Chrytal Morrison: Széllel szemben – 3. rész

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/szellel-szemben” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]

 

 

 

Kiügyeskedem magam a forgalomból és leparkolok a hatalmas üvegépület előtt. Egy pillanatra elbámészkodom a foncsorozott, sík felületen, az illesztések között villogó fémen, a surrogva nyitódó-záródó automata ajtószárnyakon. Nézem a röpke időre feltáruló előcsarnokot, a sietősen szaladgáló embereket, és nem először duzzasztja büszkeség a keblemet, csak mert én is idetartozom, parázsoltatja fel szívemet a tudat, hogy egyike lehetek azon elhivatottaknak, akik az épület falain belül és kívül egyaránt vigyázzák a rendet, a világ szemétől elrejtve, a tömegek által soha meg nem ismerve, névtelenül, arctalanul, s ha úgy alakul, egyetlen csillagként végezve a bejárattal szemben lévő méretes, márványos-fekete falon.

A megrendítő érzés aztán ahogy jött, úgy el is röppen, mikor eszembe villan, miért is vagyok itt. Sóhajtva szál­lok ki a furgonból, veszem magamhoz a nehezen megszerzett táskákat. Ólomsúlyúnak tűnnek, mint a lábaim is, hiszen a Főnök elé kell járulnom. Ám mire a bejárathoz érek, arcom már merevebb, mint a legkeményebb márványszoboré.

A portán kurta biccentéssel üdvözölnek, majd jön a kötelező iktatás. Nadrágom zsebéből előkotrom mágneskártyámat, csakis annak lehúzása után léphetek be a kapuk mögött rejtőző szupertit­kos épületbe.

A lifthez sétálok, bakancsom ütemesen csapódik a padló tü­körfényes kövéhez. Nem nézek fel, nem ámuldozom az épület impozáns ridegségén, mint oly sok vendégeskedő. Engem kifejezet­ten taszít a szürke gránit, mely beburkolja a falakat, az üveg és az acél hidegsége, melyet a minimálisra csökkentett berendezések áraszta­nak.

Várom a liftet, és pillantásom akaratlanul is a velem szemben türelmetlenkedő nőre téved. Jobb napokon még frizurába is rendez­hető, nyakszirtet takaró sötétbarna haj keretezi az arcát, most azon­ban boglyaként merednek szanaszét a csillogó szálak. Szeme acél­kék, hidegen villan, ha felbosszantják, és ezüstös pöttyök fénylenek fel íriszén, ha van kedve a világra mosolyogni. Ajka érett gyü­mölcs, bőre hófehér.

Nézem a képmást, és pillanatnyilag nem vagyok elégedett. De szerencsémre megérkezik az áhított felvonó, így nem süllyedek mély önutálatba. A kezelőnek sem kell mondanom semmit. Végig­néz lepukkant külsőmön, és máris nyomja a Főnökhöz vezető gombot.

Szívem a gyomromban dobog, és nem csak a turbólift miatt. Visszaemlékszem, mikor legelőször jártam az épületben, első alkalom­mal kellett megjelenjek a Központ atyaúristenének színe előtt. Akkor sem voltam éppen jólöltözött, akkor is tele voltam kételyekkel. Múltbéli gondolatokkal terhelve köszönök el a liftestől, és vonulok végig a szintúgy sötétszürke gránitlapokon.

Mint legelőször, most sem kopogok. Lendületesen nyomakodok be a Titkárnő birodalmába, pimaszul állok meg az asztala előtt. A nő csak hápogni tud felháborodásában. Elnézem vékonyka alakját, ahogy szinte elveszik a hatalmas pult mögött, a sápadt arcot, melyen ezernyi, nem túl barátságos érzelem fut át. Mikor végre megszólal, hangjában nincs semmi rokonszenv.

–    Mégis mit képzel magáról? Egyáltalán hogy merészel ilyen állapotban belépni ide? – sziszegi.

–    Nem magához jöttem, tudja nagyon jól. Úgyhogy tegye a dolgát, szívem, ezért fizetik.

