Cata Morgana: A félelem szaga – 2.

Előző részlet

IV. fejezet

Az elfogás

Közel félórás rohanás után Nózi egy családi ház kapujánál cövekelt le. Vakkantással jelezte, hogy beljebb akar menni, de nagy csalódására a gazdája csendre intette és odébb húzta. Semmit sem értett. Miért nem mennek be a kapun? Hiszen odabent van, akit keresnek! Még egyszer a gazdájára pillantott, hátha rosszul értelmezte a jelet, majd értetlenkedve követte őt, amint elindult felfelé az utcán. Mintha csak kutyát sétáltatna, az őrnagy fel-alá járkált, szemmel tartva közben a házat. Még jó, hogy civil ruhában érkezett a helyszínre. Így senkinek sem tűnt fel, hogy valójában zsaru. Amikor biztonságos távolságra volt a háztól, az őrnagy rádión hívta a kollégáit.

– Itt gyémánt egyes. Sürgősen erősítést kérek a Kerék Dűlő 13-hoz! Szimat 2 beazonosította a keresett személyt. Ismétlem, erősítést kérek!  – hangzott a felhívás, ám úgy tűnt, hogy nem lesz ideje megvárni a kollégákat. A kapu ugyanis, amelyet Nózi jelzett, kinyílt, és egy fiatal férfi lépett ki rajta. Fürkésző, ideges tekintete, kócos haja és zilált ruházata több mint gyanússág tette. Az őrnagy tudta, hogy azonnal cselekedni kell, különben a férfi eltűnik. Bátor lépésre szánta el magát.

– Ne haragudjon, fiatalember! – lépett oda a férfihoz. – Kérem, segítsen nekünk! Az állatorvosi rendelőt keressük. Úgy tudom, ebben az utcában van, a 96-os szám alatt.

Nózi azonnal megismerte a férfin a SZAG-ot. Tudta, hogy ő az, akit keresnek, csak azt nem értette, hogy gazdája miért nem viszi be őt azonnal a főkapitányságra, ahol a kihallgatásokat szokta csinálni.

– Nem tudok semmilyen rendelőt – mondta a férfi idegesen, majd azon mód sarkon fordult, hogy induljon, amikor Nózi gazdája megint megszólította.

– Sajnálom, hogy rabolom az idejét uram – folytatta az őrnagy, miközben átvillant az agyán a helyzet abszurditása. Stílusos megszólítás ez egy rendőrtől a rabló felé -, de nem látok önön kívül mást ebben az utcában. Kérem, legalább azt mondja meg, hogy ez az utca eleje vagy a vége? Nem látok számozást – fogta könyörgőre Nózi gazdája, majd Nózira mutatott. – Nézze, nagy bajban vagyunk. Ez a kiskutya a lányom szeme fénye, és már egy hete lázas. Nézze csak, alig áll a lábán. Mindenképpen orvos kell neki, mégpedig sürgősen! – magyarázta, mire a férfi is Nózira nézett, aki erre az alkalomra hirtelen felöltötte a legszánnivalóbb pofiját. Ha gazdája szerint ő beteg, akkor annak is kell látszani. Igaz, hogy többnyire otthon, a gazdái előtt szokta gyakorolni a színészmesterséget (leginkább a bűnbánat, a félelemtől reszketés, és az éhség előadásában volt meglehetősen jártas), ám úgy tűnt, hogy erre a képességre most is szükség van. Ezért aztán fülét és a farkát lelógatta, hátát begörbítette, és fájdalmas szemekkel nézett fel a férfira. Még egy kis krahácsolásra is tellett. 

– Ez az utca eleje – hadarta a férfi, miközben egy cigarettára gyújtott –, de még egyszer mondom, hogy szerintem rossz helyen jár. Nincs itt semmiféle állatorvos. És ha most megbocsájt,….. – próbált elköszönni a férfi, de az őrnagy közbevágott.

– Köszönöm, akkor már megtalálom. Tudja, ez egy kis rendelő, amolyan családi vállalkozás, ezért nem látta még őket. De mit is fecsegek, látom, hogy siet. Még annyit megtenne, hogy ad nekem tüzet? Sajnos kifogyott az öngyújtóm, és gyufa nincs nálam – mondta az őrnagy, mire a férfi feszült fintorokat vágva elkezdett turkálni a zsebében. Néhány pillanat múlva elő is került egy öngyújtó. Az őrnagy elvette azt, majd heves kotorászásba kezdett. Először a kabátja zsebeit fordította ki, hogy cigit találjon benne, majd ezt követte a nadrágzseb és az övre rögzített kistáska átkutatása. A férfi közben idegesen topogott.

