A 9. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga
*
1. fejezet
Dylan
Még mindig ugyanaz a ruha volt rajtam, amiben tegnap elmentem dolgozni és a dohányfüsttel elkevert drága női parfüm úgy ölelt körbe, hogy az szinte fojtogató volt. Azt hihetné az ember, hogy idővel meg lehet szokni, de egyáltalán nem ez a helyzet. Ám mivel jól megfizetnek érte, egy szavam sem lehet. Meg miért is lenne? Ha olyan dolgokra fecsérelném az időm, mint a szerelem, ami meglehetősen felesleges érzelem, egy idő után a világ legboldogtalanabb embereinek a táborát erősíteném. Ugyanis azok a dolgok, amik igazán fontosak, mind szabad szemmel láthatók és megfizethetők. Tény, ha félredobod a kötöttségeket, annyira boldog lehetsz, amennyire csak akarsz, mert minden egyes jelentéktelen csók után rájössz, hogy nem voltak mások, mint eszközök a célod eléréshez.
Csőre töltött fegyverek, amelyek ha ölni nem is, de irányítani képesek bárkit. Mondjuk Rosie-t, akinek a mosolygós képe az éjszaka történtek ómenjeként villant fel a kijelzőn.
– Szia, Mókuska – mondtam, amint felvettem a telefont, szándékosan ezt a becenevet használva.
Tudtam, hogy elolvad tőle. Rajtam kívül senki nem becézte, úgy nagyjából soha. Nem volt éppen a férfiak kedvence. És nem azért, mert dundi volt, hanem emellé egy olyan mértékű szociális fóbia társult, ami elérhetetlenné tette bárki számára. Pedig aztán igazi bombázó is lehetett volna, ha végre érez magában egy kis bátorságot és túllép azon a seggfejen, aki idáig juttatta. Ezzel a bizalmatlansággal teljesen elijesztett mindenkit maga mellől. Így hát a szárnyaim alá vettem. Rosie lett a tizenhatos számú állandó vendégem, és nagyon is jól megfizetett azért, hogy nőnek érezze magát.
– Eden – csilingelt a fülembe. Szinte láttam magam előtt kipirult pufók arcát, ahogy felém fordul az ágyban. – Remélem, megkaptad az ajándékom. Úgy sajnálom, hogy nem tudtunk találkozni – folytatta, a hangja teli volt szomorúsággal, arcomon önkéntelenül szemtelen mosoly jelent meg.
Ez a csaj a tenyeremből evett. Még akkor is az enyém lett volna, ha egyáltalán nem akarom. De az igazság az volt, hogy elég szórakoztató volt az idő többségében. Mindig első kézből olvashattam a legújabb történeteit, és minden könyvből az enyém volt az első kötet, kis szaftos üzenettel a borító alatt. Jó barát volt, akivel tudtam beszélgetni, és nem kellett olyasmikkel erőlködnöm, mint gyertyafényes vacsora egy méregdrága étteremben. Még akkor sem, ha az egészet ő fizette volna.
– Igen, megkaptam – feleltem, ahogy a kezemben tartott díszzacskóra emeltem a tekintetem.
Fogalmam sem volt róla, mi van benne. Úgy gondoltam, ráérek otthon kicsomagolni, aztán jobb ötletem támadt. – De nem nyitottam ki. Majd akkor, mikor te is ott leszel, szeretném illendően megköszönni. És szeretem az arcod látni, mikor jobban izgulsz, mint én, hogy tetszeni fog-e – mondtam, és annyira nem is volt hazugság.
Tényleg szerettem látni az izgalmat az arcán. Akkor egy pillanat erejéig elhittem, hogy valóban jó dolog az, amit teszek. Bár valószínűleg senki nem gondolta úgy, hogy rossz lenne, elvégre mindig igazi úriember voltam, vagyis… azt kapták tőlem, amit akartak. Senki nem sérült, mindenki csak jól járt.
– Mindig tudod, mit kell mondani – nevetett Rosie. – Segítségre lenne szükségem. Mondjuk ma este – tette fel, félig kérdezve, félig mondva.
– Nem is tudom – húztam az agyát.
Nem igazán volt ma hozzá kedvem. A tizenegyes, Hannah, nagyon lefárasztott az éjjel. Negyvenes nő, hatalmas szexuális étvággyal, tengeren túlra utazó férjjel… azt hiszem, ezzel mindent elmondtam.
– Fontos lenne… – mondta, és hallottam a hangján, hogy zavarában mosolyog.
Elnevettem magam.
– Már megint egy szex-jelenet? – kérdeztem vigyorogva.
A mellettem álló lánycsoport pirulva vihogott tovább. Azt hitték, nem vettem észre, hogy azóta rólam beszélgetnek, mióta megálltak tőlem pár lépésre. Nem mondom, hogy feltűnően csinálták az intenzív bámulást, de ha nem az egyik legeltette rajtam a szemét, akkor a másik nem érzett szégyent, ahogy felfalt a szemével. Úgy tűnt, ezeknek sosincs túl korán ilyesmihez. A fényképek meg már csak adalékanyagai voltak a stírölésnek.
Édes kis keselyűk!
Rájuk mosolyogtam, amit újabb sikongatás meg nevetgélés követett. Úgy tizenhárom, tizennégy évesek lehettek. Csodás kor arra, hogy elinduljanak a romlás útján.
Ha tudták volna, ki vagyok, biztos nem így néznek rám és az is biztos, hogy nem győzködték volna egymást arról, hogy valamelyikük szerezze meg a számom. Az a csodás romlandóság! A fél karom odaadtam volna azért, hogy újra érezzem, mert jelenleg csak a sürgetés tartott életben. Már alig vártam, hogy lezuhanyozzam, és olyan slamposan töltsem a napom, ahogy nem szégyellem, míg újra bele nem bújok ennek a bugyi-nyitogató bájgúnárnak a bőrébe, aki után még a gyerekes anyukák is szégyentelenül epekednek és megfordulnak az utcán.
Ha nem a saját szememmel látom, el sem hiszem, hogy az a babakocsis nő engem vizslat, majd zavartan lesüti a szemét, mikor észreveszi, hogy rajtakaptam. Úgy tűnt, ez a reggel valamiért ilyen. Nem mintha bántam volna. Üdítő volt, ahogy Rosie hangja is, miközben azt ecsetelte, mit akar kipróbálni ahhoz, hogy tökéletesen le tudja írni a jelenetet, amit kitalált. Ha nem lett volna olyan jó író, mint amilyen, biztosan nem fecsérelem rá az időm, de ez a lány mindenképp megérte a pénzét. Ahogy Lorna is. Amint letettem, szinte azonnal újra csörgött a telefonom. A tizenkilences számú ügyfelem volt az. Hatvanas nő, túl sok szabadidővel, amit kényszerűen meg akart osztani valakivel, ez a valaki pedig én voltam. Már több kiállítást és színdarabot megjártam vele, mint azt bárki el tudná képzelni. Az orosz balettről nem is beszélve.
Lorna balerina volt fénykorában, ma már csak tanított, pedig simán felvehette volna a versenyt bármelyik fiatal táncossal. Őt is kedveltem. Kedves volt, nyugodt természettel és mindenekfelett rettentő értelmesen állt a dolgokhoz. Olyasvalaki volt, akivel könnyű volt kijönni, így eszem ágában sem volt nemet mondani a szombati színdarabra. A Tavaszébredést még úgysem láttam, akármi is volt az.
