Catherine J. Evans: Arc a maszk mögött – 2. részlet

Korábbi rész

A gyöngyház fehér Prius felhajtott a feljáróra, aztán Sarah leállította a hangot szinte alig kiadó elektromos motort. Néhány másodpercig csak ült ott a volán mögött, és próbálta magáról lerázni az előző pár óra hatását. Belenézett a visszapillantó tükörbe, az egyik ujjával letörölte a kicsit elkenődött szemceruza maradványait. Legalábbis igyekezett, bár nem sikerült maradéktalanul eltűntetnie.

Fejben megint végigfutott a saját maga által felállított listán, hogy minden tökéletes legyen. Haj, smink, ruházat, táska, bor. Reggel készítette be az üveget a kocsiba, mert még a szüleihez sem szeretett üres kézzel beállítani. Berögzült szokás. Amikor úgy ítélte meg, hogy mindent megtett, amit lehetett, kiszállt a kocsiból, és felment a verandára. Minden egyes alkalommal megrohanták az emlékek, amikor idejött. A gyermekkora, a vidám órák, a borús percek, emlékek sokasága, amik mind ehhez az öreg házhoz kötötték, ahol élete első tizennyolc évét töltötte. A tekintete megakadt a verandán álló, kopott hintaszéken, és szinte látta maga előtt, ahogy az apja ott ül és szivarozik.

Régen lehetett, gondolta magában mosolyogva, hiszen az anyja évekkel ezelőtt megtiltotta a szivart, és komoly büntetést helyezett kilátásba, ha akár az illatát is megérzi. Sarah mindig úgy gondolta, hogy a szivaroknak illata van. Nehéz, egyedi, édes illat, amit az agya azonnal az apjával kötött össze.

Sóhajtott egyet, aztán gyorsan bekopogott, mielőtt az óra nyolcat mutatott volna. Mary Blackwell nyitott ajtót, és szélesen elmosolyodott, amikor meglátta az egyetlen lányát.

– Sarah! – Kitárta a szúnyoghálót, és átölelte Sarah-t, aki időnként elcsodálkozott, hogy ők ketten rokonok. Ha már ennek az asszonynak lánya van, az inkább Trish lehetett volna, akinek ugyanúgy nem okozott gondot az érzelmek ilyesféle egyszerű kinyilvánítása. Sarah viszont legtöbbször nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Nem azért, mert nem szerette a szüleit – nagyon is imádta őket és mindent nekik köszönhetett –, de az olyan dolgok, amiket nem lehetett észérvekkel megmagyarázni, távol álltak tőle. Az érzelmek pedig pont ilyen dolgok voltak. Csapongóak, kezelhetetlenek, felfoghatatlanok, és ő soha többet nem akarta megégetni magát. – Gyere beljebb! – Az anyja visszasietett a konyhába, Sarah pedig követte. Odabent kellemes illatok terjengtek. Beleszippantott a levegőbe, miközben lepakolta a táskáját az előtérben álló szekrénykére.

Mary Blackwell ideje nagy részét töltötte a konyhában töltötte. Állandóan sütött vagy főzött valamit, Sarah pedig követni sem tudta, hogy egyáltalán kinek. Sem ő, sem az apja nem voltak nagyétkű emberek, de ez az anyját sosem zavarta. Most is legalább négy különféle edény állt a pulton, és Sarah tartott tőle, hogy minden fogást végig kell ennie, különben hallgathatja órákon keresztül, hogy milyen sovány és miért nem eszik rendesen. Inkább feláldozza magát.

– Segíthetek valamit? – kérdezte, miközben körbesétált a konyhaszigeten, és megállt a hűtőszekrény mellett.

– Már minden kész – jelentette ki Mary, majd lenyitotta a sütő ajtaját, és még egyszer meglocsolta a vidáman serceggő sültet, és Sarah szórakozottan állapította meg, hogy Trishnek megint igaza volt. Marhasült. – Tölts magadnak egy pohár bort.

– Te is kérsz? – Mary bólintását követően Sarah kivett két poharat a szekrényből, és töltött a könnyű fehérborból, amit Mary előre behűtött. A poharak oldalára kicsapódott a pára. Sarah odanyújtotta az egyiket, és megint elcsodálkozott, ők ketten mennyire nem hasonlítanak egymásra. Míg Sarah magas volt, vékony és zárkózott, az anyja valamivel alacsonyabb, zömök, jó kedélyű. Néha nem értette, a szülei hogyan találtak egymásra, de harmincnyolc év házasság csak bizonyított valamit.

– Fáradtnak tűnsz – állapította meg Mary, miközben végignézett a lányán. – Lazítanod kellene egy kicsit. – Amíg várakoztak, Mary kedélyesen törölgetni kezdte a pultot, bár Sarah nem látott rajta semmi kivetnivalót. Talán ebben az egyben hasonlítottak egymásra. Szerették a rendet és a tisztaságot.

Sarah sóhajtott, majd ivott egy kortyot a borból. – Nem vagyok fáradt… Vagyis hosszú volt ez a nap. Ki kellett szaladnom a börtönbe, mielőtt idejöttem.

– Jaj, Sarah. Annyiszor mondtam, hogy ne menj oda többet. Olyan félelmetes az a hely. Csupa veszélyes, erőszakos alak. Még a végén valami bajod esik. – Mary kezében megállt a rongy, és aggódva Sarah-ra nézett, de aztán megváltozott az arca, miközben a lányát figyelte. – Történt valami?

