[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/szellel-szemben” newwindow=”yes”] Ajánló[/button]
[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/chrystal-morrison-szellel-szemben-1-resz-1617.html” newwindow=”yes”] 1. rész[/button]
Lassított felvételként élem meg a másodperceket. Szinte látom, ahogy repül a golyó, átfúrja az őrülten károgó férfi homlokát. Ezzel egy idő¬ben ketten nyalábolják fel az eszméletlen Kölyköt.
Arra riadok, hogy helyettesem hatalmasat rúg a bokámba. Nem ordítok most rá, pusztító emlékkép villan át az agyamon.
– Vigyétek ki innen, nyomás! – adom ki a parancsot, én pedig a halott ellen felé rohanok.
– Hagyd azt a szart, gyere már!
– Villám, nincs vita!
Nem tudom, mi történik a hátam mögött, nem is érdekel. Odaérek a földön heverő alakhoz. Még holtában sem költözött béke az arcára, most is olyan gőgös felsőbbrendűség ül a vonása-in, mint általában. Haja ugyanolyan tökéletes, mintha gazdája még élne. Csak egy helyen csú-fítja el valami. Ahová a vér szivárog a golyó ütötte sebből.
Lehajolok a táskákért, kicsavarom még meleg kezéből, aztán a többiek után rohanok. Egy emelettel lejjebb találok rájuk, kényel¬me¬sen sétálgatva.
– Helyzetelemzési gyakorlat! – kiáltom oda futtomban. – Miért nem mozdult a jakuzavezér, pedig csak összeverték, és miért nem támadtak az emberei?
– Mi van?
– Gyerünk Villám, gondolkozz!
– De most hova rohansz? – nyehegi a kis ember.
– Jézusom, még most sem érted? – sikolt a fülébe Penge. – Szedd a lábad!
Hallom, ahogy vágta indul a lépcsősoron. Rájöttek már mind¬ketten, amit én megláttam a fekete kút legmélyén. A játék végét.
Észvesztve rohanunk lefelé, szinte repülünk a külvilág felé, az életünk felé. Már nem szá-mít, hogy min kell keresztülgázolni hoz¬zá, vagy hogy mi lesz a jakuzákkal. Ki innen!
– Mi történt? – szól a Kölyök elhaló hangon.
– Inkább húzz vissza a kómádba, most nem érünk rá fecsegni! – dörren rá Penge.
– Tudtam, hogy szeretsz – nyögi, majd megint elájul.
Kirobbanok az utcára. Vadul járatom a fejem, merre lehet csapa¬tunk utolsó tagja az élet-mentő kocsinkkal. Soká nem kell vára¬koznom, mire mindenki kiér a halálgyárból, Herceg csikorgó gu¬mikkal fékez le az éjfekete limuzin mellett.
Végignéz megtépázott csapatunkon, majd szó nélkül kipattan a járgányból és besegíti az éppen csak eszmélkedő Kölyköt. Villám ugrik utána, én pedig összehúzott szemmel nézem Penge sántítását.
– Az mi? – bökök feltűnően kímélt lábára.
– Golyó – rántja meg vállát hanyagul, és mielőtt tovább kér¬dezősködhetnék, ő is beszáll.
Nem vesztegetem az időt, az anyósülésre vetem magam, aztán a precízen helyezkedő Her-cegre morranok. Rossz néven veszi stílu¬som, de engedelmeskedik és rakétamód startol.
Ahogy elérjük a következő kereszteződést, hatalmas robaj rázza meg a házakat, iszonyatos lökéshullám taszít métereket előre. Hirtelen megáll körülöttünk az élet. Lehúzom az ablakot, torkomra forr a kiáltás. Mert a ház, ahonnan fejvesztve távoztunk, már nem létezik. Csak a por és a füst, mely ködként kúszik felénk, ellepve a környező házakból előtóduló, sikoltozó em-bertömeget.
– Na, ezt sem kell már felújítani többet – jegyzi meg fanyarul a hátsó ablak előtt térdelő Villám.
– Mégis csak neki volt igaza – köhög a Kölyök. – Tudta, mitől izgalmas a játék.
– Profi munka – kommentálja Penge a látottakat.
– Ti most komolyan azzal vagytok elfoglalva, hogy kiele¬mezzétek a helyzetet? – néz ránk hüledezve Herceg.