– Hát úgy tűnik, hogy cigaretta sincs nálam – bökte ki végül az őrnagy bűnbánó arcot vágva, mire a férfi megelégelte a helyzetet, és egy szál cigit a kezébe nyomva megfordult, majd gyors léptekkel elindult az utca vége felé. 

– Köszönöm! – kiáltotta felé a rendőr vidáman, de követni nem merte, nehogy a férfi gyanút fogjon. Szerencséjére épp ekkor kanyarodott az utcába a várva várt rendőrautó, benne két rendőrkollégával. A férfi a rendőrautó láttán – meg sem várva, hogy azok megszólítsák – azonnal menekülőre fogta. Nózi és gazdája mellett a rendőrautó csikorogva megállt egy pillanatra, majd miután bepattantak, üldözőbe vették a férfit, aki rendkívüli ügyességgel próbálta lerázni őket. Az utcából kiérve azonnal beszaladt a parkba, amelynek bejáratánál hatalmas, betonból készült gömbök akadályozták meg, hogy autóval hajtsanak a területre. A rendőrök megálltak a park szélénél, az őrnagy pedig feltépte az ajtót, és Nózival a férfi után rohant. A rendőrautó sofőrje azonnal a rádió adóvevőjéhez nyúlt.

– Itt járőr négyes. A helyzetem Kerék Dűlő és Akác utca sarka. A célszemély elfogása eredménytelen volt. Beszaladt a Parkerdőbe. Erősítést kérek, illetve javaslom a Parkerdő körbezárását. Ismétlem, a Parkerdőben van a célszemély, egy kolléga gyalogosan vette üldözőbe – hangzott a jelentés.        

Nózi olyan gyorsan futott a parkban a férfi után, hogy még gazdája is szem elől tévesztette egy időre, ez azonban Nózit egy cseppet sem zavarta. Csak szaladt és szaladt, hogy utolérje. A gondolat, hogy egy erős fiatal férfit nem tud egyedül harcképtelenné tenni egy csöppnyi kis terrier, fel sem merült benne. Semmi másra nem tudott most koncentrálni, csak arra, hogy el ne veszítse a SZAG-ot. Szerencséje volt, a férfi továbbra is úgy ontotta magából a félelem szagát, hogy azon talán még egy képzetlen kutya is eltalált volna. Már jócskán a parkot szegélyező erdő sűrűjében járt Nózi, amikor a szagok hirtelen megszűntek. Úgy tűnt, hogy a férfi sem előre, sem hátra, sem jobbra, sem balra nem folytatta az útját. Hova tűnhetett? Nózi egy pillanatra elbizonytalanodott, majd felvette az orrát a talajról, és a fejét magasan feltartva beleszippantott a levegőbe. Sokféle illat keveredett ezen az őszi délelőttön, de egyik sem nyomhatta el azt, amit Nózi olyan elszántan követett. Ahogy a szél halványan megbillegtette a faleveleket, Nózi már pontosan tudta, hol kell keresni.  Két mellső lábát az egyik fa törzsére tette, és újra tüzetesen megvizsgálta a fa lombjából aláhulló szagmolekulákat. Nincs több kétség, a férfi a fa ágai között lapul. A sűrű falevelek miatt ugyan nem láthatta, de a szimatában bízva Nózi lecövekelt a fa alá, és éles, visító hangon ugatni kezdett.

– Takarodj innen, te bolhafészek! Még hogy lázas vagy, mi? Te meg a gazdád azt hiszitek, hogy túljárhattok az eszemen, igaz? Most pedig fogd be a szád, és tágulj innét, amíg szépen mondom! – kiabálta a férfi a fa tetejéről, majd se szó, se beszéd, egy hatalmas faágat hajított le a fáról, egyenesen Nózi felé. Szerencsére elvétette a célzást, a hegyes fadarab pontosan Nózi mellett csapódott a földbe. Az őrnagy a nagy sivalkodást követve hamar rájuk talált.

