – és nem csak Magyarországon. E-book formában angol nyelven is elérhetővé teszik a regényeket.

A pályázat több fordulós volt, a beérkezett mintegy háromszáz írás közül a végére hét maradt fenn a rostán, köztük az enyém is. Mind a hét regény megjelent papírkiadásban, a szerzőknek pedig állandó szerződést ajánlottak fel további könyvek megírására.

Kinyílik a lift ajtaja, és miközben a szálloda recepciója felé veszem az irányt, elolvasom a férjemtől kapott sms-t.  Ez a te napod, élvezd ki minden pillanatát – írta, és vigyorgó szmájlikat, tűzijátékot, szívecskéket rakott a mondat végére. Ezen mosolyogva pillantok végig a hallon, majd elindulok a távolabbi vége felé, egy eldugott asztalhoz, és leülök. Pár perccel múlt kilenc óra, a szállodavendégek többsége valószínűleg az étteremben reggelizik, én azonban túlságosan ideges és feszült vagyok ahhoz, hogy egyek valamit.

A telefonomon megnézem az e-mailjeimet, de semmi olyan nem érkezett, amire sürgősen válaszolnom kellene, ezért visszacsukom a tokot, és hátradőlök a széken. Nem messze tőlem egy idősebb férfi újságot olvas, időnként az órájára pillant. Biztosan vár valakit, gondolom, miközben végigmérem grafitszürke, láthatóan méretre készült öltönyét, padlizsán lila nyakkendőjét. A lába mellett a földön bőr aktatáska, a cipzárja nincs teljesen behúzva, kilátszik belőle egy laptop sarka. A recepciónál egy fiatal pár épp távozni készül, és miközben a férfi a fizetést intézi, a nő unottan biggyeszti az ajkát, hosszú körmeivel a pulton dobol. Elfordulok tőlük, inkább a margitszigeti és a dunai panorámát élvezem.

Hihetetlen tizenkét hónap van a hátam mögött, igazi csillámpóni álomvilág! Szinte napra pontosan egy éve, szeptember közepén jelent meg második regényem, a Körforgás, melynek pozitív fogadtatása engem lepett meg a legjobban. Facebookon folyamatosan kaptam az üzeneteket, alig hittem el, hogy ennyi ember várta ezt a regényt, hogy ennyi olvasómnak tetszik a könyv.

Aztán október végén Áginak, a Rebeller vezetőjének telefonhívása totál a feje tetejére állította az életemet. Épp a kisfiamért indultam az óvodába, amikor megszólalt a mobilom, majd csak álltam döbbent értetlenséggel a kocsibejárón, egyik kezemben a slusszkulccsal, a másikban a fülemre szorított telefonnal, miközben Ági izgatott hadarását hallgattam valami Prisma Studióról, Dániáról, filmkészítési jogokról. Ma is olyan élénken él bennem az a pár perc, mintha csak tegnap történt volna. Csepergett az eső, a 60Y-os helyi járatos busz nagyot döccent egy kátyúban, a koszos víz beterítette a cipőmet, a közeli pékségből frissen sült kenyér illata terült el a hűvös levegőben.

            ‒ Ági, egy kukkot sem értek abból, amit mondasz – szakítottam félbe türelmetlenül, miután beszálltam az autóba. – Mi van Dániában?

            ‒ A Prisma filmsúdió. Onnan telefonált nemrég egy nő, valami Stine akárki. Olvasták a Körforgást, fogalmam sincs honnan… várj, itt van Ivett, kihangosítalak.

            ‒ Sajnálom, én… elfelejtettem – hallottam meg a barátnőm ideges hangját pár másodperc múlva. – Én voltam.  Én küldtem el a Körforgást. Ismerek valakit a filmstúdiónál még a dániai életemből. A regényed megjelenése, az író-olvasó találkozók szervezése, aztán pedig az őszi könyvhétre készülés… Elfelejtettem neked szólni.

            ‒ Elfelejtetted?! – hitetlenkedtem. – Hogy lehet az ilyet elfelejteni..?!Elfelejtetted, hogy elkezdted fordítani, aztán hogy el is küldted. – Ráadtam a gyújtást, és bekapcsoltam a fűtést. A rádió automatikusan megszólalt, lejjebb vettem a hangerőt. Ivett nem válaszolt, tudta, jogosan haragszom rá, és ezt még az sem tompította, hogy csak jót akart. – Elmondanátok érthetően, mi történt?

            ‒ Filmet akarnak készíteni a Körforgásból! – kiabálta Ivett és Ági szinte egyszerre.

            ‒ Mi van?

A barátnőm már hangosan nevetett.

‒ Híres leszel, szokj hozzá!