– Nem, dehogy. – Sarah úgy döntött, nem említi meg az esetet a rabbal, úgysem lett volna értelme. Végül is nem történt semmi, az anyja meg csak feleslegesen idegesítené magát miatta. Abba még senki nem halt bele, hogy egy fickó megfogta a combját, akármennyire visszataszító is volt. – Vagyis nem olyasmi, amire te gondolsz. – Kirekesztette a fejéből az érzést, és gondolatban visszatért a Jim Cohen irodájában történtekhez. – Nem lenne szabad elmondanom, mert még nem hivatalos, de képtelen vagyok magamban tartani. – Sarah hangja annyira izgatottnak tűnt, hogy az anyja is felfigyelt rá.

– Mondd már – biztatta Mary, mert el sem tudta képzelni, mi izgatta fel ennyire a mindig visszafogott lányát.

– Enyém a projekt – bökte ki végül Sarah.

– De hisz ez nagyszerű, drágám. – Mary rögtön odasietett, hogy újra megölelje Sarah-t, aki kissé esetlenül viszonozta a gesztust. – Erre vártál, nem igaz? Apád büszke lesz rád.

– Holnap lesz a nagy bejelentés – folytatta Sarah lelkesen. A munkája volt az egyetlen az életében, amibe igazán, teljes szívvel beleadott mindent. – Ötévnyi kutatás, próbálkozás és kudarc után végre megtörtént az áttörés. Annyira boldog vagyok.

Talán más nem vette volna észre, de Mary látta az apró jeleket. A csillogást Sarah szemében, a lendületet a hangjában, a pírt az arcán. Lehet, hogy mindenki más vad örömtáncot járt volna, ha megkapja élete lehetőségét, amire évekig várt, és amiért éjt nappallá téve dolgozott, de Sarah nem ilyen volt, és Mary nagyon jól tudta ezt. Volt kitől örökölnie a hozzáállását.

– Mit jelent ez pontosan? – kérdezte Mary óvatosan, anélkül, hogy letörné a lánya lelkesedését.

– Még nem alakult ki minden részlet, de jelentkezett egy új befektető, megkapom a csapat vezetését és szabad kezet a kutatásban. Meg akarom mutatni mindenkinek, hogy képes vagyok rá. Sikerre viszem, és ez fantasztikus eredmény lesz az intézetnek és nekem is.

– Persze, hogy sikerülni fog. Nem is te lennél, ha nem sikerülne – mosolygott Mary, miközben odasétált, és kivette a hűtőből az előre elkészített salátát. – Kivinnéd ezt az asztalra? – adta Sarah kezébe a tálat.

– Holnap beszámolót tartok az eddigiekről. Ott lesz a vezetőség, a befektetők és az egész csapat is. Ma éjjel dolgoznom kell még rajta – folytatta Sarah, de a hangja tompán szűrődött át az ebédlőből.

– Szóval még több munka. – Mary hangja kissé lemondóan csengett, és szomorkásan nézett Sarah-ra, amikor a lánya újra feltűnt az ajtóban.

– Ne nézz így rám, anya. Kérlek. Dolgozni igazán nem bűn. Tudom, hogy szerinted egy nőnek otthon a helye, de már nem a múlt században élünk. – Sarah nagyon unta ezt az örökös vitát. Mary Blackwell a háziasszonyok gyöngye, míg ő egy rántottánál többet nem igazán tudott összehozni, de nem is akart.

– Én csak azt szeretném, hogy boldog légy. – Mary odament Sarah-hoz, és rátette a kezét a karjára. – Azt szeretném, ha nem lennél egyedül.

– Így is boldog vagyok. Nem kell ahhoz egy férfi, hogy az ember teljesnek érezze magát. – A hangja akarata ellenére is megkeményedett. Irtózott tőle, amikor az anyja megint felhozta a témát, mert általában össze akarta boronálni valakivel. – Fontos a munkám, sok embernek segíthetek vele. Nekem ez számít, nem az, hogy legyen valaki mellettem az ágyban. – Nem ezt akarta mondani, de kicsúszott. Rögtön meg is bánta.

– Mi a helyzet Larryvel? Beszéltél vele mostanában? – Mary kivitte a krumplit is az asztalra, elhelyezte a tálat középen. Sarah bosszúsan követte.

– Larryvel? Hogy jön ez most ide? – Rendezgetni kezdte az evőeszközöket, amíg mind tökéletesen párhuzamosan nem állt.

– Olyan kedves fiú. Adhatnál neki egy esélyt. – Az anyja közben kiment, majd a megbontott üveg borral tért vissza.

– Muszáj ezt most? – Sarah kezdte elveszíteni a türelmét. – Nem akarok Larryről beszélgetni. Ő csak egy szomszéd, aki időnként segít néhány dologban. Semmi több. – Egy poharat is megigazított, ami kicsit félrecsúszott.

– Ne légy naiv, Sarah. Egy férfi sem segédkezik csak úgy önszántából. – Mary megint tett egy kört a konyhába, majd desszertes tányérokkal tért vissza. – Ha szívességeket tesznek neked, akkor akarnak tőled valamit. Higgy nekem. Larry pedig kedves fiú. Van állása, udvarias, készséges. Mi kell még?