– Mit találtál Nózikám? – szólította meg őt a gazdája, majd pisztollyal a kezében lassan megközelítette azt a fát, amely alatt Nózi rendületlenül ugrált és csaholt. A kutyát egy intésével elcsendesítette, aki ezután beérte azzal, hogy – miután néhányszor villámgyorsan megpördült a tengelye körül – izgatottan tovább szökdécselt, mintha csak fel szeretne ugrani a fára.

–  Rendőrség! Azonnal másszon le a fáról! – kiabálta Huszár őrnagy.

– Mert, mi történik, ha nem? – pimaszkodott a férfi. – Rám uszítja a félelmetes kutyáját? Látom, nagyon rosszul mehet a rendőrségnek, ha már egy normális kutyára sem telik.

– Útban van már az elfogó kutya is, ne aggódjon. Már értesítettem a kollégáimat is, úgyhogy néhány perc és ideérnek. Ezért is jobban tenné, ha addig lemászna a fáról. Így megkímélhetné magát egy két nehéz pillanattól.  

– Nem megyek le. Piszkos zsaruk! Mi a bűnöm, hogy ennyien üldöznek? – kiabálta feldúltan a férfi a lombok közül.

– A rendőrségen lehetőséget kap, hogy tisztázza magát. Újra felszólítom, hogy másszon le a fáról! – kiáltotta a lombok közé az őrnagy, mikor észrevette, hogy a kollégái megérkeztek. Egyikük egy hatalmas testű, félelmetes kinézetű rottweiler kutyát vezetett pórázon.

Mikor Nózi megismerte a kutyában Nérót, a nagy tiszteletnek örvendő elfogó kutyát, nagyot vakkantott. Most már minden rendben lesz – gondolta –, megjött a felmentő sereg.  Néró már három éve szolgált a rendőrségen, és rendszerint akkor vetették be, ha valamilyen veszélyes bűnöző akadt a rendőrök horgára. Néró előtt nem volt akadály, erejéről már most legendák keringtek a szolgálati kutyák között. Állítólag volt olyan eset, amikor a rendőrök nem tudtak kinyitni egy régi, fából készült ajtót, amit Néró pillanatok alatt a puszta fejével tört be. Igaz, vagy nem, ki tudja, ám az biztos, hogy erejével és alázatosságával kivívta a kollégát elismerését. Nózi azért is kedvelte, mert Néróra nem volt jellemző a fennhéjazás, vagy a másik kutya gőgös lenézése. Pedig a mostani helyzet is adná magát egy kis piszkálódásra, hiszen ha az őrnagy egy ilyen nagy testű és erős kutyával lett volna, akkor biztosan nem tudott volna kereket oldani az elkövető immár másodszorra.   

Közben a hatalmas fa lombjában megjelent az üldözött férfi is, amint ágról ágra kapaszkodva lefelé mászott. Amikor aztán végre földet ért, a rendőrök azonnal kiadták az utasítást.

– Forduljon meg, lábakat szét, a kezeit tegye a fára! – kiáltotta az egyik rendőr, majd mielőtt a ruházatát átvizsgálta volna, Néróhoz fordult.

– Néró, őrizd! – hangzott a vezényszó, mire Néró a férfival szemben, tőle három méterre leült, és halk morgás kíséretében folyamatosan nézte. Szinte szuggerálta őt.  A férfi visszanézett rá, és némán tűrte, hogy a rendőr tetőtől talpig végigtapogassa. Mást nem is tehetett. A ruhája alól sorra kerültek elő a veszélyes tárgyak. A gázspray, a vipera és a zsebkés végül a rendőrök kezébe került.

Míg tartott az átvizsgálás, Néró egyetlen pillanatra sem vette le a tekintetét a férfiról. Ezt a részét élvezte a legjobban a munkának. Ilyenkor érezte igazán, hogy milyen fontos, és hogy milyen nagy szolgálatot tesz a gazdájának. Végre kattant a bilincs az üldözött kezén.

– Előállítom a rendőri intézkedés akadályoztatása miatt. Azt pedig, hogy mi oka volt arra, hogy a rendőri intézkedés elől megszökjön, ki fogjuk deríteni – jelentette ki Huszár őrnagy, mire a megbilincselt férfi szája nagyon furcsa, gúnyos vigyorba szaladt.