–    Hogy merészeli? – nyögi dühtől fuldokolva. – Ezt az arcát­lanságot nem fogom eltűrni magától! Tökéletesen ismerem a maga­fajtáját, de ne higgye egy percig sem, hogy szemtelenkedhet velem!

–    A magamfajtát? Ugyan szívem, ha nem lennék, magának nem lenne munkája, amire ilyen büszke lehetne! Vagy tán szíveseb­ben emelgetné a telefont valami tömegcégnél? Na legyen jó, és szóljon be a Főnöknek, nem érek rá magával civakodni!

Reszketve áll fel trónjáról, ökölbe szorított kézzel lép elém.

–    Ezt jelenteni fogom, jobb, ha tudja.

–    Tegye azt. De most már bemennék – intek a fejemmel a ro­busztus ajtó felé.

Összeszorított szájjal még egyszer rám villantja izzó tekintetét, aztán eltűnik a Főnök szobájában. Cipőm orrára függesztem a tekintetem, már meg sem lepődöm, hogy ütemesen jár fel-le előt­tem. Minden egyes másodperccel tovább fokozódik bennem a fe­szültség, és tudom jól, az átok nőszemély direkt nem siet.

Végre kinyílik a Főnök ajtaja, és a Titkárnő felsőbbrendű arc­kifejezéssel tipeg ki rajta.

–    Bemehet – közli megvetően. – Készüljön fel, hogy nem lesz magával elnéző.

–    Úgy lesz, szívem. Azért örülök, hogy legalább maga nem okoz csalódást sosem – felelem jéghidegen, aztán belépek az épület legfontosabb helyiségébe.

A hatás, mely fogad, akár drámai is lehetne. Hiszen a bejárattal szemben faltól falig ablak terpeszkedik, előtte pedig a trón talál­ható. A hatás mindenképp figyelemfelkeltő, hiszen így a Főnök láthatatlanságba tud burkolózni, amikor csak akar. Mert a belépő pórnak nincs semmi mása, amire fókuszálhatna, csak az a bazinagy asztal, na meg a vörös szőnyeg, ami odáig vezet.

Szó nélkül lépdelek végig a szobán, s mikor visszanyerem látásomat, rezzenetlen arccal csapom le a két táskát a nagyvezír orra elé. El­kes­kenyedik a szeme, szája egyetlen vonallá változik.

–    Szóval sikerült – mondja végül.

–   Szemmel láthatóan – felelem, majd nem törődve villámló tekintetével, hanyagul az asztala előtt álló fotelba vetem magam.

–   Dealan kifogásolta a magatartásodat. Most már értem, miért – szegezi rám jéghideg tekintetét.

–   A kis titkárnőd nem képes felfogni, hogy nem őmiatta va­gyunk itt mindannyian. Hanem pont fordítva, hiszen ha nem lenne szükség a mi munkánkra, akkor valószínűleg a tiédre sem, ezáltal őnagysága sem feszíthetne az íróasztala mögött.

–   Azért lehetnél vele egy kicsit illedelmesebb. Remekül végzi a munkáját.

–   Az lehet. De nem igazán veszi be a gyomrom, ha valaki a kicsinyes hatalmi harcait próbálja játszani velem. Én ehhez már öreg vagyok.

Nem szól semmit, csak néz meredten. Állom a tekintetét, és hirtelen ismét a múltban találom magam, azon a bizonyos napon, mikor először találkoztunk. De az ő szeméből nem a nosztalgia árad, így visszakényszerítem magam a jelenbe, és kelletlenül válaszolok ki nem mondott kérdésére.

–   Igen, van sérültünk.

–   És ezt csak így mondod? – horkan fel. – Mégis ki az? Ugye nem?

–   De. River ismét ápolásra szorul. Milica szintén nem járt szerencsével.

–   Ezt nem hiszem el! – csattan fel. – Ez a gyerek mikor nő már fel? Nem veszi komolyan a munkát, veszélyeztetve ezzel mindan­nyiótok életét!