– Miért, mit csináljunk? A meló elvégezve, többé-kevésbé sér¬tetlenül kijutottunk. Ennyi nem elég?
¬- Hogy mi? – fordul felém. – Az valóban dicséretes, hogy mindannyian itt vagytok, lá-tom, a szatyrok is megvannak, de mégis csak most sittesített ez az elmebeteg egy egész lép-csőházat! Szerin¬ted ez normális dolog?
– Igazad van, szörnyű tett volt – sóhajtom megadóan. – De ha most helyettem az útra ta-pasztanád delejesen kék szemeidet, és még a gázpedálra is ráejtenéd pirinyó negyvenhatos lábadat, azt na¬gyon megköszönném. Ugyanis két sérültünk van, és jó lenne minél előbb kór-házba fuvarozni őket.
Rám villantja lehengerlő pillantását, szívdöglesztő mosolyra húzza a száját.
– Szóval szerinted is igéző szemeim vannak?
Az üléstámla megrándul mögöttem, majd Cave fanyalgó képe jelenik meg a vállam fölött.
– Befejeznétek végre a bájolgást és eltéphetnénk kórháziránt? – mordul ránk karcolás-mentes társunk.
– Ugyan már Villám, te orvos is vagy, ha jól tudom! Lásd el őket! – legyint nagyvonalúan a kék szemű, de azért mozgásba hoz¬za a járgányt.
– Penge nyakával semmi gond, elég egy ragtapasz, de úgy mégis, hogy a túróba álljak neki golyók után kutakodni, mikor te itt padlógázzal repesztesz? Egy combsérülés még hagyján, de nem fogom összekaszabolni a Kölyköt, ugyanis ő kettőt kapott szemből, és fogalmam sincs, hol vannak! – replikázik a törpe.
– Már megint nem volt rajta mellény? – háborog sofőrünk, az¬tán a visszapillantóból szót intéz. – Kölyök, ha a dokik összefoltoz¬tak, esküszöm neked, saját kezűleg tördelem apró da-rabokra a csontjaidat! Hányszor kell még neked elszajkózni ezt, mi? Sokkal rosszabbul is jár-hattál volna!
– Állj le, Herceg, rendben? – nyöszörgi a méltatott. – Legköze¬lebb majd te mész be, és akkor megmutathatod, milyen szuper gyerek vagy.
– Ne szemtelenkedj velem, igenis sokkal tapasztaltabb vagyok nálad! Mióta is vagy itt? Két éve? Három? Én viszont már akkor öt évet lehúztam, mikor te még csak a felvételire tet-ted be a Központba a lábad, úgyhogy jobb, ha elgondolkozol, mit beszélsz!
– Egyetlenegy alkalmat sem tudtok kihagyni, ugye? – csatlakozik a mindeddig hallgató Penge.
– Királynőm, hát látod, mit művel ez a pelenkás?! – sopánko¬dik Herceg.
– Szerintem inkább neked kéne gondolkoznod – morran rá Villám. – Igaz, hogy te vagy itt a legtöbb ideje, viszont ha jobban meggondolom, nélkülünk még mindig csak az asztal mögött kuk¬solnál.
– Tessék?? – szopránozik sofőrünk, majd hozzám fordul. – Te is azt hallod, amit én?
– Én is – hagyom rá.
– És? Semmi hozzáfűznivalód nincs?
– Mielőtt rárökönyödsz a kormányra, elmondom a véleménye¬met. Tény és való, hogy ötünk közül te számítasz veteránnak, de…
– Na ugye! – szakít félbe elégedetten.
– De az is igaz, hogy ha nem téged választalak, még mindig csak koordinátor lennél.
– Ezt most miért mondod? – kerekíti rám csészealjnyi szemeit.
– Mert ez az igazság, te ostoba kretén! – bődül el a Kölyök. – Vedd már észre, hogy in-kább hálásnak kéne lenned! Te vagy itt a leg¬idősebb? Na és? Akármennyire is büszke vagy az öt évedre, ak¬kor is mi vagyunk a csapat, te pedig csak a sofőrünk!
Elcsuklik a hangja, veszett, szörtyögős fuldoklásba kezd. Ag¬gódva fordulok hátra. A Kö-lyök szája sarkából eltűnt a hanyag vi¬gyor, rózsaszín buborékok pattognak helyükön. Arca eltorzul, haja mint megannyi apró kígyó röpköd arca előtt.