– Nekem elég a munkám. Nincs szükségem rá, hogy még mással is törődnöm kelljen. – Sarah kiitta a bort, és bosszúsan lerakta a poharat az asztalra. – A férfiak mind kibírhatatlanok.

– Ugyan, Sarah. Hiszen az lassan tíz éve történt. Egyetlen hiba miatt nem zárkózhatsz be egész életedre. – Mary egy kancsó vizet helyezett el az asztalon, aztán a lánya kezébe nyomta a szalvétákat.

– Nagyon kérlek, ezt ne hozd fel. Nem akarok erről beszélni sem most, sem máskor. – Sarah félbehajtotta a szalvétákat, és kedve lett volna odahajítani őket a tányérok mellé, de a rendszeretete nem engedte. Minden bosszúsága ellenére szépen elrendezte őket, amíg tökéletes nem lett az összkép. Azért sem fogja felhúzni magát. Amikor felnézett, az anyja ott állt az ajtóban, a fejét csóválva.

– Drágám, egyszer belátod, hogy nekem van igazam. Csak ne legyen késő.

Csak bámulták egymást, és Sarah nem tudott mit válaszolni. A sütő csipogása törte meg a nehéz csendet, és most az egyszer hálás volt érte. Bármiért, ami megszakítja ezt a kellemetlen beszélgetést, amin legalább kéthetente egyszer át kellett esnie.

– Keresd meg apádat, kérlek – zárta le a vitát Mary, és visszament a konyhába.

Sarah száját újabb sóhaj hagyta el, aztán elindult hátrafelé. A szépen berendezett nappaliban a virágminta uralkodott. A kanapét színes huzat fedte, a padlón tökéletesen fehér szőnyeg terült el, a kandalló párkányát családi fotók díszítették. Olyan volt az egész, mint Mary Blackwell. Vidám, szédítő, egy idő után túl sok. Továbbment, majd kilépett a hátsó verandára. A faburkolatot még az apja készítette évekkel ezelőtt a saját kezével. Az egyik végében virágos hintaágy állt, lent a fűben asztal székekkel. A nap már lement, a közeli tó felszínén a kék egyre sötétedő árnyalatai játszottak. Sarah elindult, hogy megtegye a száz métert a tóig, ahol nagy valószínűséggel az apja most is ott állt a stégen, horgászbottal a kezében.

Sarah elmosolyodott, amikor beigazolódott, hogy igaza van. George Blackwell alakja kezdett ugyan beleolvadni az esti félhomályba, de ő rögtön felismerte. Magas, vékony férfi volt, gondosan ügyelt arra, hogy idővel ne hagyja magát elpuhulni. Ahogy Sarah közelebb ért, hallotta, ahogy az apja valamit mormog az orra alatt. Valószínűleg most is a halakat szidta.

– Milyen a kapás? – szólalt meg Sarah, mire az apja összerezzent, és egy riadt mozdulattal a tóba dobta a félig elszívott szivarját.

– A fenébe, Sarah. Azt hittem, anyád az – morogta, amikor hátrafordult, és észrevette a lányát. – Tudod, mennyi ideig dugdostam azt a szivart? – A kezével elhessegette a füstöt, majd elővett egy szagsemlegesítő sprayt, és befújta vele a horgászmellényét.

– Ha anya meglátja, nagyon ki fog akadni – csóválta a fejét Sarah, és megállt a stég végén az apja mellett. Ha valaki látja őket együtt, pontosan tudja, a lánya kitől örökölte a kimértségét. Csak álltak egymás mellett, mintha akkor találkoztak volna először, mindenféle érzelmi megnyilvánulás nélkül. Nem azért, mert nem kedvelték egymást. George Blackwell oda volt a lányáért az első perctől fogva, hogy megszületett, Sarah pedig istenítette az apját. Náluk ez így nyilvánult meg.

– Nem látja meg. Tudod, hogy fél a víztől, még a közelébe sem szeret menni. – Az öreg Blackwell bosszúsan figyelte a víz tetején úszkáló, ázott szivarvéget.

– Szóval ezért szeretsz ennyire horgászni. – Sarah oldalra sandított, és látta az apja arcán a halvány mosolyt. Értette ő a viccet, csak nem mutatta ki. – Fogtál valamit?

– Nem igazán. – Sarah tudta, hogy ha az apja fog is halat, általában visszadobja őket. Inkább csak megszokásból tölti az idejét a parton, és hogy tudjon időnként szivarozni.

– Megkaptam a projektet – mondta, és közben a vizet bámulta.

– Gratulálok. Ezt akartad, nem? – George kicsit megemelte a horgászbotot, rántott rajta egyet, aztán visszaengedte. Az úszó újra mozdulatlanul lebegett a víz színén.

– Igen, persze. – Mennyivel egyszerűbb és hatékonyabb volt vele beszélgetni, mint az anyjával. Sarah-t megnyugtatta ez a kimért érzelemmentesség. Még ha az apja nem is mondta ki hangosan, ő tudta, hogy büszke rá, és neki ez elég volt.

– Ha keményen dolgozol valamiért, akkor megkapod. Ez mindig is így volt. Te pedig megtetted, amit vártak tőled. Mi a helyzet azzal a kis mitugrásszal?