Végre megjött a metró, ami már nem volt annyira tömött, így felszálltam és leültem az első szabad helyre, amit megláttam. Félig elnyújtóztam, csak annyira szétnyitva a lábam, hogy ne zavarjam vele a mellettem ülőket, és a csuklómon csillogó órára néztem. Egy fekete Michael Kors volt. Visszahúztam rá csoki barna kabátom ujját, majd megszokásból megigazítottam fekete garbóm nyakát, egy lány pedig ezt a pillanatot választotta ahhoz, hogy véletlenül a lábamnak ütközzön.
– Bocsi… – hebegte mosolyogva, közben pedig elálló füle mögé tűrte szőkésbarna haját.
– Semmi gond – feleltem mosolyogva, majd felálltam és átadtam a helyem, amitől még jobban elvörösödött.
Úgy tűnt, ma különösen karizmatikus a kisugárzásom, és biztos voltam benne, hogy a nemtörődöm attitűd az, ami annyira szemet szúr mindenkinek, mert hanyagul elegánsan festettem. Tükörbe sem kellett néznem, hogy tudjam. Nem voltam beképzelt, csak éppenséggel nem igazán érdekelt, ki mit gondol rólam, amitől természetesen emelkedett meg az érdeklődés irányomban. Persze elég sokat tettem annak érdekében, hogy ne érdekeljen. Ugyanis nem kellett zavarban éreznem magam, mivel születésemtől fogva arra nevelt nagyigényű anyám, hogy ápoljam a bőröm és öltözzek jól, amivel már félsikerrel járulok hozzá ahhoz, hogy érdeklődjenek irántam mások. Talán számítónak hangzik, és valószínűleg az is, de ha igényes vagy és ezt tudod is magadról, akkor mások is elhiszik, még akkor is, ha nem igaz. És úgy tűnt, ezen a szerelvényen mindenki elhiszi, a pelenkás kisgyerektől kezdve a bottal járó öregemberig.
Néhányukban még a kérdés is felmerülhetett, hogy mit keres egy olyanfajta személy a metrón, mint én, de szerintem semmi különleges nem volt abban, hogy az utazás ezen fajtáját választottam. Nem volt éppen a legkényelmesebb, de a leggyorsabb volt, ha a belváros másik felébe akartam jutni, ahol lakást bérelek.
Zsebre dugtam a kezem és a kapaszkodónak dőltem, majd lehunytam a szemem. Jó érzés volt nem gondolkodni, csak hallgatni az egyenletes zúgást, amit megbolondított a különböző beszélgetések zaja, amik más-más nyelven történtek, és a nevetés, ami a lányokból álló csoportosulás felől érkezett. Pontosan úgy álltak, hogy rám lássanak. Elmosolyodtam, ahogy elcsíptem, azon gondolkodnak, mennyi idős lehetek, van-e barátnőm, mi lehet a nevem. Szerintük olyan Cameron-os voltam. Majdnem. Azt legalább eltalálták, hogy unisex a nevem.
Megállt a metró, majd kinyílt az ajtó. Az én megállóm volt, valakinek pedig a nap kezdete. Ahogy kiléptem, nekiütköztem.
Vadcseresznye illata volt és ijesztő ártatlanság áradt belőle, amit valaki előbb-utóbb össze fog zúzni, és egy kis részem egy pillanatra azt érezte, ennek a valakinek nekem kellene lennem.
Csak egy pillanatra láttam az arcát, de ez bőven elég volt ahhoz, hogy tudjam, nem egy súlycsoportban játszunk. Az a fajta jégkirálynő volt, aki nehezen adja meg magát bárkinek is, mert annyira ártatlan, hogy a saját érzéseitől is megrémül. Ilyeneket ettem volna reggelire, ha megéri, de eszem ágában sem volt felesleges köröket futni és a semmire pazarolni az időmet. Az ilyen lányok szerelmet keresnek, piknikezős randival, vattacukorral a vidámparkban és megosztott süteménnyel egy hangulatos kis kávézóban. Olyasmit, amitől felfordul a gyomrom, mert unalmas és elég hamar megfeneklik, mert nem vezet sehová, csak csalódáshoz; önmagukban és a másikban egyaránt. Előbbi azért, mert titkon mégis többre számítottunk, a másikban meg… nos… mert mégis az első számításunk volt helyes.
Nem néztem vissza a lányra, és volt egy olyan érzésem, ő sem tette. Miért is tette volna? Elvolt a maga kis rózsaszín ködfelhős világában, ahol olyan fiúknak van a helye, akik biztos jövővel rendelkeznek és nem kisebb az álmuk, mint kórházat vezetni vagy megnyerni a polgármester-választást.
De biztos voltam benne, az arcát nem felejtem el. Mert nem volt az a klasszikus szépség, inkább különleges. Vörösesbarna haját szoros kontyba fogta a feje tetején, ami kiemelte szív alakú arcát és enyhén elálló fülét, amibe egy-egy gyöngyöt rakott. Szürke szemei kissé távol estek egymástól, legalábbis a kerek, keret nélküli szemüveg miatt úgy tűnt. A lencsék megnagyobbították a szeplőket az orcáján, amik felkúsztak pisze orrára, aminek enyhén rózsaszínes volt a hegye, mintha megfázott volna. Ajkai vastagok, szív alakúak, dölyfös megjelenést kölcsönözve neki. Igazi jégkirálynő.
Freya…
Ezt a becenevet adtam neki. Tökéletesen illet hozzá, ahogy Rosie-hoz a Mókuska, Hannah-hoz a Cher és Lorna-hoz az Odette. Nem hittem, hogy valaha is látom még, de ez a név akkor is neki járt.
Az ajtó becsukódott mögöttem, én pedig elengedtem minden felesleges gondolatot. Csak arra koncentráltam, hogy megszabadulok a kontaktlencséktől, melegítőbe bújok, aztán megnézek valami béna sit-com-ot alvás előtt.
Norah
Nem is volt jobb a forró almás piténél reggelire. Melegítette a novemberi hidegben lefagyott ujjaimat, és a fahéjas alma úgy olvadt el a számban, mint a vaj. Mennyei! Miss Donna tuti kinyírt volna, ha rájön, minden reggel, meg délután ilyesmivel tömöm magam, de mivel a súlyomon és az alakomon nem látszott, nem kellett amiatt aggódnom, hogy rájön a kis titkomra. Ha meg véletlenül mégis választás elé állított volna, nem tudtam volna dönteni. Ugyanolyan nehezen mondtam volna le a cukor nyújtotta élvezetről, mint a táncról. Lehet inkább más iskolát kerestem volna, akármilyen szenzációs tanár is Miss Donna. Igen, inkább róla mondtam volna le. A süteményekről és a táncról semmiképp! Mindkettő a legcsodásabb addikció volt, amivel valaha találkoztam.
Ráadásul most az előbbibe annyira bele voltam feledkezve, hogy észre sem vettem, Alice ott áll mellettem, és hozzám beszél.
Gyorsan letoltam a fejemről a fülmelegítőt, és próbáltam lenyelni azt a hatalmas falatot, amit magamba tömtem.
– Tudod, ilyenkor irigyellek, és szívem szerint kinyírnálak! – mondta és úgy nézett az almás pitémre, hogy majd’ kiesett a szeme, és félő volt, a nyála is elkezd csorogni, ha tovább folytatja az álmodozást arról, hogy kiveszi a kezemből és egyben letolja a saját torkán.
– Neked is jó reggelt, Csipkerózsika! – dünnyögtem félig vigyorogva, félig teli szájjal, még mindig küszködve a nyeléssel.
Tényleg túl nagyot haraptam…
Ha pokolra jutok, akkor az biztos, a mohóság miatt lesz.
