Catherine J. Evans: Arc a maszk mögött – 1. részlet

Az üvegajtó halk szisszenéssel szétnyílt, és Sarah Blackwell végigsietett a bántóan fehér folyosón. Félórát töltött Jim Cohen irodájában, és ennyi idő alatt minden álma valóra vált. Minden, amiért évekig dolgozott, amiért az összes szabad óráját a munkájának szentelte, és semmi mással nem törődött.

Alig bírta visszafojtani a mosolyt, ami másodpercenként megpróbált utat törni magának, de igyekezett megőrizni a komolyságát. Szinte látta magát, amint megáll, és a csípőjét rázva ellejt egy apró örömtáncot, de Sarah Blackwell nem szokott táncolni. Még gondolatban sem.

Sietős léptei kopogtak a padló fényes kövén, és úgy érezte, ezen a napon minden szebb, mint bármikor máskor. A fehér falak, melyeket időnként túlzottan sterilnek tartott, most ragyogtak, az üvegfalak mögött mindenki jókedvűnek tűnt, és még az ajtó mellett elhelyezett biztonsági szerkezet pityegését is vidám dallamnak hallotta, miközben begépelte a belépőkódját. Igen, ez egy csodálatos nap, gondolta Sarah, és egy futó másodpercre megjelent az arcán a mosoly, amit eddig sikeresen elrejtett.

– Helló, Dr. Blackwell – köszönt rá valaki útközben, de Sarah annyira elmerült a tervezgetésben, teljesen fel sem fogta, kivel találkozott, csak gépiesen visszaköszönt. Valóban az ő hangja lett volna ez a vidám csacsogás? Biztosan képzelődött.

A fehér köpenye meglibbent, amikor Sarah lendületesen befordult a következő sarkon, majd megállt a következő üvegajtónál. Vett egy nagy levegőt, és várt pár másodpercet, mielőtt belépett volna. Odabent folyt a kutatólabor szokásos élete, emberek dolgoztak, jöttek-mentek, duruzsolt a légkondicionáló, de Sarah mindebből semmit sem hallott. A vastag tűzgátló üveg minden hangot elnyomott, olyan volt, mintha lehalkított filmet nézett volna. Egy rendezett, előre megalkotott szabályok alapján működő boly, aminek mostantól kicsit megváltozik az élete.

Miután beütötte a kódot, a fény zöldre váltott, és Sarah odatartotta a fényképes mágneskártyáját a készülék elé. Sípolás jelezte, hogy a rendszer elfogadta a jogosultságát, és a nehéz üvegajtó lomhán szétnyílt előtte. Az érkezésére a legtöbben fel sem néztek, de egy-két arc azért felé fordult. Mindig ugyanazok, állapította meg Sarah, majd elfordította a tekintetét, amikor az találkozott a férfiéval. Ma semmi sem ronthatja el a kedvét, még Jasraj Chopra sem.

Egyelőre senki sem tudott a fejleményekről, és Sarah biztos akart benne lenni, hogy egy szó sem derül ki másnapig abból, ami Jim Cohen irodájában elhangzott. Végigsietett a fehér termen, és ezúttal nem vesztegetett még egy pillantást sem a hosszú asztalokra, a rajtuk sorakozó számítógépekre és mikroszkópokra, valamint a felettük görnyedő munkatársakra. Egy kis ideig, mindössze pár percig élvezni akarta a sikert. Lehunyni a szemét, és amíg senki sem látja, engedni, hogy az a fránya mosoly kiüljön az arcára.

Miután keresztülért a termen, az irodák felé vette az irányt, közben fél szemmel azért figyelte, mi történik odabent. Az utóbbi hetekben mindenki feszültté vált, idegesek voltak, és ez a hangulaton is meglátszott. Talán most majd minden megváltozik.

A néhány helyiség a nagyterem végében lett leválasztva, és félemelettel magasabban helyezkedett el, mint maga a kutatólabor, hogy az ablakokból figyelemmel lehessen követni a munkát. Minden magasabb beosztású alkalmazott kapott egy kisebb irodát, ahová vissza tudott vonulni, ha csendben akart dolgozni egy-egy problémán.

Sarah benyitott az irodája előterébe. A szeme rögtön megakadt Olivián, a titkárnőjén, aki szinte ugyanabban a pillanatban emelkedett fel a székről, ahogy Sarah belépett, és már nyitotta is a száját, hogy belefogjon a beszámolóba, de Sarah közbevágott.

– Kérem, Olivia. Ne most – emelte fel a kezét Sarah, és a lány csalódottan visszahuppant a székre. Sarah időnként bánta, hogy Oliviát osztották be mellé, mert a lánynak be nem állt a szája, viszont mindent remekül el tudott intézni, és ezért elviselte a csacsogását.

– Dr. Blackwell, hárman is keresték az elmúlt félórában – kezdett bele Olivia a figyelmeztetés ellenére. – Egész idő alatt szinte megállás nélkül csengett a telefon.

– Azért ül itt, hogy ezt elintézze – intette le Sarah. – Kérem, csak írja fel az üzeneteket, majd később átnézem őket. Szükségem van pár percre. Ne kapcsoljon senkit. – Meg sem várta, hogy a lány válaszoljon. Bement a szobájába, és becsukta maga mögött az ajtót.