Sarah elmosolyodott. Pontosan tudta, hogy az apja Jasraj Choprára céloz ezzel a megnevezéssel, bár nem feltétlenül értett vele egyet. Igaz, hogy Raj – ahogy becézték, bár ő sosem nem látta szükségét, hogy a kelleténél személyesebbre vegye a hangnemet – idegesítő emberke volt, de értette a dolgát. Mindenbe beleszólt, nehezen fogadta el mások véleményét, és mindenképp mindenkire rá akarta erőltetni az akaratát, de amit csinált, azt jól csinálta. Sarah sejtette, hogy áll még előtte egy kellemetlen beszélgetés a férfival, de a főnökség döntését neki is tudomásul kellett vennie. Sarah pedig megérdemelte a kinevezést, ebben biztos volt.

– Még nem tudja. Lehet, hogy felmerült benne, érzem abban, ahogy rám néz, de csak holnap lesz a bejelentés. Nagyon remélem, hogy nem okoz majd gondot – folytatta Sarah merengve. – Épp elég, hogy Jim Cohen kilátásba helyezett még valami változtatást, amiről nem volt hajlandó semmit elárulni. Nem tudom, mi lehet az. – A füle mögé söpört egy kósza tincset, és megint sorra vette magában a lehetőségeket. Vajon az új szponzor támaszt feltételeket? Valami nem úgy alakult, ahogy Jim Cohen tervezte? De akkor miért nem számolt be róla? A kinevezéssel nem lehet gond, hiszen Dale Winters, a befektető ügyvédje is tud róla, és nem volt ellenvetése. Sarah nem szerette a bizonytalanságot.

– Ne foglalkozz vele. Ha nem tetszik neki, legfeljebb felmond. – George feltekert valamennyit a damilból, meglóbálta a csalit, és megint bedobta a vízbe.

– Tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű. Szükségem van rá, szükségem van a tudására. Annak ellenére, hogy idegőrlő ember, az egyik legjobb a szakmában. – Vajon őt is ki akarja nevezni Cohen? Két főnök? Add, hogy ne, fohászkodott magában Sarah. Akarta ezt a projektet, jobban, mint bármi mást az életben. Akarta, hogy az ő nevét kapcsolják hozzá, amikor sikerre viszi. Vágyott a szakmai elismerésre, mert neki csak ez maradt.

– Te jobb vagy. – George Blackwell ritka dicséreteinek egyike volt ez. Néhány kimért, de erőteljes szó, ami sokat jelentett Sarah-nak. Odafordította a fejét az apja felé, és figyelte a vonásait a félhomályban. Hatvankét évével George Blackwell még mindig jóvágású férfi volt, erőteljes, markáns arccal, őszülő, sűrű hajjal. Sarah időnként elgondolkozott, hogy vajon neki akart-e bizonyítani egész életében. Arra vágyott-e, hogy a büszkeséget lássa az apja arcán, ahogy átveszi az orvosi diplomáját, ahogy megjelenik a neve a szakmai lapokban, ahogy megkapja élete megbízását. Igen, talán valóban erre vágyott. Egyetlen ember elismerésére, amit ha nem is szavakban, de egy-egy gesztusban, egy-egy pillantásban meg is kapott.

– Kész a vacsora – mondta töprengve, mire George Blackwell bólintott egyet. Feltekerte a damilt a boton, levette a csalit és a horgot, majd gondosan elhelyezte a horgászdobozában. Pár másodpercig még állt ott a vizet bámulva, aztán megfordult.

– Érezni?

Sarah közelebb lépett, és beleszippantott a levegőbe. – Azt hiszem, elmegy.

– Anyádnak egy szót se! – George még egyszer befújta magát azzal a sprayvel, majd elrejtette a flakont a horgászdobozban. – Akkor menjünk, és kóstoljuk meg az eheti marhasültet – vonta meg a vállát George, és Sarah újra elmosolyodott, mennyire egyformán jár az agyuk.

*

Elmúlt tíz óra, amikor Sarah, ellátva egy egész hétre való marhasülttel, begördült a feljáróra. Nagyjából öt évvel ezelőtt vette a házat, miután hazaköltözött New Havenből, és semmi esetre sem akart a szüleinél lakni. Hogy nézett volna az ki? Időnként vágyott az egyedüllétre, amikor hátradőlhetett, nem látta senki, és elereszthette magát. Már amennyire Sarah Blackwell valaha is eleresztette magát.

Kimagasló eredménnyel végzett a Yale Egyetem orvosi fakultásán, és egy év kórházban töltött gyakorlat után a kutatást választotta. Ahogy elmerengett a múlton, megint eszébe jutott az a szánalmas kisiklás az életében, ami nagyjából tizenegy hónapig tartott, és nem tudott úgy visszagondolni rá, hogy ne képedjen el újra meg újra. Hogy lehetett ilyen esztelen? Ilyen elrugaszkodott a valóságtól? Ilyen meggondolatlan, hogy egyetlen egyszer hagyta, hogy az érzelmei vezessék? Azóta sem értette, mi ütött belé akkor. De annak már vége, gondolta Sarah bosszúsan, hogy megint a felszínre került az emlék, pedig mélyen eltemette magában. Leállította a motort, kiszállt, majd kinyitotta a hátsó ajtót, hogy kivegye a holmiját. Gyorsan kielemezte a helyzetet, és megpróbálta minél hatékonyabban eltervezni, hogyan is fog ennyi mindent bevinni egyszerre.

