Coraline Marquette: Fated to love you (részlet)

A 9. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

*

1. fejezet

Dylan

Még mindig ugyanaz a ruha volt rajtam, amiben tegnap elmentem dolgozni és a dohányfüsttel elkevert drága női parfüm úgy ölelt körbe, hogy az szinte fojtogató volt. Azt hihetné az ember, hogy idővel meg lehet szokni, de egyáltalán nem ez a helyzet. Ám mivel jól megfizetnek érte, egy szavam sem lehet. Meg miért is lenne? Ha olyan dolgokra fecsérelném az időm, mint a szerelem, ami meglehetősen felesleges érzelem, egy idő után a világ legboldogtalanabb embereinek a táborát erősíteném. Ugyanis azok a dolgok, amik igazán fontosak, mind szabad szemmel láthatók és megfizethetők. Tény, ha félredobod a kötöttségeket, annyira boldog lehetsz, amennyire csak akarsz, mert minden egyes jelentéktelen csók után rájössz, hogy nem voltak mások, mint eszközök a célod eléréshez.

Csőre töltött fegyverek, amelyek ha ölni nem is, de irányítani képesek bárkit. Mondjuk Rosie-t, akinek a mosolygós képe az éjszaka történtek ómenjeként villant fel a kijelzőn.

– Szia, Mókuska – mondtam, amint felvettem a telefont, szándékosan ezt a becenevet használva.

Tudtam, hogy elolvad tőle. Rajtam kívül senki nem becézte, úgy nagyjából soha. Nem volt éppen a férfiak kedvence. És nem azért, mert dundi volt, hanem emellé egy olyan mértékű szociális fóbia társult, ami elérhetetlenné tette bárki számára. Pedig aztán igazi bombázó is lehetett volna, ha végre érez magában egy kis bátorságot és túllép azon a seggfejen, aki idáig juttatta. Ezzel a bizalmatlansággal teljesen elijesztett mindenkit maga mellől. Így hát a szárnyaim alá vettem. Rosie lett a tizenhatos számú állandó vendégem, és nagyon is jól megfizetett azért, hogy nőnek érezze magát.

– Eden – csilingelt a fülembe. Szinte láttam magam előtt kipirult pufók arcát, ahogy felém fordul az ágyban. – Remélem, megkaptad az ajándékom. Úgy sajnálom, hogy nem tudtunk találkozni – folytatta, a hangja teli volt szomorúsággal, arcomon önkéntelenül szemtelen mosoly jelent meg.

Ez a csaj a tenyeremből evett. Még akkor is az enyém lett volna, ha egyáltalán nem akarom. De az igazság az volt, hogy elég szórakoztató volt az idő többségében. Mindig első kézből olvashattam a legújabb történeteit, és minden könyvből az enyém volt az első kötet, kis szaftos üzenettel a borító alatt. Jó barát volt, akivel tudtam beszélgetni, és nem kellett olyasmikkel erőlködnöm, mint gyertyafényes vacsora egy méregdrága étteremben. Még akkor sem, ha az egészet ő fizette volna.

– Igen, megkaptam – feleltem, ahogy a kezemben tartott díszzacskóra emeltem a tekintetem.

Fogalmam sem volt róla, mi van benne. Úgy gondoltam, ráérek otthon kicsomagolni, aztán jobb ötletem támadt. – De nem nyitottam ki. Majd akkor, mikor te is ott leszel, szeretném illendően megköszönni. És szeretem az arcod látni, mikor jobban izgulsz, mint én, hogy tetszeni fog-e – mondtam, és annyira nem is volt hazugság.

Tényleg szerettem látni az izgalmat az arcán. Akkor egy pillanat erejéig elhittem, hogy valóban jó dolog az, amit teszek. Bár valószínűleg senki nem gondolta úgy, hogy rossz lenne, elvégre mindig igazi úriember voltam, vagyis… azt kapták tőlem, amit akartak. Senki nem sérült, mindenki csak jól járt.

– Mindig tudod, mit kell mondani – nevetett Rosie. – Segítségre lenne szükségem. Mondjuk ma este – tette fel, félig kérdezve, félig mondva.

– Nem is tudom – húztam az agyát.

Nem igazán volt ma hozzá kedvem. A tizenegyes, Hannah, nagyon lefárasztott az éjjel. Negyvenes nő, hatalmas szexuális étvággyal, tengeren túlra utazó férjjel… azt hiszem, ezzel mindent elmondtam.

– Fontos lenne… – mondta, és hallottam a hangján, hogy zavarában mosolyog.

Elnevettem magam.

– Már megint egy szex-jelenet? – kérdeztem vigyorogva.