– Jaj, bocsi – szabadkozott Alice, miközben a táskájában turkált. – Josie-nak megint felment a láza, anyám meg még mindig nem ért haza az éjszakai műszakból, hűtőfürdőznöm kellett, meg minden. Apám meg attól is megijed, ha pelenkát kell cserélni, Lisa meg megint felszívódott. Tuti, kiszökött bulizni, de amint hazaérek, kinyírom – morgott, és közben megtalálta, amit keresett.
Hát nem irigyeltem. Alice nővére, Lisa eléggé bajos volt. A gimi utolsó évének felénél teherbe esett, de eszébe sem jutott elvetetni a babát vagy örökbe adni, aztán szinte minden felelősséget a család többi tagjára hárított. Sokszor kimaradozott, és ennek legtöbbször Alice itta meg a levét. Ami miatt sokszor morgott, de valójában nem is bánta annyira. Szerette Josie-t és Lisa-t is, bár őt a napok többségében holtan szívesebben látta volna, amiért ennyire felelőtlen még mindig.
– Szóval itt van, amit kértél – nyújtott felém egy fekete tokot, aminek a gerincére egy fehér cetli volt ragasztva.
Annyi állt rajta: Nagyi.
Szép, cikornyás betűkkel. Semmiképp sem Alice írása. Az övé ezerszer rosszabb volt, mint a macskakaparás. Előbb tanultam volna meg cirill betűket olvasni, mint azt kivenni, amit ő vésett le a saját anyanyelvünkön.
– Hálám örökké üldözni fog – vigyorogtam, mint a vadalma, majd dobtam felé egy puszit.
Alice nagyija az első fekete táncosok egyike volt a Bostoni Táncművészeti Akadémián, és ő volt az első, aki főszerepet kapott a West Side Story átiratában, én pedig erről készítettem kiselőadást Mister West színháztörténet órájára. Ugyan megnéztem a darabról készült felvételt Miranda nagyinál, de az még kazettára lett felvéve, szóval azt nem tudtam újra nézni sem asztali gépen, sem laptopon, részleteket kivágni belőle meg végképp nem, szóval Alice használatra bocsátotta a DVD-változatot. Hála az égnek, hogy az anyukája minden fontos családi videót átkonvertáltatott lemezekre. Megmentette a seggem Mister West kegyetlenségétől. A feladatot ugyanis azért kaptam, mert merészeltem késni az órájáról… Nem mintha bántam volna, hogy egy olyan csodás színésznővel készíthettem interjút, mint Alice nagyija, de azért kétszer meggondoltam, hogy beérek-e időben órára, mielőtt elküld egészen Timbuktuig, hogy a törzsi táncokról készítsek neki kiselőadást és még mutassam is be vagy hasonlók. Úgyhogy vad örömmel és lelki nyugalommal suvasztottam el táskám biztonságába a tokot.
– Ezért meghívlak bármire, amit szeretnél – ajánlottam fel.
– Ha a seggem engedné, nem lenne kifogásom ellene, de így csak egy laktózmentes latte lesz, mielőtt bulimiára adnám a fejem – mondta szarkasztikusan.
De teljesen megértettem. Mindenkinek volt valami nyűgje, ami megkeserítette a táncos, énekes vagy színészi karrierjét. Alice könnyen szedte fel a kilókat, én meg még mindig időszakos lámpalázzal küszködtem, tizenhat év szereplés után is. Fellépés előtt néha többször láttam a vécécsészét, mint a tükörképem az öltözőben. Szóval még mindig volt min dolgoznom amellett, hogy folyton fejlesztenem kellett a képességeimet.
– Ha te bulimiás leszel, akkor én meg énekes – feleltem ironikusan, mire elnevette magát.
Mindketten tisztában voltunk vele, hogy azt a döntést senki nem köszönte volna meg. Inkább azért fizettek volna – valószínűleg nagyon sokat –, hogy hagyjam abba. Tehát semmi esély nem volt arra, hogy énekes legyek, ahogy arra sem, hogy Alice bulimiás. Előbb adta volna fel az ambícióit, minthogy kárt tegyen a testében. És ezért nagyon becsültem őt. Nem volt mindenki ennyire lelkiismeretes, mint ő. Nagyon sokan választották a „könnyebb” utat, míg Alice étkezési tanácsadóhoz járt, jógázott, pilatesezett és plusz úszóedzéseket iktatott be, valamint kizárta az étrendjéből a csokit és a fagyit is. Így sem volt könnyű dolga, mert a magasabb táncosok táborát erősítette. Pontosan százhetvenhárom centiméter volt, a felső határ, de emiatt kevésbé aggódott. Az izomzatának tökéletes kialakításán dolgozott még mindig. Az éneklés és a tánc, mind más-más izomcsoportok mozgását veszi igénybe, és neki a kettő között kellett mozognia. Musical színésznek készülni volt a legnehezebb, ő mégis ezt választotta, amit megértettem. Megvolt hozzá a tehetsége, hogy egy nap akár a Broadway csillaga is lehessen. És ez a nap egyre közeledett, ami miatt egyre jobban izgult, én pedig izgultam vele és érte.
– Szerintem ezt engedjük el – nevetett, kirántva gondolataimból. – De biztos vagy benne, hogy az nem árt meg neked? – nézett a pitém csomagolására, amit összegyűrve a legközelebbi kukába dobtam, ami mellett elhaladtunk, le a metróhoz. – Mármint Kate ezer meg egy évet dolgozott a tökéletes étrendeden – hozta fel anyát és az odaadását irányomban. – Tudom, hogy gyors az anyagcseréd és dolgozol annyit, hogy a szervezeted gyilkolja a kalóriákat, de mégis… reggel és még délután is… süti, csoki, fagyi…
– A lámpaláz és Róka Rudi a büntetésem emiatt – forgattam a szemem, majd feljebb toltam a szemüvegem az orromon, végül sóhajtottam egy nagyot. – Amióta az eszemet tudom, balettozom, de nekem ez nem elég. Anya még mindig nem tudja, hogy a klasszikus mellé felvettem a jazzbalettet és a kortársat is, attól meg végképp szívrohamot kapna, ha tudná, hogy benéztem Miss Evergott hiplet órájára. Jason Derulo és balett? – néztem gunyorosan Alice-re, miközben lefelé sétáltunk a lépcsőn. – Neeem! – mondtuk egyszerre nevetve.
– Felkötné magát, aztán életre kelne, hogy veled is végezzen – biztosított arról, hogy nagyon is jól ismeri sok szempontból keményvonalas anyámat, aki néha rosszabb volt, mint egy orosz dáma.
– És azt még nem is említetted, hogy téged is nyársra tűzne, amiért adtad alám a lovat – bizonygattam előrebiggyesztett ajkakkal. A hiplet olyasmi volt, aminek a létezésén anya sosem fog tudni túllendülni. – Egyébként mi lesz a szólóddal? Megcsinálod? Miles eléggé oda volt érte, hogy neked szerezhet dalt – vigyorogtam cinkosan.
– Az attól függ, mi lesz a végeredmény – felelte sejtelmesen.
– Ne mááár! Vagy kétmillió követője van Youtube-on és eszméletlen feldolgozásokat csinál. Csak jelent már valamit, ha neked egy eredeti dalt szán – cukkoltam, és nem vette rossz néven, de nem is tetszett neki igazán.
– Figyelj, a szerelmi életem más, mint a munka – szögezte le komolyan, ahogy közelebb hajolt hozzám. – De ezt majd később, ott vannak a többiek – integetett egy nagyobb csoportosulás felé.
A fél évfolyam ennél az állomásnál szállt fel, és nagyon úgy tűnt, már most elemükben vannak. Nem, ilyenkor mindig elemükben voltak.