Felnyalábolta a válltáskáját, a másnapi előadáshoz szükséges iratokat és egyéb papírokat, majd kiemelte az orvosi táskát is, ami persze kiesett a kezéből, és a tartalma szétborult a betonon.

– A fenébe – szitkozódott Sarah. – Csak ez hiányzott.

Visszaejtette a válltáskát és a papírokat az ülésre, és lehajolt, hogy összeszedje a szétgurult apróságokat.

– Hadd segítsek – szólalt meg mögötte valaki, és Sarah rögtön felismerte Larry hangját. Fogalma sem volt, a szomszédja hogyan került oda ilyen hirtelen, vagy egyáltalán mit keresett odakint ilyen későn, de nem is foglalkozott vele.

– Köszönöm, Larry – sóhajtott fel, miközben letérdelt a földre, mert a szűk szoknya nem hagyta szabadon mozogni. – Igazán kedves tőled.

– Tényleg nem gond – mosolygott a férfi, és ő is letérdelt a feljárón, amitől Sarah úgy érezte magát, mintha valami sablonos romantikus filmbe csöppent volna, ahol a két főhős idétlen problémákat áthidalva lassan egymásra talál. Eszébe jutottak az anyja szavai. Egy férfi sosem tesz csak úgy szívességeket. Egy porcikája sem kívánta, hogy ma este Larry udvarolni kezdjen neki. Nem találta éppen ellenszenvesnek a férfi szürkés szemét, szőkés haját, vagy a gödröcskéket az arcán, de Sarah-nak most semmi kedve nem lett volna ahhoz, hogy megpróbálja lerázni. Talán majd egyszer, ha nem lesz ennyi munkája, ad neki egy esélyt. Egyszer. – Láttalak az ablakból.

Sarah felnézett, mintha ellenőrizni akarná, hogy a férfi igazat mond-e, de aztán folytatta a gyűjtögetést. Odanyúlt az egyik gézkötegért, amikor Larry keze megérintette az övét. Sarah megállt a mozdulat közepén, várt egy pillanatot, aztán elhúzta a kezét, mielőtt a férfi megfoghatta volna.

– Sajnálom, Larry. Nagyon fáradt vagyok – suttogta, és sietve a táskába dobálta a kötszereket.

– Semmi baj. – Sarah nem is tudta pontosan megmagyarázni, de talán ez a türelmes várakozás bosszantotta a férfiban leginkább. Hogy mindig ott volt, hogy mindig segített, és nem várt érte semmit. Vagy legalábbis nem mondta ki. – Segítek bevinni a holmidat. – Larry kinyújtotta a kezét, és felsegítette Sarah-t a földről, majd felkapta a táskát meg a marhasültes dobozt, és mielőtt a nő tiltakozhatott volna, elindult velük a ház felé.

Más választása nem lévén, Sarah megint kiemelte a válltáskát és a papírokat a kocsiból, és követte a férfit, aki az ajtónál várta, hogy beengedje. Jó kis trükk, gondolta magában Sarah, miközben előkereste a kulcsait. Larry megvárta, amíg Sarah előrement, aztán követte a konyhába.

– Tényleg nagyon kedves tőled. – Sarah elvette tőle a dobozt a sülttel, és betette a szinte teljesen üres hűtőbe, aztán megfordult, és látta, hogy a férfi ott toporog a konyhaajtóban. Az egyik tenyerét megtámasztotta az ajtófélfán, de aztán megint kiegyenesedett, amikor Sarah ránézett.

– Mit szólnál egy vacsorához valamikor? – kérdezte bátortalanul Larry. – Remélem, nem veszed tolakodásnak, de úgy gondoltam, talán, ha már olyan régen szomszédok vagyunk, elmehetnénk valahová. Csak úgy kötetlenül, hogy megismerjük egymást. Nem randi, csak egy kis esti időtöltés. Nekem lényegében bármikor megfelelne…

– Larry – szakította félbe Sarah a végeláthatatlannak tűnő szóáradatot. – Sajnálom, de most tényleg nem alkalmas. Rengeteg a munkám, ma is dolgoznom kell még.

– Hát persze. – Larry leszegte a tekintetét, és a cipőjét bámulta. – Megértem. Csak gondoltam, vacsorázni neked is kell, és tényleg csak valami egyszerűt terveztem.

– Talán majd máskor. – Sarah egészen megsajnálta a férfit. – Mit szólnál, ha visszatérnénk rá pár nap múlva? Hátha lesz egy szabad estém. – Közelebb ment, és finoman rámosolygott Larryre. Elvette tőle az orvosi táskát, amit a férfi még mindig a kezében szorongatott, és letette az egyik székre. – Köszönöm a segítséget.

– Nincs mit. – Legnagyobb meglepetésére Larry odahajolt, gyors puszit nyomott az arcára, aztán sarkon fordult, és az ajtó felé indult. – Jó éjt, Sarah!

– Jó éjt, Larry – suttogta Sarah, miközben az ujja az arcához vándorolt. Be kellett vallania, hogy nem számított ilyesmire a férfitól. Odament, és belökte a bejárati ajtót, aztán elindult fel az emeletre. Alig tett meg néhány lépést a lépcsőn, amikor eszébe jutott, hogy a táskáját a konyhában hagyta. Visszament érte, miközben szidta a saját szórakozottságát.