A mellettem álló lánycsoport pirulva vihogott tovább. Azt hitték, nem vettem észre, hogy azóta rólam beszélgetnek, mióta megálltak tőlem pár lépésre. Nem mondom, hogy feltűnően csinálták az intenzív bámulást, de ha nem az egyik legeltette rajtam a szemét, akkor a másik nem érzett szégyent, ahogy felfalt a szemével. Úgy tűnt, ezeknek sosincs túl korán ilyesmihez. A fényképek meg már csak adalékanyagai voltak a stírölésnek.

Édes kis keselyűk!

Rájuk mosolyogtam, amit újabb sikongatás meg nevetgélés követett. Úgy tizenhárom, tizennégy évesek lehettek. Csodás kor arra, hogy elinduljanak a romlás útján.

Ha tudták volna, ki vagyok, biztos nem így néznek rám és az is biztos, hogy nem győzködték volna egymást arról, hogy valamelyikük szerezze meg a számom. Az a csodás romlandóság! A fél karom odaadtam volna azért, hogy újra érezzem, mert jelenleg csak a sürgetés tartott életben. Már alig vártam, hogy lezuhanyozzam, és olyan slamposan töltsem a napom, ahogy nem szégyellem, míg újra bele nem bújok ennek a bugyi-nyitogató bájgúnárnak a bőrébe, aki után még a gyerekes anyukák is szégyentelenül epekednek és megfordulnak az utcán.

Ha nem a saját szememmel látom, el sem hiszem, hogy az a babakocsis nő engem vizslat, majd zavartan lesüti a szemét, mikor észreveszi, hogy rajtakaptam. Úgy tűnt, ez a reggel valamiért ilyen. Nem mintha bántam volna. Üdítő volt, ahogy Rosie hangja is, miközben azt ecsetelte, mit akar kipróbálni ahhoz, hogy tökéletesen le tudja írni a jelenetet, amit kitalált. Ha nem lett volna olyan jó író, mint amilyen, biztosan nem fecsérelem rá az időm, de ez a lány mindenképp megérte a pénzét. Ahogy Lorna is. Amint letettem, szinte azonnal újra csörgött a telefonom. A tizenkilences számú ügyfelem volt az. Hatvanas nő, túl sok szabadidővel, amit kényszerűen meg akart osztani valakivel, ez a valaki pedig én voltam. Már több kiállítást és színdarabot megjártam vele, mint azt bárki el tudná képzelni. Az orosz balettről nem is beszélve.

Lorna balerina volt fénykorában, ma már csak tanított, pedig simán felvehette volna a versenyt bármelyik fiatal táncossal. Őt is kedveltem. Kedves volt, nyugodt természettel és mindenekfelett rettentő értelmesen állt a dolgokhoz. Olyasvalaki volt, akivel könnyű volt kijönni, így eszem ágában sem volt nemet mondani a szombati színdarabra. A Tavaszébredést még úgysem láttam, akármi is volt az.

Végre megjött a metró, ami már nem volt annyira tömött, így felszálltam és leültem az első szabad helyre, amit megláttam. Félig elnyújtóztam, csak annyira szétnyitva a lábam, hogy ne zavarjam vele a mellettem ülőket, és a csuklómon csillogó órára néztem. Egy fekete Michael Kors volt. Visszahúztam rá csoki barna kabátom ujját, majd megszokásból megigazítottam fekete garbóm nyakát, egy lány pedig ezt a pillanatot választotta ahhoz, hogy véletlenül a lábamnak ütközzön.

– Bocsi… – hebegte mosolyogva, közben pedig elálló füle mögé tűrte szőkésbarna haját.

– Semmi gond – feleltem mosolyogva, majd felálltam és átadtam a helyem, amitől még jobban elvörösödött.

Úgy tűnt, ma különösen karizmatikus a kisugárzásom, és biztos voltam benne, hogy a nemtörődöm attitűd az, ami annyira szemet szúr mindenkinek, mert hanyagul elegánsan festettem. Tükörbe sem kellett néznem, hogy tudjam. Nem voltam beképzelt, csak éppenséggel nem igazán érdekelt, ki mit gondol rólam, amitől természetesen emelkedett meg az érdeklődés irányomban. Persze elég sokat tettem annak érdekében, hogy ne érdekeljen. Ugyanis nem kellett zavarban éreznem magam, mivel születésemtől fogva arra nevelt nagyigényű anyám, hogy ápoljam a bőröm és öltözzek jól, amivel már félsikerrel járulok hozzá ahhoz, hogy érdeklődjenek irántam mások. Talán számítónak hangzik, és valószínűleg az is, de ha igényes vagy és ezt tudod is magadról, akkor mások is elhiszik, még akkor is, ha nem igaz. És úgy tűnt, ezen a szerelvényen mindenki elhiszi, a pelenkás kisgyerektől kezdve a bottal járó öregemberig.