Nolan akusztikus gitáron játszott, amit erősítőre kötöttek. Csokoládébarna raszta tincseit fekete sapka alá bújtatta, kabátját a hátizsákjára kötötte. Sötétkék dzsekit és fekete farmert viselt. Teljesen egyszerű volt, mégis lenyűgöző látványt nyújtott, ahogy hosszú, vékony ujjai gyakorlottan mozogtak a húrokon. Az ikertestvére Dorian ott állt mellette és elektronikus hegedűt tartott a kezében. Azok ketten úgy varázsolták elő a hangszerükből az Eight days a week-et, hogy minden metróra várakozó szava elállt. Néhányan tátott szájjal nézték őket, és mikor Alice odaszaladt, majd karon ragadta Lane-t, majd énekelni kezdtek, akkor már garantált volt a siker. Még az évfolyamtársaink is készítettek felvételeket. Lassan már a Hírnév egy kimaradt jelenetében kezdtem érezni magam, főleg mikor Dean, Macy és Vanessa a Remember my name-re begyakorolt ritmikus gimnasztikát kezdték táncolni.
– Norah, csatlakozz – lökött a többiek felé Chase, és erre már akkor sem mondhattam volna nemet, ha akarok.
Lekaptam a szemüvegem, majd belenyomtam az első ember kezébe, aki a közelemben állt. Levettem a kabátom, majd rutinosan kinyújtóztattam magam, végül csatlakoztam a három lányhoz, akikkel olyan szinkronban mozogtunk együtt, hogy nem lehetett megmondani, hol kezdődik az egyikünk és hol végződik a másik. Úgy járt át a dallam, hogy megfeledkeztem a külvilágról. És ez egy olyan ritka pillanat volt, hogy akár a lelkem is odaadtam volna az ördögnek, hogy örökké tartson. Ha hagynak időt, hogy teljesen felfogjam, mire is készülök, biztosan görcsösen esem össze ott, mindenki előtt, de így csak a ritmusra figyeltem, arra, hogy járjon át a dallam, és a testemmel meséljem el mindazt, amit Alice és Lane az énekkel tett meg, Nolan és Dorian pedig a zenével.
Elképesztő érzés volt még mindig, hogy képes voltam elmondani akár a kisujjam behajlításával, mi mindent rejtegetek magamban és mit rejt magában a játszott dallam. A lábam hajlítása vált az idővé, a nyakam íve a szerelemmé, a kezem pedig az együtt töltött percek történéseivé, a csókká, amit a kapualjban loptam, a mosollyá, amit a vállam fölött küldtem, mikor azt hittem, senki sem látja. Olyan volt a két lépés között eltelt idő, mint a szakadó eső cseppjei, amik tócsává gyűlnek össze, és amiben nevetve táncolunk, mert eláztunk és nem is volt kedvünk fedezéket keresni. A szabadságról szólt, miközben valaki máshoz kötöttük magunkat, és nekiadtuk mindenünk. Ennyire volt felemelő és varázslatos érzés, és olyan gyorsan suhant tova, mint az érkező metró.
– Ez valami elképesztő volt – karolta át a vállam Chase, miután rám kanyarintotta a kabátot, és valahogy a szemüvegem is a kezembe került. – Még mindig nem értem, miért nem írtad alá az állandó szerződést a társulathoz – sóhajtott drámaian.
– Azért, mert nem is ajánlottak állandó szerződést – feleltem fejcsóválva, miközben leráztam a kezét magamról és belebújtam a kabátomba.
Ha megtették volna, akkor már biztosan nem jártam volna az akadémiára, mert anyám szó nélkül a karjaik közé lökött volna. Egyelőre beugró voltam pár szerepre, és egyetlen egyszer helyettesítettem a főtáncost a Diótörőben, amiért megkaptam a „Az aranygyermek” címet, és a mai napig átkoztam érte anyámat és azokat, akik ez alapján tekintettek rám. Nem mondom, hogy nem volt meg hozzá a tehetségem, de inkább voltam szerencsés, mint tisztességesen kiérdemeltem volna ezt a lehetőséget. Ha a főtáncos nem kap tüdőgyulladást, akkor ugyanúgy a háttérben maradtam volna, mint bárki más az évfolyamunkról, akit felkértek vendégszereplésre. Ez tehát csak egy szerencsés véletlen volt.
Az, hogy ismertem a főtáncos koreográfiáját és meg is tudtam csinálni, annak volt köszönhető, hogy tizenhárom évesen egyszer már végigvittem a darabot, és olyan sokszor láttam felvételről és élőben is, hogy álmomban meg tudtam volna csinálni, persze rengeteg vér és izzadság volt mögötte, és nagyjából ugyanannyi könny is. Fájdalommal kaptam lehetőséget, nem azért, mert így születtem, mások mégis úgy tekintettek rám, mintha balerinaként jöttem volna világra. És ez zavart a leginkább. Mindenki nagy elvárásokkal tekintett rám… És ezért voltam hálás, hogy ismerhetem Alice-t. Ő más volt. Mindig kiállt mellettem, és Norah-ként tekintett rám, nem pedig „aranygyermekként”. Ahogy most is.
– És amúgy nincs is hozzá közöd, Millford – sorolt be közénk nagy hévvel, meglökött és nekiütköztem valami nagynak és barnának.
Felnéztem, és a világ legérdektelenebb arcát láttam magam előtt. Lusta, mindentudó mosoly ült arcán, de a tekintetéből semmit sem lehetett kiolvasni az érdektelenségen kívül. Szinte átnézett rajtam, amin meg sem lepődtem. Túlságosan jólöltözött volt ahhoz, hogy ne tűnjön veszélyesnek. Anya legalábbis mindig azt mondogatta, mikor fiatalabb voltam; az a férfi, aki egyedül is kifogástalan divatérzékkel rendelkezik, a legveszélyesebb mind közül, mert tisztában van az adottságaival és ki is használja őket. Hát kétségem sem volt afelől, hogy ez a pasi kihasználja. Cigarettafüst és ahhoz tökéletesen idomuló női parfüm keveredett el a saját illatával. Kellemes férfiparfüm volt rajta, nem túl erős és érezhetően másnapos. Túl lanyha volt ahhoz, hogy friss legyen. Pézsma és menta volt az, ami a kabátjából áradt a füst és a bársonyos női illat mellett.
Érdektelen tekintetével ellentétben a hangja kedves volt, mikor elnézést kért, de biztos voltam benne, hogy semmiféle érzelem, mint mondjuk általános megbánás, nem társul hozzá. De akármennyire is ellenszenves volt, meg kellett hagyni, hogy jól néz ki. Nagyon is jól néz ki és tudja is.
Ovális arcához tökéletesen illett a háromnegyedesen elválasztott mogyoróbarna, félhosszú haja, ami hullámosan lógott a homlokába, és alá volt nyírva mindkét oldalon. Szemöldöke majdnem egyenes ívű volt, szeme mandulavágású, barnás zöld, hosszú, sűrű pillákkal. Orra egyenes vonalú, átlagos szélességű. Szája kissé lefelé konyuló, húsos, szimmetrikus hullámmal a felső ajkán, amit bármelyik nő megirigyelt volna. De csak miután kilegeltette a szemét az L-alakú állkapcsán, amin kiütközött némi borosta, de ettől eltekintve olyan volt az arcbőre, mint a babapopsi.
Jézus… vajon mennyi időt tölthet a bőre ápolásával?
És mire ezt végiggondoltam, már el is tűnt. Az ajtó becsukódott mögöttem, a metró meglódult, én pedig dühösen meredtem Alice-re.