– Megbánja maga még ezt. De akkor már késő lesz – fenyegetőzött. – Maga nem tudja, hogy én ki vagyok.

– Mindjárt megtudjuk, ne aggódjon – felelte nyugodtan az őrnagy. – Hiszen már nálunk vannak a személyi okmányai.

– Induljon a tisztás felé! – hangzott az új utasítás az erősítésként érkező másik rendőr szájából. A férfi lehajtott fejjel lassan a mutatott irányba indult.

Nérónak már vezényszó sem kellett, azonnal beállt a férfi mögé, hogy kísérje. Ilyenkor titkon egy kicsit mindig abban reménykedett, hogy az őrzött személy szökni akar. Jó néhányszor volt már ilyenben része, és be kellett, hogy vallja önmagának, hogy a kergetőzés az igazán jó móka. Természetesen a fogócska mindig Néró győzelmével zárult. Sohasem értette, hogyan is gondolhatják komolyan az emberek, hogy el tudnak szaladni egy jól kiképzett rendőrkutya elől. Most is minden idegszálával a lépéseit figyelte, felkészülve arra, hogy a férfi elszalad. Néha azért fel-felnézett gazdájára, hogy megbizonyosodjon arról, hogy mindent jól csinál, vagy csak azért, hogy bezsebeljen egy jól megérdemelt dicséretet. Összeszokott páros ők ketten. Több mint három éve dolgoznak együtt, így Néró gazdája arcának egyetlen rezzenéséből is tudja már, hogy mi fog következni. Amikor kiértek a parkból, Néró szomorúan vette tudomásul, hogy munkája véget ért. Ott ugyanis a férfit egy rendőrautóba ültették, és a rendőr- főkapitányságra szállították.

V. fejezet

Az eligazítás

Ahogy az őrnagy beért a főkapitányságra, azonnal összehívta a nyomozócsoport tagjait. Felderítők, vizsgálók, elemzők és bűnügyi technikusok gyülekeztek az irodájában, amely úgy volt berendezve, hogy könnyedén meg lehessen benne tartani a kisebb vezetői eligazításokat is. Az őrnagy íróasztala középen volt, amelyre merőlegesen egy hosszabb asztalt helyeztek, körülötte nyolc székkel. Az íróasztal mögött, az ablak alá egy kis kanapé került, ahol Nózi meg tudott pihenni a kimerítő szolgálatok szünetében. Most is felugrott oda, háromszor megpördült a tengelye körül, majd összegömbölyödve lefeküdt. Nagyot szusszant a jól végzett munka boldog befejezéseképpen, és csukott szemmel hallgatta, ahogy a gazdája beszél.

– Nos, ez a gyémántrablás miatt felállított nyomozócsoport első eligazítása – vágott a közepébe Huszár őrnagy, miután a csoport összes tagja megérkezett. Már este nyolc óra is elmúlt, mégsem látszott senkin a fáradság. Éppen ellenkezőleg. A kollégák alig várták, hogy végre elmondhassák, mit végeztek, mire jutottak. Látható volt, hogy mindenki nagyon komolyan veszi a dolgot, hiszen kiemelt élet elleni és vagyon elleni bűncselekményről volt szó, amelyet már most rendkívüli sajtóérdeklődés kísért. Mindenki tisztában volt vele, hogy nagyon hamar eredményt kell felmutatni. – Akkor összegezzük, hogy mi történt, és hogy eddig mit tudunk – folytatta az őrnagy. – Annyit tudunk, hogy ma délután négy órakor egy ismeretlen motoros a nyitott üvegajtón át egyenesen a gyémántkiállítás kiállító termébe jutott, ahol motorjával összetörte a Hope gyémánt tárolására szolgáló üvegvitrint, majd a gyémántot felkapva elmenekült. Kérem a rablás helyszínén dolgozó kollégát, hogy számoljon be az ottani helyszíni szemle eredményéről – fordult az őrnagy a mellette ülő kollégájához. – Lenes főhadnagy úr, tiéd a szó.

