Császár Levente: Koboldok kincse 2. részlet

Előző részlet

A SÖTÉTSÉG ÚJABB TÁNCBA KEZD

 A negyedik fejezetben elhangzik A KÉRDÉS.

 Valahol, túl a Völgyön, túl a hegyeken, az Éjszaka kitárja sötét köntösét és ráborítja az erdőre.

– Mi a legfeketébb? – kérdezi az a rekedt suttogás…

***

 A SÖTÉTSÉG BIRODALMA

 Az ötödik fejezetben vethetnénk egy pislantást az Éjszakára, ha Birodalmában nem lenne folyton-folyvást sötét. Megismerjük a Karmok nemzetségének két katonáját, akikről kiderül, nem lelkesek, ha a fejedelemasszony színe elé kell járulniuk. Itt találkozunk először a Bákásszal, sajnos, nem utoljára. Eláruljuk, hogy miért hívnak a völgykapuiak az erdőben egy bizonyos helyet Zsidópokolnak. Brrr…

  – Meghódítom a fényt, a világosságot! Mindenütt sötét lesz. És én fogok uralkodni ebben a vakságban, mert a teljes sötétségben csak én látok. Egyedül én!

Éjszaka, a Sötétség fejedelemasszonya palotájának tróntermében állt. Homály uralkodott a helységben, az úrnőt is inkább csak sejteni lehetett, mint látni.

– Szolgák! – csapta össze a tenyerét az úrnő.

Az éles hangra kinyílt az ajtó, és a homályban megjelent két árny. A Karmok nemzetségének két katonája. A homály sötétebb lett, ahogy óvatosan bekukkantottak az ajtó nyílásán. Tudták mindketten: a fejedelemasszonnyal óvatosan kell bánniuk, ha nem szándékoznak nagyobb bajt vonni a fejükre. Ha nem akarnak az örök sötétség foglyai lenni, ahol még ők sem láthatnak. Az, hogy most itt kell lenniük, már önmagában is elég nagy bajnak bizonyult.

A nemzetség két katonája vigyázzállásban várta a parancsot. Szürkekarom, a héja állt elöl. Ő volt a bátrabb. Vöröskarom, a róka, szokása szerint hátrahúzódott. Ha szembe kell nézni az úrnő haragjával, először az a héján töltse ki mérgét, gondolta a ravaszdi.

– Az a lusta Bákász már megint késik a vacsorámmal. Azonnal kerítsétek elő, s vezessétek elém. És jaj neki, ha üres a tarisznyája! – adta ki a fejedelemasszony a megmásíthatatlan parancsot, miközben elbocsátotta katonáit.

A két szolga pedig tüstént indult teljesíteni a feladatot. Örültek, hogy megúszták ennyivel.

– Reggeltől estig itt kell kólésznom az erdőben és mindenféle vicik-vacakot összegyűjtenem. Az úrnő telhetetlen.

Az elégedetlenkedő hangok a fák alatti ösvény mentén keltek szárnyra. Bákász, az Éjszaka szolgája, tarisznyával a vállán az erdőt járta.

– Bodza, feketekökörcsin, erdei szeder a vacsorája. S ha egyéb nem akad, összeszedhetek mindenféle megfeketedett gombát. Mert ő csak vacsorázik. Nem ismeri sem az ebédet, sem a reggelit – méltatlankodott továbbra is a Bákász. – S ha nem érik a bodza, a szeder? És nem nyílik a kökörcsin? Akkor mit szedjek? A múltkoriban is arra kényszerített a pribékjeivel, hogy … feketerigót fogjak neki! – csuklott el a hangja mérgében, miközben hevesen pattintott egyet az ostorával.

Ezt nem kellett volna tennie. Ugyanis az ostor varázsvesszőből készült. Ahogy elhalt a csettintés hangja, egy mogyoróbokor az erdei ösvény mentén tüstént kiszáradt.

A völgykapuiak jól ismerték az ostor hatalmát. Ezért kerülték a Bákászt. Ő volt az Éjszaka udvari elemózsiagyűjtője. Ő szedett össze mindenféle fekete színű eledelt az erdőben, mitől a fejedelemasszony hatalma még sötétebb lett. Egy romos, elhagyatott kútban lakott az erdő mélyén, onnan indult reggelente vacsoragyűjtő körútjára.

Míg így méltatlankodott magában a szolga az erdő fái alatt, a tarisznyája szép komótosan telt. Hol ez, hol az került a mélyére. Bodza, kökörcsin, szeder lesz a fogás vacsorára.

Talán még rigó is.

Az erdői ember az utolsó méterfát nyalábolta és tette fel a lovas kocsijára. A szekér roskadozott a súlyos tűzifától, vitte a völgylakóknak eladni. A fuvaros az erdőben lakott, ezért is hívták a völgykapuiak erdőinek. Míg lépésben baktatott a két pejcsikó a döcögős hegyi ösvényen, azt számolgatta a zsidóember, hány fordulót kell még megtennie, hogy új szekérre tudjon szert tenni a havi vásárban. Számolgatásába úgy belemerült, hogy nem vette észre, útját már régóta figyelemmel kísérték.

Bákász a fák takarásában lopakodott a szekér nyomában. A meredély előtt már nem rejtőzködött tovább. Hirtelen szökkenéssel a lovak előtt termett. A két pej prüszkölve hőkölt vissza a hívatlan vendég előtt.

– Nem megtiltottam neked, hogy fát vigyél a völgykapuiaknak, te erdői ember! – nézett a fuvaros szeme közé a szolga.

A megrémült zsidóember szabadkozva tördelte kezeit.

– Ígérem, ez az utolsó eset – mondta remegő hangon, miközben fél szemmel a varázsvesszőre sandított. Jól ismerte az ostor hatalmát.

– Még egyszer meg ne lássalak itt! – vonta össze szemeit az elemózsiagyűjtő, majd köszönés nélkül odébbállt.

Hogy mit dörmögött magában, azt már csak az erdő fái hallhatták:

– Meghiszem azt, hogy ez lesz az utolsó fuvarod – suttogta baljóslatú hangon.

A hangra a fák is összerázkódtak.

Mikor a szolga tovatűnt az erdőben, a fuvaros megtörülte izzadó homlokát. Nagyot húzott butykosából, majd lekászálódott a szekérről. A meredek előtt be kellett kötni a kocsi kerekét, különben lent az aljban nem tudta volna megállítani a szekeret. Miután feltette a kerékre a fékező láncot, felült a bakra, és lépésben elindult, erősen visszatartva a gyeplőszárat.

Még pár métert sem tettek a lovak az ereszkedőn lefelé, mikor a domb tetején ismét feltűnt a Bákász álnok mosollyal az ajkán. Pattintott egyet az ostorával, mire a kerékkötő lánc csattanva szakadt ketté. A szekér nekilódult a horgoson, s a lovak nem tudták többé visszatartani. Még a hegytetőn is jól ki lehetett venni a méterfák pokoli kongását, ahogy egymásnak verődtek a szurdok sziklás, sötét aljában.

– Ennek a tűzifának a lángja nem világít a völgykapuiaknak – mondta sokat sejtetőn a szolga, miközben visszaemlékezett a fejedelemasszony szavaira:

„Nem akarok több világosságot meglátni az emberek házában! Ne engedd, hallod, Bákász, ne engedd, különben a bőrödet veszem, és azzal takarom el a tűzhelyek lángját!”

 Attól fogva a völgykapuiak Zsidópokolnak hívták azt a helyet a szurdok aljában.