–   Ő még annál is komolyabban veszi, mint azt bárki gondolná – próbálom védelmembe venni a Kölyköt. – De még bor­zasztóan fiatal. Ne várj el tőle évtizednyi tapasztalatot.

–   Lehet, hogy nem köztetek lenne a helye – jegyzi meg szára­zon.

–   Ezt egyelőre még én döntöm el, ha jól tudom.

–   Jól tudod. Én pedig csak egy kérdést tettem fel – válaszol hidegen.

–   Csak egy kérdést? Valahányszor visszajövünk egy akcióról, neked rögtön ez az első.

–   Felesleges háborognod, hiszen pontosan tudod, miért! Az a gyerek életveszélyes! – csattan fel.

–   Viszont ő az egyetlen, aki kérdezősködés nélkül hajtja végre a parancsaimat.

–   Még ha azok rosszak is?

Belém szorul a levegő.

–    Te most megkérdőjelezed a szakmai rátermettségemet? – hör­dülök fel.

–    Nem. River épelméjűségét kérdőjelezem meg.

–    Miért gondolod azt, hogy most hallgatni fogok rád?

–    Tudom, hogy nem fogsz.

Csend ereszkedik közénk. Újra magam előtt látom River véráz­tatta arcát, a sokadszorra is borzalmas jelenetet, ahogy a hordágyra emelik. És a má­sik arcot a háttérben, problémáim újabb forrását.

–    Nincs még vége, igaz? – sóhajtom megadóan.

–    Túl jól ismersz – húzza keserű mosolyra a száját. – Hallottam ezt-azt az embereidtől, kicsivel többet a folyosókon. Syrus nem közétek való. És ezt, mint a főnö­köd mondom.

–    Mint a főnököm – fintorodom el. – Szóval a hatásköröm ettől a ponttól kezdve megszűnt Syrus ügye felett?

–    Nem. Csak nyomatékosítani akartam. Ha akarod, megtartod, bár én ellenzem, és ahogy elnézem, mindenki – kivéve téged. A döntés természetesen a tiéd.

–    Kösz szépen. Mehetek?

–    Sosem kellett erre még engedélyt kérned.

–    Te vagy a főnök, az imént mondtad.

–    Ne forgasd ki a szavaimat.

–    Megyek – köszörülöm meg a torkom.

Letaglózva lépdelek az ajtó felé. Olyasmi történt az elmúlt per­cekben, ami alapjában rengette meg az elképzeléseimet.

–    Lyana.

Kelletlenül fordulok meg. Belehunyorgok a semmibe.

–    Rhea aggódik érted. Hetek óta eltűntél, nem tud rólad semmit. Ezen kívül lassan itt az idő. Szeretné, ha akkor te is ott lennél.

–    Nem kell aggódnia, nem feledkeztem meg sem róla, sem arról, hogy nemsokára szülőszobára kell mennem. Még valami?

–    Igen. Hétvégén kerti összejövetelt tervezünk. Ra­gyogó alkalom, hogy foglalkozz egy kicsit a jövendőbeli ke­resztlányod anyjával.

–    Mondd meg Rheának, hogy megpróbálok elmenni.

–    Lyana…

–    Ne mondj inkább semmit! – fojtom belé a szót. – Csak ronta­nál a helyzeten. Viszlát, Főnök!

Igyekszem méltóságteljesen elhagyni a szobáját, felkészülni a banya gunyoros megjegyzéseire. Nem is kell sok időnek eltelnie, ahogy becsukódik mögöttem az ajtó, támadásba lendül.

–    Látom, végre megkapta a magáét! – kiált fel diadalittasan.

–    Örülök, hogy legalább egyvalaki elégedett.

–    Hiába próbál flegmának látszani, látom, amit látok! Nagyon helyes, hogy a Főnök Úrnak megjött az esze, és elbeszélgetett egy kicsit azzal a beképzelt fejével! Én már mióta mondogatom neki, hogy maga egyszerűen alkalmatlan erre a feladatra! Nincs magában semmi, ami miatt ezt a lehetőséget kiérdemelte volna!