– Villám, csinálj már vele valamit! – sikkant Penge.
– Mi a frászt csináljak, mi? Megmondtam, hogy nem találom azokat a szarokat!
– Hány perc még? – kérdezem a magába roskadt Herceget.
– Hat – feleli kurtán.
– Hallod, Kölyök, még hat percig tarts ki!
Rám emeli vérhálós szemeit, aztán egy minden eddiginél na¬gyobb roham rázkódtatja meg vállait.
Aggódva markolom meg az üléstámla szegélyét, nézem a – félő – saját vérében fuldokló srác kínszenvedését. Egy másodperc töredékéig átvillan az agyamon a kétség, hogy mi lesz velünk, ha bekövetkezik a legrosszabb, de azon nyomban el is hessegetem magamtól a nyo-masztó gondolatot.
Mintha érezné vívódásomat, varázsütésre simulnak ki a vonásai, lassul le a légzése. A szemében megcsillan a régi fény, én pedig határtalan megkönnyebbüléssel fordulok előre. Épp időben ahhoz, hogy könyökömet a műszerfalra feszíthes¬sem, izmaimat kimerevíthes-sem.
Hátul már nem ilyen szerencsések. Herceg satufékjének köszön¬hetően felborulnak, egy-másra esnek, szitkozódnak. Szőke, kék sze¬mű félistenünk azonban nem törődik velük. Kata-pultál a kocsiból, pattogó hangon utasítást ad a bejárat előtt csellengő mentősnek. Az pedig valami rejtélyes oknál fogva nem kezd el ellenségeskedni, hanem sebesen társaiért kiált, s míg Herceg meglékeli járgányunk oldalát, hordágyat is kerít.
Pillanatokkal később már csak hárman ácsorgunk a flaszteron. Egyikünknek sincs kedve megtörni a ránk telepedett csendet. De nem is kell. Tudom, hogy ők is ugyanarra gondolnak, mint én. Fél évvel ezelőtti küldetésünk végződött ezen a helyen, akkor kivétel nélkül kaptunk egy-egy hordágyat. Villámot sokórányi szikézéssel foltozták csak össze, a Kölyök velem együtt járt utókezelésre. Benne kicsit több volt a lelkesedés, hiszen terapeutánk fiatal, csinos nőegyedet formált. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy elolvadjon a könnyes hatású, csillogó zöld szemektől, a kisfiús bájt sugárzó arctól. Ám a Kölyköt onnantól kezdve, hogy megkapta, már nem érdekelte. Azért eldicsekedett azzal, hogy milyen fantasztikus éjszakája volt, de töb-bet nem hallottunk a doktornő felől. Kétszer jelentünk még meg a kezelésen, aztán hirtelen megkaptuk a minden-rendben-papírt. Én egy kicsit sajnáltam a dokit, de már ismertem annyira társamat, hogy tudjam, ez az ocsmány szerep többet használ neki bármiféle lélekbúvárnál, így nem tettem szóvá a dolgot.
– Na, bemegyek a sráchoz – szólal meg végül Villám tompa, rekedt hangon.
– Nekem is mennem kell – mondom. – Hívj, hogy mi van velük.
– Főnök – szól utánam Herceg csöndesen.
Kelletlenül fordulok vissza. Tudom, mit akar kérdezni, de nem nyugtathatom meg. Még nem, és lehet, hogy később sem áll majd módomban.
– Jelentenem kell, te is tudod.
– Csak egy perc. Tudom, hogy ebben a csapatban senki sem ked¬vel, a Főnök sem igazán csíp. De én szeretem ezt a munkát, és nem akarom elveszíteni csak azért, mert egyeseknek nem tetszem.
– Én kedvellek Syrus, de nem biztos, hogy ez elég. Ennél többet most nem tudok neked mondani.
– Tehát mellettem állsz? – csillan fel a szeme.
– Ne éld bele magad – szólok rá szándékosan kemény hangon. – Vannak kérdések, amik-ben a szavam nem ér túl sokat.
Megfagy hangsúlyom hallatán. Kőszikla-arccal néz rám, kurta bólintás csak a válasz, majd hátat fordít, és eltűnik az utca forga¬tagában.
Sóhajtok, aztán beszállok a járgányba. Mellőzöm a légkondit, bár hívogat a sarkköri hideg ígérete. Inkább letekerem az ablakot, könyökömet lazán kirakom. Orromra lököm napszem-üvegemet, aztán elmerülök a délutáni csúcsban.
