– Én a maga helyében nem avatkoznék bele!
– Hogyan? – csodálkozva fordulok a hang irányába. A szomszéd ház erkélyén Marika néni könyököl frissen dauerolt hajával, és egykedvűen hallgatja az utca túloldaláról hallatszódó, szörnyű hangokat.
– Mindig mondta a szegény uram, tudja a Béla, hogy „Maris, az ember akkor lehet békén, ha nem avatkozik bele a mások dolgába”. Magának is ezt tanácsolom, kedves.
– De mégis, tud esetleg róluk valamit? Ijesztő, amiket hallani.
Hangos sikítás hasítja át az utcát, alátámasztva iménti mondatomat.
– Tudnék mesélni, de én mondom, Isten nem ver bottal. Ez a Kati, miféle alakokat szedett össze mindig is? Hát most tessék, egye meg, amit főzött magának!
– Talán mégiscsak ki kellene hívni a rendőrséget! A családon belüli erőszaknál kötelesek kijönni, akkor is, ha… – nem tudom végigmondani, mert újabb hangos ordítás fojtja belém a szót.
– Családon belüli erőszak? Ugyan már, nincs annak a lánynak semmi baja, csak a hangja nagy. Ezek ilyen fajták.
Döbbenten nézek Marika nénire. Valahogy úgy érzem, nincs igaza.
***
Hülyeséget csináltam. Karomon a kötést már átáztatta a vér, a fejem iszonyúan lüktet. A fertőtlenítővel keveredő vérszagtól mindjárt elhányom magam.
– Nemi erőszak nem történt? Értesíthetjük az ügyeletes nőgyógyász kollégát – fordul felém félig a doki, és már nyúlna is a telefonért.
– Maga mindenkivel ilyen kedves, vagy kimondottan a bántalmazott nőknek tartogatja? – tör ki belőlem az eddig elfojtott feszültség.
Az orvos megfagy a mozdulatban és úgy néz rám, mint aki menten kidob a rendelőből.
– Megértem, hogy megviselt, de ez a protokoll. Talán beszélnie kellene a kórház pszichológusával, illetve a rendőrséggel, amint itt végzett – teszi hozzá tárgyilagosan.
– Nyilván beszélhetek bárkivel, nyilván senki nem fogja elhinni, amit mondok, mert én leszek a szerencsétlen áldozat, aki fel sem tudja mérni a saját helyzetét. Majd beírják a jegyzőkönyvbe, hogy csoportosan elkövetett garázdasaság, meg nyolc napon túl gyógyuló sérülés, kiegészítve néhány latin kifejezéssel, amit magán kívül senki nem ért. És persze, a tettes ismeretlen, lezárják az ügyet, én esetleg járhatok a körzetes dilidokihoz. Csak hogy ki lehessen pipálni a nyilvántartásban, és felvenni az EU-s támogatást.
Az orvos arca megviselt. Kisebb baja is nagyobb lehet, mint hogy egy értelmetlenül megtámadott fiatal lányt pesztráljon. Attól még dühít. Mindig mindenki túl fáradt, túl elfoglalt vagy csak túl közömbös ahhoz, hogy megoldja ezeket a helyzeteket.
– Elnézést kérek. Kicsit hosszú volt ez a nap – teszem hozzá mentegetőzve. Csak szabadulni szeretnék már innen.
– Nézze, én csak egy traumatológus vagyok. Se krízisszakértő, se dilidoki, ahogy maga fogalmazott. Hogy tesz-e feljelentést, a maga döntése.
Persze, az enyém. Az is az én döntésem volt, hogy kihívtam a rendőrséget. Amiért most én vagyok itt. Persze nem tudom bizonyítani, hogy azért történt. Hogy pont azután támadtak meg. Az ilyeneket soha nem lehet bizonyítani.
Halk kattanással csukódik vissza az íróasztal fiókja, és egy névjegykártyaszerű kis papír hullik mellém az orvos kezéből. A halványrózsaszín, gondosan tervezett betűk nem illenek a kopottzöld orvosi vizsgáló gyűrött huzatára.
– Ők talán kedvesebbek. És többet is tudnak segíteni.
Hálásnak kellene lennem, de most csak tehetetlen dühöt érzek az egész, empátiahiányos világ iránt.
– Köszönöm – vetem oda, és némán hagyom, hogy ellássa a sebemet.
***
Mélyen a zsebembe süllyesztem a kezemet. Izzadó tenyerem már gyűrötté áztatta a benne lapuló, névjegykártya méretű papírfecnit, aminek már negyedórája idegesen morzsolgatom a sarkát. Csak tudnám, mit keresek itt!
Élesen megnyikordul a rozsdásodó, zöld vaskapu. Egy pillanatig várok, hogy biztos legyen, nem követi senki a fiatal nőt. Válla meggörnyed a kimerültségtől, előtte szabályos döcögéssel zörög a babakocsi kereke. Ahogy elhalad előttem, rálátok a kocsiban boldogan szuszogó, pár hónapos kisbaba arcára.
– Gyönyörű baba – szólalok meg, amikor a közeli kis parkban utolérem egykori szomszédomat.
– Köszönöm – feleli félénken a nő, szemében az anyai büszkeség keveredik az enyhe gyanakvással. Nem emlékszem, hogy találkoztunk volna, de talán már látott az utcán, talán felismert.
– Ugye kisfiú? – Bízom benne, hogy kérdésem valóban egy ártatlan érdeklődésnek hangzik. Nem cseng ki belőle a reménykedő kétségbeesés, hogy talán nem egy kislány, aki egyszer hasonló sorsa juthat, mint az anyja.
– Igen.
– Hogy hívják? – Nem tudom, mit mondjak, csak sorjáznak a semmitmondó kérdések.
– Marci – feleli kicsit bátrabban az anya.
– Szia, Marci! – gügyögök a kisfiúnak, aki válaszul édesen rám mosolyog. Pufók arcocskája kipirult a csípős hidegtől.
Rettegek. Mondhatnám, hogy nem az én dolgom, nem az én felelősségem, hogy én is csak egy gyenge nő vagyok. De nem tehetem. Csak nézem a pufók kis arcot, és elszorul a szívem.
Remegő kézzel kihúzom a kis kártyát a zsebemből, és a takaróra helyezem. A halványrózsaszín betűk szépen passzolnak a hófehér, pihe-puha babakelengyéhez.
– Vigyázz anyára, Marci! És mondd meg neki, hogy hívja fel ezeket a néniket, rendben? Szerintem együtt is meglátogathatnátok őket – folytatom ártatlanul, mintha csupán egy idétlen gyerekverset gagyognék babahangon a mit sem sejtő apróságnak.
– Viszlát! – köszönök el egykori szomszédomtól, akinek arca nem árul el semmi érzelmet. Nem felel, csak némán továbbsétál. Nem tudom tesz-e bármit is. Nem tudom, én tennék-e bármit is. De útközben még bedobok egy-két papírlapot a környező postaládákba. Marika néniébe is. Vajon Béla mit szólna ehhez? Titkon úgy érzem, ő nem hagyta volna.
Hátam mögött újra megnyikordul a zöld kapu, én pedig megfagyok a mozdulatban.
– Mit keresel itt már megint, te kis kurva?
Nem fordulok meg, csak reszketve várok. Még látom, ahogy Marika néni ablakában meglibben a függöny. Nem tudom, mennyi idő, hogy ideérjen a rendőrség, de ezúttal legalább a tettes nem lesz ismeretlen.
A szerző az Írástudó Íróiskola hallgatója volt