– Őrnagy úr jelentem, a motor betörése után a helyszínen összesen hat sérült maradt, kettő állapota súlyos, de nem életveszélyes, négy fő pedig csonttöréseket, illetve agyrázkódást szenvedett. A kiérkező mentőalakulatok mindenkit elláttak, illetve kórházba szállítottak. A szemtanúk közül összesen öt ember hallgattunk meg, akik egybehangzóan elmondták, hogy négy órakor egy motor jelent meg a kiállító teremben, és egyenesen a középen álló üvegvitrinnek csapódott. Kicsit meg is csúszott, de aztán visszanyerte az egyensúlyát a motoros, aki ezek után a törött vitrinből felmarkolta a gyémántot, majd elszelelt. Személyleírást senki sem tudott adni, csak annyit, hogy valószínűleg egy fiatal férfi lehetett az elkövető, aki egyébként fekete bőr motorosruhát és fekete, lesötétített üvegű bukósisakot viselt. Egyik szemtanú úgy látta, mintha egy nagy kócos szakáll lógott volna ki a bukósisak alól, de ezt más szemtanúk nem erősítették meg. A kiállítást szervező intézet igazgatója, aki szintén Budapesten van a kiállítás alatt, sokkos állapotba került, és egyelőre nem kihallgatható. Pszichés állapota miatt őt is kórházban kezelik, és egyelőre nyugtatókat kap. Az ő meghallgatását a holnapi napon hajtom végre. Jelentem befejeztem.

Az őrnagy kommentár nélkül, egyetlen bólintással vette tudomásul az elmondottakat, majd egy fiatal rendőrlányhoz fordult.

– Hadnagy? Mi újság nemzetközi kapcsolatok terén?

– Jelentem felvettem a kapcsolatot az washingtoni rendőrséggel, amellyel eddig is összeköttetésben voltunk a kiállítás ügyében. Beszámoltam a történtekről, és az addig összegyűjtött adatokról. Kérték, hogy mindezt írásban is küldjük meg hivatalos úton – mondta a szőke lány, majd egy papírost tett az őrnagy asztalára. – Itt van az átirat, őrnagy úr ellenjegyzését követően mehet is aláírásra a főkapitány úrnak. Minél előbb el kellene küldeni, mert a washingtoni kollégák megígérték, hogy a hivatalos értesítést követően azonnal ideutazik egy háromfős egység, hogy segítse a nyomozást. Azt is kérték, hogy kizárólag a titkosított csatornát használjuk kapcsolattartásra. Később visszahívtak, és elmondták, hogy tájékoztatták a gyémánt mostani tulajdonosait, Mr. Harry Winston fiát és lányát, akik apjuk három évvel ezelőtti halála után megörökölték a gyémántot. A tulajdonosok szintén Budapestre érkeznek az első géppel.

– Rendben, köszönöm. Bűnügyi technikusok? – fordult most két kolléga felé az őrnagy.

– Jelentem én a kiállító teremben, a zászlós úr pedig – mutatott mellette ülő kollégájára – a motornál volt felelős a nyomkutatásért. A kiállító teremben sikerült csúszásnyomokat valamint egy gumitalpú motoros csizma lábnyomot rögzítenünk. Később megállapítottam, hogy a csúszásnyom megfelel a motor kerekének bordázatával.

– Vagyis kiderült, amit eddig is tudtunk, hogy azzal a motorral követték el a rablást, amit megtaláltunk az út szélén – húzta el a száját alig láthatóan az őrnagy.

– Jelentem igen – vette át a szót a másik bűnügyi technikus –, én pedig a motoros helyszínen néhány ujjnyom töredéket tudtam rögzíteni a kormányról. Sajnos itt lábnyomot nem sikerült rögzíteni – fejezte be a nem túl hosszú listát a zászlós.

– Szemtanúkat továbbra sem sikerült találni a motor helyszínén?

– Sajnos nem, de közzétettünk egy felhívást, amelyben a szemtanúk jelentkezését várjuk.

– Rendben. Akkor haladjunk tovább. Elemzők?

– Jelentem egyelőre mi csak várjuk az adatokat, amit értékelni lehet. Egyelőre nincs mit elemezni, de amint kapunk telefonszámokat, felvesszük a kapcsolatot a szolgáltatókkal, és kiértékeljük a híváslistát és a cellainformációkat.

– Igen, mindjárt rá is térünk ezekre. Lesznek telefonszámok, ne aggódjatok. Egyelőre menjünk tovább. Nyomozók? Sági őrnagy úr? – fordult most rendfokozatban egyenrangú, kissé bozontos kinézetű, körszakállas kollégájához az őrnagy.