Amikor tegnap este megérkeztem, majdnem szájtátva bámultam a Danubius Grand Hotel századfordulós, patinás épületét, szinte féltem belépni az ajtón. Idegennek éreztem magam az elegáns környezetben, és ez csak fokozódott, amikor elfoglaltam a deluxe lakosztályok egyikét. A nappali és a hálószoba bútorai, a bordó-arany-bézs színek, a selyemtapéta és a festmények a falon mind a boldog békeidőket juttatták az eszembe, úgy hatottak rám, mint egy időutazás. Egyszerre volt furcsa és érdekes.

A hotel elé begördül a repülőtér kisbusza, és ez kizökkent az emlékeimből. A recepciót ellepik a frissen érkezett vendégek, a korábbi csendet megtöri a bőröndök kerekeinek csattogása, mobiltelefonok szólalnak meg, többen a bár felé indulnak. A közelemben olvasó férfi homlokráncolva pillant fel az újságból, majd komótosan összehajtogatja a napilapot, és lerakja az asztalra. Egy pillanatra találkozik a tekintetünk, aztán a figyelme a hozzá lépő recepciós lány felé fordul, aki halkan mond neki valamit. A férfi bólint, feláll, fogja a táskáját, és a liftek felé indul.

A telefonom halk csippenéssel üzenet érkezését jelzi. Miközben felkönyökölök az asztalra, megnyitom a Messengert, majd szélesen elmosolyodom. Jim Larsen írt rám, hol vagy? – kérdezi. Hamarosan ott leszek – válaszolom gyorsan. Nem akarom bevallani, hogy azért bújtam el a hall egyik eldugott sarkában, mert még gyűjtöm a bátorságot a velük való találkozáshoz.

Jim írta a Körforgás forgatókönyvét, először akkor találkoztunk, amikor Koppenhágába repültem aláírni a filmstúdióval kötött szerződést.

Stine Nielsen, a cég marketingese vezetett körbe, és örömmel válaszolt minden kérdésemre. Megtudtam, hogy a stúdiót Oliver Bjerg és Thomas Madsen alapította tizenöt évvel ezelőtt. Először Koppenhága külterületén béreltek egy raktárépületet és néhány irodát, később költöztek át közvetlenül a csatorna partjára, nem messze az Operaháztól, egy impozáns, négyszintes épületbe. Kívülről barna téglák borítják, kissé ipari jellege van, a belső tér viszont lenyűgöző: összenyitott emeletek, üveg és fém letisztult ívei vezetik a tekintetet a tetőablakokig, melyeken keresztül ömlik be a fény.

Az első két szintet forgatásra alkalmas helyiségek, vágó- és szinkronszobák foglalják el, de itt kapott helyet a látványtervező és animációs osztály is. Nem csak egész estés filmek készülnek a Prisma Studio égisze alatt, hanem sorozatok, rajz- és reklámfilmek, szinkronok is. A harmadik szinten az adminisztráció, marketing, pénzügy, titkárság és az igazgatók irodája van, míg legfelül tárgyalókat alakítottak ki. A folyosókon rengeteg fotó, filmplakát, vitrinekben díjak, serlegek jelzik a Prisma egyre sikeresebb működését.

‒ Ez a tavalyi cannes-i fesztiválon készült, ugye? – mutattam az egyik fényképre. – A Sarki fény nyerte a legjobb forgatókönyv és a legjobb rendezés díját, Storm Windstorm pedig a legjobb férfi szerepét.

‒ Pontosan – mosolyodott el Stine.

‒ A film esélyes volt az Oscarra is, de végül nem került be a top ötbe. – Néhány másodpercig még a fotót néztem, melyen Oliver, Thomas, Storm és Hans Lindholm, a forgatókönyvíró széles mosollyal pózoltak a kamera előtt. – Az egyik kedvenc filmem, Storm zseniális ebben a szerepben.

‒ Melyikben nem? – sóhajtott fel Stine álmodozva, mire elnevettük magunkat. – Volt szerencsém párszor találkozni vele, és bátran kimondom, hogy ő Dánia egyik legszexisebb exportcikke.

Este egy nagyon jó hangulatú vacsora keretében ismertettek össze Jimmel. A harmincas éveinek elején járó férfi olyan lelkesedéssel beszélt a Körforgásról, amivel zavarba hozott. Nem tudom, más filmcégeknél hogyan működnek az ilyen dolgok, de engem nagyon meglepett a közvetlen, családias légkör. „Európában teljesen mások a tradíciók és az értékek, mint Amerikában ‒ mondta Oliver. ‒ A Prismánál különösen fontosnak tartjuk az emberi kapcsolatokat, mert ezek sokszor többet érnek, mint dollárok milliói.”