–    Azt hittem, ennek megvitatásán már túl vagyunk – sóhajtom szinte oda sem figyelve. – De legyen. Igaza van, Dealan. Teljesség­gel alkalmatlan vagyok bármiféle felelősségteljes munka elvégzé­sére. A hamburgeresnél lenne a helyem, ahol napi tizenkét órában minimálbérért szolgálnám ki magát és a kedves kis családját. Így meg­felel?

–    Gúnyolódjon csak – feleli kimérten, ám tökéletes elége­dettséggel a hangjában. – Akkor is megvan a véleményem, és az idő majd engem igazol.

–    Ámen – suttogom magam elé, és elhagyom a vérpadot.

Kint a folyosón muszáj megállnom. A hideg falhoz támasztom homlokomat, hátha az segít, de az agyam nem hűl le, hevesen zakatol. Több mint három éve már, hogy először találkoztam a Főnökkel. A po­favizit igencsak formálisra sikeredett, egy ideig nem is nagyon kedveltük egymást. Aztán egy családi nap alkalmával beszélgetésbe keveredtünk, azóta tart barátságunk.

Ez alatt az idő alatt sosem került még sor ilyen hangvételű társal­gásra.

Még mindig sokkosan, muszájból, elindulok a lift felé. Szinte nem is látom, mit csinálok, visz előre a rutin. Halványan beúszik a képbe a portaszolgálatos, amint bágyadt intéssel utamra bocsát. Mikor végre újraindul az agyam, már a kocsiban ülök, a cigi után kutatok a kesztyűtartóban.

Ahogy meggyújtom, máris megnyugszom. Hátradőlök az ülé­sen, csendes pöfékelgetés mellett gondolom át a történteket. Ami leginkább zavar, az Syrus. Tudom én is, hogy a többiek nem szere­tik. Tudom, hogy mások sem igazán szeretik. És a Főnök most arra kényszerít, hogy álljak ki a meggyőződésem mellett, pisiljek a szél­lel szemben.

Elnyomom a blázt, telefon után nyúlok. Miután kicsöng, egyből a lényegre térek, közlöm a helyszínt és az időpontot, majd mielőtt partnerem bármit is mondhatna, kiszállok az éterből.

Az anyósülésre hajítom dühömben a semmiről sem tehető technikát, aztán kikanyarodok a lagymatag forgalomba. Szinte oda sem figyelek, úgy haladok előre. Ezzel a módszerrel elég sokáig elboldogulok, de persze ez sem az én napom. Az egyik piros lámpá­nál ugyanis nyitott tetejű ricsajláda gurul be mellém.

Eltátom a számat, úgy lesem a benne ülő szerzeteket. Cirkuszba illő mind, ennek megállapítására elég egyetlenegy pillantás. Az autóban ugyanis hárman ülnek, és biztos vagyok benne, hogy össz­népileg sincsenek negyven kilósak, persze vasággyal együtt.

Ahogy elnézem, a volán mögött lazuló srác a banda agya. Csontsovány testtel és beesett arccal rendelkezik, melyet bébikre jellemző pár szál haj keretez. A leheletvékony frizurácska alatt tenyérnyi homlok trónol, mely beszűkült, meghatározhatatlan színű szempárral folytatódik. Arcában egyetlen markáns vonás van csak, horgas orra, mely szinte csőrként emelkedik ki az amúgy sík felületből.

Észre sem veszem, annyira bámulom a kis társaságot, hogy az már nekik is feltűnik.

–    Figyejjed mán Töki, hogy az a csaj mennyire les bennünket! – szólal meg a vezér.

A Tökinek nevezett egyed felém fordul. Az ő arca is tanulmány, hisz ennyire lovakéra hajazó fejet csak ritkán látni. Feje tetején ráadásul seszínű, direkt sörényformára vágott hajacska lengedez. Szeme hatalmas, barna űr. Ábrázata duzzadt orrban és vértelen, pengevékony ajkakban folytatódik, melyek mögül kusza lapátfogak kandikálnak elő.

–    Aszta, nem is tuttam hogy ilyen jó csávók vagyunk! – tátja el a száját a lópofa.