Bámulom a várost, annak sokszínűségét. Felbukkan egy emlékkép valahonnan a történelem előtti korokból, mikor még másfajta utcákat róttam, másfajta emberek vettek körül. Igyekszem elhessegetni magamtól faképnél hagyott múltam árnyait, hát bekapcsolom a rádiót. Hátha eltereli depresszív gondolataimat.
De a sokk inkább csak nő, mikor meghallom az éter legbosszan¬tóbb műsorát, a nagyon divatos „Meghallgatsz!” adó ikonnak kikiáltott vezéregyéniségével az élén.
– Na szevasztok, ti szánalmas alakok! Ujjongjatok, mert itt újra Vice Traby jelentkezik! A mai küldetésem pedig az, hogy meg¬mondjam nektek, miként barkácsoljatok magatokból leg-alább an¬nyira embert, hogy ne kelljen szégyenkeznie miattatok a társadalom¬nak! Igen, jól hallottátok, most beavatlak titeket a titokba, csakis én, a nagyszerű Vice! – Tapseffekt a hát-tértben, néhány elhaló női si¬koly, aztán a csatornakalóz visszatér. – Szóval nézzük! Első, leg-fontosabb lépés: nézz végre tükörbe! Hát hogy nézel ki, te sze¬rencsétlen! Honnan van a gú-nyád, a nagyfater szekrényéből? És mi¬ből gondolod, hogy ez a szín jól áll? Egyáltalán bármi is jól áll? Na ide figyelj. Ha embernek akarsz látszani, keríts egy rendes cuccot. Kezdd a ga-tyával, mert tuti, hogy még mindig hereszorító van rajtad. Ez ma már nem menő! Rövidszáras boxer a nyerő, szűk fazon, száz százalék pamut. Aztán jöhet a farmer. Legjobb, ha söté¬tet veszel, de az ég szerelmére, nehogy legyen rajta szaggatás! Azt már csak a csövesek hordják, meg néhány divatjamúlt pank! Tuti a koptatás, na meg az alacsony derék, ami kihangsúlyozza a farizmai¬dat. Apropó, vannak? De erről majd később. Aztán ha ezzel meg¬vagy, irány a póló felé! Tök mindegy, hogy mit akarsz, galléros teniszet vegyél, most az a nyerő, de csakis fel-hajtott gallérral! Ha na¬gyon villantani akarsz, rádobhatsz egy velúr jakót. A cipő is csak bőr lehet, a kismukk-fazon igazán ütős. Erre már csak egy napszemüveg kell valami jó kis digó tervezőtől, na meg persze a fuksz! Anélkül ki se lépj az utcára. Nyaklánc, mancsova kötelező! Ugye feljegyeztél mindent? Mert most elmegyek, megvizsgálom az új asszisztensemet. Úgy láttam, szőke, hehe. Na, itt egy zene, utána tovább okítalak!
Dermedten hallgatom a lagymatag divatzenét, amit a kultúr¬terror szünetében adnak. Egy-szerűen képtelen vagyok elhinni, hogy ez az ember még mindig él és megél a mocskából. Ám a nyenyere hamar véget ér, újra felharsan a pökhendi hang.