Jimmel ezután is tartottuk a kapcsolatot. Mindig elküldte a forgatókönyv már elkészült fejezeteit, kikérte a véleményem, és ha nem is fogadta meg őket, de őszintén kíváncsi volt rájuk. Sokat e-maileztünk, skype-oltunk, gyakran éjszakába nyúlóan. A Körforgásban van néhány igen pikánsra sikerült jelenet, melyeket Jim eléggé unalmasra írt át. Ezen percekig vitatkoztunk, mert szerintem az érzelmek és a vágy nagyon fontos a két főszereplő kapcsolatában.

‒ Nem pornót forgatunk – felelte erre Jim összevont szemöldökkel, de láttam rajta, hogy jól szórakozik.

‒ Nagyon messze van ez a pornótól – tiltakoztam hevesen.

‒ Nem mindegyik színész vállal be túl erotikus jeleneteket – érvelt tovább. – Egyébként kit tudnál elképzelni Daniel szerepére?

Gondolkodás nélkül vágtam rá, hogy Stormot, mire Jim hangosan felnevetett.

‒ Na, ő bevállalná! Miért pont Windstorm?

Megvontam a vállam, megigazítottam a fejemen a fülhallgatót.

‒ Ha ezt meg kell kérdezned, akkor nem tudsz te semmit, havas Jim – válaszoltam egy pajkos mosollyal, amin a férfi újra jót nevetett.

‒ Storm már negyvenöt éves, a te főhősöd pedig harmincnégy.

‒ Storm simán letagadhatna tíz évet a korából – mutattam rá.

Jim pár másodpercre eltűnt a webkamera látószögéből, aztán láttam, hogy a mobilja van a kezében.

‒ Egy pillanat – mondta, és lenémította a mikrofonját, mielőtt a füléhez emelte volna a telefont, így nem hallottam kivel beszél, csak azt láttam, hogy többször bólogat, majd elégedetten elmosolyodik. – Elolvassa, aztán eldönti – közölte a hívás befejezése után.

‒ Ki? – hökkentem meg, de nem válaszolt, viszont rettentő elégedettnek tűnt. – Ha-ha, jó vicc! – fintorogtam, miután rájöttem, hogy azt akarta velem elhitetni, Stormot hívta fel éppen.

Jim megvonta a vállát, és titokzatos vigyorgással nézett rám.

‒ Marci elaludt? – kérdezte este a férjem, miután kilépett a zuhany alól. Épp a fogamat mostam, ezért csak bólogattam.

‒ Beszéltem ma délután Jimmel – kezdtem, miután kiöblítettem a számat.

‒ Igen? Hogy halad a forgatókönyv? – Péter fogkrémet nyomott a keféjére, és súrolni kezdte a fogait.

‒ Jól. Kihúzta az egyik szexjelenetet és a többit is átírta, tök uncsik lettek – panaszoltam, mire Péter hangosan felnevetett.

‒ Néha megijedek attól, ami most történik velem. Félek, hogy egyszer vége lesz ennek a… csodának. A jó dolgok soha nem tartanak örökké, utána mindig valami rossz jön.

‒ Butaság – szakított félbe. – És az utolsó mondatod akkora klisé, hogy a szerkesztőd üvöltve húzná ki.

Elmosolyodtam. – Jim ma megkérdezte, kit látnék szívesen a film főszerepében.

‒ És?

‒ Áááá, biztos csak szívatott.

‒ Most nem értelek.

‒ Megmondtam neki, hogy szerintem Storm tökéletes lenne, erre felhívott valakit, majd azt akarta elhitetni velem, hogy neki telefonált.

‒ Biztos ismerik egymást.

‒ Túl szép lenne! – sóhajtottam fel.

‒ Sosem értettem, miért vagy annyira rákattanva erre a színészre, de ha elintézed, hogy Scarlett Johansson játssza a női főszerepet, megbocsátom – vigyorgott rám, majd kiöblítette a száját.

‒ Igen? Szóval Scarlett – böktem oldalba a könyökömmel, amitől nevetve összerándult, és kicsit arrébb húzódott. – Megérne egy-két ajtócsapkodást – tette még hozzá, idézve egy megjegyzésem, amit egyszer Stormmal kapcsolatban tettem, jó pár vodka-narancs után, amikor baráti társaságban skandináv filmekről beszélgettünk. Furcsa volt, hogy ennyire emlékezett rá, az pedig még furcsább, hogy bár viccesen mondta, a szemében mégis láttam egy villanásnyi szomorúságot.

