Christine Brygger: Salvioni krónikák – 2.

Első részlet

5.   Most

Meliora 

Ölbe tett kézzel ülök az ágyam szélén, elfogytak a teendők. A naplóm kész, még mindig van fél órám az indulásig.  Próbálom a szüleim szemével felmérni a szobámat. Ha tényleg át akarják kutatni, el kell tüntetnem mindent, ami gyanút kelthetne.

Látszólag egy képeslapba illő tinilány szoba. Hófehér, fából készült franciaágy uralja, fehér baldachinnal és színes, csipkés párnákkal feldobva. Ezt még 10 évesen könyörögtem ki anyáéktól, amikor megláttam anya egyik lakberendezési magazinjában. Persze a boltban, ahol fényképezték, nagyon drága volt, de anya talált egy ügyes asztalost, aki sokkal olcsóbban megcsinálta nekem. Pont olyan lett, mint a képen! Anya megvarrta hozzá a színes párnahuzatokat, én meg úgy éreztem magam hetekig, mint egy kis hercegnő. Az ágy mellett kétoldalt kis fa éjjeliszekrények. Az ablakhoz közelebbin kislámpa, a másikon az e-book olvasó, benne a Szent Johanna Gimi 5. része – ebbe nem köthetnek bele – és pár orvosságos üveg. C-vitamin, torokfertőtlenítő tabletták és a köhögés elleni szirup. Erre méltán vagyok büszke. Larion elmondta, hogy az ital nagyját egy hétre előre kikeverhetem, csak az utolsó összetevőt kell mindig frissen, két órával utazás előtt hozzáadni. Na remek, de hol tároljak egy heti alkoholos gyógynövénypárlatot a szobámban úgy, hogy az ne keltsen feltűnést?!  És akkor jött az isteni szikra: Szem elé kell tenni, akkor nem lesz gyanús! Kiöntöttem a szirupos üveg tartalmát és abba töltöm be vasárnap este a heti adagot. Még ha bele is szagolnak, nem jönnek rá semmire, mert alkoholos gyógynövény szaga van. Megkóstolhatják, akkor sem történik semmi. Salvionba csak a kész itallal lehet eljutni, a párlattal nem. Azt hiszem, zseniális vagyok! Miután elteltem önnön nagyszerűségemmel, tovább folytatom szobám kritikus szemléjét. Az ablak alatt szintén fehér, tágas asztal áll, a tanulóasztalom. Rajta könyvek, füzetek, ceruzák és az ablakpárkányon egy tál pot-pourri. Másik zseniális ötletem, hogy ide rejtettem az utolsó hozzávalót. Piros bogyói szépen kiemelik a pot-pourri krémes, lágy alapszíneit. A heti adaghoz szükséges gyógynövényeket régi kedvencem, a nagy plüss Micimackó őrzi a háta mögött, tüllzsákba rejtve. Hmmm, ez nem lesz jó. Medve úr biztos nem kerüli el anyuék kutató tekintetét. Hová tegyem a növényeket? – tanácstalanul fürkészem a szobát. Aztán a tanulósarokba tolt, tankönyvekkel zsúfolásig megtömött könyvespolc láttán felcsillan a szemem. Odaugrok és az alsó polcról előkotrom a hatodikos gyógynövény atlaszomat. Kinyitom és végiglapozom. Katonás rendben elhelyezett, préselt virágok és termések sorakoznak a lapokon, halvány illatuk megcsapja az orrom. Mostanában amúgy is érzékeny vagyok a gyógynövények illatára, már szagról megismerem a legtöbbet. Az utolsó oldalak – ahogy emlékeztem is – üresek. Megköszönöm Medve úrnak az eddigi őrzést, aztán minden növényt áttelepítek az atlaszba. Összecsukom, visszagyömöszölöm az alsó polcra és kezemet összeütögetve visszatelepszem az ágyra.   Hoppá! Szemem megakad egy album kilógó sarkán. Ahogy kikotortam az atlaszt, kihúztam vele az albumot is. Előveszem és belelapozok. Képek, rajzolt pillanatok Salvionból. Az én napló-albumom. Ezt bizony el kell dugni valahová. Körbenézek a szobában, aztán elvigyorodok. Leveszem a polcról azt a papírdobozt, amiben anya az ovis műveimet őrzi, és az aljára rejtem az albumot. Itt tuti, hogy nem találják meg! Na, ezzel meg is volnánk – gondolom elégedetten. Az órámra pillantok és meglepve látom, hogy le is járt a két óra. Leszűröm a bogyó darabkáit az italról, kidobom az összegyűrt papírok tetejére – ennek is ki kell találnom valami helyet, meg ne találják a szemetesben – és felhajtom az ezüst csésze tartalmát. Az ital kesernyés utóízével a szájpadlásomon még látom, hogy testem elomlik az ágyon, de csak egy pillantást vetek rá. Miközben Salvion felé fordulok, már érzem, ahogy uszonyaim kinyújtóznak, és sebesen hajtani kezdik szivárványszínekben csillogó, pikkelyekkel borított testemet.   Larion ilyenkor már a határon vár. Nagy barna szemeivel fürkészőn figyel, mikor lát meg végre. Mindig várnia kell, amikor átjövök, mert nélküle nem juthatok be Salvionba. Segítenie kell. Ha átnyújtja értem az uszonyát, be tud húzni a határon, különben csak keringhetek körbe-körbe. Még az első időkben történt olyan, hogy nem bírtam a türelmetlenséggel és a megbeszélt időpontnál korábban mentem át. Anyáék este 7-re színházba mentek, utána vacsorázni és én már fél hétkor összetörtem a bogyókat és belekevertem a borba. Fél kilenckor már Salvion határában lebegtem, türelmetlenül csapkodva uszonyaimmal. Larion csak éjfélre várt, nem volt még ott és én nem tudtam átúszni a határon. Nem volt semmi szemmel látható a vízben, mégis mintha falba ütköztem volna, amikor át akartam kelni. Míg Larion megérkezett, kitapasztaltam Salvion határait. Úszkáltam körbe-körbe egy szeszélyesen kanyargó, nagyjából kör alakú terület körül. Alaposan megfigyeltem a víz színét, de nem láttam eltérést. Mélykék, egyenletes víztömeg vett körül. Mégis, amikor beljebb próbáltam kerülni, akkor apró áramütés ért és visszalökött egy láthatatlan fal. Ha egy helyen többször próbálkoztam, akkor a kis csípésekből erősebb ütések lettek és a kisülések ózonillata szétterült köröttem. Kívülről egy jellegtelen hínártengert láttam csak, de mikor Larion végre megérkezett és áthúzott Salvionba, ezer színben tündökölt fel a Trigonok városa. 