Amikor felért a hálóba, a táskát letette a szépen bevetett ágyra, amit sötétkék ágytakaró fedett, a díszpárnák pedig tökéletes szimmetriában helyezkedtek el a végében. Sarah bement a fürdőbe, megállt a tükör előtt, és megnézte magát. Valóban fáradtnak tűnt, de a zöldes szeme élénken csillogott. Öt éve várt erre a napra, és senki által nem engedi elrontani.

Levetkőzött, a ruháit elrendezte a mosdókagyló melletti polcon, majd beállt a zuhany alá. Szüksége volt egy kis energiára az éjszakai munkához. Elzárta a csapot, megszárítkozott, és a vastag fürdőköpenyét viselve felfrissülten tért vissza a hálóba. Már amennyire egy ilyen kiadós vacsora után frissnek érezhette magát. Bekapcsolta a késő esti híreket, közben elindította a számítógépet, és szétteregette a papírokat. Elhelyezkedett az ágyon, és átnézte a másnapra előkészített előadást, amíg fél füllel a híreket hallgatta. Miután megállapította, hogy semmi érdekes nem történt a nagyvilágban, kikapcsolta a tévét, és minden figyelmét a kutatási témának szentelte. Tökéletesnek kell lennie. Bármi történik is.

*

Michael Jacobs kinézett a kiürített irodájának ablakán, és figyelte, ahogy a Szajna szürkés vize hömpölyög a hidak között. Távolabb az Eiffel-torony rácsos sziluettje magasodott, és Michael időnként elgondolkozott, valóban igaz-e, hogy Párizsban bárhonnan látni lehet az Öreg Hölgyet. Lehet benne valami, döntötte el magában.

Három évet töltött Párizsban, ideje volt hazatérni. Vissza az új kontinensre, ahogy az európaiak Amerikát hívták. Megfordult, és végignézett az üres irodán, ahol olyan sok órát dolgozott. Nappal, gyakran éjszakánként, hétvégén, fáradtságot és energiát nem kímélve. Az íróasztalon már csak egy aktakupac hevert, amit még indulás előtt át akart nézni, a széke üresen, félretolva álldogált, a polcokról eltűntek a kutatási eredményeket tartalmazó akták, az ablakpárkányon egy kókadt növény árválkodott. Mivel nem érzett kedvet ahhoz, hogy ezt a néhány fennmaradó órát az üres lakásában töltse, inkább tett még egy utolsó látogatást az intézetbe. Apróságok, amiket még elintézhet, pár ember, akitől még elköszönhet, és utána irány New York, onnan pedig rögtön utazik tovább Marylandbe az új kihívások felé.

Michael felemelte a papírkupac tetejéről a Scientific American márciusi számát, és kinyitotta a huszonharmadik oldalon. Áttörés az elpusztult sejtek regenerációjában – állt a lap tetején, a cikk mellett pedig egy figyelemreméltó, barna hajú nő fotója szerepelt. Dr. Sarah Blackwell, olvasta Michael, és elmosolyodott. A nő komoly arccal nézett vissza rá a fényképről, a tekintete intelligenciáról és elhivatottságról árulkodott, Michael pedig érdeklődve figyelte egy darabig, aztán megint átolvasta a cikket.

– Nemsokára találkozunk – suttogta, aztán felemelte a fejét, amikor valaki kopogott az ajtaján, majd egy szőke hajú nő dugta be a fejét, és durcásan Michaelre nézett. – Giselle – szólalt meg Michael derűsen.

– Már azt hittem, elmész egyetlen szó nélkül – duruzsolta a nő, miközben bezárta maga mögött az ajtót. Lebiggyesztette az ajkát, mintha meg lenne sértődve, és Michael elképedve figyelte, hogy Giselle milyen tökélyre fejlesztette ezt a némileg idegesítő női praktikát. Még ő is elhitte volna, hogy haragszik, ha nem ismerné őt eléggé.

– Tudod, hogy sosem tennék ilyet, chérie. – Michael letette az újságot, de nem mozdult Giselle felé, csak figyelte, ahogy a nő a csípőjét ringatva közeledett felé. Egészen lassan, hogy a férfinak legyen ideje mindent behatóan megnézni rajta, közben a mutatóujjával végigsimított az asztal felületén.

– Azt hittem, átjössz tegnap este. – Giselle hangja még mindig sértődötten szólt, odasétált, majd megállt Michael előtt. – Szerettem volna kicsit mélyrehatóbban elbúcsúzni tőled.

Michael imádta hallgatni, ahogy Giselle beszél. Olyan édes, utánozhatatlan akcentussal ejtette ki az angol szavakat, hogy bármit mondott, valamiféle búgó, csábító dallamnak hangzott, aminek nem tudott ellenállni. A francia nők, gondolta magában Michael. Már miattuk megérte a Párizsban töltött idő, nem beszélve az itt elért szakmai sikerekről.

– Sajnálom, drágám, rengeteg elintéznivalóm maradt még. De hidd el, te vagy az egyetlen oka, amiért nehéz búcsút vennem ettől a helytől. – Michael figyelte Giselle gondosan kifestett arcát, és közben azon töprengett, mire gondolhat a nő, mert abban biztos volt, hogy nem fog könnyeket ejteni a távozása miatt. Ahhoz túlzottan könnyűvérű volt, de Michaelnek ez pont megfelelt. Egy fesztelen viszony az itt tartózkodása alatt, ami elűzi a magányos órákat, és megőrizheti mellette a függetlenségét. Giselle nem feleségnek való, ezt mindketten tudták.