Jim január végére befejezte a forgatókönyvet, ezután beindultak az események. Készült a film költségvetése, a technikai forgatókönyv, a díszlet- és jelmeztervek, belső és külső helyszíneket keresett a stáb. Rendezőnek sikerült megnyerni Søren Winthert, aminek nagyon örültem, számos filmjét láttam. Mivel a Körforgás Magyarországon és Dániában játszódik, a tervek szerint a magyar részeket nálunk veszik majd fel, magyar színészeket is bevonva a munkába.

A film hivatalos bejelentése a ma esti fogadáson lesz, holnap pedig egy sajtótájékoztató keretében további információkat fognak megosztani a készítők, ezért is vagyok Budapesten.

Tíz órakor zárt megbeszélést tart a stáb. Többek között itt van Oliver és Thomas, a Prisma alapítói, Søren Winther rendező, Freja Jacobsen casting director, Jim, valamint Stine is, aki a reklámkampányt felügyeli. Kettőjükkel tegnap este elég sokáig beszélgettünk-iszogattunk a bárban, nagyon jó volt velük újra találkozni.

És itt van Storm is.

Február 12‒én, pont a harmincnyolcadik születésnapomon e-mailt kaptam.

Kedves Gabi,

Örökké hálás leszek Jimnek, amiért megmutatta a Körforgást. Elolvastam mind a regényt, mind pedig a forgatókönyvet, azóta sem ment ki a fejemből a történet. Köszönöm, hogy megírtad és életre szóló élménnyel tettél gazdagabbá.

Egyértelmű, hogy vállalom a szerepet. Oliverrel és Sørennel épp egyeztetünk, mert ez az évem már eléggé be van táblázva, de ősszel lesz néhány szabad hetem.

Alig várom, hogy személyesen is megismerhesselek.

 Szeretettel,
Storm Windstorm

 Ui.: Boldog szülinapot! 🙂

 A levél kinyomtatva és bekeretezve most is ott lóg az íróasztalom felett, amiért anyám gyerekesnek nevezett, Péter pedig… hát, vele jól összevesztünk. Hét évnyi házasságunk alatt egyszer sem emeltük fel a hangunkat, akkor este azon kaptam magam, hogy üvöltözöm vele. Túl sok minden történt és túl gyorsan, nem volt időnk feldolgozni, megbeszélni. A siker nem csak csillogás és mosolygás, a sötét oldalával szembesülni váratlan volt. Elhangzott néhány nagyon csúnya, bántó mondat, amit még ma is sajnálok, hogy kimondtunk. Péter például soha nem volt kíváncsi, hogy haladok egy történettel, csak akkor olvasta el, amikor már szinte nyomdakészen volt a regény. Ha megkérdeznék tőle, épp írok-e valamit, és ha igen, miről szól, fogalma sem lenne róla. Erre ő azt vágta a fejemhez, hogy amikor írok, megszűnik körülöttem a világ, hozzám sem lehet szólni, és teljesen elhanyagolom őt. És másról sem tudok beszélni, csak a filmről. Ez azért is fájt, mert igazságtalan volt. Akkor írtam, amikor senki nem volt otthon, mert csak így tudtam koncentrálni. Vagy éjjel, amikor már a kisfiam és a férjem is aludt. Annak pedig, hogy a regénynek ilyen sikere lett, neki is örülnie kellene. Én viszont azt sérelmeztem, hogy hétvégén, amikor lenne lehetőségünk és időnk együtt lenni, ő inkább elmegy a haverjaival teniszezni vagy fallabdázni.

Ezután néhány napig alig szóltunk egymáshoz, nyalogattuk a sebeinket, vártuk, hogy gyógyuljanak, mielőtt képesek leszünk egymás szemébe nézve bocsánatot kérni. Sok mindent sikerült megbeszélnünk és mindketten igyekeztünk változtatni: Péter kevesebbet dolgozott, újra eljártunk hétvégéken szórakozni, vacsorázni, moziba, én pedig csak akkor beszéltem a Körforgásról, amikor érdeklődött, hogy haladnak a filmes munkálatok.

A házasságunkban keletkezett hajszálrepedések azonban megmaradtak, és csak remélni tudtam, hogy nem futnak tovább, visszafordíthatatlan rombolást okozva.

‒ Zavarlak? Leülhetek?

A mély, rekedtes hang, melyet bárhol, bármikor felismernék, úgy hat rám, mint egy energialöket, kiránt a fájó emlékek közül.

‒ Szia, Storm – nézek fel rá.

‒ Szia, Gabi – mosolyodik el, angolosan „gebinek” ejti a nevemet. Helyet foglal velem szemben, a harmadik széket közelebb húzza, és ráteszi a hátizsákját. Aztán rám néz, és nekem nagyon kell igyekeznem, hogy ne bámuljam a nyálamat csorgatva. Barna haja, melyet már ősz szálak csíkoznak, a nyakánál felkunkorodik, a homlokába hulló tincsek egy részét a feje tetejére tolt napszemüveg fogja hátra. Borostyán színű szemében nyílt érdeklődést látok, szája sarkában mosoly bujkál, elkapom a tekintetem érzéki ajkáról. Szürke pólót, begombolatlan farmeringet és fekete farmert visel, türkizkék sportcipőjén narancssárga pipa jelzi a márkát.