Néhányukban még a kérdés is felmerülhetett, hogy mit keres egy olyanfajta személy a metrón, mint én, de szerintem semmi különleges nem volt abban, hogy az utazás ezen fajtáját választottam. Nem volt éppen a legkényelmesebb, de a leggyorsabb volt, ha a belváros másik felébe akartam jutni, ahol lakást bérelek.

Zsebre dugtam a kezem és a kapaszkodónak dőltem, majd lehunytam a szemem. Jó érzés volt nem gondolkodni, csak hallgatni az egyenletes zúgást, amit megbolondított a különböző beszélgetések zaja, amik más-más nyelven történtek, és a nevetés, ami a lányokból álló csoportosulás felől érkezett. Pontosan úgy álltak, hogy rám lássanak. Elmosolyodtam, ahogy elcsíptem, azon gondolkodnak, mennyi idős lehetek, van-e barátnőm, mi lehet a nevem. Szerintük olyan Cameron-os voltam. Majdnem. Azt legalább eltalálták, hogy unisex a nevem.

Megállt a metró, majd kinyílt az ajtó. Az én megállóm volt, valakinek pedig a nap kezdete. Ahogy kiléptem, nekiütköztem.

Vadcseresznye illata volt és ijesztő ártatlanság áradt belőle, amit valaki előbb-utóbb össze fog zúzni, és egy kis részem egy pillanatra azt érezte, ennek a valakinek nekem kellene lennem.

Csak egy pillanatra láttam az arcát, de ez bőven elég volt ahhoz, hogy tudjam, nem egy súlycsoportban játszunk. Az a fajta jégkirálynő volt, aki nehezen adja meg magát bárkinek is, mert annyira ártatlan, hogy a saját érzéseitől is megrémül. Ilyeneket ettem volna reggelire, ha megéri, de eszem ágában sem volt felesleges köröket futni és a semmire pazarolni az időmet. Az ilyen lányok szerelmet keresnek, piknikezős randival, vattacukorral a vidámparkban és megosztott süteménnyel egy hangulatos kis kávézóban. Olyasmit, amitől felfordul a gyomrom, mert unalmas és elég hamar megfeneklik, mert nem vezet sehová, csak csalódáshoz; önmagukban és a másikban egyaránt. Előbbi azért, mert titkon mégis többre számítottunk, a másikban meg… nos… mert mégis az első számításunk volt helyes.

Nem néztem vissza a lányra, és volt egy olyan érzésem, ő sem tette. Miért is tette volna? Elvolt a maga kis rózsaszín ködfelhős világában, ahol olyan fiúknak van a helye, akik biztos jövővel rendelkeznek és nem kisebb az álmuk, mint kórházat vezetni vagy megnyerni a polgármester-választást.

De biztos voltam benne, az arcát nem felejtem el. Mert nem volt az a klasszikus szépség, inkább különleges. Vörösesbarna haját szoros kontyba fogta a feje tetején, ami kiemelte szív alakú arcát és enyhén elálló fülét, amibe egy-egy gyöngyöt rakott. Szürke szemei kissé távol estek egymástól, legalábbis a kerek, keret nélküli szemüveg miatt úgy tűnt. A lencsék megnagyobbították a szeplőket az orcáján, amik felkúsztak pisze orrára, aminek enyhén rózsaszínes volt a hegye, mintha megfázott volna. Ajkai vastagok, szív alakúak, dölyfös megjelenést kölcsönözve neki. Igazi jégkirálynő.

Freya…

Ezt a becenevet adtam neki. Tökéletesen illet hozzá, ahogy Rosie-hoz a Mókuska, Hannah-hoz a Cher és Lorna-hoz az Odette. Nem hittem, hogy valaha is látom még, de ez a név akkor is neki járt.

Az ajtó becsukódott mögöttem, én pedig elengedtem minden felesleges gondolatot. Csak arra koncentráltam, hogy megszabadulok a kontaktlencséktől, melegítőbe bújok, aztán megnézek valami béna sit-com-ot alvás előtt.

