Chrystal Morrison: Széllel szemben – 1. rész

…mikor az ín szakad, a csont törik,/ mikor a test darabjaira hullik, / mikor a vér mindent beborít, / mikor a törpe a füledbe ordít: /jó nap ez a halálra!…

– Kedd –

Borzongva kapcsolom ki a rádiót. Bár az autón kívül tombol a hőség, én mégis fázom. Agyamban újra és újra megis­métlő­dik a morbid dalocska refrénje, torkomat keserű félelem szo­rongatja.

Feljebb csúszok az ülésen, kikémlelek a poros utcára. Balról öreg nénike úszik a látómezőmbe. Erőltetnem kell a szemem, hogy rájöjjek, hol ér véget a fal, és hol kezdődik ő; szürke öltözéke, ön­nön szürkesége egybefolyik a málladozó betonnal. Hasra fordulok a kényelmetlen ülésen, szemügyre veszem a nénét. Töpörödött terem­tés, ki felett nem elmúlt, hanem átlépett az idő. Ruhája szürke gyapjú, zsákszerű fazon, szigorúan hosszú ujjú, állig gombolt, térde még véletlenül sem látszik ki alóla. Hasonló színű harisnya ráncoló­dik meggörbült lábain, melyek ormótlan fűzős csizmában végződ­nek. Század eleji szereléséből nem hiányozhat a mindent elfedő vállkendő. Reszketeg léptekkel küzd az utca porával, vaskos botja ütemesen koppan.

Visszahúzódom rejtekembe. Millió gondolat száguld át az agya­mon öregségről, betegségről, elmúlásról. …jó nap ez a halálra!…

Éktelen csörömpölés szakítja félbe borongásomat. Újra kitekin­tek. Az utca immár kétszemélyessé vált, hiszen a szemközt lévő kukák mögül egy torz figura kászálódik elő. Szakadt rongyai ek­kora távolságból is fertőzőnek tűnnek, s nem töltenek el bizalom­mal levált talpú cipőjéből előkandikáló lábujjai sem. Arcát ujjnyi kosz és csimbókokban összetapadt haja takarja. Kezében majdnem üres pálinkás üveg, az előző homály maradéka.

A nénike közben a hajléktalan alak mellé érkezik. Az rábámul a porból fetrengve, groteszk vigyorra húzza száját.

–    Hé, muter! – nyekergi, miközben megkísérel négykézlábra állni.

Az öregasszony összeráncolja a homlokát, szorosabbra fonja ke­zét botja körül, és rendületlenül halad előre.

–    Hallod, te boszorkány! Hozzád beszélek!

–    Takarodj, te huligán! – sikkantja a néne, majd botjával erőt­lenül a kukalakó felé suhint.

–    Ne hadonásszá itt nekem, mer leütlek! Inkább dobjá meg egy kis apróva! – feleli, és nagy nehezen talpra áll.

A vénasszony megszaporázza lépteit, de a fickó még instabil állapotában is könnyűszerrel utoléri. Nekitámaszkodik az egyik ház falának, majd megragadja az asszonyt. Az kétségbeesetten vergődni kezd a föléje tornyosuló férfi szorításában, gyenge karjával remény­tele­nül püföli támadóját.

Becsukom a szemem, nem akarom látni a folytatást.

Aztán végre meghallom a mennyei hangot. Ha lehet, még lej­jebb csúszom az ülésen, szemeim már-már csigákéval vetekvő kocsányokon tapadnak az ablakra. Jobbról hatalmas fekete autó közeledik. Elhalad a még mindig küzdő párocska mellett, majd pontosan a velem szemben lévő ajtó előtt áll meg. Átkozom a benne ülőt, amiért már megint ezt a lesö­tétített batárt választotta, de már mindegy, hiszen kivágódik a limu­zin ajtaja, és egy öltönyös hegyomlás mászik elő belőle.

Fintorogva veszi tudomásul, hogy fényesre vikszolt, méregdrága cipője szürkévé vált a kavargó portól, aztán egy dühödt mozdulattal bevágja a kocsiajtót és megáll a ház falánál. Látszólag nem csinál sem­mit, de én már jól ismerem a fajtáját. Sötét napszemüvege el­rejti ugyan tekintetét, ám az ő figyelmét nem kerülheti el semmi.