Odament az üvegablakhoz, és végignézett a kinti makulátlan fehérségen, ahol az utóbbi öt év nagy részét töltötte. Imádta ezt a rendet és nyugalmat, még ha az utóbbi időben zaklatottá is vált a hangulat. Nemsokára változik a helyzet, gondolta magában, és kivételesen leengedte az árnyékolót. Ritkán tette ezt meg, mert úgy gondolta, nincs titkolnivalója a többiek előtt, de ezúttal vágyott egy kis magányra. Pár percre, amikor nem kell foglalkoznia a külsőségekkel, másokkal, a saját reakcióival. Leült a bőrkarosszékbe, hátradőlt, a fejét megtámasztotta a háttámlán, és lehunyta a szemét. Az asztalán álló számítógép halkan zúgott, foszlányokban hallotta, hogy odakint megint cseng a telefon, aztán Olivia a szokásos csevegő hangján beleszól.

Sarah csukva tartotta a szemét, és még egyszer végiggondolta azt a harminc percet Jim Cohen irodájában. Tökéletes, egyszerűen tökéletes.

Bele kellett volna vetnie magát a munkába, hiszen halomszámra álltak az asztalán a jelentések, kimutatások és egyéb jóváhagyásra váró papírok, de Sarah engedélyezett magának öt percet. Nem többet, ötöt. Öt percet, amíg nem gondol semmi másra, csak élvezi a sikert. Kiélvezi annak a pár szónak a hatását, amire évek óta várt. Magáé a projekt. Igen, gondolta Sarah elégedetten, és rövid időn belül másodszor jutott eszébe, hogy táncra perdüljön. Gyorsan elhessegette a gondolatot.

Épp ott tartott, hogy vesz egy nagy levegőt, és nekiáll dolgozni, amikor apró, gyors kopogás hallatszott az ajtón, majd kinyílt, mielőtt Sarah annyit mondhatott volna, hogy szabad.

– Olivia, mondtam, hogy szükségem van pár percre – szólalt meg Sarah, és csak akkor vette észre, hogy valaki más áll az ajtóban.

– Azt elhiszem – hadarta Trish. – Mondd már, mi történt! – Becsukta maga mögött az ajtót, és lehuppant Sarah-val szembe az egyik székre. – Igen vagy nem?

– Tudod, hogy nem mondhatom el – szabadkozott Sarah, de képtelen volt elrejteni a mosolyt az arcán. Nem is emlékezett rá, mikor esett ez meg vele utoljára.

– Ne csináld, hiszen ismersz. Nem fogom továbbadni senkinek, de megöl a kíváncsiság. Holnap úgyis mindenki megtudja. – Trish közelebb húzódott, a vastagon kifestett szempillái mögül kíváncsian nézett Sarah-ra. – Látom rajtad. Igen, ugye?

– Istenem, el sem tudom hinni – lélegzett fel Sarah, és úgy érezte, óriási teher gördült le a válláról. – Néhány hete még úgy festett, hogy befuccsol az egész, erre most ez. Egyszerűen hihetetlen.

– Te jó ég! – sikkantott fel Trish. – Annyira boldog vagyok.

– Halkabban! – intette le Sarah. – Ha Olivia meghallja, szétkürtöli mindenkinek. Holnapig még élvezni akarom a csendet. – Sarah megigazította a köpenyét, majd komoly arccal kihúzta magát a székben.

– Persze, persze. De hogyan tudod megállni, hogy ne tombold ki magad? Én a helyedben körbe-körbe futkároznék az asztal körül, amíg teljesen el nem szédülök.

Sarah pillantása megakadt a barátnőjén, és minden kétely nélkül kinézte volna belőle, hogy felpattan és körbefujta az asztalt.  Trish most is pontosan olyan volt, mint amikor évekkel ezelőtt megismerte. Bohó és vidám, lényegében Sarah tökéles ellentéte.

– Tudod, hogy örülök. Öt éve megállás nélkül ezen dolgozunk. Éppen ideje volt. – Sarah még mindig nem hitte el. A biomaszk egy sokmillió dolláros kutatási projekt, és az övé. Egyedül az övé. Talán ezt némi túlzás lett volna kijelenteni, de az övé a felelősség. És a siker… vagy a kudarc.

– Hát, ha örülsz is, nem látszik rajtad – jegyezte meg Trish, és hátradőlt a széken. – De megszoktam. Nálad a legnagyobb öröm jele, ha megengedsz magadnak egy lélegzetvételnyi szünetet. Hány perce nem dolgozol? – Felemelte a bal kezét, amin az óráját hordta, és számolni kezdte a másodperceket. – Talán már öt perc is lehet, mert… mikor is jöttem be?

– Hagyd már – legyintett Sarah, és szinte öntudatlanul rendezgetni kezdte a papírokat az asztalán, amíg az egész kupac tökéletesen szimmetrikus halmot nem alkotott. Az ujja addig igazgatta a legfelső lapot, hogy az is milliméterre pontosan az alatta lévőhöz illeszkedett.

– Hihetetlen vagy – csóválta a fejét Trish. – Én pezsgőt bontottam volna, és még az utolsó, asztalra kilöttyent cseppet is felittam volna.