– Direkt csináltad, ugye? – szűkítettem keskeny vonallá a szemem.
– Lehet – vigyorgott szégyentelenül, miközben vállat rántott. – Most mondd, hogy nem lett már attól jobb napod, hogy hozzá érhettél – vigyorgott továbbra is. – Szerintem csak a kabátja többe került, mint a mi féléves tandíjunk, pedig az sem piskóta. És az arca… mamám, címlapon a helye! És még rád is mosolygott!
– Szerintem csak idegrángás volt – feleltem laposan, majd felrángattam a vállamra a táskám, ami sikeresen lecsúszott, mikor nekiütköztem a srácnak.
– Szerintem meg szimplán kedves volt – szólt közbe Lane.
– Bájgúnár – tette hozzá Nolan, aztán minden a fejetetejére állt, ahogy általában.
Mindenféléről kezdtek beszélni és a megszokott, kisebb csoportosulásainkra oszlottunk fel. Végre sikerült félrevonnom Alice-t és a Miles-szal való collab-járól beszélgettünk, amire egy okból akart nemet mondani: nem az ő tehetségén akart feltörni.
– Szerintem meg élned kellene a lehetőséggel – magyaráztam. – Miles zseniális zeneszerző, és nem ajánlja fel akárkinek, hogy együtt dolgozzon vele. Eddig az összes collab partnere ismert youtuber volt, az, hogy velük egy szinten kezel téged, csak azt igazolja, hogy te vagy a legjobb, akit ismer – mosolyogtam rá, miközben bizonygatóan bólogattam.
– De úgy fognak rá tekinteni, mintha kihasználnám – ellenkezett.
– És akkor mi van? Mikor érdekelte Alice Montgomery-t, hogy mások mit gondolnak róla? Meg amúgy is… mindenkinek el kellett indulnia valahogy, nem? Charlie Puth, Shawn Mendes, Ed Sheeran, Tori Kelly… kellenek még nevek?
– Oké, meggyőztél – sóhajtott, miközben égnek emelte tekintetét, aztán hirtelen megölelt. – Te vagy a legjobb.
– Még szép – motyogtam, ahogy visszaöleltem. – De akkor mesélj arról, mi is van köztetek – rángattam a szemöldököm, ahogyan ő szokta, mikor elléptem tőle, hogy a szemébe tudjak nézni.
Idegesen babrálni kezdett gyűrűs hajának egy tincsével, majd zavartan csücsörített, végül vállat rántott. – Majd kiderül – mosolygott visszafogottan, és ezzel lezártnak is tekintette a dolgot.
Édes kis semmiségekről csacsogtunk, mikor leszálltunk a metróról, Chase pedig ezt a pillanatot választotta, hogy csatlakozzon hozzánk. Együtt sétált fel velünk a kőlépcsőkön, el a sötétzöldre festett kovácsoltvas korlátok mellett, egészen az iskola bejáratáig, ami egy robosztus kőépület volt. Már vagy százötven éve ott állt a szürke falaival, amit itt-ott megtörtek az ablakok feketére mázolt kőkeretei. A nehéz, vasszegecses faajtóig rövid kőlépcsősor vezetett, amin igyekeztem felsétálni, de Chase elkapta a vállam. Átkarolt, mint mielőtt felszálltunk a metróra.
– Norah, ráérsz szombaton? – kérdezte, ahogy közelebb hajolt az arcomhoz.
Az összes sötétbarna erecskét és mintát láttam világosbarna szemében, ami leginkább a török mogyoróra emlékeztetett, és ilyenkor mindig megkívántam a mogyorót… Sötétbarna haját gondosan beállította. Kissé olyan hatást keltett, mintha elaludta volna, tökéletesen illett szomorkás hangulatú arcához, ami kissé hosszúkás volt szögletes állal és magas arccsonttal. Hagyott magának bajszot és rövid szakállat az állán, ami valamiért a kalózokat juttatta eszembe. Jól állt neki, főleg a két karika miatt, amit a fülébe tett. Az egyiken egy kereszt lógott, a másikon pedig egy egyszerű golyó, ami nagyot lendült, ahogy Alice belepöckölt.
– Neked akkor se érne rá, ha tényleg lenne szabadideje – közölte gunyorosan, mire Chase-szel egyszerre meredtünk rá.
– Alice! – szóltam rá, mire csak vállat rántott és azt tátogta „ne már, ez Chase”, de ügyet sem vetettem rá. Egyedül is meg tudtam oldani, így Chase-re néztem. – A szombat tényleg nem jó. Reggel pilates, utána jelmezpróbám lesz fotózással, aztán Mistress Bates-szel lesz órám. Este meg megnézzük a szüleimmel azt a perverz darabot, amit apa egyik barátja rendezett. De oda talán tudok jegyet szerezni. Alice eljöhetnél te is, azt mondják nagyon jó előadás lesz – mosolyogtam barátnőmre, de hitetlenkedve meredt rám, azt üzenve a tekintetével, „elment az eszem”. – Talán apa szolgálhat neked pár tanáccsal – fordultam aztán Chase-hez.
– Remekül hangzik – vigyorgott. – Alice?
– Mamám! – morogta a szemét forgatva, aztán hanyagul annyit mondott. – Úgyis páholyban szeretek ülni, és ilyenkor már csak oda szólnak jegyek – aztán elindult felfelé a lépcsőn.
– Ez nem randi, Chase – szögeztem le.
– Sejtettem – húzta a száját, majd elvigyorodott. – De majd egy napon – magyarázta, ahogy ő is elindult befelé.
– Ne éld bele magad túlságosan – csóváltam a fejem.
Mister West ezt a percet választotta arra, hogy megjelenjen mellettem, amivel egyrészt a frászt hozta rám, másrészt jól felbosszantott. Megint arról kezdett szentbeszédet tartani, hogy a felelőtlenség és a késés nem erény, nekem pedig ehhez kellene tartani magam, ugyanis ha nincs meg a fegyelem, nincs meg a megfelelő eredmény… Köszönöm, Mister West. Hétfő reggel pontosan erre a pozitív megerősítésre volt szükségem…
Érdekesnek tűnik, különösen tetszettek a karakterleírások. Viszont az angol címben nem vagyok biztos, kicsit furcsa.
Gratulálok a kikerüléshez!
Abigail, örülök, hogy tetszett. 🙂 Köszönöm az észrevételt. 🙂 A cím még változhat, ha szabad utat kap a történetem. 😉
„Csőre töltött fegyverek, amelyek ha ölni nem is, de irányítani képesek bárkit. Mondjuk Rosie-t, akinek a mosolygós képe az éjszaka történtek ómenjeként villant fel a kijelzőn.”
A csőre töltött fegyver igencsak ölni képes eszköz. Talán inkább vakra töltött fegyver, vagy töltetlen. Az ómen bajra figyelmeztető előjel. A már megtörtént eseménynek nincs ómenje, legfeljebb mementója, de az sem illik ide.
Számomra zavaróak az efféle nyelvi pongyolaságok. Az ilyenektől a mondat jól hangzik, de valójában egy zagyvaság lesz. Kár az ilyesmit a drámai hangzás kedvéért benne hagyni a szövegben.
Kedves Lobo Marunga!
Köszönöm, hogy jelezted az észreveteleidet, bár nem feltétlenül értek velük egyet. Nem volt szándékom drámai hatást kelteni, valamint szeretném megjegyezni, ha váratlanul beleugrasz valaki fejébe, elsőre nem biztos, hogy megérted, épp ezért most hosszabban írom le a gondolatmenetet, ami alapján merészen megtettem a kijelentést, hogy a testiség csőre töltött fegyver és a hívás egy ómen.