6.Régi nyarak

 

Meliora

  Az ezüst csészét hónapokkal ezelőtt találtam nagyapáék padlásán.

Mióta nagymama a tavaszon meghalt, minden hétvégén családilag lemegyünk nagypapához. Nagyon magányos nagymama nélkül és anya aggódik érte. Mennénk többször is, de elég messze lakik tőlünk. Az iskola és a munka mellől ez a legtöbb, amit meg tudunk oldani – sajnos.

Nekem is hiányzik nagymama. Olyan nagypapát nélküle látni, mintha hiányozna egy testrésze.

Számomra ők voltak a két test egy lélek. Ha az egyik elkezdett egy mondatot, a másik fejezte be. Még a veszekedéseik is olyanok voltak, mint amikor az ember magával vitatkozik. Elképzelhetetlennek tűnt egyik a másik nélkül. És most itt maradt szegény nagypapa és olyan, mintha lekapcsolták volna benne a fényt. Szomorú.

Azon a késő nyári délelőttön, amikor meglátogattuk nagypapát, megtaláltam a padláson az ezüst csészét és megváltozott az életem.

Anya takarított, pakolt, főzött nagypapának. Járt-kelt a nyári konyha és a ház között, közben néha odaszólt apának, aki a kertet hozta rendbe. Lenyírta a füvet, megmetszette a fákat.