Igyekeztem felkészülni a találkozásra, de már tudom, hogy erre nem lehet, ezért egyszerűen beállok a Stormot csodáló nők sorába, és élvezem a társaságát, amíg lehet.

Pár másodpercig matat a hátizsákjában, majd elém teszi a Körforgás forgatókönyvét.

‒ Dedikálnád nekem? – kéri félrebillentett fejjel, és egy tollat is felém nyújt.

‒ Öööö, nem nekem kellene tőled kérnem autogramot? – pillantok rá meglepetten, miközben elveszem a tollat. Nem válaszol, csak mosolyogva megvonja a vállát.

Miután a találkozás első sokkján már túljutottam – vagy inkább úgy kellene fogalmaznom, hagytam, hogy a bűvköre beszippantson –, a pulzusom kezd visszaállni a normális szintre, és már a gyomrom sem remeg az idegességtől.

Egy kicsit gondolkodom, mert valami személyesebbet szeretnék írni neki a megszokott sablon helyett. Storm közelebb hajol, hogy lássa a betűket, megcsap egy finom, tiszta illat, olyan, mint télen a hóesés. Nem tudom, milyen kölnit használ, de nagyon illik hozzá. A tenyeremmel eltakarom a szöveget, mire felnevet, és ez nekem is mosolyt csal az arcomra. Csak akkor nézek fel rá, amikor befejezem az írást, s meglep, hogy még mindig egészen közel van hozzám. Jól látom a szeme sarkában az apró szarkalábakat, az orrnyergén és az arccsontján egy halvány forradást, a homlokát átszelő mélyebb ráncot. Zavartan hátrébb húzódom, Storm is hátradől, maga elé húzza a forgatókönyvet, és gyorsan elolvassa a rövid szöveget. „Stormnak szeretettel, Gabi. Szerinted én is meg tudlak változtatni úgy, ahogyan te engem?” Meglepődik, nem is leplezi.

‒ Érdekes kérdés – jegyzi meg elmerengve. – Majd gondolkodom a válaszon.

‒ Csak egy idézet a Devil inside‒ból – adom vissza neki a tollat zavartan. – Szeretem azt a sorozatot, sose bocsátom meg az NBC-nek, amiért két évad után elkaszálta.

            ‒ A szerződésünk eredetileg is két évadra szólt – mondja, de még mindig a szöveget szemléli. Van valami furcsa a hangjában, amitől úgy érzem, mégsem ezt kellett volna írnom, és ettől elszomorodom. – Hiszel benne?

            ‒ Miben? – kérdezem csodálkozva.

            ‒ Amiről írtál. A sorsdöntő találkozásban. – Újra rám néz, és nekem újra meglódul a pulzusom, érzem, hogy elpirulok, ami ezer éve nem fordult elő velem.

            ‒ Ha nem hinnék abban, amiről írok, nem lenne hiteles a történetem – felelem az igazságnak megfelelően. – Persze ez nem azt jelenti, hogy minden valóságos és mindent el kell hinni nekem, mert itt már belép az írói fantázia is.

            Storm figyelmesen hallgat, láthatóan tetszik neki a válaszom, én pedig elgondolkodom, találkoztam-e már olyan emberrel, akinek ennyire erős kisugárzása lett volna, mint neki. Felbolygatja minden érzékszervemet, veszélyesen kibillent az annyira akart nyugalmamból.

            ‒ És te? – kérdezem tőle.

            ‒ Régóta foglalkoztat ez a kérdés, talán ezért is talált be annyira a regényed. Az én életemben is volt már nem egy olyan találkozás, ami után teljesen más úton haladtam tovább. Hogy e mögött tényleg valami ősi erő van-e…? – Megvonja a vállát. – Szeretném ezt hinni – mosolyodik el. – Francba! – húzza el a száját, miközben a farzsebéből előveszi rezgő mobilját. – Bocsánat, ezt fel kell vennem – szabadkozik. Homlokráncolva hallgatja a hívót, meglepetten az órájára néz, mond valamit dánul, amit nem értek, aztán leteszi. – Azt hiszem, ezt a beszélgetést később kell folytatnunk – vált vissza angolra. – Mindenki ránk vár.