A csőre töltött fegyvert nem feltétlenül sütik el. Azt felhúzva tudod lóbálni, akármit mondhatsz vagy tehetsz, míg a kezedben van és másra irányítod. Tehát képes vagy vele másokat irányítani.
Az éjszaka ómenje pedig külső szemlélőként valóban lehet, nem egyértelmű, Dylan fejében nekem az volt. Dylan fentebb említette, hogy már kicsit elege van az emberi kapcsolatokból, ergó nem óhajtja azokat, az éjszakát pedig együtt töltötte egy lánnyal, aki most hívja és ez számára rossz előjel, mert jelenleg nem szeretne folytatást, mégis úgy néz ki, hogy dolgoznia kell.
De nem szeretnék magyarázkodni, csupán leírtam, hogy mi minek a miértje. Sajnálom, hogy nem nyerte el a tetszésed, de törekszem, hogy fejlődjek.
5-ös. A túlírásokat le kell szedne belőle – hogy csak a lényeg maradjon.
Van egy-két furcsa megfogalmazás, főleg a „bugyi-nyitogató” (?!)
Minden sutasága ellenére a kezdés – különösen Dylan része- szórakoztatóra sikerült.
Gratulálok a kikerüléshez!
Tapasztalt férfi + ártatlan lányka páros, eddig oké, de egyelőre nem látom, hogy mi lesz itt a bonyodalom. Kissé bőbeszédű az írás, néhány helyen túlmagyarázza a dolgokat (főleg Norah fejezetében), holott olvasóként már lépnék tovább. Van egy pár képzavar, például, hogy a csőre töltött fegyver az most a csók lenne, vagy a kötöttségek? A „csodás romlandóság” kifejezésben meg nem inkább a romlottság lenne a megfelelő szó?
Dylan fejezete szerintem jobban sikerült, megmosolyogtató az önhittsége, és hogy csak pont annyira rosszfiú, ami még szerethető. Norah egyelőre elég sablonosnak hat. Nem igazán tudom belőni a karakterek életkorát, de valahogy az az érzésem, hogy a szereplők idősebbek, mint a célközönség átlagéletkora.
Kedves Mrs. Dalloway!
Az írásomban törekedtem arra, hogy a karakterek a történet során bontakozzanak ki, ahogy maga a konfliktus is, előre ledobni egy bombát szerintem az írás elpazarlása, vallom, hogy néhány romantikus regény úgy jó, ha kicsit „altat”, aztán hirtelen ledobja a bombát. Valamint nem minden írói stílus egyforma, hála a jó égnek.
Szerettem volna, ha az olvasó folyamatosan új dolgokat fedez fel, de ez természetesen egy-egy fejezetnyi bepillantással a főszereplők fejébe aligha lehetséges. Valamint mivel két szereplőről van szó, arra is figyelmet fordítottam, hogy ne legyenek egyformák, két belső világ külön látásmódot igényel, így nem érzem, hogy Norah-val rossz döntést hoztam volna, mikor kissé túlgondolóvá/túlgondolkodóvá tettem. Vannak olyan emberek, akik túlbonyolítanak mindent, ez a jelleme része. És igen, némileg sablonos, ha túl tökéletes lenne, nem hinném el, hogy valódi ember is lehetne.
Úgy látom, a „csőre töltött fegyver” mindenkinek gondot okoz. Sajnos a csőre töltött fegyver pontosan ilyen, itt pedig érzelmi zsarolás. A romlandóság pedig a test elmúlását, valamint a jó dolgok múlandóságát foglalja magába.
Én ezt a kérdést feltenném: Vajon megérthetünk-e egy embert az első beszélgetés után?
És, hogy az életkorra kitérjek: megint csak nem mindenki egyforma, ha értelmi és érzelmi fejlettségről van szó. Van, aki 18 évesen kezdi el olvasni a „hardcore” erotikus könyveket, van, aki már 14 évesen, de akad olyan is, aki 32 évesen se szagolna hozzá. Tényleg embere válogatja, ki mit olvas.
Elnézést a túl hosszú válasz miatt, de szerettem volna kitérni minden észrevételre.
Köszönöm az átgondolt véleményt, és mindenképp csiszolni fogok a technikámon.
Valahogy nem tudott meggyőzni a stílus. Van egy angol címünk, ami nem tudom mit takar, emiatt nem is hozza meg a kíváncsiságot az olvasás iránt. Így elkezdek olvasni, de nem tudom mire számítsak. A párbeszédek hiteltelenek, és abszurdak. Így senki sem beszél az életben. A stílusban a szerző próbál egy olyan hangnemet megütni, mintha ő mindenki felett állna, és fricskát dobna az életnek. Nem tudom, nekem az egész írást a tőle idézett mondat jellemzi: „Szerintem ezt engedjük el .”
Gratulálok a kikerüléshez!
Kedves Kristin M. Furrier!
Én tudom, hogy minden tőlem telhetőt megtettem és végig élveztem az írást, ha a stílusom számodra nem volt megnyerő, sajnálom. Remélem, majd találsz a felkerült részletek között olyat, ami elnyeri a tetszésed, valamivel kiszámíthatóbb és virálisabb címe is van. 🙂
Valamint sajnálom, hogy hiteltelennek találod a párbeszédeket, és úgy érezted, hogy a stílusommal azt éreztettem, mindenki felett állok.
Köszönöm, hogy megtiszteltél a véleményeddel.
Kedves Coraline!
Elolvastam a részlelet. Az első fejezet nekem is jobban tetszett, mint a második, de én alapból nagyon szeretek férfi szemszögű regényeket olvasni, szóval ezt ennek tudom be. (Egyébként a második fejezettel sem volt bajom.)
A regény nyelvezete gördülékeny, a stílusa közel áll hozzám.
Kíváncsian várom a lektorit, érdekel, miként alakul a történet a továbbiakban, mert a 2 főszereplő nagyon ellentétes. Gondolom, lesz közöttük konfliktus, nem is egy.
Sok sikert a továbbiakban!
Kedves Ramóna!
Örülök, hogy tetszett a részlet. Köszönöm a kedves szavakat! : )
Részemről csak annyit tennék hozzá hogy ha megpróbáljuk a való világot bevinni a történetbe, mindig csekkoljuk le a tényeket, nehogy lyukra fussunk. Két dolog tűnt fel: magára adó, tehetős, kamaszkorból kinőtt férfi bottal sem piszkálna Michael Kors órát, ahogy elegáns nő sem viselne büszkén kínai bizsu nyakláncot igazi ékszer helyett. (Persze lehet hogy a szereplőt kell jellemeznie a gagyisággal, akkor viszont remek irónia.) Aztán, a West Side Storyt fekete főszereplővel 1980-ban vitték színre először (pontosabban nem fő- hanem inkább főbb szerepben), szóval a történet idején nehezen lehet nagymama hacsak nem volt az már negyven éves kora körül (ha a könyv női főszereplője húsz év körüli) amibe viszont nagyon bele kell húzni… Egyébként meg oké hogy Natalie Portman bulímiás volt a Fekete Hattyúban, de nem vagyok biztos hogy mindenben másolni kell 😉
Kedves Csikesz!
Köszönöm az észrevételeket.
Első körben szeretném megjegyezni, hogy ajándék lónak ne nézd a fogát. Ha aranyat kakilok, akkor is elfogadom más ajándékát, akármi is az, de ha nem is ajándék volt, az óra értéke nem számít, ha szép, és a Kors nem éppen 500 Ft-os ebay óra. Azért mert valami tucatmárka lett és néhányan finnyásak miatta, arról nem tehetek. Valamint attól, mert valaki színházban dolgozó szülők gyermeke, és elegánsan öltözik, nem tartom valószínűnek, hogy egy zafírokkal és gyémántokkal kirakott nyakláncot vesz fel az iskolába.