 

Norah

Nem is volt jobb a forró almás piténél reggelire. Melegítette a novemberi hidegben lefagyott ujjaimat, és a fahéjas alma úgy olvadt el a számban, mint a vaj. Mennyei! Miss Donna tuti kinyírt volna, ha rájön, minden reggel, meg délután ilyesmivel tömöm magam, de mivel a súlyomon és az alakomon nem látszott, nem kellett amiatt aggódnom, hogy rájön a kis titkomra. Ha meg véletlenül mégis választás elé állított volna, nem tudtam volna dönteni. Ugyanolyan nehezen mondtam volna le a cukor nyújtotta élvezetről, mint a táncról. Lehet inkább más iskolát kerestem volna, akármilyen szenzációs tanár is Miss Donna. Igen, inkább róla mondtam volna le. A süteményekről és a táncról semmiképp! Mindkettő a legcsodásabb addikció volt, amivel valaha találkoztam.

Ráadásul most az előbbibe annyira bele voltam feledkezve, hogy észre sem vettem, Alice ott áll mellettem, és hozzám beszél.

Gyorsan letoltam a fejemről a fülmelegítőt, és próbáltam lenyelni azt a hatalmas falatot, amit magamba tömtem.

– Tudod, ilyenkor irigyellek, és szívem szerint kinyírnálak! – mondta és úgy nézett az almás pitémre, hogy majd’ kiesett a szeme, és félő volt, a nyála is elkezd csorogni, ha tovább folytatja az álmodozást arról, hogy kiveszi a kezemből és egyben letolja a saját torkán.

– Neked is jó reggelt, Csipkerózsika! – dünnyögtem félig vigyorogva, félig teli szájjal, még mindig küszködve a nyeléssel.

Tényleg túl nagyot haraptam…

Ha pokolra jutok, akkor az biztos, a mohóság miatt lesz.

– Jaj, bocsi – szabadkozott Alice, miközben a táskájában turkált. – Josie-nak megint felment a láza, anyám meg még mindig nem ért haza az éjszakai műszakból, hűtőfürdőznöm kellett, meg minden. Apám meg attól is megijed, ha pelenkát kell cserélni, Lisa meg megint felszívódott. Tuti, kiszökött bulizni, de amint hazaérek, kinyírom – morgott, és közben megtalálta, amit keresett.

Hát nem irigyeltem. Alice nővére, Lisa eléggé bajos volt. A gimi utolsó évének felénél teherbe esett, de eszébe sem jutott elvetetni a babát vagy örökbe adni, aztán szinte minden felelősséget a család többi tagjára hárított. Sokszor kimaradozott, és ennek legtöbbször Alice itta meg a levét. Ami miatt sokszor morgott, de valójában nem is bánta annyira. Szerette Josie-t és Lisa-t is, bár őt a napok többségében holtan szívesebben látta volna, amiért ennyire felelőtlen még mindig.

– Szóval itt van, amit kértél – nyújtott felém egy fekete tokot, aminek a gerincére egy fehér cetli volt ragasztva.

Annyi állt rajta: Nagyi.

Szép, cikornyás betűkkel. Semmiképp sem Alice írása. Az övé ezerszer rosszabb volt, mint a macskakaparás. Előbb tanultam volna meg cirill betűket olvasni, mint azt kivenni, amit ő vésett le a saját anyanyelvünkön.

– Hálám örökké üldözni fog – vigyorogtam, mint a vadalma, majd dobtam felé egy puszit.

Alice nagyija az első fekete táncosok egyike volt a Bostoni Táncművészeti Akadémián, és ő volt az első, aki főszerepet kapott a West Side Story átiratában, én pedig erről készítettem kiselőadást Mister West színháztörténet órájára. Ugyan megnéztem a darabról készült felvételt Miranda nagyinál, de az még kazettára lett felvéve, szóval azt nem tudtam újra nézni sem asztali gépen, sem laptopon, részleteket kivágni belőle meg végképp nem, szóval Alice használatra bocsátotta a DVD-változatot. Hála az égnek, hogy az anyukája minden fontos családi videót átkonvertáltatott lemezekre. Megmentette a seggem Mister West kegyetlenségétől. A feladatot ugyanis azért kaptam, mert merészeltem késni az órájáról… Nem mintha bántam volna, hogy egy olyan csodás színésznővel készíthettem interjút, mint Alice nagyija, de azért kétszer meggondoltam, hogy beérek-e időben órára, mielőtt elküld egészen Timbuktuig, hogy a törzsi táncokról készítsek neki kiselőadást és még mutassam is be vagy hasonlók. Úgyhogy vad örömmel és lelki nyugalommal suvasztottam el táskám biztonságába a tokot.

– Ezért meghívlak bármire, amit szeretnél – ajánlottam fel.

– Ha a seggem engedné, nem lenne kifogásom ellene, de így csak egy laktózmentes latte lesz, mielőtt bulimiára adnám a fejem – mondta szarkasztikusan.