            A megbeszélés majdnem másfél órán keresztül tart, és mire vége, úgy érzem, éhen halok. Már bánom, amiért kihagytam a reggelit. Miközben visszamegyek a hotelszobámba, hogy a magas sarkú cipőmet kényelmesebbre cseréljem, felhívom Ivettet. Fél óra múlva a kiadóban vagyok, mondom neki, rendeljenek valami ebédet. Persze azonnal tudni akar minden részletet, milyen volt Stormmal találkozni, de elhessegetem azzal, hogy majd személyesen mesélek.

            A recepción hívatok egy taxit, aztán kisétálok a hotel elé. Szeptemberhez képest szokatlanul meleg van, szinte kánikula. A napszemüvegem után kotorászom a táskámban, felveszem, aztán meglátom Stormot, aki valamivel távolabb cigarettázik. Elmosolyodik, amikor észrevesz, elnyomja a csikket, majd zsebre dugott kézzel odajön hozzám.

            ‒ Megszöksz? – villant rám egy kihívó pillantást.

            ‒ Munka – felelem. – Be kell mennem a kiadómhoz. Aztán, ha lesz még időm, benézek néhány üzletbe, ami otthon nincs.

            ‒ Ezt nem értem.

            ‒ Nem itt lakom – magyarázom neki. – A szülővárosomban, Szegeden élek, ezért ha a fővárosban járok, kihasználom a lehetőséget némi shoppingolásra.

            Storm elvigyorodik.

            ‒ És te mit csinálsz délután? – kérdezem tőle.

            ‒ A stábbal megnézünk néhány lehetséges forgatási helyszínt.

            ‒ Meddig maradsz Budapesten?

            ‒ Holnap este már repülök vissza Dániába – feleli, és mintha sajnálkozást hallanék a hangjában.

            ‒ Megérkezett a taxim – intek az épület elé begördülő autóra.

            ‒ Este találkozunk?

            ‒ Persze – bólintok. – Ki nem hagynám a fogadást! – teszem hozzá akkora lelkesedéssel, mintha a saját akasztásomra kellene mennem.

            Storm nevetve a fejét rázza, miközben odakísér a taxihoz.

            ‒ Akkor igyekszem neked élvezetessé tenni – hajol be egy pillanatra a nyitott ajtón, mielőtt becsapja.

            Majdnem fél órába telik bejutni az Oktogonig, melynek közelében a Rebeller van, pedig a péntek délutáni csúcsforgalom még el sem kezdődött. Ezt nagyon nem szeretem Budapestben, nem szívesen élnék itt. Még a házasságom első évében felmerült, hogy talán a fővárosba költözhetnénk, hiszen itt több a lehetőség, de végül – szerencsére – letettünk róla. A gyökereink Szegedhez kötnek, az autópálya megépülésével pedig autóval is gyorsan fel lehet érni. Sokszor rövidebb idő alatt, mint Budáról átjutni Pestre.

            A kiadó a Liszt Ferenc téren bérel irodát, melyet három, második emeleti lakás összenyitásával alakítottak ki. Először Ágihoz kopogok be, aki épp telefonál, de int, hogy menjek be, és üljek le nyugodtan. Az alacsony, kerekded, mindig mosolygós nő nyolc évvel idősebb nálam. Hosszú évekig élt Amerikában, ahol az Amazonnál dolgozott szerkesztőként. A férje halála után hazajött Magyarországra, és egyenest a mélyvízbe vetette magát: létrehozta a Rebellert. Két egyetemista fia van, ők maradtak az Államokban. Egyikük orvosnak tanul, a másik környezetmérnöknek.

            ‒ Na, mi újság? – ölel magához, és ad egy puszit az arcomra. – Hogy ízlik a siker?

            ‒ Rémisztő – felelem, mert tényleg így érzem. – Nem vagyok én ehhez hozzászokva.

            ‒ Pedig kénytelen leszel – mosolyog rám. – Most már nincs visszaút, csakis előre mehetsz. Hidd el, a média tolakodó érdeklődése is csillapul majd, és tudod, mindig te döntöd el, mennyit adsz át magadból. – Pár másodpercig nézzük egymást, miközben én csak bólogatok. – Menjünk ki az étkezőbe, pár perce érkezett meg az ebéd. Ivett is mindjárt itt lesz, csak leszaladt a boltba egy üveg borért.

            A barátnőm már majdnem két éve a kiadó PR‒osa, érdekes véletlen, hogy ő is a Rebellernél kötött ki. Amikor négy évvel ezelőtt a válása után végleg hazaköltözött Dániából, egy ideig szabadúszó újságíróként dolgozott, majd megpályázta ezt az állást és el is nyerte. Egyszer megjegyeztem Áginak, hogy ennél a kiadónál mindenki nyugalomra és új otthonra lel, ami nagyon meghatotta.