Az 1980 a darab éve volt, nem a születésé. A nagyi ma 68 éves. Boldog szülinapot neki!
Egyetértek, nem mindenki bulímiás, de ez egy létező probléma, amiről szerettem volna említést tenni. Igen, vannak, akik annyit esznek a tánc mellett, amennyit szeretnének, de van egy bizonyos alkat, ami mellett, ha akarsz, ha nem, olyan dolgokat is „meg kell tenned”, amik nem tesznek jót a testednek. Mondhatnám azt, hogy akkor nem kellene táncolni, de vannak olyanok, akik nem adják fel, hanem az egészségüket kockáztatva élnek a szenvedélyüknek. A Fekete Hattyú pedig egy jó példa erre.
Kedves Coraline!
Nem értetted, amit a címről írtam. / „virálisabb cím” – nem is értem ezzel mit akartál mondani./
Azt szerettem volna érzékeltetni, hogy magyar olvasóként, magyar regényt, magyar címmel szeretnék olvani. Az angolnak általában nincs pontos magyar fordítása. Én az írótól szeretném hallani mire gondolt, nem találgatni, hogy vajon jól fordítom – e …
a nagyi most 68 és az unokája mondjuk 20, akkor 48 évesen máris nagymama lett. Hmmm?
A Michael Kors egy no-name kínai gagyi aminek a rácsapott logó adja meg az értékét, de persze órakedvelőként lehet hogy magasabbak az igenyeim mint a szereplődnek.
Egyébként mindegy, a szokásos chick-lit felhozatalnál jobb az írásod és a célközönség nem fog ilyeneken fennakadni. Tapasztalataim szerint viszont az ilyen kioktatva magyarázkodó reakciók nem jelentenek jót a továbbiakra nézve, de lehet hogy megint lesz egy kivetel, sok sikert kívánok a pályázathoz.
Kedves Kristin!
A fb poszt alatt írtam korábban, hogy sokat gondolkodtam magyar címen, de mivel nem találtam megfelelőt, maradtam a munkacímemnél, ami a ftly volt kezdetektől, valamint az Aranymosó kifejtette, hogy előkerülhet a cím kérdése is a kiadónál, ha nem érzik megfelelőnek, még magyar cím esetén is. Digitális világban élünk, abban nőttem fel, és nagyon sűrűn használom az angol nyelvet a hétköznapokban is. Valamint rengeteg olyan könyv volt a kezemben, ami való igaz, nem magyar írótól származott, de meghagyták az angol címét és kapott egy magyar alcímet hozzá. Egyáltalán nem gondoltam arra, hogy ez bárkinek is gondot okozhatna (nekem például A babó se mondott sokat annak idején, pedig az egy „magyar” szó). Továbbá sosem szabad és nem is kell megijedni egy esetleges félrefordítástól, van, ami csak idővel nyer értelmet (Blue – kék hajú lánnyal a plakáton, aztán kiderült, hogy a kék kicsit mást is jelent). Vitatkozhatnánk bármi felett nagyon sokáig, mert lehet, ebből a részletből nem sok mindent tudtál meg, de van, ami lassan épül fel. Erős hasonlítási alap, de mivel szembetűnő: A gyűrűk ura nagyon sokáig csak zsáklakot írja le és elmondja, hogy a hobbitok maguknak való népség. Először nagyon unalmasnak találtam, és még néha most is, pedig egy zseniális alkotás.
Továbbá az Aranymosás egy pályázat, ahova megadott kritériumokkal anyagot lehet küldeni, egy nyers anyagnál semmi nincs kőbe vésve, de íróként ezzel te is tisztában vagy. Ahogy én is azzal, hogy nem lehetek mindenki ínyére. Én szeretem, amit csinálok, és, ha valakinek nem tetszik, elfogadom, az ő dolga. És a tanácsot is megfogadom, ha értelmét látom.
És mivel már elég sokáig koptattam a kijelzőt, annyit tennék még hozzá, tudom, hogy ez magyar verseny és cél a nyelv megőrzése, de elég vegyes az olvasótábor ahhoz, hogy olyan apróságok ne okozzanak gondot, mint egy cím, amire rákattintasz, ha tetszik, vagy figyelmen kívül hagyod, ha nem. Valamint szerettem volna kicsit távolabb lépni a bevett szokásoktól és merészen a szereplőimhez illő módon olyan szavakat használni, mint mi is szoktunk a barátaimmal egymás között.
Remélem, kielégítőnek érzed majd a válaszom. : )
Kedves Csikesz!
Van rá lehetőség, nem? Megeshet, hogy valaki idősebben szül, de a gyereke alig 16 évesen megesik. Ez nem egy olyan tökéletes világ, ahol mindenki vár 30 éves koráig, mert karriert épít, hanem a gyerek miatt inkább lemond róla, aztán teszem azt, később mikor a gyerek már iskolába jár, ő is elvégez valamit. Nem olyan nehéz ez.
Most komolyan a saját igényeidet vetíted ki egy szövegrészletre? Rendben. Neked nem tetszik, Dylan-nek megfelel, mert megy az aznapi szereléséhez. Azért, mert valakinek van pénze, nem jelenti azt, hogy kivételes ízléssel is rendelkezik. Ez csak egy óra, és szerintem nem egy kiegészítő az, ami emberré tesz valakit. Ráadásul nagyon sok kiadással is nézhetsz ki úgy, mint egy ízlésficamos pávagyerek vagy hajléktalan.
Nos, mint ahogy mondtad, a célközönség nem akad fenn ilyeneken, te mégis inkább nehezményező kommentet hagytál, most pedig jobbnak neveztél az átlagnál, amit egyébként köszönök, nem sok pozitívumban volt részem.
Úgy érzem, végig kulturáltan fogalmaztam és próbáltam beszélgetést lefolytatni, rájönni, mi az, amit célszerű lenne megfogadnom és legjobb tudásom szerint elmagyarázni, egyes szavakkal mire is gondoltam.
Ha valamivel megbántottalak, sajnálom.
Érdekes, hogy ha szerelmes vagy, akkor általában csak egy oldalról tudod átélni ezt az érzést. Ezért különösen tetszik, hogy itt két szemszögből is látjuk a folyamatot.
A leírások néhol kicsit hosszúak, a sok díszítés miatt már-már verses hatást keltenek. Szerintem ez kifejezetten passzol egy lassú folyású, belső monológokra épülő regényhez.
Pontosan az ilyen apróságok különböztetik meg a Romana-színvonaltól. A „bugyi-nyitogató” kifejezésen például jót nevettem, az a bicskanyitogató szándékos elferdítése lenne?
Dylan karaktere egyébként jobban tetszik. Egy felszínes pasi felszínes külsővel, de elég filozofikus hajlammal. Egy használt BMW-ben jobban el tudnám képzelni, mint a metrón… Szóval kíváncsian várom, mi lesz ebből, mert nem vagyok benne biztos, hogy mekkora kihívás számára egy Norah típusú lány.
Néhány nyelvtani hibától és szóismétléstől eltekintve szerintem teljesen rendben van.
Összességében nagyon tetszik, gratulálok a kikerüléshez!
Mondjuk nem hiszem hogy egy ballerina – főleg ha sikeres – 30 éves kora előtt szülne, hiszen ez minimum egy fél vagy egész évadot elvenne abból a kevésből, amit rövid pályafutásában végigtáncolhat, de tényleg nem ezen fog múlni.