Nekem a barackot kellett leszednem és anyának segítenem, de nem volt kedvem takarítani. Miután három nagy kosár érett őszibarackot leszedtem és bevittem a kamrába, elegem lett. Óvatosan körbepillantottam és láttam, hogy éppen senki sem figyel rám. Anya hangját a konyhából hallottam ki, egy operettáriát dúdolt főzés közben. Apa pár perccel korábban tűnt el a ház sarka mögött. A tyúkoknak vitte a lenyírt füvet. Nagypapa a kerti székében ült, nekem háttal és már órák óta nem mozdult.

Odaóvakodtam a padlásfeljáróhoz és utoljára körbepillantottam. Tiszta volt a levegő, hát besurrantam. Megcsapott a korhadt falépcső szaga és a mindig kicsit nedves falak dohos párája. Megmarkoltam a lépcsőkorlátot és vigyázva felfelé settenkedtem. A lépcsők nyikorogva tiltakoztak súlyom alatt.

Az első reccsenésre elnémult fent minden zaj. Még az előbb hallottam, ahogy az egerek gurigáznak a száradni felvitt dióval, de ahogy mentem a lépcsőn, már csend volt, eltekintve a lépteimet kísérő nyikorgástól. Csak pár lépés és fent is voltam a Kincses Szigeten.

Nagymama és nagypapa soha semmit nem dobott ki. Mindketten túlélték a háborút és szentül hitték, hogy mindent fel lehet használni még. Ha valamire már nem volt szükségük, az a padlásra került, mert kidobni bűn lett volna és különben is: „Jó lesz az még valamire!”.

A lomok és kincsek elbűvölő egyvelegét találtam a padláson. Csillogó szemmel túrtam és kutakodtam.

Nem először varázsolt el a padlás. Gyerekkoromban sok időt töltöttem el nagymamánál és nagypapánál, főleg a nyári szünetekben. Ilyenkor – ha álmos délutánokon nagymama és nagypapa lepihentek – felszöktem a padlásra és játszottam.

Emlékszem az első ilyen délutánra. 6 éves lehettem, még nem voltam iskolás, de ahhoz már nagy, hogy ebéd után el tudjak aludni. Nagymama mégis könyörtelenül lefektetett minden ebéd után pihenni. Visszagondolva látom, hogy nem miattam, hanem neki és nagypapának kellett az a kis szieszta, hogy bírják velem a tempót délután. Akkor ezt nem tudtam, csak meg voltam sértődve. Duzzogva feküdtem.

Ahhoz túl jó kislány voltam az első pár napon, hogy megpróbáljak kiszökni, ezért a szobában kerestem magamnak elfoglaltságot.

Első nap bunkert építettem az asztal alatt és a pokrócszagú sötétben vakondost játszottam.

Másnap felfedeztem a barna, ládához hasonló szekrényt. Mikor óvatosan kinyitottam – fél füllel az ajtót lesve, nem nyit-e be valaki –, elállt a lélegzetem. Teljes jelmeztár volt szép rendben berakva a kívülről jellegtelen, ócska szekrénybe.

Kis, mókusprémes csizmácska, kicsit nagy még a lábamra, de milyen csinos!

Krokodilbőr retikül, hímzett tarisznya, párta, rojtos kendők, fura kalapok.

Hát még a ruhák! Népviseletek hétköznapra és ünnepre, menyasszonyi ruha, lovaglónadrág és még mi minden!

Napokig mulattam azzal, hogy mindent felpróbáltam és elképzeltem, hogy mikor viselhették. Biztosan mulatságos látványt nyújtottam a túl nagy ruhákban, de ez egyáltalán nem zavart. A túl hosszú szoknyát felkötöttem, az ingujjakat jól feltűrtem és máris kezdődhetett a játék!

Még a jelmeztervezés ötlete is megkísértett. A szekrény tán még most is őrzi akkori rajzaimat.

Mikor meguntam az öltözködős játékot, egy nap végignéztem az összes képet a falon és elcsodálkoztam, hogy a férfiaknak miért van minden képen olyan nagy, hegyes bajsza meg szakálla. Az ágy fölötti képen még egy ló is volt, azt sokáig csodáltam.