            ‒ Pizzát rendeltünk, nem baj? – szed elő három tányért Ági az étkezőszekrényből.

            ‒ Tökéletes. Annyira éhes vagyok, hogy sima zsíros kenyérrel is beérném. – Szalvétát és poharakat teszek az asztalra, leülök, és kinyitogatom a dobozokat.

            Ivett is megérkezik, kibontja a bort, koccintunk, aztán pár percig csendben eszegetünk, miközben nagyon jól szórakozom. Látom a barátnőmön, hogy majd szétveti a kíváncsiság és Ági is érdeklődve pislog felém, de egyikük sem szólal meg. Szándékosan lassan eszem, hogy tovább húzzam őket, végül mégis én nem bírom tovább, és kitör belőlem a nevetés.

            ‒ Szóval, mire vagytok kíváncsiak? – kérdezem, miután a kezem és a szám megtöröltem a szalvétával.

            ‒ Hát, körülbelül mindenre – néz rám Ivett ártatlan szemekkel, de rángatózik a szája sarka a visszafojtott vigyorgástól.

            ‒ Érdekes tapasztalat belelátni a filmgyártás folyamatába – kezdem, de Ivett felemeli a mutatóujját, belém fojtva a szót.

            ‒ Biztosan az, de bennünket ez piszkosul nem érdekel, ugye, Ági? A lényeget: találkoztatok?

            ‒ Váltottunk pár mondatot – felelem semleges hangon.

            ‒ És? – hajol közelebb a barátnőm.

            ‒ Nagyon kedves, közvetlen és vicces. De ma este ti is megismerhetitek, szóval fel nem fogom, miért ez a nagy kíváncsiskodás – nézek rájuk értetlenül.

            Ivett szája csalódottan lebiggyed.

            ‒ Nem is értem, a regényeidben hogy tudsz olyan szenvedélyes lenni. Kedves, közvetlen, bla‒bla‒bla.

            Ági vinnyogva nevetni kezd, még a könnye is kicsordul. Jókedve rám is átragad.

            ‒ Oké! – emelem fel a kezem megadóan. – Kicseszettül jó pasi, és ha nem lennék férjnél, ő pedig nem lenne nős, jó néhány pozitúrát kipróbálnék vele. Ezt akartátok hallani?

            ‒ Valami ilyesmit – törölgeti Ági a szemeit.

            ‒ További kérdések? – nézek végig rajtuk.

            ‒ Milyen pozitúrákra gondoltál? – pimaszkodik Ivett, mire hozzávágom az összegyűrt szalvétámat.

            A barátnőm újra tölt a borból, de én letakarom a poharam a tenyeremmel, jelezve, nem kérek többet. Eszem még egy szelet pizzát, hallgatom, ahogyan izgatottan csacsognak az esti fogadásról. A hátam közepére sem kívánom az egészet, de tudom, nem tehetem meg, hogy távol maradok. Nem csak nekem jó reklám, hanem a kiadónak is, és Áginak örökre hálás leszek, amiért hitt bennem.

            Ebéd után átbeszélem vele az új regényem, amely már majdnem készen van. A záró fejezeteket nem érzem még tökéletesnek, valami még hiányzik, és ebben Ági is egyetért. Soha nem szólt bele a témaválasztásba, de egy-két találó megjegyzéssel már nem egyszer átbillentett a holtpontokon.

            Villamossal elmegyek a West Endig, nézelődöm, vásárolok néhány körömlakkot, és bár szeretném elterelni a gondolataimat a délelőttről, nem sikerül. A fejemben ott zizeg a megbeszélésen elhangzott sok új információ, dátumok, nevek, helyszínek és a Stormmal folytatott furcsa párbeszéd is csak tetézi a káoszt. Kénytelen vagyok elfogadni, hogy a férfi sokkal nagyobb hatással van rám, mint vártam. Azt hittem, ha elolvasom az interneten fellelhető összes vele készült interjút és rajongói bejegyzést, újranézem a filmjeit, akkor telítődöm vele és nem lesz olyan különleges élmény a személyes találkozás. Erre épp az ellenkezője történt: még többet akarok tudni róla, még jobban vonz.

            Négy óra után érek vissza a szállodába, ahol az étteremben már javában készülődnek az esti rendezvényre. Felliftezek a szobámba, elnyúlok az ágyon, és felhívom a férjemet. Szükségem van a hangjára, hogy megnyugodjak. Hogy szétkuszált érzéseim visszataláljanak hozzá.

Elmesélem neki a napomat, gondosan megválogatva a szavaimat, mert nem szeretném, hogy félreértse őket. A veszekedésünk óta nagyon harmonikus a kapcsolatunk, és ezt nem akarom tönkretenni. Semmiben nem hazudok neki, csak visszafogom a lelkesedésem. Neki például véletlenül sem mondanék olyat, mint nem sokkal korábban Áginak és Ivettnek, viccelődve sem.