– Újra itt, csak most és csak nektek, ha elég tökösek vagytok az igazsághoz! Szóval a göncöket már letudtuk, jöjjön a váz! Mert ugye te sem gondoltad, hogy az a csökött külső, amivel hajnalig ülsz a monitor előtt, majd leveszi a csajokról a tangát? Ébredj ember, ez nem a mátrix! Tudod te egyáltalán, mi az a konditerem? Hogy azt gyökerek használják? Hatalmas tévedés! Ezt is a neten ol¬vastad, mi? Minden gizda arc lejár gyúrni, heti háromszor mini¬mum! Ez egy életforma, ember, azonosulj! Aztán ha már felizmoltad magad annyira, hogy nem fúj ki a szoliból a ventilátor, mert csak hogy tudd, barnulni is kötelező, akkor irány a fodrász. Az a legme¬nőbb, ha kicsit lenöveszted a rőzsét. Vágnak majd bele mindenféle átmenetet, fésülgetik össze-vissza, jöhet egy kis melír is, na és persze a wax! Anélkül semmit sem ér a megatrendi séród! Mind¬emellé csiholj ki magadból némi borostát, amit persze majd a kozmetikus tart rendben a szemöldököddel együtt, mert az még véletlenül sem lehet elburjánzott. Emlékszel még a Rumcájszra, nem? Az legyen az elrettentő példa! Huh, de sok bajom van veled. Mi is a következő? Ja igen, a verda. Vagy tán azt hiszed, a buszbérletre tapadnak a jó nők? Esetleg a fatertól kölcsönkért családi kombira? Ne álmodozz! Két választásod van: vagy dögös sportkocsit feszítesz a márkás gatyád alá, vagy valami komoly brókerbatárt. Hidd el, mind a kettő tuti nyerő, nélkülük viszont csak egy gyík vagy, aki koptatja az aszfaltot! És még valami. Jól nyisd ki azt a zsírtól tocsogó füledet, mert ez lesz a hab a tortán, a tökéletes kiegészítő, mint a lánybandákban a többiek az énekes liba mögött! Ez a mobil, te szánalmas senki! És itt nem a féltéglára gondolok, amit az övedre kötsz, hanem a legmenőbb, legszuperebb űrkorszaki motyóra! Az a legtutibb, ha a füledre csípteted, annyira kicsi! Tartsd mindig látható helyen, ha más nincs, akkor állandóan a kezedben, a kocsikulccsal együtt. Hadd lássa a sok kis csibe, hogy men¬nyire fontos májer gyerek vagy! Na gyíkarc, ez volt a napi szenten¬cia, ha mégsem követed az igét, maradhatsz olyan elfuserált lúzer, amilyen eddig voltál! Vice Traby a házban, cső belétek!
Állok a pirosnál, az előbbi szóáradattól bénán. Tényleg ez lenne a követendő példa? Tény-leg a semmitmondó klónkülső a divat? És lám. Ahogy kipöccintem elhamvadt bagómat az ablakon, a mellet¬tem veszteglő járgányon akad meg a szemem. Benne, mintha csak az adásból lépett volna elő, megatrendi fickó ücsörög. Tökéletesen kihasználja a várakozási időt, mivel egyszerre igazítja meg dizáj¬nolt séróját, simítja helyére egyik elkóborolt szemöldökszőrét, mi-közben teljes erőből ordít láthatatlan mobiljába.
Elfordítom a fejem. Elmerengek azon, vajon hová tűnt a józan ész, vajon mitől és mikor szűnt meg a határ férfi és nő között? Mind¬eközben rutinból indítom el a kocsit és hagyom faképnél az önmagát csodáló egyedet.
Csordogálok a forgalomban, minden idegszálamat lekötik az utca ingerei. A milliónyi szí-nes folt, az emberek örvénylése, mely¬től valószínűleg fél perc alatt elkopnának az idegeim. És miközben szinte másodpercenként újabb információt kell feldolgoznom, hihetetlen dolgot pillantok meg. Idős pár ücsörög a padon, kezük egymásba kulcsolva, arcukon a nyugalom fénye ragyog. Ügyet sem vetnek a lábuk előtt hömpölygő, acsarkodó emberáradatra. Élvezet-tel fordítják fejüket a Nap felé, és biztos vagyok benne, lecsukott szemeik mögött egy varázs-latos tájat látnak. Ott vannak ők tulaj¬donképpen, ott élik meg érzelmeiket, mindennapjaikat.
Valaki rám dudál a hátam mögül. Még mindig az előbbi varázs hatása alatt hajolok ki az ablakon, és tudakolom meg, mi is a baja. A mögöttem autózó pacák szederjes arccal üvölt rám, miszerint micsoda egy ostoba liba vagyok, hiszen már legalább fél ezred¬másodperce felgyulladt a sárga lámpa, szóval húzzak a retekbe a fakanalam mellé, mert ugye nekem az a dolgom. Mikor felvilágosí¬tom, hogy legjobb tudásom szerint zöldnél kell elindulni, habzó szájjal még egy utolsót morzézik a kocsijával, aztán őrjöngve kivág mögülem és padlógázzal elstartol.
Csak egy pillanatig érzem felkúszni a dühöt a torkomon, de sietve letuszkolom. A mai na-pon épp elég volt egy megalománnal megküzdenem, ez a piti alak már csak azért sem fog feldühíteni! Inkább megpróbálom felidézni a két öreg arcán látott békét, és láss csodát, mire sikerül megtalálnom a sajátomat, elérem úti célomat is.