– Hát szerintem nekem vannak a legjobb híreim – közölte. Elégedettségét a saját munkájával és önmagával kapcsolatban el sem tudta volna rejteni. 

– Nos, hallgatjuk – csillant fel Huszár őrnagy szeme.

– Egy órával ezelőtt előállítottam a motor tulajdonosát, aki véleményem szerint a rablás elkövetője – válaszolta sejtelmesen.

– Hogyan? Mi történt? – húzta fel a szemöldökét Huszár őrnagy. Meglepettsége az arcára volt írva, hiszen tudomása szerint az a férfi, aki a motort vezette, Nózinak hála, már rács mögött várja a kihallgatását. Ezek után érdeklődve várta kollégája válaszát.

– Rendszám ugyan nem volt a motoron, de motorszám alapján beazonosítottuk a tulajdonost, akit az otthonában felkerestünk, és előállítottuk – fordult Sági őrnagy büszkén a mellette ülő társa felé.  – Már túl is vagyunk az első kihallgatáson.  

– És mit mondott el a tulajdonos? – kérdezte Huszár őrnagy egy kissé megütközve, de őszinte kíváncsisággal.

– Természetesen tagadja, hogy ő rabolt volna. Állítása szerint a motort három nappal ezelőtt ellopták tőle.

– És bejelentette?

– Hát éppen ez az érdekes, és felettébb gyanús. Semmiféle bejelentés nem érkezett a rendőrségre a motor eltulajdonításával kapcsolatban.

– De hát miért nem?

– Állítása szerint nem bízik a rendőrségben, és a motoros haverjaival elhatározták, hogy a saját kezükbe veszik a nyomozást – nevetett gúnyosan Sági nyomozó. – Egyébként az is az előállítás mellett szólt, hogy a férfi lábán van egy viszonylag friss sérülés, amire szintén elég homályos választ tudott csak adni. Meg fogjuk szakértőztetni a sérülését, hogy megtudjuk, milyen úton szerezte. Egyébként a rendőrség előtt nem ismeretlen a férfi, korábban volt már ellene eljárás betörés és önbíráskodás miatt. Önbíráskodás – ismételte meg ezt a szót Sági, miközben egy ceruzával az asztalon kopogott. – Jellemző. Ezek szerint tényleg azt képzeli magáról, hogy ő az egyszemélyes rendőrség – mondta cinikusan. – Mindent maga akar megoldani. De majd mi megszorongatjuk most. A holnapi napon folytatom a kihallgatását, és kimegyünk megcsinálni a házkutatást is. Egyelőre leplombáltuk a lakását. Egyébként a korábbi ügye miatt már ujjnyomatot sem kellett tőle venni, az megvan a nyilvántartásban. A BSZKI-s[1] kollégák segítségével már meg is csináltuk az elemzést. Összevetettük a motoron talált ujjnyom töredékeket a fószerével, és teljes egyezést mutatott – dőlt hátra elégedetten.

Az őrnagy megköszörülte a torkát. Erre a fejleményre nem számított.

– Nos, hát – kezdte egy kissé zavarban –, akkor úgy tűnik, hogy két ember is látókörbe került. 

A kollégák érdeklődve néztek az őrnagyra, aki egy pillanatnyi szünet után folytatta.

– Én is előállítottam egy férfit a bevetésis kollégák segítségével – jelentette be a nyomozócsoport tagjainak megrökönyödésére. – Talán a bűnügyi technikus kollégák, akik a motornál dolgoztak, emlékeznek rá, hogy Nózit elindítottam forró nyomon. Nózi végigment a szagnyomon, és három kilométerrel arrébb egy házhoz vezetett engem. Nem mentünk be, de néhány perc múlva kijött egy férfi, akit én meg is szólítottam, hogy időt nyerjek. Civilben voltam, nem sejtette, hogy rendőr vagyok, de amikor a bevetésiek megérkeztek, a férfi se szó se beszéd, elmenekült. Nózi ismét megtalálta, és én előállítottam, majd őrizetbe vettem.  Egyelőre csak olyan indokkal, hogy ellenállt a rendőri intézkedésnek, de meg vagyok róla győződve, hogy ez a férfi ült a motoron.

