7. Valdo története
Egyszer volt, hol nem volt – kezdődött a mese –, volt egyszer egy kisfiú, aki nagyon magányos volt, sokat kóborolt egyedül. Szeretett a természetbe járni és mindent felfedezni. Kíváncsi kisfiú volt. Megkóstolta a gyümölcsöket, bogyókat, amiket a fák és bokrok kínáltak neki.
Egyszer, amikor a folyó partján sétált és botjával döfködte a nádast, hátha felriaszt egy érdekes állatot vagy madarat, túl közel merészkedett a vízhez. Látott egy nádtorzsát és nyújtózkodott, hogy elérje a botjával. Lába megcsúszott és már nem tudta visszanyerni az egyensúlyát, beleesett a folyóba.
A folyó azon a szakaszon hamar mélyült és a sodrása erős volt. A kisfiú csapkodott, próbálta magát a víz felszínén tartani, de a folyó magával sodorta. Ahogy fáradt, úgy bukott feje egyre többször a víz alá, mígnem annyira elfáradt a csapkodásban, hogy már nem bírta a fejét a habok fölé emelni. Feladta a küzdelmet, lassan süllyedt lefelé. Akkor már nem félt.
Nagyra nyitotta a szemét és érdeklődve nézte az ismeretlen, vízi világot. A hínárok egész erdőben álltak, köztük szivárvány csillogású halak bújócskáztak. A kisfiú úgy elbámészkodott, hogy észre sem vette, amikor emelkedni kezdett. Egy kék és egy zöld pikkelyű nagy hal emelte kétoldalt és tette ki a partra. Kerek szemmel nézte, gyermeki kíváncsisággal fürkészte őket. A kék hal megszólította.
– Jól érzed magad? – búgott, zsongott körötte a hang.
A kisfiú bólogatott, a hangja még nem tért vissza.
– Akkor ég áldjon! Legközelebb jobban vigyázz, mert nem biztos, hogy éppen itt leszünk és meg tudunk menteni.
A két hal elkezdett lemerülni és a kisfiú rájött, hogy többé nem látja őket. Keserves sírásra fakadt és szaladni kezdett a folyóban, hogy elérje őket. A halak visszafordultak és megkérdezték:
– Szeretnél még találkozni velünk?
A kisfiú bólogatott. A zöld hal lebukott a vízbe és egy ezüst csészével tért vissza. A kék hal átadta a kisfiúnak egy üveg kíséretében.
– Ha látni akarsz minket, akkor tölts a palackból a csészébe és két óra múlva találkozunk Salvionban.
A kisfiú, térdig a vízben állva, már csak a folyó hullámainak locsogását hallotta. Azt hitte, hogy álmodott, de bal kezében ott feküdt az ezüst csésze, a másikban a folyadékkal teli palack.
A csészét és a palackot hazavitte, betette a szekrényébe és el is feledkezett róluk. A folyóparti délután emléke megfakult, olyan lett, mint egy álom.
A kisfiú kicsi volt és csenevész, nagy kerek szemüveggel, amit alig bírt el fitos orra. Hatalmas termetű apja és izmos, fatörzs combú bátyjai mellett mindig ő volt a kicsi, akit senki nem vett komolyan. Szerették, mint egy kiskutyát, de emberszámba sosem vették és ez nagyon fájt neki.
Anyja korán meghalt, nem volt kivel beszélgetnie, így hamar magába forduló, a saját képzeletében élő gyerek lett. Napokig elvolt magában, saját képzeletbirodalmában kóborolva. Nem beszélt sokat, de boldog volt a maga teremtette világban.
Csendes életébe az iskola hozott változást. Osztálytársai hamar rájöttek, hogy más, mint ők és innentől semmi sem állhatott az útjukba. Az osztály vezéreinek szerepében tetszelgő fiúk kicsúfolták, lökdösték, gúnyolták. Senki nem mert szembeszállni velük, kiállni mellette, inkább örültek, hogy nem őket szemelték ki. A tanárok ebből semmit nem láttak és látható nyom sosem maradt utánuk, erre nagyon figyeltek. Ha mégis az udvaron, a felügyelő tanár szeme előtt bántották, az inkább elfordult, hogy ne lássa. Ő is félt a nagy hangú fiúktól, mindnek befolyásos emberek voltak a szülei.