De teljesen megértettem. Mindenkinek volt valami nyűgje, ami megkeserítette a táncos, énekes vagy színészi karrierjét. Alice könnyen szedte fel a kilókat, én meg még mindig időszakos lámpalázzal küszködtem, tizenhat év szereplés után is. Fellépés előtt néha többször láttam a vécécsészét, mint a tükörképem az öltözőben. Szóval még mindig volt min dolgoznom amellett, hogy folyton fejlesztenem kellett a képességeimet.

– Ha te bulimiás leszel, akkor én meg énekes – feleltem ironikusan, mire elnevette magát.

Mindketten tisztában voltunk vele, hogy azt a döntést senki nem köszönte volna meg. Inkább azért fizettek volna – valószínűleg nagyon sokat –, hogy hagyjam abba. Tehát semmi esély nem volt arra, hogy énekes legyek, ahogy arra sem, hogy Alice bulimiás. Előbb adta volna fel az ambícióit, minthogy kárt tegyen a testében. És ezért nagyon becsültem őt. Nem volt mindenki ennyire lelkiismeretes, mint ő. Nagyon sokan választották a „könnyebb” utat, míg Alice étkezési tanácsadóhoz járt, jógázott, pilatesezett és plusz úszóedzéseket iktatott be, valamint kizárta az étrendjéből a csokit és a fagyit is. Így sem volt könnyű dolga, mert a magasabb táncosok táborát erősítette. Pontosan százhetvenhárom centiméter volt, a felső határ, de emiatt kevésbé aggódott. Az izomzatának tökéletes kialakításán dolgozott még mindig. Az éneklés és a tánc, mind más-más izomcsoportok mozgását veszi igénybe, és neki a kettő között kellett mozognia. Musical színésznek készülni volt a legnehezebb, ő mégis ezt választotta, amit megértettem. Megvolt hozzá a tehetsége, hogy egy nap akár a Broadway csillaga is lehessen. És ez a nap egyre közeledett, ami miatt egyre jobban izgult, én pedig izgultam vele és érte.

– Szerintem ezt engedjük el – nevetett, kirántva gondolataimból. – De biztos vagy benne, hogy az nem árt meg neked? – nézett a pitém csomagolására, amit összegyűrve a legközelebbi kukába dobtam, ami mellett elhaladtunk, le a metróhoz. – Mármint Kate ezer meg egy évet dolgozott a tökéletes étrendeden – hozta fel anyát és az odaadását irányomban. – Tudom, hogy gyors az anyagcseréd és dolgozol annyit, hogy a szervezeted gyilkolja a kalóriákat, de mégis… reggel és még délután is… süti, csoki, fagyi…

– A lámpaláz és Róka Rudi a büntetésem emiatt – forgattam a szemem, majd feljebb toltam a szemüvegem az orromon, végül sóhajtottam egy nagyot. – Amióta az eszemet tudom, balettozom, de nekem ez nem elég. Anya még mindig nem tudja, hogy a klasszikus mellé felvettem a jazzbalettet és a kortársat is, attól meg végképp szívrohamot kapna, ha tudná, hogy benéztem Miss Evergott hiplet órájára. Jason Derulo és balett? – néztem gunyorosan Alice-re, miközben lefelé sétáltunk a lépcsőn. – Neeem! – mondtuk egyszerre nevetve.

– Felkötné magát, aztán életre kelne, hogy veled is végezzen – biztosított arról, hogy nagyon is jól ismeri sok szempontból keményvonalas anyámat, aki néha rosszabb volt, mint egy orosz dáma.

– És azt még nem is említetted, hogy téged is nyársra tűzne, amiért adtad alám a lovat – bizonygattam előrebiggyesztett ajkakkal. A hiplet olyasmi volt, aminek a létezésén anya sosem fog tudni túllendülni. – Egyébként mi lesz a szólóddal? Megcsinálod? Miles eléggé oda volt érte, hogy neked szerezhet dalt – vigyorogtam cinkosan.

– Az attól függ, mi lesz a végeredmény – felelte sejtelmesen.

– Ne mááár! Vagy kétmillió követője van Youtube-on és eszméletlen feldolgozásokat csinál. Csak jelent már valamit, ha neked egy eredeti dalt szán – cukkoltam, és nem vette rossz néven, de nem is tetszett neki igazán.

– Figyelj, a szerelmi életem más, mint a munka – szögezte le komolyan, ahogy közelebb hajolt hozzám. – De ezt majd később, ott vannak a többiek – integetett egy nagyobb csoportosulás felé.

A fél évfolyam ennél az állomásnál szállt fel, és nagyon úgy tűnt, már most elemükben vannak. Nem, ilyenkor mindig elemükben voltak.