Miután elfoglalta posztját, a másik oldalról is felbukkan egy ugyanolyan fickó, és mikor az is felveszi a pozícióját, végre előbú­jik Ő is. Titkár száll ki előtte, kifogástalan öltözékben, majd szé­lesre tárja az ajtót gazdája előtt.

Az utolsónak előlépő férfi fekete öltönyt visel, az ő cipője is tö­kéletesen csillog a tisztaságtól. Mozdulatai kecsesek, ugyanakkor veszélyt sugallóak. Hosszú haja fekete tükörként omlik vállára. Az ajtó felé indul, látszólag ügyet sem vetve a tőle csak pár méterre zaj­ló incidensre.

Az egyik csatlós bonyolult kopogásrendszerrel sújtja a falba ágyazott ajtót, mire az kinyílik, utat engedve komor látogatóinak.

A férfi váratlanul megfordul, mielőtt belépne. Riadt féregként kuporodok össze az ülésen, átokáradatot zúdítva magamra, amiért jó ötletnek véltem az itt rejtőzködést. Hiszen most engem néz, tekintete éget, még a kocsi fémjén keresztül is. Magamon érzem pillantását, azt az olajos, feneketlen sötétséget. Kiver a veríték. …jó nap ez a halálra!…

Aztán hirtelen vége. Elfordul tőlem, eltűnik az épület mélyén. Hanyag kézmozdulatát azért még látom, ahogy a nénike és a felette zsarnokoskodó csöves felé int. Kettesszámú csatlósa követi őt befelé, a tisztogatás az autóban maradt sofőrre vár.

A bérenc kilép a porba. Érzelmektől mentes arccal sétál a mit sem sejtő párocska felé. Komótosan húzza elő pisztolyát, aztán értetlenül szemléli az ezüst villanást. Majd azt, hogy fegyvere eltű­nik, kezével együtt. Ordítani már nem tud, a nincstelen egyet­len mozdulattal töri el a nyakát.

Kirúgom a tragacs oldalát, az imént még ellenségeskedőkhöz futok. A csőlakó arcára gúnyos mosoly költözik, zöld szemei hun­cutul megvillannak.

–    Na, hogy tetszett?

–    Ragyogó volt. Nem ezt a cuccot beszéltük meg – mordulok rá.

–    Ez hihetőbbnek tűnt – vonja meg a vállát, majd villámgyor­san ledobja magáról az undok göncöket és felhúzza cirka negyven­hetes tornacipőjét.

–       Veled minden rendben? – fordulok a néne felé.

–       Persze. Leszámítva, hogy majdnem megfulladtam ebben a hacukában!

–       Pedig jól áll ez a szerelés – vigyorog az exnélkülöző.

–       Fogd be, Kölyök! – sziszegi az átalakulóban lévő néne.

–       Mindketten fogjátok be – szólok. – Piszok rossz előérzetem van. Valami nem stimmel itt. Valamit kihagytunk.

–       Ne agyalj feleslegesen. Csináljuk, ahogy szoktuk.

Végignézek társaimon. A csövesből fiatal srác lett, igazi kölyök szakadt farmerral, bő pólóval, tornacipővel. Fején ott az elmaradhatatlan, szemöldökcsontig behúzott baseball sapka. Egyetlen egy dolog van csak, ami megkülönböz­teti kortársaitól. Nekik nincs méregdrága, profi fegyver az övükbe tűzve. Ők nem játszadoznak a halállal.

Mellette bámulatos változás megy végbe. A vénség megszaba­dult szürke gönceitől, fekete macskajelmez tűnik fel alóla. A fűzős rettenet helyét puha bőrcsizma váltja fel. Még az arca is mássá lett. Gyönyörű nővé változott pillanatok alatt, fehér bőrrel, éles macska­szemekkel, piros ajkakkal. De a haja a legtökéletesebb. Egyenes, fénylő-kavargó hollófekete tömeg. Kezében megvillan a remekbeszabott penge, melyről nevét is kapta, mellyel fennhangon hirdeti saját, lőfegyver-ellenes hitét.