Sarah csak ekkor vette észre magát, elhúzta a kezét a papíroktól, és helyette a tollakat pakolászta maga előtt.

– Mondd már, mi történt, mielőtt párhuzamosra rendezed az egész íróasztalt. – Trish odanyúlt, és kivette Sarah kezéből a tollat, amit épp elhelyezni készült a többi mellett.

– Semmi különleges . Félórát tartott az egész. Jim Cohen felvázolta a lehetőségeket, aztán bemutatott egy férfit. Dale Winterst, az L&M-től. Húszmilliót invesztálnak a kutatásba, ezzel ők lesznek a főbefektetők. Kedves embernek tűnik.

– Húszmillió dollár. Hűha! – képedt el Trish. – El sem tudok képzelni ennyi pénzt egyben. Milyen a fickó?

– Mint egy ügyvéd. Nem beszélt mellé. Végighallgatta Cohent, de gondolom, a részleteket már úgyis tisztázták előre. Én az üzleti részéhez nem értek – vonta meg a vállát Sarah. – Nekem csak a végeredmény számít. Húszmillió dollár három évre. És szabadkezet kapok a kutatásban. Bár Cohen említett valamit, hogy a holnapi megbeszélésen még tisztázunk egy kérdést. Kíváncsi vagyok, mi lesz az. – Sarah összefűzte az ujjait maga előtt, és egy pillanatra megfeledkezett az öröméről. Amióta elhangzott ez a kijelentés, azon töprengett, miről lehet szó. Vajon valami feltétel, aminek meg kell felelniük? Addig nem lesz teljesen nyugodt, amíg a többieknek be nem jelentik a döntést. Még ha nem is fogadja majd mindenki kitörő lelkesedéssel.

– Sosem beszéltem még négyszemközt Cohennel. Olyan fura az az alak – állapította meg Trish, de Sarah nem is figyelt rá. – Hallod, amit mondok?

– Persze. – Annak ellenére, hogy nem koncentrált, Sarah felfogta Trish szavait. Egyszerre többfelé tudott figyelni, még ha mások úgy is érezték, hogy nem rájuk összepontosít. – Jim Cohen zárkózott ember, de szerintem remek vezető. Nélküle nem tartanánk itt.

– Ha te mondod. Nekem végigfut a hideg a hátamon, ha találkozom vele. – Trish meg is borzongott a kijelentésre. – Olyan szürke szeme van, és folyton úgy bámul, mintha beléd látna.

– Ugyan – legyintett Sarah, majd felállt, és odament az ablakhoz, hogy felhúzza a sötétítőket. Úgyis vége az öt percnek, amit engedélyezett magának. – Nem mondom, hogy a legkellemesebb ember, akivel életemben találkoztam, de velem mindig korrekt volt.

– Tudom. Én sem azt mondom, hogy nem, de… á, mindegy. Ne is beszéljünk róla. – Trish is felpattant a székről, és megállt Sarah mellett. Mindketten a nagytermet bámulták, és annak ellenére, hogy nem szóltak egy szót sem, ugyanarra gondoltak. – Nem fogja túl jól fogadni.

– Nem, azt hiszem, nem fogja. De tudod mit? Nem érdekel – mosolyodott el Sarah, miután hátat fordított az ablaknak. – Ma még Jasraj Chopra sem fogja elrontani a kedvem.

– Igazad van. – Trish elfordította a tekintetét a férfiról, aki odakint épp felegyenesedett a mikroszkóp mellől. – Ezt meg kell ünnepelnünk. Mit szólnál a ma estéhez? Csak mi ketten, elmegyünk, és kirúgunk a hámból.

– Ismerem én a te ünneplési módszereidet. Legutóbb is úgy kellett hazarángatnom téged, mielőtt valami ismeretlen pasas magával vitt volna. – Sarah az égre emelte a szemét, de aztán visszatért a jókedve, amikor Trish felnevetett. A nő feltűzött, szőke hajából leomlott egy tincs, amit aztán lazán a füle mögé söpört. Ők ketten külsőre is szöges ellentétei voltak egymásnak. Trish pár centivel alacsonyabb, szőke, teltebb, vidám nő volt, míg Sarah magas, karcsú, barna hajú, komoly. Sosem talált rá magyarázatot, hogy mi miatt értették meg ennyire jól egymást. Talán mert mindketten ugyanazt akarták az élettől. Nagyjából.

– Ne csináld. Erre muszáj koccintani. Érted megyek nyolcra – jelentette ki Trish.

– Ma este nem jó. Tegyük át holnapra, rendben? – Sarah visszament az asztala mögé, de egyelőre nem ült le, csak állt ott a papírhalmot figyelve. – Mindenképp be kell fejeznem a bemutatót holnapra, utána pedig hivatalos vagyok apámhoz. Tudod, hogy nem hagyhatom ki.

– Ja, igen. Meg is feledkeztem a kedd esti Blackwell-vacsorákról. Mi lesz a menü, csak nem marhasült?