Egy hét után már mindent eluntam. Éppen azon törtem a fejem, hogy mégiscsak meg kéne kockáztatni a kisurranást, amikor meghallottam, hogy kint nyávog a macska. Gondoltam, valami baja lehet és mikor nem hagyta abba, kimentem a szobából. Szólni akartam nagymamának, hogy mentsük meg szegényt, de a másik szoba résnyire nyitott ajtaján át meghallottam nagypapa fűrészelő horkolását. Óvatosan bekukucskáltam: aludtak, mint a bunda. Nincs mit tenni – döntöttem el –, akkor majd én segítek rajta.

A cica a padlásfeljáróban nyávogott. Lába beszorult az egyik korhadt lépcső repedésébe, mikor fel akart osonni. Biztosan egérhúsra vágyott. Kiszabadítottam, boldogan iszkolt el. Én viszont már kíváncsi voltam és tovább másztam felfelé. Annyira a lépcsőkre ügyeltem, hogy csak akkor néztem fel, mikor elfogytak a lábam alól a fokok.

Ott terült el előttem az Ezeregyéjszaka összes csodája! A poros padlás szűrt fénnyel megvilágított lim-lomjait egytől-egyig kincseknek látta gyermeki szemem.

Régi ruhák, kendők, sapkák az egyik ládában. Dió kiterítve a nagy nylonon. Kötelek keresztbe-kasul felakasztva, rajta csokrokba kötve nagypapa szárított gyógynövényei. Finom, átható illat lebegett tőle a levegőben. Rozsdás szerszámok az egyik sarokban. És még mennyi csoda! Csak kapkodtam ide-oda a tekintetem, nem tudtam betelni a sok kinccsel, ami, íme, az ölembe hullott.

Aznaptól egész mesejátékokat játszottam el egyedül a poros padláson, felhasználva a régi ruhákat, törött székeket és a képzeletemet.

Egyik nap várúrnő voltam, akit a gonosz egerek kiettek a vagyonából, de én hősiesen és agyafúrtan szembeszálltam velük és megmentettem a termést a kötelekre kötött batyukban, ahol nem érhették el. A vár minden lakója engem ünnepelt, nekem köszönhette, hogy nem halt éhen.

Másnap rongyos koldus álruhájába bújva jártam birodalmamat és így segítettem szegény, de jóravaló alattvalóimon. Áldás kísért és boldogság járt a nyomomban.

Harmadnap bátor hőssé lettem, aki kiegyenesített kaszával száll szembe a fosztogató zsoldos hadakkal, akik el akarják rabolni a nehezen megtermelt gabonát.

Egész nyáron át játszottam és minden nap új történetet. Délelőtt már ezen járt az eszem, lerajzoltam, kitaláltam, megálmodtam az ebéd utáni mesémet.

Mire nagymamáék felébredtek, már újra a kis szobában feküdtem. Soha nem jöttek rá, hogy a padlás az én titkos színházam volt.

Akkoriban minden nyarat náluk töltöttem. Anyáék mindketten dolgoztak és a több hetes óvodai és hosszú iskolai nyári szüneteket máshogy nem tudták megoldani.

Nagymama és nagypapa egy csendes kis faluban éltek, hatalmas udvar mélyén megbúvó kis parasztházukban. Mikor lehoztak hozzájuk nyár elején, mindig kellett pár nap, hogy felvegyem életük sokkal lassabb tempóját. Otthon mindig siettünk, mindig mindent gyorsan csináltunk, mindig volt egy következő időpont, amit el kellett érnünk. Óvoda, majd iskola, különórák, fogorvos, oltás, bolt körhintája forgott egyre gyorsabban, ahogy teltek az évek.

Nagypapánál és nagymamánál bezzeg a lekvárfőzés is egész napos programmá dagadt. Nagymama reggel komótosan megfőzte az ebédet, majd megpucolta a gyümölcsöt, feldarabolta és feltette a nagy kondérba főzni. Aztán elmosta az üvegeket, míg én néha megkevergettem a bugyogó gyümölcspépet. Ilyenkor pöffent egyet és én nagyot ugrottam ijedtemben. Illat és meleg szállt fel a kondérból, körülölelt és én újra, meg újra visszaóvakodtam egy keverésre.