A kisfiúnak egy ilyen, gúnyolódásokkal teli nap után jutott eszébe a folyóparti kaland. Vágyott a kék és a zöld hal kedvességére, gyönyörű hangjára és Salvionra, amiről azt ígérték, megismerheti.
Hazament és előkereste a szekrény mélyéről a poros ezüst csészét és a palackot. Nézegette és töprengett. Kilátástalan helyzetéből nem látott kiutat. Ha szól apjának, vagy a bátyjainak, mit tudnak tenni? Bemehetnek az iskolába, de a tanárok eddig sem védték meg őt. Csak azt érné el, hogy a fiúk még dühödtebben bántanák. Számtalanszor elmondták, hogy ha szólni mer valakinek, csúnyán megjárja.
Szeretett volna egy jobb helyen lenni, ahol nincs bántás és gonoszság. Megtöltötte a csészét a palackból és lehajtotta az italt.
Lefeküdt az ágyára és várt. Pontosan két óra múlva érezte, hogy kiszáll a testéből és egy hal testébe kerül át. Könnyebb lett a mozgás, fürge volt és ügyes. És már várt rá a kék és a zöld hal, aki elvezette Salvionba, a Trigonok városába.
8. De ki vagyok én?!
Meliora
Innentől könnyebb lett az életem – mesélte a folyó felé nézve, az emlékektől ködös szemmel nagypapa – mert tudtam, hogy Salvionban szeretnek és várnak. Boldog voltam ott.
– Most is szoktál menni? – kérdeztem kíváncsian.
– Ó nem, már nem – mondta nagypapa. Félhold szemüvegét visszatolta az orrára, ahonnan folyton lecsúszott és rám nézett. – Utoljára az érettségim napján jártam ott. Ebbe a világba csak a gyerekek jöhetnek, a felnőttek nem. Meg aztán megismertem a nagyanyádat és elfeledkeztem Salvionról. Mostanában jut újra eszembe, mióta nincs velem. Tudod, míg ő élt, soha nem voltam magányos.
– És szeretnél visszamenni?
– Igen, néha igen – lágyult meg nagypapa hangja. – Ott nagyon boldog voltam, mert elfogadtak olyannak, amilyen vagyok.
Nagypapa, nekem adod az ezüst csészét? – szaladtam le a padlásról, amikor megtaláltam és felidéződött bennem az a régi nap és a régi mese a folyó partján. Nagypapa szeme mintha felcsillant volna a csésze láttán, de aztán visszasüllyedt az apátiába, ami nagymama halála óta jellemezte.
– Persze kicsim, legyen a tiéd.
Anya éppen akkor hozott inni nagypapának és érdeklődve nézegette a kezemben tartott csészét.
Az ezüst csésze poros volt és pókhálós, de oldalán még így is felsejlettek a kidomborodó minták és lágy, hullámhoz hasonló ívelése is látszott.
– Milyen szép, míves darab – mondta. – A padláson találtad?
– Igen – válaszoltam óvatosan, de nem csillant a szemében felismerés.
Kérdőn nagypapára néztem és ő cinkosan kacsintott rám. A következő pillanatban újra összeroskadva ült és én már nem voltam biztos abban, amit láttam. Azt viszont biztosra vettem, hogy anya sosem hallotta nagypapától Salvion és az ezüst csésze történetét. Úgy döntöttem, hogy én sem mesélem el neki.
Szerettem anyát, de őt nem érdekelték a csodák. Apát sem. Anya vegyészmérnök, apa kutatóorvos. Komoly emberek, tiszteletre méltó szakmával, akiket megbecsülnek. De a csodának nincs helye az életükben. Amit nem lehet leírni, megmérni, megmagyarázni és bebizonyítani, az számukra nem létezik.