– Ha-ha – legyintett Sarah, bár be kellett látnia, hogy Trishnek igaza van. Az anyja valamiért mindig keddre időzítette a marhasültet, és Sarah-nak fogalma sem volt, hogy miért. Végül is az nem az ő kedvence volt, hanem… nem is tudta, miért jutott most ez hirtelen az eszébe, hiszen közel tíz év telt el azóta. Meglepetten pislogott párat, aztán olyan messzire száműzte a gondolatot, amilyen messzire csak tudta. Az agya egyik hátsó sarkába, ahol remélhetőleg soha többet nem talál rá.

– Rendben, de a szavadon foglak. Holnap eljössz velem, és nincs kifogás. – Trish odament hozzá, egy pillanatig csak állt ott, aztán hirtelen megölelte Sarah-t. – Annyira örülök neked. Komolyan.

– Tudom – suttogta Sarah, mert kicsit meglepte a gesztus. Zavarában arra koncentrált, hogy odakint megint megszólalt a telefon, nagyon halkan hallotta Olivia csicsergő hangját, aztán újra csend lett. – És nem felejtem el az ünneplést.

– Remélem is. – Trish elhúzódott, majd megvillantott egy rá jellemző mosolyt, amitől olyan szemtelenül fiatalnak tűnt, pedig mindössze pár év volt köztük. Sarah ilyenkor borzalmasan öregnek érezte magát mellette, holott még a harmincötöt sem töltötte be. – Üdvözlöm Maryt – tette hozzá Trish, mert nagyon kedvelte Sarah anyját.

– Átadom. Amint odajutok, és megkóstoltam az e heti marhasültet.

– Mondd, hogy rosszul hallok. Ez, ha nem is a legjobb, de tagadhatatlanul vicc volt. Sarah Blackwell ritka humoros megnyilvánulásainak egyike. Ezt fel kell írnom – gúnyolódott Trish, amivel időként komolyan bosszantotta Sarah-t, annak ellenére, hogy Sarah tudta, csak jót akar. Odakint újra megcsördült a telefon, és Sarah sejtette, hogy a kissé hosszúra nyúlt öt percnek lassan befellegzett. Olivia hangja ezúttal csicsergőből izgatottá vált, és Sarah szinte látta maga előtt, ahogy a lány felugrik a székről, és az ajtó felé siet. Majdnem abban a pillanatban hangzott fel a kopogás, amire Sarah számított, majd Olivia dugta be a fejét a résen.

– Nem várhat? – kérdezte Sarah, mielőtt a lány megszólalt volna, bár már maga is tudta a választ.

– Sajnálom, Dr. Blackwell – vonta meg a vállát Olivia egy vidám mosoly kíséretében. Ez a lány egyszerűen letörhetetlen, gondolta magában Sarah. El sem tudta képzelni, hogy valaki állandóan ilyen feldobott legyen, de Olivia azon kevesek közé tartozott, akiknél mindez tökéletesen természetesnek hatott.

– Mi a gond? – kérdezte Sarah abban reménykedve, hogy valami olyasmi, amivel gyorsan végez, mert a papírhalom az asztalán egyre rémisztőbbnek tűnt.

– Mr. Halesworth telefonált. Azonnal át kellene mennie a börtönbe. Azt üzeni, nem életbevágó, de siessen, amennyire lehet. – Olivia letudta a kötelességét, és becsukta maga mögött az ajtót.

– Na, még ez is. Nehogy legyen egy jó napom – suttogta Sarah, és mindkét kezével megmasszírozta a halántékát.

– Tényleg nem értem, miért vállaltad ezt a munkát. Ennél szörnyűbbet el sem tudok képzelni. Már abba is beleborzongok, ha rágondolok arra a helyre azzal a sok borzalmas alakkal – grimaszolt Trish. Félreállt az útból, hogy odaengedje Sarah-t a szekrényhez, aki levette magáról a fehér köpenyt.

– Évente csak pár hétről van szó, és szükségem van rá, hogy ne veszítsem el a gyakorlatom. Itt az intézetben nem kerülök kapcsolatba tényleges sebészeti esetekkel. – Sarah közben elővette a táskáját, megigazította a szoros lófarokba kötött, barna haját, és ellenőrizte, hogy nála van-e a belépőkártyája.

– Örülj neki. Nem félsz, hogy valami bajod esik? – Trish olyan aggodalommal nézett rá, mintha Sarah egyenesen a harctérre készült volna.

– Ez börtön, Trish, nem valami háborús övezet. Rend van, és fegyelem. – Időnként Sarah-ban is felmerült, hogy kereshetne más lehetőséget is arra, hogy gyakorolja a hivatását, de mindig meggyőzte magát, hogy semmi baja nem eshet. Végül is nem kerül közvetlenül kapcsolatba a rabokkal, kivéve azt az egyet, aki éppen ellátásra szorul. Akkor meg ott van vele az őr, mi baja eshetne? Az égvilágon semmi. Gyorsan körbepillantott, hogy mindent magához vett-e, amire szüksége lesz. Fejben végigfutott a listán, és gondosan kipipált minden tételt. Kocsikulcs, belépőkártya, orvosi táska, telefon. Végül úgy döntött, már nem jön vissza, és inkább magával viszi a papírokat is. Este ráér majd befejezni a jelentéseket, miközben a marhasültet próbálja megemészteni. Megragadta a halom tetején lévő mappákat, és a válltáskájába süllyesztette őket.

– Ne felejtsd el a holnap estét.