Giselle megjátszott sértődöttsége kezdett enyhülni, de aztán a tekintete az asztalra siklott, és észrevette az újságot, amit Michael nyitva felejtett a cikknél.

– Ki ez a nő? – kérdezte Giselle, és Michael azonnal hallotta a hangjában a féltékenységet, pedig még azt sem tudta, miről van szó. Michael a folyóirat után nyúlt, de Giselle gyorsabb volt nála, felkapta, és megpördült vele, hogy Michaelnek esélye se legyen megszerezni tőle. – Egész csinos – állapította meg tűnődve, miközben az ablakhoz sétált, és nekitámasztotta a csípőjét a párkánynak. Minden mozdulatának célja volt, és Giselle remekül értett hozzá, hogy ezeket a célokat el is érje velük, de Michael idővel kiismerte. Eleinte talán bedőlt neki, de azóta pontosan tudta, hogy mit kell elhinnie és mit nem. Jelen pillanatban Giselle kíváncsi volt, és felmérte a konkurenciát. Nem mintha Michael valaha is bármit ígért volna neki.

– Dr. Sarah Blackwell – válaszolta Michael, bár a tekintete közben a nő lábán kalandozott. Ez az egy hiányozni fog neki, az biztos. Mindenesetre az felvillanyozta, hogy az amerikai útja és a Sarah Blackwell-lel való találkozása legalább ennyire érdekesnek ígérkezett.

– Merci. Olvasni én is tudok. – És megint itt az ajakbiggyesztés, állapította meg Michael. – Őt nézted ki magadnak?

– Ugyan, Giselle. Gondolod, hogy minden utazásom előtt előre kiválasztom a nőket, akiket meg akarok hódítani? – Michael odament, és kivette az újságot a nő kezéből. – Nem vagyok én olyan.

– Nem értem, miért mész el. Itt mindent megkaptál, amit csak akartál. – Giselle ráharapott az ajkára, amikor Michael még közelebb húzódott, és hagyta, hogy a férfi megtámassza a kezét a csípője két oldalán.

– Tudom, drágám, de itt végeztem. Új kihívásokra van szükségem, különben elunom magam. Hiszen ismersz.

– Azt akarod mondani, hogy unalmas vagyok? Ezen meg kellene sértődnöm – sopánkodott Giselle, de nem állt ellen, amikor Michael a nyakához hajolt, és éppen csak megérintette a bőrét.

– Megsértődhetnél, de biztos vagyok benne, hogy nem fogsz. Mi ketten remekül szórakoztunk, de ennek is vége szakad egyszer. Találsz majd valaki mást helyettem. Nem féltelek, hogy egyedül maradsz. – A nő sóhajtott egyet, amikor Michael megcsókolta a nyakát ott, ahol az állcsontja véget ért. – A szép idők emlékére.

– Az a nő nem illik hozzád, én most megmondom neked. – A szavai hallatán Michael elhúzódott, és ezúttal ő alkalmazta, amit Giselle-től tanult. Töprengő arccal újra a kezébe vette az újságot.

– Úgy gondolod? Nem is tudom. Szerintem szép nő. Ha levenné a szemüveget és mosolyogna egy kicsit, egészen elbűvölővé válna, nem? – Giselle felé fordította a cikket, mintha valóban kíváncsi lenne a véleményére, és pár másodpercig élvezte a bosszúságot a nő arcán, mielőtt elnevette volna magát. – Drágám, olyan szórakoztató, amikor féltékeny vagy.

– Nem vagyok féltékeny. Miért is lennék, hiszen úgyis itt hagysz.

– Nincs is rá okod. Együtt fogok dolgozni ezzel a nővel egy új projekten. Ha úgy vesszük, ő lesz a főnököm. – Michael maga is mókásnak találta a helyzetet, mivel ilyen szemszögből még nem nézte az új felállást.

– Egy nő alatt fogsz dolgozni? Michael Jacobs? Ezt nem hiszem el. – Giselle szívből felnevetett, és Michaelnek egyet kellett értenie a megállapítással. Ilyen még sosem fordult elő vele, de ebben az esetben érdekes dolgok sülhetnek ki belőle. – Nem tűnik túl könnyednek. Nem jársz vele olyan jól, mint velem.

– Az biztos – mosolygott Michael, miközben visszasétált az asztalhoz, ledobta rá az újságot, és belelapozott a szétválogatásra váró papírokba. Giselle figyelte őt egy darabig, a lábát a cipője sarkán hintáztatta, amíg az ablaknál álldogált, aztán odament Michaelhez.

– Ugye most nem ezt akarod csinálni ebben a kevéske időben, ami még maradt nekünk? – Megfogta a férfi kezét, és a derekára tette, hogy érezze az érintését. – Ha már tegnap nem búcsúztál el, legalább most tedd meg.