Aztán ebédeltünk, lepihentünk és délután üvegekbe töltöttük a megfőtt lekvárt. Késő délután volt, mire az összes üveg lekötözve, bedunsztolva, bebugyolálva ott feküdt a nagy kosárban arra várva, hogy kihűljön. Órákig ültem mellette és nem untam meg nézni, ahogy a celofán lassan feszes és horpadt lesz az üvegeken.

Néhány ilyen nap után már én is sietség nélkül keltem ki reggel az ágyból és felvettem nyugodt tempójukat.

Feladataim is voltak.

Segíthettem nagypapának kiszedni a tyúkok alól a tojásokat. Megmutatta, hogy nyúljak a szoknyájuk alá, hogy ne csípjenek meg. Kihúzkodtuk a gazokat, összeszedtük a lehullott gyümölcsöket, megöntöztük a szomjas növényeket. Paprikát, paradicsomot szedtünk. Nagypapa kaszált, én gyűjtöttem utána a szénát. Mindig volt mit tenni.

Soha nem ízlett úgy még semmi, mint amikor kezembe adta az első érett barackot. Ez közös szertartásunk lett. Mikor a nyári nap a barackok bársonyos héját a szemérmes sárgából tüzelő pirosra színezte, kimentünk nagypapával a kertbe. Ő felnyúlt, megtapogatta a gyümölcsöket és a legérettebbet, legpuhábbat leszakította nekem. Igazán nem is kellett szakítani, mintha a gyümölcs kéredzkedett volna a kezébe. Csak a tenyerébe vette és már el is vált a fától.

Amikor a kezembe adta, áhítatosan, csukott szemmel haraptam bele. Mindig meglepett az ízorgia, ami szétrobbant a számban. Nyárédes, ezerízű, csodálatos korty volt.

Akkoriban nagypapa vidám volt és sokat volt velem. Most csak árnyéka akkori önmagának és ezt fáj látnom.

Nagypapával a hétköznapok is ünnepek voltak, de ha különösen kedveskedni akart, elvitt horgászni. A halak kifogását nem szerettem annyira, sajnáltam a csapkodó, vergődő jószágot. Nagypapa rám nézett, amikor kiemelte a fickándozó, csillogó pikkelyekkel borított testet a vízből és látta, hogy legörbülő szájjal nézem vergődését. Rám kacsintott, aztán óvatosan levette a horogról és visszacsúsztatta a vízbe.

Egy idő után már nem is vetette ki a horgot, ha vele voltam, csak ültünk a víz partján és mesélt nekem.  Sokat mesélt a halakról, tőle hallottam a Trigonok Birodalmáról is.

Azon a meleg, nyári napon 8 éves lehettem. Szokásunk szerint kimentünk horgászni nagypapával. Nagymama ugratott minket, minek járunk annyit horgászni, ha egyszer sem térünk haza zsákmánnyal. Mi csak néztünk egymásra nagypapával, mint akiknek közös titka van, majd nevetve vállat vontunk és nekiindultunk. Magas, szálas nagyapám mellett vékonyka kislányalakom szinte elveszett, én mégis büszkén lépdeltem mellette, kihúzott vállakkal, ahogy ő.

Nagymama uzsonnát is csomagolt, amit nagypapa hozott a hátára vetett hátizsákban. Néha megállt, mintha neki kellene a pihenés, megvárta, míg kiszuszogom magam és indult tovább.

Mikor végre elértük a folyót, fáradtan ültem a pokrócra, amit leterített a folyó partján.

  Ehetnénk – kacsintott rám nagyapa és én boldogan helyeseltem.

Az utolsó morzsáig megettük a kenyeret, sajtot, almát, amit nagymama pakolt.

Nagypapa kedvtelve figyelte, ahogy falok, ő alig nyúlt az ételhez.