Nolan akusztikus gitáron játszott, amit erősítőre kötöttek. Csokoládébarna raszta tincseit fekete sapka alá bújtatta, kabátját a hátizsákjára kötötte. Sötétkék dzsekit és fekete farmert viselt. Teljesen egyszerű volt, mégis lenyűgöző látványt nyújtott, ahogy hosszú, vékony ujjai gyakorlottan mozogtak a húrokon. Az ikertestvére Dorian ott állt mellette és elektronikus hegedűt tartott a kezében. Azok ketten úgy varázsolták elő a hangszerükből az Eight days a week-et, hogy minden metróra várakozó szava elállt. Néhányan tátott szájjal nézték őket, és mikor Alice odaszaladt, majd karon ragadta Lane-t, majd énekelni kezdtek, akkor már garantált volt a siker. Még az évfolyamtársaink is készítettek felvételeket. Lassan már a Hírnév egy kimaradt jelenetében kezdtem érezni magam, főleg mikor Dean, Macy és Vanessa a Remember my name-re begyakorolt ritmikus gimnasztikát kezdték táncolni.

– Norah, csatlakozz – lökött a többiek felé Chase, és erre már akkor sem mondhattam volna nemet, ha akarok.

Lekaptam a szemüvegem, majd belenyomtam az első ember kezébe, aki a közelemben állt. Levettem a kabátom, majd rutinosan kinyújtóztattam magam, végül csatlakoztam a három lányhoz, akikkel olyan szinkronban mozogtunk együtt, hogy nem lehetett megmondani, hol kezdődik az egyikünk és hol végződik a másik. Úgy járt át a dallam, hogy megfeledkeztem a külvilágról. És ez egy olyan ritka pillanat volt, hogy akár a lelkem is odaadtam volna az ördögnek, hogy örökké tartson. Ha hagynak időt, hogy teljesen felfogjam, mire is készülök, biztosan görcsösen esem össze ott, mindenki előtt, de így csak a ritmusra figyeltem, arra, hogy járjon át a dallam, és a testemmel meséljem el mindazt, amit Alice és Lane az énekkel tett meg, Nolan és Dorian pedig a zenével.

Elképesztő érzés volt még mindig, hogy képes voltam elmondani akár a kisujjam behajlításával, mi mindent rejtegetek magamban és mit rejt magában a játszott dallam. A lábam hajlítása vált az idővé, a nyakam íve a szerelemmé, a kezem pedig az együtt töltött percek történéseivé, a csókká, amit a kapualjban loptam, a mosollyá, amit a vállam fölött küldtem, mikor azt hittem, senki sem látja. Olyan volt a két lépés között eltelt idő, mint a szakadó eső cseppjei, amik tócsává gyűlnek össze, és amiben nevetve táncolunk, mert eláztunk és nem is volt kedvünk fedezéket keresni. A szabadságról szólt, miközben valaki máshoz kötöttük magunkat, és nekiadtuk mindenünk. Ennyire volt felemelő és varázslatos érzés, és olyan gyorsan suhant tova, mint az érkező metró.

– Ez valami elképesztő volt – karolta át a vállam Chase, miután rám kanyarintotta a kabátot, és valahogy a szemüvegem is a kezembe került. – Még mindig nem értem, miért nem írtad alá az állandó szerződést a társulathoz – sóhajtott drámaian.

– Azért, mert nem is ajánlottak állandó szerződést – feleltem fejcsóválva, miközben leráztam a kezét magamról és belebújtam a kabátomba.

Ha megtették volna, akkor már biztosan nem jártam volna az akadémiára, mert anyám szó nélkül a karjaik közé lökött volna. Egyelőre beugró voltam pár szerepre, és egyetlen egyszer helyettesítettem a főtáncost a Diótörőben, amiért megkaptam a „Az aranygyermek” címet, és a mai napig átkoztam érte anyámat és azokat, akik ez alapján tekintettek rám. Nem mondom, hogy nem volt meg hozzá a tehetségem, de inkább voltam szerencsés, mint tisztességesen kiérdemeltem volna ezt a lehetőséget. Ha a főtáncos nem kap tüdőgyulladást, akkor ugyanúgy a háttérben maradtam volna, mint bárki más az évfolyamunkról, akit felkértek vendégszereplésre. Ez tehát csak egy szerencsés véletlen volt.