– Addig még úgyis találkozunk – mondta Sarah. – Holnap négykor lesz a nagy bejelentés. Aztán meglátjuk, hogyan tovább. De most tényleg rohannom kell. Reggel találkozunk. – Kisietett az előtérbe, majd mielőtt Olivia megszólalhatott volna, gyorsan elébe vágott a szóáradatnak. – A mobilomon elér, ha valami sürgős dolog adódna. Miután végeztem a börtönben, otthonról dolgozom.

*

Sarah végighajtott a városból kivezető úton, közben kicsit túllépte ugyan a megengedett sebességhatárt, de úgy gondolta, ilyen esetben elnézi magának ezt a kis botlást. Világéletében fontosnak tartotta a szabályokat, azért voltak, hogy az ember betartsa őket, bárki bármit is állít. Ha valaki hideg fejjel végiggondolta, előbb-utóbb rájött, hogy nagyon is van értelme ezeknek a korlátozásoknak. Nélkülük az egész társadalom valami züllött anarchiába süllyedt volna. Sarah erről meg volt győződve.

Ennek megfelelően mindig az eszére hallgatott, és nem engedte, hogy az érzelmei befolyásolják. A szabály, az szabály.

Egyetlen egyszer vétett a saját meggyőződése ellen, és azóta is szörnyű hibának vélte, amire még emlékezni sem szeretett. Érdekes módon, rövid időn belül másodszor jutott eszébe ez a szégyenletes, tíz évvel korábbi botlás. Gyorsan megrázta a fejét, és a vezetésre koncentrált.

Meadows kisváros, ezen a késő délutáni órán a forgalom egyenlő volt a nullával. A lakosság nagy része vagy a közeli városokban dolgozott, vagy a kutatóintézetben, ahol Sarah is. És persze, nagyjából húsz kilométerre Meadowstól, ott állt a börtön. Maryland Állami Szigorított Fegyház.

Ahogy Sarah lefordult a főútról, a kocsi áthatolhatatlannak tűnő porfelhőt hagyott maga után, ami hosszú percekig nem ülepedett le teljesen. A távolban már látta a börtön vastag falait, amiknek a tetejét, mint valami groteszk karácsonyi égősor, szögesdrót díszítette. Miközben közeledett, az épület egyre nagyobbá vált, és végül Sarah ki tudta venni a lesállásokban figyelő, fegyveres őröket. A kapu előtt kihelyezett ellenőrző ponton kellett áthaladnia. Lelassított, és lehúzta a Toyota Prius ablakát, majd megállt a faépületből kilépő őr előtt. A férfi megbillentette a sapkáját, és bár rengetegszer látta Sarah-t korábban, alaposan leellenőrizte a papírjait. Sarah ismerte a procedúrát, úgyhogy engedelmesen felnyitotta a csomagtartót, megvárta, amíg az őr belenéz, majd a hátsó ülést is szemügyre veszi, miközben egy másik egyenruhás körbeszimatoltatta a járművet egy németjuhász kutyával.

– Mehet – intett a férfi Sarah-nak, ő pedig elindult a kapu felé, és közben még hallotta, ahogy a férfi a rádióba beszél, hogy engedjék be.

Sarah nyelt egyet, amikor odaért a fenyegetőnek tűnő fémkapuhoz, ami lassan szétnyílt előtte. Akárhányszor is járt itt, és bármennyire bízott a rendszerben, egy pillanatra elfogta a félelem. Vajon mit érezhet az, akit hosszú évekre, vagy akár örökre bezárnak ezek mögé a falak mögé? Felfelé sandított, a fal tetejéről egy fegyveres férfi nézett vissza rá, és éberen figyelte, amint Sarah behajt a kocsival, majd leállítja a látogatók számára fenntartott parkolóban.

Sarah még a holmiját szedte össze, amikor odalépett hozzá valaki.

– Helló, doktor Blackwell – üdvözölte a férfi. Fiatal, alig több, mint huszonöt éves kölyök volt, Sarah látásból ismerte. Bent lakott a városban, nem messze a szülei házától.

– Helló, Gary – köszönt vissza Sarah, és kiszállt a kocsiból. – Tudja, milyen esetről van szó? – Kisimította a szoknyát a combján, és körbenézett. A drótkerítések mentén kutyás őrök sétáltak, minden rideg volt, és félelmet keltően zárt, de szabályok szerint működött, Sarah pedig tisztelte őket.

– Nem igazán. Kishal vagyok én ahhoz – mosolygott rá Gary. – Adja ide, majd én viszem. – Kivette Sarah kezéből az orvosi táskát, és elindult a kerítés felé, Sarah pedig követte, miközben azon gondolkozott, hogyan lehet valaki ezen a helyen ilyen vidám. A börtön nyomasztóan hatott, de csak akkor tört ki rajta ez az érzés, ha belépett a kapun, ami időközben visszazáródott, teljesen elvágva őt a külvilágtól.

A drótkerítés elektromos zárja berregni kezdett, Gary pedig kinyitotta előtte az ajtót. Végighaladtak egy rövid, betonozott úton, majd újabb nehéz ajtó és még egy ellenőrző pont következett, mielőtt bejutottak volna a belső udvarra.