–    Most jön a dráma? – hallom a Kölyök gunyoros hangját.

–       Nem – ocsúdok fel érzelgősségemből. – Most az jön, hogy a térdemre fektetlek és elfenekellek, ha még egyszer pimaszkodsz.

–       Idő van – szakít félbe Penge.

Bólintok, aztán elindulok az ajtó felé.

–       Ezzel mi lesz? – kiált utánam a Kölyök, undorral bökve a föl­dön heverő halottra.

–       Azt hiszem, nem a mi gondunk – vonom meg a vállam, majd megzörgetem a vaslemezt.

Bentről értelmetlen morgás szűrődik ki, talán egy szék is feldől. Unottan piszkálom a körmeimet. Várok. Társaim közben megszáll­ják az ajtó két odalát, szinte beleolvadnak a falba.

Végre előbújik valaki a benti rejtekhelyről.

–    Na, mi van? – vakkant felém a jövevény.

–    Szép a trikód – felelem, miközben döbbenten szemlélem az elém táruló látványt.

A pasas ugyanis az egyik nagyon felkapott, félpucér, agyonszteroidozott akcióhős portréját visel a mellkasán, a serkentett félisten mögött egy felrobbant autó lángol. A strázsa büszkén kihúzza magát, megtornáztatja ván­kosforma mellizmait.

–    Na ja, ő a példakép – mondja elérzékenyülten, aztán stílust vált. – Szóval mit akarsz?

–    Bemennék.

–    Aha. És mégis ki a franc vagy te, he?

–    A főnöködhöz jöttem, nem hozzád. Hogy ki vagyok, az csak rá tartozik.

–    A Főnök azt mondta, senki sem jöhet most be. Különben sem a magadfajtákat kedveli. Te ahhoz túl vézna vagy – röhög fel harsányan. Bentről kórus csatlakozik hozzá.

Oldalt pillantok. A Kölyök két ujját tartja fel. A másik oldala­mon Penge arca elé emeli mesterien kidolgozott szamuráj kardját. Itt az idő.

Mielőtt a pacák bármit is észlelhetne, hideg acél szaladt át a torkán. Ellépek a felém száguldó, százkilónyi kolosszus elől, egyet­len ugrással követem előrenyomuló társaimat.

Odabent félhomály fogad. Az őrszoba bűzlő lyuk, melyben mindössze egy durván megmunkált priccs, egy csupasz asztal és há­rom szék található. A székek most felborogatva meresztik lábaikat a mennyezet felé. Az asztalon olcsó pálinkás üveg, vizespoharak mel­lette. A szoba sarkában ősöreg tévé, kivénhedt lotyó akciózik vibráló képernyőjén.

A két strázsa holtan fekszik, vérüket lassan beszívja a padló. Az egyik még halálában is feladatát végezné, félig eltakarja az épület belsejébe vezető ajtót. Penge letépi a mozisztárt, vele tisztítja meg értékes fegyverét.

Átlépek a testeken, ki a lépcsőházba. Hasonlóan nyomasztó hely, mint az őrök szobája, alig-világítással, áporodott levegővel. A felettem lévő emeletről lövések zaja remegteti meg a mocsokhályo­gos ablakot. Összeszorul a gyomrom.

Szinte öntudatlanul veszem a lépcsőfokokat, tán hármat is egy­szerre. A fordulóban majdnem elgázol egy lezúduló test, arca he­lyén vérző, eleven húscsomót visel. Végre felérek. Újabb szobában találom magam, itt már négy őrre terveztek mindent. A felpumpált izompacsirta helyét kommandósokról álmodozó figurák vették át. Tarra borotvált fejükön megcsillan a plafonon lévő meztelen izzó fénye.

A szoba közepén pillantom meg a Kölyköt, lába előtt már fekszik egy hatástalanított katona. A másik kettővel cicázik éppen, ide-oda ugrál súlyos pofonjaik elől. Aztán az egyikbe beleszalad. A vezérnek tűnő egyed felkapja félrerúgott pisztolyát, annak agyával hatalmas ütést mér a fiú arcára. Látom, újabb csapásra készül, nem habozok. Ellövöm a kezét. Felordít a fájdalomtól, eszeveszetten ve­ti rám magát. Elsodor lendülete, a falhoz vágódom. Mielőtt azonban nagyobb kárt tehetne bennem, jótékony homályt küldök rá.