Michael élvezettel elmosolyodott, majd odarántotta magához a nőt, hosszan megcsókolta, és remélte, hogy egy ideig nem felejtik el ezt a csókot. Sem Giselle, sem ő. A nő teste az övéhez préselődött, az íze édes volt, és bódító. Egészen addig, amíg valaki be nem lépett a szobába, és meg nem zavarta őket. Milyen mások a francia nők, gondolta magában Michael, mivel Giselle még csak nem is zavartatta magát. Otthon, Amerikában úgy rebbentek volna szét, mint galambok a vadászpuska hallatán, de Giselle kiélvezte a csók minden pillanatát, és még akkor sem engedte el Michael ajkát, amikor a férfi az ajtóban megköszörülte a torkát. A fene vigye el, döntötte el Michael. Ennyi áldozatot igazán hozhat egy szép nő öröméért, és addig csókolta, amíg Giselle levegőért kapkodva végül elhúzódott tőle. Még tartotta a karjában néhány másodpercig, aztán a nő megnyalta az ajkát, és kibontakozott az öleléséből.

– Viszlát, Michael Jacobs – mondta pajzánul, olyan franciásan, ahogy csak ő tudta, és még egy hosszú, forró pillantást küldött felé, mielőtt elsétált.

– Viszlát – motyogta Michael, miközben letörölte Giselle rúzsát a szájáról, majd megigazította magán a zakót, és a férfi felé fordult. – Elnézést, Mr. Pavaux. Tehetek magáért valamit?

A férfi nem válaszolt azonnal, tekintete a nőt követte, amíg az el nem tűnt a szeme elől, majd sokatmondóan köhintett egyet, és megigazította a nyakkendőjét. Michael nagyon is meg tudta érteni, mi járhatott a fejében. Valószínűleg ugyanaz, mint neki.

– Csak szerettem volna megköszönni a munkáját, Michael – kezdett bele a férfi a megbotránkozás legkisebb jele nélkül. – Igazán sajnálom, hogy elhagy minket, és mint az intézet vezetője, kötelességemnek éreztem, hogy megkíséreljem még utoljára rábeszélni, hogy maradjon. Bár úgy látom, ha a hölgynek nem sikerült, akkor én sem fogok sokkal jobb érveket felsorakoztatni. – Mindketten elnevették magukat.

– Igazán kedves magától, de elköteleztem magam, és nem szeretem megszegni a szavam. – Michael végül úgy döntött, hogy nem foglalkozik tovább a papírokkal, és az egész halmot a szemetesbe dobta. Egyedül az újság hevert az asztalon, ami Sarah Blackwell képénél állt nyitva. Michael becsukta, és a táskájába süllyesztette. – Remélem, elkísér kifelé.

– Ez csak természetes.

Előreengedte a nála idősebb férfit az ajtóban, és beszélgetve végigsétáltak a folyosón a liftig, miközben Michael elköszönt néhány embertől, akivel találkoztak.

– Nagyon remélem, hogy megtalálja a számításait a jövőben – nyújtotta ki a kezét Pavaux, amikor odaértek a felvonóhoz.

– Ebben biztos vagyok. És ha bármi izgalmasba kezdenek a jövőben, tudja, hol talál meg. – Kezet ráztak, Michael még egyszer körbenézett, aztán egy sóhaj kíséretében beszállt a liftbe, és búcsút intett. A korábbi megállapítása ellenére hiányozni fog neki a hely, de időnként tovább kell lépni. Új dolgokat kipróbálni, új kihívásokba fogni. Vagy éppen adni egy esélyt a réginek, az ismertnek. Michael még nem tudta, hogy alakul az elkövetkező pár nap, de nagyon remélte, hogy nem bánja meg a döntését.

Az épület előtt taxiba szállt, és egyenesen a reptérre vitette magát. A csomagjait előre elküldte, így meglehetősen furcsán hatott a Charles de Gaulle repülőtér forgatagában, az óriási bőröndökkel felszerelkezett utasok között. Miután megkapta a beszállókártyáját, átsétált az ellenőrzésen, és megbámulta az óriási feliratot, ami azt hirdette, hogy rövidesen búcsút mond Párizsnak. Au Revoir à Paris.

– Au revoir – suttogta Michael, és megkereste a kaput, ahol a New York-i járat utasai várakoztak. Egy fiatal, fekete hajú lány vette el a beszállókártyáját és az útlevelét, álmodozón nézett vissza rá, amikor Michael megvillantott egy mosolyt.

Amikor belépett a repülőgépbe, a légi kísérők kedvesen fogadták, az egyikük megmutatta neki a helyét, és azonnal megkérdezte, hogy mit kér inni. Az első osztályon kijár az embernek a megfelelő bánásmód. Elhelyezkedett a bőrülésben, és figyelte, ahogy alattuk a csomagokat szállító kiskocsi a gépek között kígyózik.

– Az itala, uram – tartotta oda neki a fiatal légi kísérő a pohár pezsgőt, majd egy csipesszel a kezében forró törülközőt nyújtott oda Michaelnek, aki igazán kíváncsi lett volna, hogy a nő mindenkire ilyen édesen mosolyog-e, vagy csak vele tett kivételt.

– Köszönöm. – A nő talán enyhén el is pirult, amikor Michael viszonozta a gesztust. Michael utána nézett, és megállapította, hogy azért az államokban sincs hiány csinos nőkből. Kezében a pezsgővel elővette a táskájából a Scientific Americant, és újra kinyitotta a huszonharmadik oldalt. Egy ideig a fotót nézte, aztán megemelte a poharát.

– A közös sikerre, Dr. Sarah Blackwell – mondta mosolyogva, és belekortyolt az édes italba.