– Pontosabban Nózi van meggyőződve róla – hangzott a kissé pimasz beszólás egy cinikus mosoly kíséretében Sági őrnagy szájából.

– Ha Nózi meg van róla győződve, akkor én is meg vagyok róla győződve, kolléga – válaszolt vissza egy kissé emelt hangon Huszár őrnagy. – És egyelőre ez az egyetlen kézzel fogható nyom.

– Kézzel fogható nyom? – vetette ellen Sági őrnagy. – Az, hogy egy kutya három kilométerre a motor bukásától be akar menni egy családi házba, az neked kézzel fogható nyom? Lehet, hogy csak kolbászt füstöltek a házban, és Nózi éhes volt. Igaz, Nózi? – nyújtogatta a nyakát a kanapé felé, ahol Nózi álmos szemmel nézett rá vissza. Nevének említésére kapta fel a fejét. A jelenet jókedvű vihorászásba fulladt Sági őrnagy vezetésével.

– Talán egy kiváló minősítésű nyomkövető kutya találata kézzel foghatóbb, mint az az eredmény, hogy a motoron talált ujjnyom-töredék egyezést mutat a saját tulajdonosának az ujjlenyomatával – védte meg magát az őrnagy, mindazonáltal nem tudta elkerülni a figyelmét a rosszindulatú hozzáállás az általa felmutatott eredmények iránt. Egyelőre azonban semmilyen lépést nem tett, hogy ezt visszaszorítsa. Maga sem tudta, hogyan tovább. Csak a házkutatásban bízhatott. Talán ott rálelnek egy nyomra, ami továbblendítheti a nyomozást. Ki is adta az utasítást. – Lenes főhadnagy úr! – fordult a hozzá legközelebb ülő kollégához, aki ugyanazon az osztályon dolgozott, mint ő. – Kérem, hogy még ma egy másik kollégával csináljátok meg a házkutatást annál a háznál, ahová Nózi vezetett. Ha jól emlékszem, az a lakcím az előállított férfi bejelentett lakhelye. Már ha lehet hinni az okmányainak.

– Majd mi holnap azt is lezavarjuk, a másik lakással együtt – vágott közbe Sági őrnagy. Huszár őrnagyot meg is lepte ez a lelkesedés. – Úgyis megyünk már korán reggel a motor tulajdonosának lakásába, utána megcsináljuk a másikat is.

– Köszönöm, de Lenes főhadnagy fogja csinálni. Szeretném, ha a két előállított férfi ügye külön lenne kezelve. Legalábbis addig, amíg a kihallgatásokból nem jutunk arra a következtetésre, hogy a két férfi tettestársként tervelte ki és követte el a rablást – döntött Huszár őrnagy, amit Lenes főhadnagy egy alig látható büszke mosollyal, Sági őrnagy pedig dühösen villogó szemekkel vett tudomásul. – Nos, akkor az elemzőket megkérném, hogy a két előállított személy mobiltelefon-számát kérje le a szolgáltatóktól, és kezdjék meg az adatok kiértékelését. Kérlek titeket, hogy fokozottan ellenőrizzétek azt, hogy a két személy kommunikált-e egymással.

– Értettem – válaszolt az elemző. – Megnézzük azt is, hogy a két férfinak van-e közösségi adatlapja, és ha van, akkor kiket ismernek, és mi az érdeklődési körük.

– Nagyon jó, köszönöm. Illetve még az adathalász programmal kérem kielemezni, hogy a két férfi neve felmerült-e korábbi ügyekben akár mint tanú, sértett vagy gyanúsított.

– Igen, azt is megnézzük.

–  És most, ha nincs senkinek semmi egyéb közölni valója, akkor az eligazításnak vége. Már késő van, és én még ma szeretném megcsinálni a kihallgatást az én általam őrizetbe vett emberrel. Ketyeg az idő. Az őrizetbe vétel óta már két óra eltelt, úgyhogy a lehetséges 72 órából 70 maradt hátra.

– Hát igen, nagyon igyekezni kell, hogy a bíróság elé valamiféle épkézláb bizonyítékok kerüljenek – mormogta maga elé Sági őrnagy, de Huszár őrnagy inkább úgy döntött, hogy meg sem hallja. Sokkal fontosabb dolgok foglalkoztatták most.