Drótkerítés és szögesdrót mindenfelé, amerre Sarah nézett. A nap még viszonylag magasan állt az égen, elvakította, ahogy oldalra fordította a fejét. Csak amikor a szeme elé emelte a kezét, vette észre, hogy a rabok kint vannak az udvaron. A többségük szürke rabruhát viselt, csoportokba oszolva lézengtek az udvaron. Nagydarab, izmos férfiak, akik súlyzókat emelgettek, izzadt, kopasz fejükön megcsillant a napfény. Mások kosárlabdáztak a távolban, megint mások csak ültek a padokon, és Sarah még messziről is érezte a köztük vibráló feszültséget. Fehérek, feketék, félvérek, szúrós tekintetű, tetovált alakok, akikkel nem szeretett volna egy sötét sikátorban összefutni. Mindig elborzasztotta a látvány.

– Hé, szivi! Tudod, mióta nem voltam nővel? – kiáltott oda neki az egyik, a szavait félreérthetetlen mozdulatok kísérték, mire a többiek, akik eddig inkább az ellenségeinek tűntek, vadul felnevettek. A férfi odaugrott a drótkerítéshez, az ujjaival belekapaszkodott, az izmok megfeszültek a karján. – Gyere el velem egy körre, nem bánod meg. – Megragadta a nadrágját a két lába között, és döfött vele egyet Sarah felé. Éhes, lenéző tekintetek követték, és Sarah úgy érezte magát, mint egy darab hús. Elfordította a fejét. Gyűlölte, ha megbámulják a férfiak, az ilyen megnyilvánulásoktól pedig egyenesen a hányinger kerülgette.

– Ne is törődjön velük – biztatta Gary, miközben végigsiettek a főépület felé vezető úton. – A többségnek csak a szája nagy.

– Semmi gond – válaszolt Sarah, és megpróbálta kirekeszteni a fejéből a gúnyos hangokat és gusztustalan ajánlatokat. Nem, ma még ez sem fogja elrontani az örömét, döntötte el, de alig várta, hogy végre beérjen az épületbe.

Gary egészen a bejáratig kísérte, ahol Sarah leadta a táskáját, amit egy őr tüzetesen átvizsgált, majd áthaladt a fémdetektoron, ami kivételesen megszólalt.

– Sajnálom, doki – lépett ki az őr a hátsó részről, kezében egy kézi detektorral. – Ismeri a szabályzatot.

Sarah oldalra emelte a kezét, és hagyta, hogy a férfi körbehordozza a teste körül a készüléket, ami végül a cipősarkánál kezdett sípolni. – Rendben, bemehet – közölte az őr, és visszaadta neki a táskát.

– Innentől átveszem én – szólalt meg egy mély férfihang, és Isaac Halesworth, a börtön igazgatója jelent meg. Sarah jól ismerte, minden egyes alkalommal személyesen jött elé. Halesworth hatvan körül járhatott, a haja már ritkult, bajuszt viselt, és Sarah-t mindig megnyugtatta a szúrós tekintete, mert olyan érzést keltett benne, hogy a férfi minden szempontból ura a helyzetnek. – Jöjjön, induljunk. – Sarah felé nyújtotta a kezét, aztán a befelé vezető folyosó felé terelte, bár Sarah tökéletesen ismerte az utat az első emeleten berendezett orvosi szoba felé.

– Mi történt? – kérdezte Sarah, miközben haladtak előre. Megszólalt a berregő hang, a rács elhúzódott előlük, és folytatták az útjukat a lépcsők felé.

– Elharapózott egy vita két rab között – mondta Halesworth teljes nyugalommal, és mindkét hüvelykujját a mellényzsebébe akasztotta. – Szúrt seb, de nem tűnik mélynek.

– Szúrt seb?

– Találékonyak a fiúk. Ha tudná, miből nem képesek fegyvert eszkábálni. – Újabb rács nyílt ki előttük, Sarah pedig belépett az orvosi felé vezető folyosóra. Itt kicsit változott az összkép, a padlót linóleum fedte, oldalt ajtók nyíltak. Igazi ajtók, nem rácsok. Ennek ellenére őr állt a folyosón, és Sarah csak ekkor vette észre, hogy miért. Kicsit arrébb egy rabruhát viselő férfi mosta a padlót lomha mozdulatokkal. Bemártotta a rongyot a vízbe, kicsavarta, aztán egy cuppanó hang kíséretében újra a padlóra ejtette. Felnézett, és Sarah tekintete pont találkozott a férfi vizenyős kék szemével, amiben valami furcsa fény csillogott. Zavaró, mélyre hatoló pillantás, és Sarah-t kirázta tőle a hideg. A férfi kezében megállt a felmosófa, és mereven Sarah-t bámulta, aki biztos volt benne, hogy már többször látta őt korábban. Ha más nem, ez a tekintet beleégett az agyába, és úgy érezte, a férfi levetkőzteti a pillantásával.

– Gyerünk, Simmons, csináld tovább! – kiáltott oda a férfinak az őr, mire a rab újra mozgatni kezdte a felmosót, de a szemét Sarah-n tartotta.