Itt mosáson mindenki a maga kedvenc kritériumai szerint nézi a pályaműveket, pld nekem a reality check a mániám. Az is belejátszik hogy mindenkinek megvannak a szeretem meg nemszeretem műfajai, pld egy posztapokaliptikus zombihorror fanboyt az átlagosnál nehezebben tudsz meggyőzni egy romantikus YA-tal. De ha már valaki értékel, akkor legyen objektív az általa nem kedvelt műfajokban is, úgyhogy erre tekintettel azt kell mondjam, az írásodban tényleg van spiritusz, legalábbis ha nekem felkeltette az érdeklődésemet, aki számára pedig egy romantikus YA könyvekkel teli szoba kb a kínzókamrával egyenlő, akkor muszáj benne lennie valaminek és leteszem a nagyesküt, nem arról van szó, hogy lepukkadt öregemberként szívesen teszek utazást egy barely legal ballerina világában. Még a címmel sem volt bajom, mert felveti hogy bár magyarul magyaroknak írunk, az új olvasóközönség már annyira az angol nyelvű popkultúrát eszi-issza hogy egyre elfogadhatóbb az angol jövevényszavak és kifejezések használata, főleg ha nemcsak a célközönségnek hanem a szereplőknek is ez a reális nyelvi közege (tetszik, nem tetszik). A Fated to love you amúgy is frappáns és magyarra fordítva vagy borzalmasan nyakatekerten vagy fájdalmasan klisésen hangzana. Inkább az a baj vele hogy egy koreai sorozat címét kissé aggályos kiadásban használni, de talán más formában meg tudnád oldani (hasamra ütök: „fytl – Párostánc”). Szóval sok sikert!
Kedves Sepia Rose!
Köszönöm a kedves szavakat és hogy jelezted az észrevételeidet.
Különösen, hogy kiemelted a metróval való utazást Dylan részéről. Ő az a fajta ember, legalábbis szerintem, aki azért, mert megtehetne valamit, nem biztos, hogy fogja is. Mindenkinek mindenre megvan a maga oka, és ezek az okok csak idővel derülnek ki.
Kedves Csikesz!
Köszönöm a választ és a dicséretet szintén, megtisztelő, hogy végeredményben valamilyen szinten hatást gyakoroltam rád. A nézőpontoddal, ami a műfajokat illeti, csak egyet tudok érteni. Fontos, hogy magát a szöveget és a tartalmát, ne pedig a műfaját szapuljuk. Én példának okáért a mai napig nem vagyok kibékülve az iskolai kötelezők nagy részével, de ez semmit nem von le az értékükből, a maguk idejében nagyon is megtették a hatásukat.
És újra előbukkant a cím kérdése, pontosan amiatt voltam bajban, mert magyarul nyakatekert, de más nem igazán fejezi ki azt, amit ez a történet jelent.
Még egyszer köszönöm a választ és remélem, találsz olyan részletet, ami valóban illik az ízlésedhez. : )
Fated to love you. Így, hogy Csikesz említette, hogy koreai sorozat cím, így már rájöttem, hogy honnan volt ez ismerős. Egyébként én is azok táborát erősítem, akiknek nem szúrt szemet, hiszen, ha a tartalom okés, és kiadásra kerül sor, akkor úgy is megváltoztatható. Nem ezen fog múlni. 😀 Viszont megjegyezném, hogy Csikesz cím ötlete – Páros tánc – nekem tetszik. Szerintem illene a történethez az eddigiek alapján. Vagy, mivel a táncról írsz, biztos értesz is hozzá, esetleg egy olyan tánclépés megnevezése is jó lenne címnek, ami illik a történethez.
Kedves Ramóna!
Az új címmel eléggé előre szaladtunk, de mindenképp örülök az ötletelésnek. : )
Nem tudom, mennyit illik/kellene ilyenkor a további eseményekről beszélni, nehogy eljinxeljek valamit (szokásom), de mindenképp gondot fordítok arra, hogy minden a helyére kerüljön, ha úgy adódik. : )
Okosan és precízen kidolgozott szöveg. Szépen pereg… A téma klasszikusan a szerelem, a stílus pedig friss és modern, ezért szerintem a legtöbb korosztálynak könnyen emészthető lesz. Ez persze nyitottság kérdése is.
Nekem kifejezetten tetszik az angol cím, mivel a karakterek sem magyarok. A címet követő párszáz oldalt egyébként is fontosabbnak tartom.
Ez a néhány oldal pedig igazán elnyerte a tetszésem. A karakterleírások is érdekesek, nagyon kíváncsi lennék a háttér történetekre is. Gratulálok hozzá! Remélem, hogy lesz folytatása!
Ugyan nem olvastam végig, mert épp rohanok, úgyhogy inkábba hozzászólásra szánom az időt… 😀 De! Ennyi bele olvasás után nem tudom azt mondani, hogy ez egy tökéletes könyv, meg fogja váltani a világot stb, de tény, hogy ez az első részlet, ami bevonzott (azért se akarom tovább olvasni a részletet, mert a végén úgyse lesz megoldás :’D) és megragadott. Érdekel. A többit inkább kényszeress kíváncsiságból olvastam, míg ezt élveztem.
Kedves Eszter!
Köszönöm, hogy megosztottad a gondolataidat. : ) És nagyon örülök, hogy tetszett. Jól esett olvasni a szavaidat.
Kedves Flora!
Köszönöm a bátorító szavakat. Jól esik olvasni, hogy elér másokat, amit alkottam. Veled remélem a legjobbakat. : )
Hai! 😀
Úgy érzem, hogy a témák legjava már a velejéig ki lett vesézve a hozzászólások között, úgyhogy én már csak annyival járulnék hozzák, hogy az első jelenet nekem is felettébb tetszett 🙂 Remek karaktere van Dylan-nek, én legalábbis minden pillanatát élveztem.
Mindössze a – szerintem – túlrészletezett leírások voltak azok, amik néhol megakasztottak.
„Ovális arcához tökéletesen illett a háromnegyedesen elválasztott mogyoróbarna, félhosszú haja, ami hullámosan lógott a homlokába, és alá volt nyírva mindkét oldalon. Szemöldöke majdnem egyenes ívű volt, szeme mandulavágású, barnás zöld, hosszú, sűrű pillákkal. Orra egyenes vonalú, átlagos szélességű. Szája kissé lefelé konyuló, húsos, szimmetrikus hullámmal a felső ajkán, amit bármelyik nő megirigyelt volna. De csak miután kilegeltette a szemét az L-alakú állkapcsán, amin kiütközött némi borosta, de ettől eltekintve olyan volt az arcbőre, mint a babapopsi.”
Egy példának.
Olyan sok részlet van egyszerre közölve, hogy úgy érzem, mintha házi feladatot kéne mellé jegyzetelnem. Egy festmény leírásánál még jobban megemészteném, de egy élő helyzetben az utcán, egy apró egymásnak ütközött pillanatban, ahhoz szerintem egy picit túl sok mindet egy bekezdésbe gyűrni.
Gratulálok a kikerüléshez! ^^
Sok sikert a lektorin!
Kedves Norbert!
Köszönöm az építő szavakat és örülök, hogy Dylan elnyerte a tetszésed. : )
Kedves Coraline!
Nagyon megfogott az írásod, szívesen olvastam volna tovább! Remélem, szabad utat kapsz. Gratulálok a kikerüléshez.
SOK SIKERT a lektorin!
Kedves Lea!
Köszönöm a kedves szavakat! Jól esik olvasni, hogy tetszik, amit alkottam.