Akkoriban nagyon vékony, csupa csont kislány voltam, a felnőttek mindig csak etettek volna. Hamar rájöttem, hogy ezzel sakkban tarthatom őket, ezért ha valami nem úgy volt, ahogy szerettem volna, dacból nem ettem. Egy idő után nem is szerettem annyira enni, mert úgy éreztem, hogy minden falatot számon tartanak, amit a számhoz emelek, és azt számolják, elég-e, jó-e.

Nagypapa sosem tett ilyet. Ha nem ettem, nem foglalkozott vele és csak akkor adott enni, ha kértem. Érdekes, de a horgászkirándulásainkon mindig farkaséhes voltam.

Mikor torkig lakva elnyúltam a takarón, nagypapa ölébe hajtottam a fejem és ő a hajamat simogatva mesélt nekem.

Ezen a napon már majdnem elaludtam a tele has és nagypapa zsongó hangja hatására, amikor úgy láttam, mintha valami megcsillanna a vízben. Teljesen éberen pattantam fel és szaladtam a vízhez, de a titokzatos villanás nem ismétlődött meg. Megkérdeztem nagypapát, mi lehetett az. Nagypapa töprengőn nézett rám, aztán mesélni kezdett.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.2/10 (15 votes cast)
11 hozzászólás Szólj hozzá
  1. aztamindenit de jó lett! nagyon szépen alakul a sztori. izgulok már nagyon ezért a lányért meg érted is, kedves Chrystine 🙂

  2. Még mindig nagyon tetszik. Kicsit jobban szerettem volna többet megtudni a „másik világról”, mint a főhős múltjáról, de gondolom, mindennek eljön az ideje. Az első felkerült részlet pörgős ritmusához képest a mostani vontatottabb volt, de a történet szempontjából fontos dolgokat meséltél el nekünk, és biztosan ismét felpörög majd a történet.
    Gratulálok! Kíváncsi vagyok a folytatásra.

  3. Kedves Christine!

    Az előző rész után várakozással olvastam a folytatást, de az egyetlen ami kiderül, hogy sellők… és ezt sem mondod ki. Több információ kellene, hogy valóban érdekeljenek, a múlt helyett egy a másik világról szóló részlet hatásosabb folytatás lett volna. Egy kicsit hosszú és eseménytelen a részlet és sem a rózsaszín lányszoba, sem a nagyszülők nem mozdítják előrébb a cselekményt.
    A naplórészletben, annyit érzékeltem, hogy apróságok közt csapongsz. Lehetséges, hogy mindennek jelentősége lesz a későbbiekben, de itt ebben a formában hangsúly nélkül a szép színes képek érdektelenségbe vesznek. (eleve nem lineáris a mesélési szerkezeted, később is ráérne a nagyszülős idill) Ha feszesebb lenne és 1700 szóban a csésze megtalálását olvashatnám, talán a nagyszülők felelőtlensége sem zavarna, amiért egyszerre sziesztáznak egy 6éves mellett, vagy a gyerek hihetetlen pedantériája, amivel mindent képes visszarendezni eredeti állapotába miután játszik velük és így észrevétlen maradhat, vagy a gyárihibás macska, aki rutinpályán szorul be, vagy a gyerek antiszociális magatartása…
    Szóval lett egy hiányérzetem a végére.

  4. A történet még mindig tetszik, az uszonyos utalásokkal még jobban felcsigáztad a kíváncsiságomat, (Szerintem nem sellők, azoknak csak a lába uszony, amúgy kezük van 🙂 viszont a napló stílusa nem egy majdnem 13 éves kisdiáklányé. „Mikor a nyári nap a barackok bársonyos héját a szemérmes sárgából tüzelő pirosra színezte” „Nyárédes, ezerízű, csodálatos korty volt.”

    Valterrel ellentétben én nem érzem antiszociálisnak a lány viselkedését, és a pedantériát sem látom indokoltnak. (A nagyszülők valószínűleg rájöttek, hogy hol és mivel játszik, de nem zavarta őket, amíg őket is hagyja pihenni.) Nekem a mesélés ritmusa is bejön, szeretem a történeteket, ahol figyelmesen kell összeszedni és összerakni az infókat (pl uszonyok). Remélem, olvashatom majd könyvben is!