Néha úgy érzem, hogy szeretettel, de kis csodálkozással figyelnek engem, a rút kiskacsát, akit hattyúként kiköltöttek. Gyanítom, ezért nem lett testvérem sem. Egy furcsa gyerek elég egy családba. Ezt persze sosem mondták ki, de régóta látom, hogy nem tudnak mit kezdeni képzeletem megnyilvánulásaival. Nem értenek meg és én sem értem őket. És ezen a szeretet sem tud hidat verni.
Mielőtt rábukkantam az ezüst csészére, nem voltam boldogtalan. De boldog sem. Állandóan bujkált bennem az érzés, hogy idegen vagyok, más. Ez az érzés már az első emlékeimtől fogva kísér.
Első emlékem egy parkbeli séta. Kicsi lehettem, alig tudtam járni még. Akkoriban a város szélén laktunk, az erdő közelében.
Valaki fogta a kezem, úgy vezetett a murvával megszórt, kanyargós úton. Hirtelen sírást hallottam: Beszélni még nem tudtam, de izgatottan mutogattam az engem kézen vezető felnőttnek, hogy menjünk oda és nézzük meg, ki sír. Ő nem értette mit akarok, nem hallott semmit. Húzni kezdett tovább az ösvényen, de én kicsavartam a kezem, és átbújva az utacskát szegélyező sövény alatt, kis lábaimon szaladni kezdtem a sírás felé. Mire a felnőtt talált egy átjárót a sövényen és utolért, én már egy őzgida mellett álltam és simogattam lehajtott fejét. A kis állatot meglőtték valahol és a fák tövébe húzódott, hogy ott pusztuljon el. Amikor a felnőtt meglátta, hogy mit találtam, telefonon állatmentőt kért és el akart vezetni onnan. De én nem hagytam. Addig ordítottam, míg vissza nem engedett az őz mellé, és megvártuk, hogy elvigyék az állatorvosok. Simogattam a fejét és saját nyelvemen gagyogtam neki. Az állat szelíden tűrte, nem menekült. Emlékszem az érzésre, ami elfogott, mikor el akartak vinni mellőle. Úgy éreztem, az én dolgom, hogy életben tartsam, amíg jön a segítség. Később elvittek meglátogatni a már felgyógyult őzet, aki továbbra sem félt tőlem. A gondozóktól tartott, de nekem megengedte, hogy megsimogassam.
Az óvodában az első konfliktusom ismét egy állat miatt volt. Kint játszottunk a kertben, szép, verőfényes tavaszi nap volt. Előtte hetekig esett az eső, boldogan szabadultunk ki végre a kertbe és visítozva vetettük magunkat a homokozó sáros homokjába. Nagy egyetértésben készítettük a csurgatott homokvárat, sáros manccsal tapasztottuk egyre magasabbra a falakat. Hirtelen nagy kiáltozással két fiú futott oda hozzánk, egy vakondot hoztak, amit a sok eső mosott ki föld alatti odújából. Egymásnak dobálták a rémült állatot és jókedvűen kiabálták, hogy hozzák nekünk a várkapitányt.
Mintha csak engem dobáltak volna, úgy átéreztem a szegény állat rémületét. Magamból kikelve ugrottam neki a fiúknak. Sáros kezeimmel ütöttem, karmoltam őket, és amikor a meglepődéstől szorításuk engedett, hirtelen mozdulattal kikaptam kezükből a vakondot. Finoman tartottam a kezemben, éreztem selymes prémjének nyirkosságát. Fekete teste reszketett a kezemben, szíve vert, mint a kalapács. Elfutottam vele, de utolértek. Az egyik letepert, a másik a szemem láttára hajította át a vakondot a kerítésen. Émelyítő puffanással esett a szomszéd udvar betonjára és ott maradt mozdulatlanul. Kimondhatatlan gyűlöletet éreztem azok iránt a fiúk iránt.
9 éves lehettem, amikor a tévében láttam egy bikaviadalt. Néztem a tömeget, ahogy őrjöngve biztatja a matadort, aki hergeli, bőszíti és végül ledöfi a bikát. Ordítva szidtam az embereket, sírtam és toporzékoltam a tévé előtt. Hogy lehetnek ilyen kegyetlenek?