Az, hogy ismertem a főtáncos koreográfiáját és meg is tudtam csinálni, annak volt köszönhető, hogy tizenhárom évesen egyszer már végigvittem a darabot, és olyan sokszor láttam felvételről és élőben is, hogy álmomban meg tudtam volna csinálni, persze rengeteg vér és izzadság volt mögötte, és nagyjából ugyanannyi könny is. Fájdalommal kaptam lehetőséget, nem azért, mert így születtem, mások mégis úgy tekintettek rám, mintha balerinaként jöttem volna világra. És ez zavart a leginkább. Mindenki nagy elvárásokkal tekintett rám… És ezért voltam hálás, hogy ismerhetem Alice-t. Ő más volt. Mindig kiállt mellettem, és Norah-ként tekintett rám, nem pedig „aranygyermekként”. Ahogy most is.

– És amúgy nincs is hozzá közöd, Millford – sorolt be közénk nagy hévvel, meglökött és nekiütköztem valami nagynak és barnának.

Felnéztem, és a világ legérdektelenebb arcát láttam magam előtt. Lusta, mindentudó mosoly ült arcán, de a tekintetéből semmit sem lehetett kiolvasni az érdektelenségen kívül. Szinte átnézett rajtam, amin meg sem lepődtem. Túlságosan jólöltözött volt ahhoz, hogy ne tűnjön veszélyesnek. Anya legalábbis mindig azt mondogatta, mikor fiatalabb voltam; az a férfi, aki egyedül is kifogástalan divatérzékkel rendelkezik, a legveszélyesebb mind közül, mert tisztában van az adottságaival és ki is használja őket. Hát kétségem sem volt afelől, hogy ez a pasi kihasználja. Cigarettafüst és ahhoz tökéletesen idomuló női parfüm keveredett el a saját illatával. Kellemes férfiparfüm volt rajta, nem túl erős és érezhetően másnapos. Túl lanyha volt ahhoz, hogy friss legyen. Pézsma és menta volt az, ami a kabátjából áradt a füst és a bársonyos női illat mellett.

Érdektelen tekintetével ellentétben a hangja kedves volt, mikor elnézést kért, de biztos voltam benne, hogy semmiféle érzelem, mint mondjuk általános megbánás, nem társul hozzá. De akármennyire is ellenszenves volt, meg kellett hagyni, hogy jól néz ki. Nagyon is jól néz ki és tudja is.

Ovális arcához tökéletesen illett a háromnegyedesen elválasztott mogyoróbarna, félhosszú haja, ami hullámosan lógott a homlokába, és alá volt nyírva mindkét oldalon. Szemöldöke majdnem egyenes ívű volt, szeme mandulavágású, barnás zöld, hosszú, sűrű pillákkal. Orra egyenes vonalú, átlagos szélességű. Szája kissé lefelé konyuló, húsos, szimmetrikus hullámmal a felső ajkán, amit bármelyik nő megirigyelt volna. De csak miután kilegeltette a szemét az L-alakú állkapcsán, amin kiütközött némi borosta, de ettől eltekintve olyan volt az arcbőre, mint a babapopsi.

Jézus… vajon mennyi időt tölthet a bőre ápolásával?

És mire ezt végiggondoltam, már el is tűnt. Az ajtó becsukódott mögöttem, a metró meglódult, én pedig dühösen meredtem Alice-re.

– Direkt csináltad, ugye? – szűkítettem keskeny vonallá a szemem.

– Lehet – vigyorgott szégyentelenül, miközben vállat rántott. – Most mondd, hogy nem lett már attól jobb napod, hogy hozzá érhettél – vigyorgott továbbra is. – Szerintem csak a kabátja többe került, mint a mi féléves tandíjunk, pedig az sem piskóta. És az arca… mamám, címlapon a helye! És még rád is mosolygott!

– Szerintem csak idegrángás volt – feleltem laposan, majd felrángattam a vállamra a táskám, ami sikeresen lecsúszott, mikor nekiütköztem a srácnak.

– Szerintem meg szimplán kedves volt – szólt közbe Lane.

– Bájgúnár – tette hozzá Nolan, aztán minden a fejetetejére állt, ahogy általában.

Mindenféléről kezdtek beszélni és a megszokott, kisebb csoportosulásainkra oszlottunk fel. Végre sikerült félrevonnom Alice-t és a Miles-szal való collab-járól beszélgettünk, amire egy okból akart nemet mondani: nem az ő tehetségén akart feltörni.

– Szerintem meg élned kellene a lehetőséggel – magyaráztam. – Miles zseniális zeneszerző, és nem ajánlja fel akárkinek, hogy együtt dolgozzon vele. Eddig az összes collab partnere ismert youtuber volt, az, hogy velük egy szinten kezel téged, csak azt igazolja, hogy te vagy a legjobb, akit ismer – mosolyogtam rá, miközben bizonygatóan bólogattam.