A Kölyök egyetlen dühödt mozdulattal szabadul meg a neki jutott bengától.

A negyedik veszett állatként dühöng előttünk.

–    Ő az enyém – teszi vállamra a kezét Penge.

Bólintok csupán, fejemmel a lépcsősor felé intek. Felhúzza a szemöldökét, aztán a kommandós felé fordul. Szemem sarkából még látom, amint megvillan az acél, aztán helyét átveszi a lépcső­ház sötétje.

Egyre szaporább légzéssel haladok felfelé. Súlyos teherként nyomja vállaimat az ismeretlen félelem, mely már az akció kezdete óta kísért. Két kézre markolom fegyveremet, tenyerem megnyir­kosodik a fémen.

Újabb fordulóhoz érek. Megállok félúton, hallgatózni próbálok, de a ház halott. Óvatosan lépek ki a folyosóra, és csak az utolsó pillanatban tudom elhúzni a fejem a felém száguldó kés elől. El­markolom a támadó csuklóját, megroppantom. Ismeri a trükköt, csak egy hajszálnyit állít keze tartásán, és máris kiszabadult szo­rításomból. Elém penderül.

–    Zajos vagy – szólít meg egy törpe.

–    Hol a francban voltál?! – támadom le válasz helyett. – Már az első szinten találkoznunk kellett volna!

–    Körülnéztem – vigyorodik el, és ettől a hideg fut végig a há­tamon.

Végigmérem a jelenséget. Jobb napjain is vagy fél fejjel alacso­nyabb nálam. Arca gumiszerű, kedvére változtatja kinézetét. Most éppen szánó-bánó kisgyerekét öltötte fel. Szeme azonban jéghideg szürkeség, a zsigerbe látó, elemző fajtából.

–    Választhattál volna alkalomhoz illő ruhát is – dorgálom meg békazöld melegítőt viselő helyettesemet.

–    Feldobja a napomat – vonja meg a vállát, aztán témát vált. – A legfelső szinten vannak. Az ajtó előtt két öltönyös és két jakuza. Odabent legalább húszan lehetnek.

–    Csak ketten jöttek vele – ráncolom össze a homlokom.

–    Van még egy bejárat.

Elsápadok. Hirtelen minden rossz előérzetem testet ölt. …jó nap ez a halálra!…

–    De ráértek! – hallom a Kölyök cinikus hangját. – Kész a meló?

–    Penge hol van?

–    Itt vagyok, nyugi – bukkan fel ő is a fordulóból.

Végignézek a csapaton. Három teljesen különböző alak, három halálos fegyver. A Kölyök ereje vakmerőségében rejlik, először lő, aztán kérdez. Penge a kifinomult harcművészetek mestere, egyetlen fegyvere egy igazi japán kardkészítőtől, egy híres toshotól szárma­zik. Na és Villám. Jobbkezem, a vérprofi mesterlövész. A tökéletes felderítő.

–    Indulhatunk? – türelmetlenkedik. – Kettőre a fodrásznál kell lennem!

–    Idétlen vagy – húzza el a száját Penge. – Mindenki tudja, hogy parókát hordasz.

–    Hogy én? – sikkant fel sértődötten, majd végigsimítja seszínű, vékonyszálú madárfészek-frizuráját. – Megsértettél!

Csendre intem őket. A felettünk lévő emeletről hangok szűrőd­nek felénk. Ütemesen dobbanó bakancsok zaja, kibiztosított fegy­ver csattanása. Villám egy szívdobbanásnyi idő alatt tűnik el a látómezőmből. Meg sem lepődök, mindig ezt csinálja, valahogy mindig az események előtt jár egy ugrásnyival.

Nadrágomba törlöm habzó tenyeremet, aztán megrohamozzuk a bandát. Az első alak, aki velem szemberohan, már az öltönyösök közül való, viszont droid lehet csupán, erre utal katonai bakancsa. Futtomban lövöm torkon, átugrok az eldőlő testen. Valahol az adrenalin zúgásán túl meghallom Penge jellegzetes harci vijjogását, és a Kölyök is felbukkan egy pillanatra. Még megvannak.