Később, sokkal később értettem meg, hogy az emberek nem tekintik magukkal egyenrangúnak az állatokat. Mikor próbáltam elmagyarázni, hogy ugyanannak a Földnek vagyunk a lakói, ugyanannyi joguk van itt élni, mint nekünk, furcsálkodva néztek rám, aztán csúfolni kezdtek. Megtanultam, hogy ne mondjam ki a gondolataimat, mert ami nekem természetes, az – úgy látszik – nem mindenkinek az.
Nagyon igyekszem, hogy ne lógjak ki a többiek közül, de amikor megfeledkezem magamról, még mindig furcsa pillantásokkal néznek rám. Rászoktam, hogy állandó kontroll alatt tartsam magam, semmit nem teszek ösztönből.
Figyelem az osztálytársaimat, a szüleimet, a tanáraimat és megpróbálok úgy viselkedni, ahogy azt elvárják. Mivel okos vagyok, gyorsan rájövök, hogy ki milyen viselkedést vár el tőlem. Szerencsére kis gyakorlással hitelesen el tudom játszani mindenkinek, amit látni akar.
Mindenkinek azt mutatom, hogy szeretek iskolába járni, van pár nagyon jó és néhány elég jó barátnőm, akikkel órákat csevegünk telefonon. Azt hiszik, hogy lelkesedek Pinkért és Katy Perryért, de cikinek tartom, hogy a szüleim Abbát és operettet hallgatnak. Azt hiszik, hogy legnagyobb problémám, hogy pattanás nőtt az államon és plátóian rajongok Justin Bieberért.
Ehhez képest legjobban a jazzt szeretem, ki nem állhatom a tini magazinokat és sokszor sekélyesnek tartom a „barátnőimet”.
Imádok olvasni, már rég kivégeztem az otthoni könyvtárat és nagypapa ezoterikus és filozófiai könyveit, halálra unom magam az órákon, és legjobban Samu bácsival szeretek beszélgetni a könyvtárból, aki 90 éves.
Ő olyan nekem, mint egy másik nagypapa az igazi mellett, aki sajnos nagyon messze lakik, és ritkán találkozunk. Bölcs, türelmes és mindig örömmel vesz részt a képzeletbeli világomban tartott barangolásaimon. Biztat, hogy rajzoljam is meg ezeket a világokat, hiszen olyan szépen rajzolok. Hát nem is tudom. Nagyon szeretek rajzolni, de csak amihez kedvem van. A rajztanárom szerint is tehetséges vagyok, de elégedetlenkedik, mert nem tudok két egyenes vonal közé 12 eltérő színű csíkot festeni. Tévedés! Tudok – de nem akarok. Mi értelme lenne?
A családból legjobban nagypapára hasonlítok, ő is ugyanúgy kilógott a saját családjából, mint én az enyémből. Ő asztalos lett favágó apja és bátyjai mellett. Csodaszép, képzeletbeli állatokkal mintázott asztalokat, székeket, komódokat készített. Messzi földre vitték a munkáit, de a saját falujában kinevették és nem tartották semmire.
Mindenki azt hiszi, hogy egy tökéletesen normális, átlagos, kedves lány vagyok.
De valójában ki vagyok én?
Amikor már-már elviselhetetlennek éreztem a feszültséget, megtaláltam nagypapa padlásán az ezüst csészét.
Érdekes részlet. Kicsit másabbnak érzem, mint az első kettőt.
Egy jó tanács így a végére. Csak azért írom le, mert én is E/1-ben írok, és egy tapasztalt béta javasolta. Ha ilyen a narráció, akkor a saját jellemzésre nagyon kell figyelni. Óvatosan kell bánni a külső-belső tulajdonságok leírásával. Egy-két helyen éreztem csak ezt, hogy nem kellene annyira nyíltan leírnia, hogy ő mennyire okos, stb., mert beképzeltnek tűnhet az olvasók számára. Ha finomabban meséli el, mondjuk a tanárai véleményei alapján, az szebb, és a lényegen sem változtat. 😉
Nagyon szépen köszönöm, hasznos tanács! 🙂 Valóban nem könnyű úgy bemutatni valakit, ha E/1-ben írod.