  5. Köszönöm mindenkinek, aki megtisztelt azzal, hogy elolvasta!

    Vica: köszönöm a szurkolást! 🙂

    Kamilla: lesz még sok izgalom, ígérem!

    Valter: és még nem is sellők! 🙂 Köszönöm a megjegyzéseidet, ilyen szemmel is igyekezni fogok átolvasni. A gyári hibás macska jó szöveg :-))

    Laura Arkanian: én is drukkolok ezért…:-) Köszönöm a stílusbeli észrevételeket! Valóban nem sellők, jól figyeltél. 🙂

  6. Ezért is egy kétélű fegyver az információ visszatartás, amíg nem árulod el, hogy miről írsz, addig a saját elgondolásaimról olvasok.
    Szóval, míg nincsenek anatómiai rajzok, a mágikus inteligens kopoltyús lények fedőneve nekem sellő marad 🙂
    (és ha siker lesz a könyvedből, egy egész mélytengeri ‘kisállat’-határozót mellékelhetsz a rajongóknak grátisz ;))

  7. Kedves Christine!

    A napló stílusa nekem is kissé túl komoly volt, nem hinném, hogy egy kis tini így fogalmazna – vagy talán direkt ír így? Olyan kifejezések voltak benne, amelyeket furcsa egy ennyire fiatal szájából hallani.
    Ami furcsa volt még nekem egy picit az a stílusváltás. A két részlet annyira különbözik egymástól, amennyire csak lehet. Ez nem feltétlenül rossz – csak teljesen mást vár az olvasó a regény első oldalai után.
    Én is szívesen hallottam volna még a természetfölötti világról, de így sokkal fokozottabb a hangulat, nem de? 😀
    Számomra még mindig egy picit furcsa az, hogy szereplőket és napló részleteket váltogatsz, viszont ebben a két fejezetben ez nem volt annyira feltűnő, mint az előzőleg kikerült részletben, ami nekem egy plusz pont,az nekem egy kicsit erőltetettnek tűnt és mintha magad sem tudtad volna eldönteni, hogy kinek a szemszögéből kell ezt a történetet elmesélni.
    Mindenesetre gratulálok a történethez és sok sikert kívánok! 🙂
    Még mindig kíváncsi vagyok a folytatásra!

  8. Kedves Z.Zita!
    Köszönöm a véleményedet és azt is, hogy ilyen részletesen elmondtad. Sokat segít nekem, ha olvashatom a különböző nézőpontokat. Persze nagyobb részletnél jobban kijönne a szerkezet 🙂 Szívből remélem, hogy lesz lehetőségem megmutatni, mit hogyan képzeltem el Meliora világában. 🙂

  9. Ejha! 🙂 Jó értelemben. Nagyon tetszett a részlet, különösen a „Mikor a nyári nap a barackok bársonyos héját a szemérmes sárgából tüzelő pirosra színezte” mondat.

    Láttam magam előtt mindent, és közben eszembe jutott az én gyerekkorom is. Régen is volt meg nem is, falun is meg nem is. 😀 Jó volt kicsit nosztalgiázni, köszönet érte! 🙂

    Hajrá tovább!

  10. Még valami, ez lemaradt – bocsi. 🙂
    Egy valami szúrt szemet csak, még pedig az SZJG említése. Szerintem nem illik ide. Elvégre fantasy a történet és a nevek is, egy magyar könyv nem hiszem, hogy belefér, legalábbis nem név szerint. Szerintem célszerűbb lenne csak annyit írni, hogy „…a másikon az e-book olvasó, benne a kedvenc regénysorozatom 5. része…”. De ez csak az én észrevételem. 😉

  11. Hát, ez talán csak akkor okoz gondot, ha külföldön is kiadják. 🙂 Azért ilyen magasra még nem török. 🙂
    Szerintem a magyar fiatal olvasókhoz közelebb hozza a történetet, jobban bele tudják élni magukat, ha konkrét, hozzájuk közel álló dolgok is szerepelnek benne (One Direction, SZJG, stb.)
    Örülök, hogy a leírás tetszett neked!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük