Claire Devos: Fájdalomcsillapító

– Ez gyönyörű.

Vera csillogó szemekkel figyelte a hatalmas, fekete bútordarabot. Sokszor látta már a szoba sarkában, de mindig csak messziről. Általában egy hófehér terítővel volt letakarva, amit az öreg soha nem vett le róla. Pedig már második éve járt hozzá. Amióta nem tudott kimozdulni a házból, minden nap meglátogatta, megvette neki, amire szüksége volt. És beszélgetett vele. Talán ez számított a legtöbbet. Péter legtöbbször csak ült a félhomályban, a kopott fotelben, és mesélt. Hol többet, hol csak éppen egy-egy mondatot. De ma, mikor Vera belépett az ajtón, az öreg a fekete bútor előtt ült, és valahogy megszólaltatta. A lány még sose hallott ilyet. Gyönyörű volt.

– Igen gyönyörű. De veszélyes.

– Nem értem. Miért lenne veszélyes, ami ilyen szép?

– Ami szép, az gyakran veszélyes.

Péter határozottan hajtotta vissza a billentyűkre a fedelet

– Kérlek, folytasd még! Sose hallottam még ezt a… Hogy is hívják?

– Zene. Valaha zenének hívták.

– Kérlek, folytasd még nekem a zenét!

– Úgy mondják, játssz még nekem. Játssz még nekem a zongorán!

– Játssz? Ez egy játék volt? De hát a játék nem veszélyes.

Péter felsóhajtott, és visszaült a kopott zongoraszékre. Öreg kezei óvatosan nyitották fel a fedelet, ami alól újra előbukkantak a csillogó, elefántcsont billentyűk.

– Ülj ide mellém, Vera!

A lány közelebb húzta a széket, és egészen közel ült Péterhez. Akár meg tudta volna érinteni a zongorát, ha lett volna hozzá bátorsága. De inkább csak néma csodálattal figyelte, ahogy az öreg ujjak újra futni kezdenek a billentyűkön. Lehunyta a szemét. Szinte sajnálta, hogy lemarad a látványról, a játékról, de valami titokzatos erő mégis arra kényszerítette, hogy csak a fülével figyeljen.

– Ezt a hangszert, ahogy mondtam, zongorának hívják. Egykor nagyon népszerű volt. Sok gyerek már az iskolában megtanult játszani rajta. De voltak más hangszerek is. Hegedű, fuvola, gitár, hárfa, trombita. Mind más anyagból készült, és mind más hangon szólalt meg. Volt, ami erős volt, éles, volt, ami lágy, hullámzó, más gyorsan pergő és durva. Ahány hangszer, ahány kultúra, annyiféle zene létezett a világban… De ennek már vége.

Az öreg ismét lecsukta a zongora fedelét, és elfordult a hangszertől, jelezve, hogy hiába minden könyörgés, nem fog játszani többet.

– Továbbra sem értem. Ha a zene egy játék, ha egykor gyerekek tanulták, akkor mégis miért tilos? Miért veszélyes? Hiszen gyönyörű!

– A zene egy gyermeknek játék, de egy felnőttnek több. Egy felnőttnek lehet játék, de lehet művészet is. Egy felnőttnek lehet jókedv, lehet pihenés, lehet ünneplés, de lehet harag, lehet fájdalom, lehet lázadás is.

– Mint a festés? Az is művészet, az is játék, de az mégsem tilos.

– Egyet érts meg, Vera! Ők gyűlölnek, de nem ostobák. Nem akartak egy steril világot, mert tudják, hogy az lázadást szít. Van, amit meghagytak. Ami szerintük ártalmatlan. Mint a múzeumok. A festmények és a tárgyak némák. Egy kép, ha nem kötődünk hozzá emlékekkel, nem szít indulatot. De a zene más. A hangok élnek. A zene akkor is hat ránk, ha soha korábban nem kötődtünk hozzá. Érted ezt?

– Azt hiszem… Illetve… Nem. Nem igazán.

Az öreg egy percre megállt, és az ingujjába törölte foltos szemüvegét. Majd visszafordult a kopott hangszerhez, és újra felhajtotta a fedelet.

– Mi történt ma veled?

– Miért kérdezi?

– Voltál ma szomorú? Vagy vidám? Voltál dühös, vagy csalódott?

Vera elgondolkodott. Hosszú idő telt el, mire ki tudta mondani a választ.

– Teréz meghalt… Tudja az a vidám, rákos beteg, akivel annyit nevettünk. Meséltem már róla. Próbálok nem gondolni rá, de…

A zongora lágyan szólalt meg újra. A hangok, mint üveggyöngyök peregtek a ráncos ujjak alól, óvatosan töltve be a szobát. Egy könnycsepp. Így kezdődött. Majd követte a többi. És az egész napi fájdalom, az egész heti küzdelem felszabadító sírással tört utat magának. Vera nem értette. Évek óta nem tudott sírni. Még akkor se, ha egyedül volt, és senki nem látta. A könnyek a dallammal futottak le az arcán, és üres némaság maradt a hangok nyomán. És fájdalom. A hiány fájdalma.

– Nem lehetett meggyógyítani? – Az öreg hangból együttérzés csendült.

– Nem tudom. Talán meg lehetett volna. De neki nem járt gyógyszer. Már öreg. Ezt mondta az orvos. Már kár bele. – Vera remegve kulcsolta össze a kezét.

– Dühös vagy?

– Nem szabad… Nem lehetek, mert akkor nem bírok visszamenni. Nem lehet, hogy…

A zongora most vadul szólalt meg. Az öreg ujjak határozottan ütötték a fekete-fehér billentyűket, és a lányba belehasított a jeges rémület. Ha ezt valaki meghallja… Nem! Péter körülbelül annyi idős lehet, mint Teréz volt, mégis annyira más. Őt még soha nem látta mosolyogni, soha nem hallotta nevetni, de ugyanúgy fájna, ha elveszítené. Bárcsak ismerték volna egymást! Két bátor öreg egy letűnt korból, akik még hittek az emberekben. Nem tehették volna ezt! Teréznek ugyanúgy joga lett volna még az élethez, mint bárki másnak. Érezte, ahogy testét elönti a lüktető vér. Mély, ziháló lélegzettel próbált megnyugodni, de a hangszer nem engedte. Mint a hipnózis, tartotta fogva érzelmeit a zene, és nem eresztette addig, amíg az utolsó hang is el nem némult.

– Elég! Elég lesz!

Vera el akart futni, Elmenekülni a fájdalom és a harag elől, ami veszélybe sodorhatta. De képtelen volt megmozdulni. Az évek alatt megtanulta, hogyan rejtse el az érzelmeit. Így volt a legbiztonságosabb. Így senki nem vádolhatta azzal, hogy nem ért egyet az intézkedésekkel, amiket az ő érdekükben hoztak. Vagy legalábbis amikről azt állították. De ma valami megváltozott, és ez megrémítette.

– Érted már? Számukra ez veszélyes. Mert lázít, mert buzdít, mert felszínre engedi, amit elnyomnak. Ezért tilos. Felejtsd el, amit ma mutattam, és ne beszélj róla senkinek!

***

A kórterem üres volt, bár többen is feküdtek benne. Mégis hiányzott belőle az élet, a nevetés, a remény. Vera néma, automatikus mozdulatokkal végezte a munkáját. Kicserélt egy lepedőt, kiürített egy ágytálat, megigazított egy infúziót. Odakint párás felhőbe vonta az udvart a tavaszi eső, és a fák üde zölddel kezdtek életre kelni. Pedig odabent csak az elmúlás járt. Egy hete még milyen más volt ez a szoba! Akkor még bent is tavasz volt. Akkor még betöltötte a kórtermet Teréz vidámsága. Ő mindig talált valamit, amin nevetni lehetett. Egy félregombolt köpenyt, egy csálén tett tányért, egy morgó főorvost. De ma már nem nevet senki. Verán végigfutott a borzongás. Bár a kórteremben mindig meleg volt, most mégis fázott. Nyakán magasra húzta a szürke pulóver cipzárját. Teréz mindig pirosat hordott. Féktelen vidámsága nem tűrte a szürkeséget. Ezt hagyták. Ez szabad volt. Az egyenruhák szabását nem lehetett megváltoztatni, de a színek egy apró teret adtak az egyéniségnek. Hányszor próbálta Teréz Verát is rávenni, hogy viseljen színeket. De ő nem akart kitűnni, csak elbújni a világ elől, amiben idegennek érezte magát. Észrevétlenül kúszott újra emlékezetébe a tegnapi zene, és a vágy, hogy újra hallhassa.

– Ez mi volt, Verocska?

– Hogyan? Valami baj van Helga?

– Csak mintha dúdolást hallottam volna. Egy halk dallamot. Ismerős volt, de sehogy nem jövök rá honnan. Talán gyerekként hallhattam.

Vera megrémült. Ő volt. Hát az ember is lehet hangszer? Észre sem vette, csak önkéntelenül kezdte el dúdolni a tegnap hallott dallamot. Óvatlan volt. Ha ezt meghallja egy orvos… Sokkal jobban kell vigyáznia!

– Tudja, Verocska, én tudtam ám zenélni. Anyám mindig azt akarta, hogy zongorázzak. Mert a nagymama is tudott, de anyukát sose engedték zenét tanulni. Ez fájt neki. Ezért azt akarta, hogy én tanuljam meg, hogy használhassam az öreg, családi zongorát. Tudja, azt még akkor se adták el, amikor igazán nagy ínség volt. De én nem akartam. Önfejű fiatal lányként, én hegedülni akartam. Talán ez volt az én lázadásom.

Vera rémülten leste az ajtót. Hogy magyarázza meg, ha belép egy orvos, hogy miért beszélgetnek a zenéről?

– Ó, de minek is magyarázok. Maga azt sem tudhatja, miről beszélek, hiszen olyan fiatalka. Ártatlan lányka. Én meg csak egy bolond vénasszony, aki beszél össze-vissza.

– Talán csak a szelet hallotta, Helga. – Vera kedvesen hajolt az ágy fölé, és kisimított egy tincset a kipirult, ráncos arcból. De ezúttal nem a láztól volt piros. Helga szeme most mosolygott, az emlékek egészen megfiatalították a tekintetét. Egy pillanatra boldog volt, és Vera kezdte megérteni, miről beszélt Péter. Hogy mire képes a zene.

– Lehet. – Helga behunyta a szemét. – De akkor is gyönyörű volt. Kár, hogy maga nem hallhatta, Verocska.

– Próbáljon meg aludni, Helga, hátha álmában hallja még a szép dallamot. – Ezt már csak súgva merte hozzátenni. Zaklatottan rohant ki a folyosóra, és zihálva dőlt neki a hideg falnak. Ilyet nem tehet többet! Ezzel mindenkit veszélybe sodor. A légzése lassan kezdett csillapodni, de a mosoly, amit a ráncos öreg arcon hagyott a lopva elcsípett dallam, beleégett az emlékezetébe.

***

– Kérdezhetek valamit?

Az öreg gyanakodva nézett fel a karosszékéből. Vera ma különösen csendes volt, és Péter szerette volna megérteni, mi járhat a lány fejében.

– Ha a zenének ilyen ereje van, ha képest könnyeket, vagy haragot gerjeszteni, vagy akár lázadást szítani…

Vera hirtelen elhallgatott, és az öreg nem szólt. Várt. A lány egyenesen a szemébe nézett, és úgy tette fel a kérdést.

– …akkor gyógyítani is tud?

Hát rájött. Megértette azt, amit manapság nem szabad megérteni. Amit veszélyes megérteni, és ő nem tehet semmit. Péter egy kétségbeesett próbálkozással igyekezett menteni a menthetőt.

– A zene nem mulasztja el a rákot, és nem gyógyít be egy elfertőződött sebet.

– De csillapítja a fájdalmat… Igaz?

Mit válaszolhatna? Hogyan óvhatná meg ezt a lányt, akit sajátjaként szeret, attól, amit ő maga adott neki?

– Talán a kómás betegen is segít. Talán a haldoklón is, hogy ne féljen annyira. Igaz?

Vera egészen kipirult az izgalomtól. Mint egy kisgyerek, aki a felnőttől várja a megerősítést.

– Igen. Igaz. Bár nem mindenkinek segít. De egykor valóban használták a zenét gyógyításra. De az már nagyon régen volt.

A lány szemében különös fény csillant, Péter megrémült tőle.

– Ne csinálj őrültséget, Verocska! Ha bárki rajtakap a kórházban, hogy zenélsz vagy énekelsz, komoly bajba kerülsz.

– Tudom, én csak…

Az öreg most odalépett a lányhoz, és határozottan megfogta a karját.

– Nem! Nem érted! Figyelj rám! Én már öreg vagyok. Nekem nincs mit vesztenem. Hogy nekem van egy zongorám, csak egy szentimentális vénember rigolyája az ő szemükben. De ha megtudják, hogy te zenélsz, vagy akár csak dúdolsz, mindenki komoly bajba kerül.

– Sajnálom. Nem akartam felzaklatni. Csak olyan jó lenne segíteni azokon az embereken. Azok a kórtermek ridegek és komorak. A halál jár bennük. És tegnap… tegnap valaki mosolygott. Egy apró dallam volt csak, de mosolygott. És nem tudom megérteni, hogy ez miért lenne rossz.

– Nem rossz. – Péter keserűen simította végig a lány kipirult arcát. – Dehogy rossz, Verocska. Csak az ő szemükben az. És ez éppen elég.

***

Vera egész nap nem találta a helyét. A kórtermek a szokásosnál is sivárabbak, és nyomasztóbbak voltak. Odakint zuhogott az eső, és a nap még csak mutatóba se bújt elő. Helgának éjszaka magasra szökött a láza, és szemében már nyoma sem volt a múltkori csillogásnak. Vera mindent megtett, hogy segítsen neki, minden szabad percét az ágya mellett töltötte, de nem sokat tehetett. Helga alig volt fiatalabb Teréznél. Bár az orvos még nem mondta ki, Vera érezte, hogy hasonló sors vár rá. A gyógyszer drága, és pontosan be kell osztani. Az orvos nem teheti meg, hogy könnyelműen odaadja valakinek, aki már szinte menthetetlen. Túl sokan vannak, és kevés a gyógyszer. Kegyetlen, rideg valóság. Talán nem lenne baj, ha csak egy kicsit, csak egy percre…

Nem! Péter megtiltotta. Nem teheti meg.

De Helga… Helga olyan megtört, olyan szomorú, talán egy halk dallam megint visszahozná a régi mosolyt az arcára. Vera kisietett a mosdóba. Arcát szinte égette a jéghideg víz, de most erre volt szüksége. Hogy kitisztuljanak a zúgó gondolatai. Mire visszatért a kórterembe, Helga már elaludt. Ma már nem tehet semmit. De holnap? Vagy azután? Meddig bírhatja még ezt? Meddig ülhet tehetetlenül az öregek ágya mellett, és nézheti, hogy csendben elbúcsúznak? De ha megteszi? Akkor Pétert sodorja veszélybe. Nem kellene nekik sok, hogy rájöjjenek, kitől hallott a zenéről.