‒ És neked milyen napod volt? – kérdezem.

‒ Tűrhető. Holnap anyáméknál ebédelünk, valószínűleg ott is alszunk Marcival. Arra gondoltam, vasárnap reggel felautóznánk érted. Elmehetnénk az Állatkertbe… – Nem tudja befejezni, mert Marci a háttérben izgatottan kiabálni kezd.

            ‒ Ez jó ötlet – felelem én is lelkesedve. – Ma este már nem biztos, hogy hívlak, nem tudom, meddig fog tartani ez az egész.

            ‒ Oké, akkor majd holnap beszélünk. Érezd jól magad!

            ‒ Itt kellene lenned velem.

            ‒ Nem kellene – feleli, érzem a hangján, hogy mosolyog. – Ezt már ezerszer megbeszéltük. Ha ott lennék, velem foglalkoznál. És ez most nem rólam szól, hanem csakis rólad. Majd az Oscar‒átadóra elkísérlek – teszi még hozzá nevetve.

            ‒ Vicces – húzogatom a szám, miközben hasra fordulok.

Aztán beszélek a kisfiammal is, meghallgatom, mit csináltak az óvodában. Búcsúzóul elmondom neki, mennyire hiányzik, és hogy már csak kettőt kell aludnia, és újra találkozunk.

Elmegyek zuhanyozni, majd amíg Ivettet várom, kifestem a láb- és kézkörmeimet. Gyönyörű az újonnan vett piros lakkom, ha közvetlen fény éri, olyan, mintha parányi ledek világítanának benne.

A barátnőm fél hat körül érkezik degeszre tömött válltáskával és két ruhazsákkal.

‒ Ejha! – füttyent elismerően a lakosztályba lépve. – Lepakol a nappaliban, majd szemügyre veszi a hálószobát is. – És még erkélyed is van! Nem csodálom, hogy nem akartál nálam aludni.

‒ Jaj, tudod, hogy ez nem igaz! – tiltakozom hevesen. – De minden rendezvény itt van, így…

‒ Csak vicceltem – szakít félbe. – Hoztam neked ruhát.

‒ Mit? – huppanok le értetlenül a franciaágy szélére. – Van ruhám, tudom, mit fogok felvenni.

‒ Ezt – cipzározza ki az egyik vászonzsákot, majd a vállfánál fogva kiemel belőle egy burgundi vörös, szatén-csipke koktélruhát, és elém tartja.

Gyanakodva szemlélem előbb az öltözéket, majd Ivettet.

‒ És itt van hozzá a cipő is – folytatja nagy lelkesedéssel.

‒ Na ne! – nyikkanok, amikor meglátom a legalább tíz centis, gyufaszál vékony sarkat. – Nagyon szép, de ez max arra jó, hogy muskátlit ültess bele. Ebben nem lehet járni.

Ivett szeme rám villan, miközben grimaszokat vág.

Alaposabban megnézem a ruhát, és el kell ismernem, nagyon szép. Az ujja könyék alatt végződő, finom csipke, az eleje magasan záródik, a háta pedig…

‒ Ennek nincs is háta! – hüledezek a mély kivágás láttán. – Ez alá hogyan veszek melltartót?

‒ Sehogy.

‒ És akkor mi fogja tartani a cicijeimet? A szentlélek?

‒ Gabi, próbáld fel, aztán ha mégsem tetszik, azt veszel fel, amit akarsz, nem fogok beleszólni. – Látom rajta, hogy kezd dühös lenni, ezért nagyot sóhajtva ledobom a fürdőköpenyt, és belebújok a ruhába. A mellrészébe belülről merevítőket varrtak, ezért tényleg nem kell alá fehérnemű. Ivett segít bekapcsolni a széles nyakpántot a tarkómon, majd a cipőt is a lábamra adja. – Tükör? – néz körbe a szobában.

‒ A beépített szekrény belsején – mutatom.

Kinyitja az ajtót, és elakad a lélegzetem.

‒ Na? – kérdezi izgatottan.

A szoknyarész majdnem a térdemig ér, lágyan hullámzik, miközben teszek néhány lépést előre. Meglepően kényelmesnek tűnik a cipő is, ugyanolyan színű, mint a ruha.

‒ Jó lesz – felelem tömören, majd megfordulok, hogy hátulról is szemügyre vegyem magam. Ekkor már szélesen vigyorgok, Ivett pedig elégedetten összecsapja a tenyerét.

‒ Tudtam! Megcsinálom a hajad, kapsz egy kis sminket, aztán mehetünk hódítani!