Sarah elfordult, és megpróbált szabadulni az érzéstől, amit a férfi keltett benne. A korábbi öröme teljesen a háttérbe szorult, és csak a nyomasztó bezártság maradt. Minél előbb szabadulni akart, és ilyenkor ezerszer megbánta, hogy nem hallgatott Trishre, aki a kezdetek óta győzködte, hogy ne vállalja el a börtönorvos helyettesítését, de Sarah mindig lerázta magáról a barátnője kételyeit. Itt az őr mellette, mi történhet? Csak pillanatnyi, múló aggodalom. Bárki ezt érezné, ha egy elítélt bűnöző bámulna rá ilyen kiismerhetetlen tekintettel.

Amint beléptek az orvosi szobába, és az ajtó bezáródott, a kellemetlen érzés csillapodott, és Sarah egyből elemében érezte magát a fehér helyiségben a műszerek között. A pillantása a belső helyiségben fekvő férfin állapodott meg, aki vértől átázott kötést szorított az oldalához. Egyelőre egy dróthálóval megerősített üvegajtó választotta el őket.

– Igazán sajnálom, hogy már másodszor kellett zavarnunk a héten, de úgy gondoltam, jobb, ha ránéz, bár szerintem nem vészes a dolog – folytatta Halesworth, és megvárta, amíg Sarah lepakolja a válltáskáját. – Nem tudtunk belőle kihúzni semmit, hátha magának elmeséli, mi történt.

– Gondolja? – Sarah még mindig a férfit nézte, aki meztelen felsőtesttel feküdt a vizsgálóasztalon. Aaz arcát egyelőre nem látta. – Előbb essünk túl a vizsgálaton. Ha végeztem, megkeresem.

– Rendben. Talán jobb is, ha egyedül megy be. Ne féljen, az őr ott marad magával.

– Nem lesz semmi gond. – Sarah felvette az orvosi táskát, majd kinyitotta az ajtót, és bement a vizsgálóba. A rab felemelte a fejét, és olyan igazi, szemtelen vigyor jelent meg az arcán, ahogy meglátta Sarah-t. Az őr közelebb lépett.

Sarah letette a táskát, majd gondosan kezet mosott, mielőtt bármihez hozzáfogott volna, és végül gumikesztyűt húzott mindkét kezére. Amikor megfordult, észrevette, hogy a rab egyik karja a vizsgálóasztalhoz van bilincselve, a másikkal pedig a kötést szorítja. A helyiség nem volt nagy, összesen néhány fehér szekrény állt a fal mellett, a vizsgálóasztal a közepén, a napfény besütött a két, súlyos rácsokkal ellátott ablakon.

– Üdvözlöm – szólalt meg Sarah ugyanúgy, mintha egy szokványos pácienshez beszélt volna.

– Hol az öreg muki? – vigyorgott tovább a rab, és Sarah érezte, hogy a pillantása végigfut a testén. Megpróbálta kirekeszteni a fejéből a szavakat, amiket az udvaron hallott.

– Ha Dr. Johnsonra gondol, ő most nem elérhető. Én helyettesítem, ha megfelel. – Sarah kicsit közelebb ment. – Megengedi, hogy megnézzem a sérülését?

– Hát persze, kisanyám. Te bármit megnézhetsz rajtam. – A fickó kidugta a nyelvét, és mozgatni kezdte a levegőben.

– Fogd be, Puce! – kiáltott rá az őr, de a rab nem is törődött vele. Sarah megtorpant egy pillanatra, és azon gondolkozott, hogy valóban megér-e neki ennyit az, hogy lásson néhány valódi esetet, de aztán odament, és miután a férfi levette a kezét a kötésről, Sarah felemelte a gézt. Közelebb húzta a lámpát, és rávilágított a sebre.

A szúrás elég csúnyán festett, de Halesworth megítélése helyesnek bizonyult. Valóban nem tűnt mélynek, vagy veszélyesnek.

– Össze kell varrnom a sebet, úgyhogy beadok magának egy helyi érzéstelenítést. – Sarah ujja finoman megérintette a férfi bőrét, ahogy megvizsgálta a vágást. – Elmondaná, hogyan történt?

– Megvágtam magam borotválkozás közben – válaszolta a fickó gúnyosan. – Legközelebb segíthetnél, nehogy újra megtörténjen.

– Ahogy gondolja. Ha nem tudom, mivel szúrták meg, kap egy tetanuszt is. – Sarah elfordult, és visszament az orvosi szekrényhez. Előhúzott egy apró kulcsot, kinyitotta az ajtaját, és kivette belőle, amire szüksége lesz. Kötszerek, fecskendő, tűk, egy ampulla érzéstelenítő, fonál a varráshoz. Az egészet szépen elrendezte egy görgethető állványon, majd odatolta a vizsgálóasztal mellé. – Most kitisztítom a sebet.

– Csináld, bébi.

– Tisztelettel bánj a doktornővel, különben teszek róla, hogy eltölts némi időt a magánzárkában – figyelmeztette az őr, de Sarah nem hitte, hogy a szavai bármilyen hatást váltottak volna ki a férfiból. Vett egy nagy levegőt, és elkezdte körbetörölni a sebet, amiből még mindig szivárgott a vér. Miután végzett, letörte az ampulla tetejét, és felszívta a folyadékot a fecskendőbe. Épp a levegőt igyekezett belőle kipumpálni, amikor érezte, hogy valami megérinti a combját a szoknyája aljánál. A fecskendő megcsúszott a kezében, az érzéstelenítő kispriccelt a tű végén.