– De úgy fognak rá tekinteni, mintha kihasználnám – ellenkezett.

– És akkor mi van? Mikor érdekelte Alice Montgomery-t, hogy mások mit gondolnak róla? Meg amúgy is… mindenkinek el kellett indulnia valahogy, nem? Charlie Puth, Shawn Mendes, Ed Sheeran, Tori Kelly… kellenek még nevek?

– Oké, meggyőztél – sóhajtott, miközben égnek emelte tekintetét, aztán hirtelen megölelt. – Te vagy a legjobb.

– Még szép – motyogtam, ahogy visszaöleltem. – De akkor mesélj arról, mi is van köztetek – rángattam a szemöldököm, ahogyan ő szokta, mikor elléptem tőle, hogy a szemébe tudjak nézni.

Idegesen babrálni kezdett gyűrűs hajának egy tincsével, majd zavartan csücsörített, végül vállat rántott. – Majd kiderül – mosolygott visszafogottan, és ezzel lezártnak is tekintette a dolgot.

Édes kis semmiségekről csacsogtunk, mikor leszálltunk a metróról, Chase pedig ezt a pillanatot választotta, hogy csatlakozzon hozzánk. Együtt sétált fel velünk a kőlépcsőkön, el a sötétzöldre festett kovácsoltvas korlátok mellett, egészen az iskola bejáratáig, ami egy robosztus kőépület volt. Már vagy százötven éve ott állt a szürke falaival, amit itt-ott megtörtek az ablakok feketére mázolt kőkeretei. A nehéz, vasszegecses faajtóig rövid kőlépcsősor vezetett, amin igyekeztem felsétálni, de Chase elkapta a vállam. Átkarolt, mint mielőtt felszálltunk a metróra.

– Norah, ráérsz szombaton? – kérdezte, ahogy közelebb hajolt az arcomhoz.

Az összes sötétbarna erecskét és mintát láttam világosbarna szemében, ami leginkább a török mogyoróra emlékeztetett, és ilyenkor mindig megkívántam a mogyorót… Sötétbarna haját gondosan beállította. Kissé olyan hatást keltett, mintha elaludta volna, tökéletesen illett szomorkás hangulatú arcához, ami kissé hosszúkás volt szögletes állal és magas arccsonttal. Hagyott magának bajszot és rövid szakállat az állán, ami valamiért a kalózokat juttatta eszembe. Jól állt neki, főleg a két karika miatt, amit a fülébe tett. Az egyiken egy kereszt lógott, a másikon pedig egy egyszerű golyó, ami nagyot lendült, ahogy Alice belepöckölt.

– Neked akkor se érne rá, ha tényleg lenne szabadideje – közölte gunyorosan, mire Chase-szel egyszerre meredtünk rá.

– Alice! – szóltam rá, mire csak vállat rántott és azt tátogta „ne már, ez Chase”, de ügyet sem vetettem rá. Egyedül is meg tudtam oldani, így Chase-re néztem. – A szombat tényleg nem jó. Reggel pilates, utána jelmezpróbám lesz fotózással, aztán Mistress Bates-szel lesz órám. Este meg megnézzük a szüleimmel azt a perverz darabot, amit apa egyik barátja rendezett. De oda talán tudok jegyet szerezni. Alice eljöhetnél te is, azt mondják nagyon jó előadás lesz – mosolyogtam barátnőmre, de hitetlenkedve meredt rám, azt üzenve a tekintetével, „elment az eszem”. – Talán apa szolgálhat neked pár tanáccsal – fordultam aztán Chase-hez.

– Remekül hangzik – vigyorgott. – Alice?

– Mamám! – morogta a szemét forgatva, aztán hanyagul annyit mondott. – Úgyis páholyban szeretek ülni, és ilyenkor már csak oda szólnak jegyek – aztán elindult felfelé a lépcsőn.

– Ez nem randi, Chase – szögeztem le.

– Sejtettem – húzta a száját, majd elvigyorodott. – De majd egy napon – magyarázta, ahogy ő is elindult befelé.

– Ne éld bele magad túlságosan – csóváltam a fejem.

Mister West ezt a percet választotta arra, hogy megjelenjen mellettem, amivel egyrészt a frászt hozta rám, másrészt jól felbosszantott. Megint arról kezdett szentbeszédet tartani, hogy a felelőtlenség és a késés nem erény, nekem pedig ehhez kellene tartani magam, ugyanis ha nincs meg a fegyelem, nincs meg a megfelelő eredmény… Köszönöm, Mister West. Hétfő reggel pontosan erre a pozitív megerősítésre volt szükségem…