Felém száguld egy újabb csatlós. Pillanatig tart csupán a der­medtségem, mely a távolból felugató gépfegyver hangjától telepe­dik rám. Kitérek a melák elől, eldobom használhatatlanná vált stukkerem. Fellendítem lábamat, elcsendesítem a rohamozót.

Valahonnan a semmiből előtűnik a tökéletes klónja, szélesen vigyorogva, ujjait ropogtatva. Ez a fazon már direkt közelharcra gyúr. Hát legyen.

Megmozgatom vállaimat, kihívóan nézek a bérencre. Az pedig rám veti magát, abból indul ki, hogy majd a száz kilójával maga alá temet. Rosszul jár. Félreugrom előle, miközben megajándékozom egyik bakancsos talpammal. Nem tetszhet neki a dolog, mert lendü­letből fordul vissza, ugyanilyen lendületes a pofon is, amit kapok. Vér csorog a szemembe, elhomályosítva látásomat.

Őrült sikolyt hallok, túlságosan ismerőset. Fegyverropogás rá a válasz. Nincs több időm udvariaskodni a pasassal, ezért megelőzve bármiféle támadást, a nyakába vetem magam. Lerántom a földre, majd átdobom magam felett. Hangos reccsenés jelzi sike­remet. Eleresztem a busa fejet, hozzáfordítom a testhez. Aztán el­kobzom fegyverét, és a mindeddig csukott ajtó felé rohanok.

Odabent rémisztő kép fogad. A szoba feketéllik a bérencektől. Egyik felük overallos, maszkos jakuza, mindegyikük kezében borotvaéles penge. A másik csapat öltönyt visel, lakkos cipővel és kibiztosított fegyverrel. Engem mégsem ez aggaszt. Középen ugyanis Penge térdel, saját vasa sebzi éppen torkát. A markolatot pe­dig rettegett-gyűlölt ellenfelem, a Holló tartja. Akiért ma idejöttünk.

Mintha tudná, ki áll az ajtóban, hanyag mozdulattal dobja oda a kardot egyik csatlósának. Ismét rám villantja tekintetét, amely­től sokadjára is a halál hidege kúszik fel a gerincemen.

–    Már vártalak – szólal meg hátborzongatóan bársonyos han­gon.

–    Kicsit feltartottak az alattvalóid – felelem a tőlem telhető leg­pökhendibb hangon.

–    Hm. Nem változol. De nem baj. Ettől olyan izgalmas a do­log.

Elfordul tőlem, az ablak alatt álló asztalkához lépdel. Két táskát emel fel róla, egyenként pattintja fel a fedelüket, majd a benne lévő felbecsülhetetlen értékeket felém fordítva visszahelyezi őket. Szinte tudomást sem vesz a körülötte kialakult helyzetről. Mintha az ő idegei nem lennének pattanásig feszítve.

–    Melyikért jöttél? – szegezi nekem a kérdést váratlanul.

Megvonom a vállam, miközben óvatosan araszolni kezdek a csen­desen vérezgető Penge felé. Nem kerüli el a figyelmemet a két szembenálló banda dermedt ellenségessége, és hirtelen azon kezdek el gondolkozni, vajon hol lehet a jakuzák vezére.

–    Mondd, a partnered hol van? Mert itt csak a testőrei vannak.

–    Ó, azt a bolondot keresed? – nevet fel élesen. – Parancsolj!

Megfordítja a mindeddig háttal álló fotelt, majd a benne ku­porgó, felismerhetetlenné vert férfira mutat. De hiába meresztgetem a szememet, nem vagyok képes rájönni, mi az az erő, ami mozdu­latlanságra készteti. Mert a sérülései nem.

–    Szóval? Melyikért jöttél?

–    Amelyik marad – biggyesztem le a számat. Elérem Pengét.

–    Ugyan! Mind a kettő kell, és még engem is akarnál, nem igaz? Te nem kelsz fel csak azért, hogy szinte üres kézzel menj haza. Egyébként meghal a lány, ha ennél közelebb mész hozzá.