– Játsszunk egy kicsit, bébi – vigyorgott a férfi Sarah-ra, de aztán elhallgatott, amikor az őr odaugrott, lenyomta az ágyra, majd a másik kezét is szorosan az ágyhoz bilincselte.

– Nyertél magadnak két nap magánzárkát, Puce – sziszegte az őr. – Bocs, doki, többet nem fordul elő.

Sarah megpróbált nem foglalkozni vele, hogy a fickó megérintette a combját, bár végigfutott rajta a hideg tőle. Minden idegszálával a tű hegyére koncentrált, aztán beleszúrta a férfi bőrébe az injekciót.

Amíg arra várt, hogy hasson, és hogy elvonja a saját figyelmét, a másnapi előadásán gondolkozott. A bejelentésnél mindenki összegyűlik, aki fontos, neki pedig röviden össze kell foglalnia a biomaszk-projekt lényegét. Sarah bármikor, bármilyen helyzetben órákat tudott volna beszélni róla, ennek ellenére minden szót átgondolt, minden mondatot megtervezett. Tökéletesnek kell lennie. Vajon mi lehet az, amit még tisztázniuk kell? Miről beszélt Jim Cohen? Azóta sem tudott szabadulni a gondolattól. Végigvett magában minden lehetséges ötletet, de képtelen volt rájönni, mi lehet az az egy kérdés. Nagyon remélte, hogy nem okoz majd nehézséget.

– Ezt most érzi? – kérdezte Sarah kicsivel később, és a tű hegyével megérintette a rab bőrét, majd amikor a férfi nemet intett, a kezébe fogta a fonalat, és precíz, megfontolt mozdulatokkal varrni kezdett. Egyenletes, tökéletes öltésekkel dolgozott, úgy gondolta, meg sem fog különösebben látszani a helyük. Végül kötést helyezett a sebre, és a páciens megkapta a kötelező tetanuszoltást is. – Kész is vagyunk – jelentette ki Sarah, miközben futólag ránézett az órájára, és megállapította, hogy még időben odaér a szüleihez. Nem szeretett késni.

– Jó voltál, bébi. Legközelebb mélyebben is megismerkedünk. Akkor majd én döflek meg téged – vigyorgott a férfi, és Sarah igyekezett nem foglalkozni vele. Távolobb ment, és megvárta, amíg az őr összebilincseli a rab kezét, aztán elvezeti. A fickó visszanézett a külső helyiségből, és még egyszer gusztustalanul belenyalt a levegőbe. Sarah megborzongott.

A belső telefonon feltárcsázta az igazgató irodáját. Úgy gondolta, mivel semmit sem tudott meg, felesleges lenne vesztegetnie az időt azzal, hogy személyesen keresi fel Haleswortht. Néhány szóban beszámolt a történtekről, de kihagyta belőle azt a részt, hogy a férfi inzultálni kezdte. Valószínűleg úgyis kiderül, ha az igazgató rákérdez, miért került ez a Puce nevezetű fickó magánzárkába, de Sarah nem akart róla beszélni. Minél gyorsabban el akarta felejteni.

Az őr nemsokára visszatért, és kikísérte Sarah-t az épületből. A rácsok fémesen, keményen nyíltak, majd csukódtak a hátuk mögött, Sarah minden egyes alkalommal összerezzent. Olyan, mint egy másik világ, gondolta magában, és őszintén remélte, hogy sosem lesz lehetősége ennél behatóbban megismerni a börtönéletet.

– Minden jól ment? – kérdezte Gary, miután odakint megint átvette Sarah kíséretét. A fiú automatikusan kivette a kezéből a táskát, és fütyörészve haladt mellette.

– Hát persze. – Sarah beszívta a levegőt, és a bezártság érzete múlni kezdett. Megint a szabad ég alatt volt, a lenyugvó nap sugarai meleg fénybe burkolták a környéket, az árnyékok hosszan megnyúltak. A rabok már elhagyták az udvart, csend és valószínűtlen békesség honolt a börtönudvaron, csak a kutyák ugatása és a rácsok csapódása szakította meg időnként. – Köszönöm – vette el a táskát Garytől, amikor odaértek a Priushoz, majd Sarah bepakolt a hátsó ülésre.

– Mondanám, hogy viszlát legközelebb, de gondolom, annak örülne, ha nem kellene jönnie. – Gary szokás szerint vidáman figyelte, ahogy Sarah beszáll az autóba, aztán lehúzza az ablakot.

– Ez nem rajtunk múlik, igaz? – Sarah viszonozta a gesztust, aztán intett Gary felé, és kitolatott a parkolóból. Az őr kezében recsegett a rádió, amikor a kocsi elhaladt mellette, Sarah magán érezte a fürkésző, óvatos tekinteteket. Átesett a kifelé talán még szigorúbb ellenőrzésen, pedig Sarah egy percre sem maradt egyedül egész idő alatt. Amikor végül a fémkapu kinyílt előtte, és  városba vezető út feltárult előtte, Sarah egészen megkönnyebbült. Mindössze egy családi vacsora és némi éjszakai munka várt rá. Kellemes zárása a napnak.