–    Naná hogy jók vagyunk. Csak ránk kell nézni! Az a terminátor csávó hozzánk képest csak egy gumimatrac!

Megtekintem mindkettőjüket, ha már ennyire beharangozta a ve­zér. Nem okoznak csalódást.

Feszülős, talán gyerekosztályon kitúrt, viseltes póló fedi vé­konyka testüket, a manapság oly divatos feliratokkal díszítve. Alat­ta természetesen farmert viselnek, mindkettő ránézésre is lehet vagy két­száz éves. Lábukon félretaposott, felismerhetetlenségig mocsko­lódott tornacipő pompállik.

–    Cukik vagytok – szólok.

–    Te Kapa, ez hozzánk szótt? – néz értetlenül a Töki névre keresztelt szerencsétlen.

–    Ja. Ez kötekedik!

–    És esz mi haggyuk?

–    Frászt! Hé te! – kiabál át a banda agya. – Te most mér szósz be? Há ki vagy te, mi?

–    Én? – nézek rá ártatlanul. – Hisz csak megdicsértelek.

–    Na tudod kive szórakozzá! Mi asztán nem cicózunk, ha helyzet van, ugye Töki?

–    Ja, mi asztán odarakjuk magunkat rendesen! – helyesen a lópofa.

–    Mikó érünk má oda? – nyekereg fel egy hang a hátsó ülésről.

Megszemlélem a kis csapat harmadik, mindeddig passzív tagját. Bár ne tenném! A lány lehet vagy tizenöt éves, szeméből mégis évszázadnyi fásultság árad. Talán valamilyen századik érzékével jön rá, hogy leesett állal bámulok rá, mert vontatottan felém fordul.

Félelmetesen szürke arcából szinte már fehér íriszű szempár tapad rám. Alatta két hatalmas koffer éktelenkedik, melyek keskeny csontváz-orrban és kirepedezett, elfehéredett szájban végződnek. Alant sem jobb a helyzet. Vékonyka nyári ruha van csak rajta, félő, csontjaival kiszakítja a semmi kis anyagot. Göcsörtösre aszott térde ütemesen nekiverődik az előtte lévő ülés támlájának.

–    Ez meg ki? – szólal meg a szellem-lány.

–    Ja, ez csak itten bámul minket. Aszongya, hogy tök menők vagyunk, na de eszt eddig is tuttuk, nem? – válaszol neki a Kapa névre hallgató egyed.

–    Aha – ásít egyet a lány. – És mikó érünk má oda? Tisztára kiszárattam! Megbeszétük, hogy a kocsiba is tartunk, nem?

–    Ja, aszt majd a zsernyáknak mit mondasz, ha megtalájja? Amszterdam üzenete? Vagy ajándék Jézuskátó, he?

–    Nyugottan rámbíszhatod, hogy mit teszek a zser­nyákkal, oké? – és csontoska testén végigfutó tenyere nem hagy helyet a találgatásnak, mi is lenne a terve ilyen esetben.

Elgondolkozva nézek végig mindhármukon. Már maga a tény, hogy még mindig képesek az életre – noha számomra ez csak vege­táció –, bámulattal tölt el. Nem vagyok a drogok híve, sosem voltam, de ha csak magát a hatást nézzük, akár lenyűgözőnek is tarthatnánk. Hiszen akármilyen szerrel szennyezik is magukat, az konzerválta őket, a pusztítást, melyet rajtuk végzett. Aztán persze egy szép napon mindez az ellenkezőjére fordul, és másodpercek alatt hullnak majd szét.

Nézem a triót, és azon gondolkozom, hagyjam-e őket az újabb adag megszerzésére indított túrájukon tovább haladni, vagy kapjam elő igazolványom és szállítsam be őket a legközelebbi rendőrőrse.

Gondolataimból a mögöttem felhangzó koncert riaszt fel. Na igen, már megint nem rakétamód startoltam. Pát intek a droglidérceknek, megha­gyom nekik az aranylövés kétes mámorát, és inkább hazafelé veszem az irányt.