***

Péter lassan sétált oda az ablakhoz. A friss tavaszi szél virágillattal töltötte meg az öreg szobát. Mélyet lélegzett az alkonyati levegőből, mellkasán begombolta kardigánja gombjait. Rég nem volt rajta ez a pulóver. Egykor csak ünnepekre hordta, de ma már nem igazán ünnepelt. Elsimított egy ráncot inge hófehér gallérján. A hangok finoman bújtak elő az ódon hangszerből, és óvatosan szálltak ki az ablakon. Senki nem hallhatta. Senki nem sejthette. Ezek a hangok túl halkak, túl lágyak voltak ahhoz, hogy gyilkoljanak. Egy fájdalmas, de gyönyörű, letűnt világ siratóénekének hangjai. Az öreg kezek hirtelen megfeszültek a billentyűkön. Az ujjak határozottan ütötték le a következő hangot, és a siratóének könnyes dallamát vad lázadás váltotta fel. Öngyilkos zene, ami nem szólhat sokáig. Aminek el kell némulni. Amit el kell némítani.

Az utcán zaklatott morajlás hallatszott, de a dallam nem szűnt. Betöltötte az egész házat, lebénította az egész környéket. Egy dörrenés. Egyetlen vad hang, ami elnémítja az összes többit, és a fekete-fehér billentyűket idegen vörösre festette a vér. A zongora elnémult. Ijesztő, síri csöndbe vonva a környéket.

***

Vera ma is késésben volt. Az elmúlt héten egyszer sem tudott időben szabadulni. Sietve haladt el a külváros öreg házai mellett, már nem nézelődött. Kezdetben még miden házra rácsodálkozott, és minden részletüket igyekezett mélyen az emlékezetébe vésni. Lenyűgözték az épületek. Ma már sehol nem építettek ilyen házakat. A fiataloknak már csak egy kis szoba jutott a belvárosban, ilyen nagy terekben élni luxus volt. Már csak egy-egy öreg lakta őket, és ahogy elmentek, a házaknak is vége lett.

Sokáig kopogott, de nem válaszolt senki. Remegő kézzel nyomta le a kilincset. A szobát betöltötte a nyitott ablakon beáramló tavaszi levegő friss illata. De valami más is keveredett bele. Jól ismerte ezt a szagot. A kórházban minden nap körülvette. A fertőtlenítő összetéveszthetetlen, émelyítő szaga.

A levélhez nem nyúlt senki. Elvégezték, amiért jöttek, a többi már nem érdekelte őket. Nem törődött vele senki, hogy az öregnek volt-e családja, maradt-e valaki, aki hiányolni fogja. Szemükben ő csak egy szenilis vénember volt, akinek elment az esze. Kiiktatták, de nagyobb veszélyt nyilván nem jelentett. Miért is törődtek volna egy gyűrött borítékkal a komódon?

Pedig amit rejtett, súlyosabb volt, mint a zene, ami pár percre felbolygatta a környék csendjét.

„Verocska!

Mire ezt olvasod, én már egy boldogabb világban leszek. Nem ismerhettelek sokáig, de köszönöm, hogy utolsó napok nyűgjét megosztottad ezzel a vénemberrel. Sajnálom, hogy ilyen súlyos örökséget hagyok rád. Mi rossz korba születtünk, Verocska. Egy másik korban, egy másik világban több szépséget adhattunk volna, de itt csak ez maradt. Néhány napnyi remény, amit átadunk. Amit át kell adnunk. Mert nekünk ez a feladatunk. Ne ítélj el azért, amit tettem! Jól tudom, hogy már eldöntötted, mit akarsz cselekedni, de amíg én itt vagyok, addig nem teszed. Elmegyek hát, hogy ne álljak az utadba, és fentről figyelek rád. Ne félj! Ne rettegj tőlük, mert nem érdemlik meg!

Nem érdemelnek meg téged. Gyógyíts, amíg tudsz! Adj reményt, amíg lehet! Fakassz mosolyt, amíg győzöd, és hidd el, ha csak pár perc is, nem lesz hiábavaló.

Légy boldog, leányka! Igen boldog. Mert te látod azt, amit ők nem, hallod azt, amit ők nem, és megérted azt, amit ők talán sosem fognak. Várlak! De ne siess! Használd ki az időt, amit kaptál!

Isten áldjon gyermek!

Öreg barátod!

Péter”

Egy könnycsepp… Most már tudott sírni. Zene nélkül is. Némán is. De valódi könnyekkel.