Szavai nyomatékosítására a kardot tartó bérence fordít egyet a csuklóján, nyomában újabb vörös patak indul meg Penge nyakán. Meredten nézem a jelenetet. Társam elkapja pillantásom. Az övé­ben a harag villan fel, majd aprócska mozdulattal jelzi, nincs komo­lyabb baja. Bármikor kezdhetünk.

Ellépek mellettük, a Holló felé veszem az irányt.

–    És mi a terved? Fogod a szatyrokat, kisétálsz innen, és szé­pen hazahajtatsz?

–    Igen, valami ilyesmire gondoltam – vigyorodik el. – Miért, el­kísérnél?

–    Egész máson töröm a fejem. Például, hogy miért nem veszel tudomást erről a cirka húsz harcosról itt. Egyetlen mozdulattal elsö­pörhetnék a csatlósaidat.

–    Ez a trükk! – csattintja be a táskák fedelét türelmetlenül. – Ez teszi izgalmassá a játékot.

Pisztoly sül el a hátam mögött. Mire megpördülök, a Pengét fe­nyegető férfi már a padlón hever, átlőtt halántéka groteszk, szir­mát bontogató virágként mered rám.

–    Ettől izgalmas a játék – vigyorog az ajtóban a Kölyök.

Ellenfelem felvonja a szemöldökét, kezének egyetlen mozdula­tára megelevenedik az állóháborút imitáló gengszterbanda. Mivel a háttérben megpillantom Villámot is, Penge pedig a vágástól elte­kintve sértetlenül ugrik talpra, minden erőmmel a menekülni ké­szülő, bámulatosan hüllővérű pasasra figyelek. Látom, amint két marokra kapja a táská­kat, és a zűrzavart kihasználva szinte észrevétlenül a kijárat felé lo­pódzik.

Félreugrom egy fejét vesztett korpusz elől, a sompolygó alak után vetem magam. Éppen hogy csak átvillan az agyamon, hogy a ja­kuzák még mindig nem harcolnak, szinte nem is csinálnak semmit. Időm viszont nincs ezen töprengeni, mert a férfi eléri az ajtót, fél lábbal már kint is van.

–    Lyana! – ordít rám valahonnan a mélyből Villám. Feléje nézek, és alig hiszem el, hogy a Kölyök lóg a karjai között. Már megint.

Fagyott dühvel vetem ki magam az ajtón. A Holló már a folyosón halad, léptei ruganyosak. Szinte hallom, ahogy elégedetten dudorászik. Nem szólítom meg, már nincs miről beszélnünk. Vál­lon lövöm. Összerogyik egy pillanatra, de aztán ismét talpon van, felém fordul.

–    Bolond vagy! Azt hiszed, ha megölsz, minden rendben lesz? Kisétálsz innen a kis pajtásaiddal, és mindenki titeket ünnepel? Hát nem, kedvesem! Ha én meghalok, a játék is velem hal!

Belenézek a szemébe; szinte magába szippant az a fekete, csillogó szempár. Végül meglátom benne a választ, a tüzet a legmé­lyén. Hogy miért ilyen nyugodt. Miért mozdulatlan a csapat másik fele. Elszörnyedt arckifejezésemre gunyoros vigyor a válasz.

A hátam mögött elcsendesedik a csatazaj. Csak a csosszanó léptek zajából tudom megítélni, hogy mindannyian jól vannak, apránként mind felsorakoznak mögöttem.

–    Á, együtt a család! Milyen megható! – köpi felém eltorzult arccal. – Anyuci, a langyosra sikeredett nagybácsi, meg a zárdából szalajtott hugica! És persze a pici fiúcska. Ő a kedvenced, nem? Hát kapsz tőlem valamit, amiről majd mindig eszedbe jutok!

Lekésem mozdulatát. Mire felemelem a fegyveremet, az övé már elsült; eszelős röhögése visszhangzik a folyosón. Értetlenül nézek körül, s mikor meglátom, ki volt a célpont, már nem érdekel semmi. Gondolkodás nélkül húzom meg a ravaszt.

***

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/szellel-szemben”] A szerzőről[/button]