Nagyon jó! Reménykedtem, hogy a harmadik részlet már eljuttat minket Salvionba, de úgy látszik ahhoz tovább kell olvasni, vagy szerezni egy ezüst csészét. 🙂 Tetszik Valdo története. Nagyon meghatott az a jelenet, amikor kétségbeesik, hogy nem láthatja többé a különleges halakat.
Köszönöm, köszönöm! Lehet, hogy már nem is hiszitek el nekem, de tényleg el fogunk jutni Salvionba! Komolyan! 🙂
Így a harmadik rész után egyértelmű, hogy nem csak a te regényednek nem tesz jót ez a „darabolás” és szükséges egynél több részlet, mire egy hosszabb műnél eljutunk az alaphelyzet felvázolásáig.
Egyben újraolvasva az első három részt, kedvezőbb a kép mint darabokban 🙂 Még mindig érdekes a felütésed, amit utána nem folytatsz, helyette a multat kezded kibontani és háttérelemeket kapunk – ugyan színekkel és ízekkel tűzdeled, de csak húzogatod az orrom előtta a madzagot a csésze képében. Nem tudok meg lényegit, és olyan érzésem lett, hogy „nem történik semmi”. – továbbra is úgy gondolom, hogy az utazást, a másik világot, korábban lenne célszerű az olvasó elé tólnod, és amikor már elkerülhetetlenül „horogra akadt a figyelmem” több türelemmel olvasnám a múltat. Ha megnézed a legtöbb „kétvilágközöttutazós” sztoriban az első jelenet a másik világ konfliktusáról szól és a másodiknál kapcsoljuk az evilági főhőshöz az eseményeket, minden más csak ezek után, ha a történet cselekménye szempontjából fontos, sorozatnál pedig az első részben máris utaztatnak. (Persze te tudod a legjobban, ez mennyire értelmetlen vagy megvalósítható a történetedben 🙂 )
Ebben a részben Valdo történetét csiszolatlannak éreztem, zavaró volt az összevisszasága és végig az motoszkált a fejemben, ha ezt egy idős bácsi meséli, és még te is a mese kifejezést használod, miért is ne lehetne sokkal népmeseibb? (különösen az „arany”halak miatt…) A szenvedő, bántalmazott „más” kisfiú ábrázolása 2 bekezdés tömörítésben pedig egy üres séma. – érzékelhető, hogy a történetben egy okozati összefüggésben használod, de ebben a formában erőltetettnek hatott számomra.
Ugyanez érződött a „kivagyok én” kérdéskörön is – valószínűleg ha ezt már egy adag cselekmény után olvasom, amikor van összevetési alap a karakter megítélésére, a sajátbevalása szerint „okosügyes” szereplő sem kelt ellenszenvet, de az is előfordúlhat, hogy rövidebb önbemutatás is elég.
Kicsit olyan érzésem volt, hogy te magadnak szépen felépítetted az ok-okozati összefüggéseket, és mindenek előtt ezek alapjaival szeretnél megismertetni minket, hogy később a cselkmény részleteinél ne hiányozzon a motiváció ismerete – ez korosztályos stratégiai kérdés.
Remélem a folytatás meggyőző lesz a második lektornak is – sok sikert 🙂
Kedves Valter!
Köszönöm, hogy elolvastad ezt a részt is, azt még inkább, hogy ilyen részletesen véleményezted.
Ez a szituáció nekem is új, hogy aki olvassa, nem haladhat tovább a könyvben. Értem a csalódottságot, hogy ti már Salviont akarjátok látni, én meg még mindig a múlttal „szöszölök”. Szerintem viszont kell a múlt, hogy amikor begyorsulnak az események, ne kelljen azon gondolkodni, hogy ki kicsoda és egyáltalán honnan került elő, mit csinál ott és miért. Másrészt elgondolkodtató, hogy érdemes a múlt és motivációk feltárása közé több most történő bevágást adni, hogy fenn- és ébren tartsa az olvasó figyelmét. Lehet, hogy nagyon fukar voltam itt az elején a Salvioni részletekkel? 🙂
Köszönöm a meglátásaid és a biztatást is! 🙂