2. fejezet
Megöltem az anyámat, és a legrosszabb, hogy mindenre emlékszem.
Anyával a plázába mentünk laptopot és néhány felszerelést venni az új egyetemi évre. Csajos napot tartottunk, vásárlással, mozizással, rengeteg beszélgetéssel. Bárcsak ne tértünk volna be a kedvenc fagylaltozónkba. Én beszéltem rá anyát, hogy álljunk meg, mert iszonyatosan meleg volt. A legborzasztóbb, hogy győzködnöm sem kellett.
Hazafelé arról beszélgettünk, hogy milyen tantárgyakat fogok felvenni, miközben egy kézzel próbáltam kanalazni a fagylaltot. Egy aprócska figyelmetlen pillanatban egy előttünk felbukkanó motoros miatt le kellett térnem az útról.
Másnap egy kórteremben ébredtem. Eltört az orrom, a jobb térdem szétnyílt, és a homlokomon egy széles seb jelezte, hogy bevertem a fejem a kormányba. Ennél valójában sokkal többet vesztettem.
Sosem gondoltam rá úgy, mintha anya csak aludna. Hiszen az alvásból felébred az ember. De a kóma más. Ott sosincs garancia.
Az orvosok azzal bíztattak minket, hogy az esetek többségében a páciensek pár hét után felkelnek, és hogy a jelek szerint anyának nincsenek komolyabb belső sérülései, sem agyi károsodása.
Anya negyvenötödik születésnapját két nappal később ünnepeltük, két héttel később betöltöttem a huszonegyet. Az volt életem legrosszabb születésnapja. Apa és Quentin is a kórházban töltötte az egész napot. Mindhárman hallgatagon nyomtuk magunkba a büfében vásárolt szikkadt süteményt, és figyeltük anyát, hátha kinyitja a szemét. Anya négy hónapig feküdt mozdulatlanul, mígnem egy tüdőgyulladás miatt meghalt.
Beletelt egy kis időbe, míg megszoktam, hogy többé nem kell anyához látogatóba mennem. Hónapokig csak kerestem a helyem, céltalanul bolyongtam a kórházfolyosókon, mint egy fantom, hátha egy nővér odajön hozzám és azt mondja: az anyja felébredt, és a szobában vár magára.
De ez az, ami sosem fog bekövetkezni.
Az anyám meghalt, és én öltem meg.
Próbáltam elfelejteni, ami történt, de nem ment. Vicces, hogy vannak olyan dolgok, amiket nem tudunk kiverni a fejünkből, akármennyire is próbáljuk.
Terapeutához jártam hetente. Voltam csoportos foglalkozáson is. Számtalan szakkönyvet olvastam, amivel elvileg feldolgozhattam volna a traumát. A lényeg, hogy megtettem mindent, ami tőlem telt, mégsem működött ez idáig semmi.
A nagyanyám, Nona, Savannah Georgetown részén lakott. Ő vetette fel, hogy költözzem hozzá, hátha levegőváltozás hiányzik. Igaz, hogy a szüleimmel és a bátyámmal a Skidaway szigeten éltünk, csak alig húszperces útra tőle, de az a környék valóban egy kicsit más, mintha az ember tíz-húsz évet utazna vissza az időben.
Georgetown kevésbé hangos, mint az a kertvárosi rész, ahol egymás hegyén-hátán nyüzsögtek az emberek. Itt a szomszédok tisztességes távolságra vannak, az embernek lehet egy kis magánélete. Mégsem akartam megbántani, és magukra hagyni apáékat, ezért ha a teljes átcuccolásba nem is, de abba beleegyeztem, hogy ide-oda utazgassak a két ház között.
Anya halála után először szörnyen lassan telt az idő, de az első negyedév után egyre könnyebben ment úgy tennem, mintha minden rendben lenne. Lefoglaltam magam olyan teendőkkel, amik remekül kikapcsolják az agyat. Apa és Quentin képtelen voltak arra, hogy egymaguk gondoskodjanak az olyan dolgokról, mint a mosogatás, mosás vagy a takarítás. Ezeket korábban mindig anya végezte, és mivel az írás leginkább az esti vagy az éjszakai órákban ment neki, napközben mindennel végzett, hogy újult erővel üljön a laptopjához. Most minden háztartási kötelesség rám szakadt, és ezt egészen sokáig természetesnek is vettem, mintha anyával titkon egyezséget kötöttem volna.
Georgetownban segítettem főzni, zöldségeket szedtem a kertben, gondját viseltem az állatoknak, gyomláltam a virágágyásban. Elmentem patikába gyógyszerekért, bevásároltam, piacra jártam, néha a szomszéd idős hölgynek, Murielnek is segítettem a ház körül. Mivel a környéken én számítottam a legfiatalabbnak, ezért az idősek gyakran rám sózták a teendőiket. Gyümölcs leszedése befőtthez, gyerekek felügyelete, eresz kipucolása, fűnyírás.
Késő délutánonként csak ültem a verandán és bámultam a kertet, miközben Nona mellettem rádiót hallgatott és olvasgatott. Próbáltam nem észrevenni, hogy Nona milyen szemekkel mázsál. A hajamat nézte, amit három (vagy talán négy) napja nem mostam meg, és a fejem tetejére csavartam. Nem igazán érdekelt, hogyan festek, és milyen ruha van rajtam. Nem igazán érdekelt semmi.
Nona megérezte, mikor nem vagyok beszélgetős hangulatban, de olykor tett egy-két kísérletet, hogy szóra bírjon.
– Nem tetszik, hogy ilyen néma vagy – jegyezte meg, szeme csak félig látszott ki a kezében tartott magazin felett.
– Ma Muriel megkért, hogy kötözzem fel a rózsáit. – A beszakadt körömágyamat mutogattam neki bizonyítékul. – Elfáradtam.
– Én csak azt mondom, nem tetszik az, ahogyan viselkedsz.
Nona számtalan alkalommal jegyezte meg, hogy nem tetszik neki a hozzáállásom. Valójában arra értette, hogy nap, mint nap az öregek kérését lestem és nem csináltam semmi olyasmit, ami korábban talán boldoggá tett. Nem jártam sehová, és kerültem a társaságot velem egyidősekkel.
Éreztem egy kis lelkiismeret-furdalást, amiért nem számítottam méltó társaságnak. Nona és köztem egyfajta feszültség bizsergett a levegőben, amikor egy helyiségbe kényszerültünk. Nem lett volna szabad így bánnom vele, de a folyamatos szurkálásaival, és a rögeszmés társaságkeresési ügyködéseivel csak rontott a helyzeten.
– Macey hogy van?
Maceyvel az utolsó gimis évben lettünk jóba. Mindketten a könyvtárban dolgoztunk délutánonként, és hogy kitöltsük a cikis másodperceket, inkább könyvekről dumáltunk. Ő volt a sztárvégzős, aki mikor egy félresikerült fodrászkísérlet után narancssárga fejjel jelent meg a főfolyosón, másnap az iskola nyüzsgött a Sziporkáktól. Én csak annyira voltam népszerű, amíg a menő lányok a menzán megkérdezték tőlem, mi a mai menü.
– Gondolom, jól – vontam meg a vállam. A legutóbbi kick-box edzés óta nem beszéltem vele. – Aaron a nem-korszakban van éppen.
Macey a gimnázium utolsó évében esett teherbe. A szülei mikor megtudták, hogy Macey babát vár, nem láttak más lehetőséget, csakhogy elvetesse a babát. Barátnőm viszont imádott ellentmondani nekik, így kisebbik nővéréhez költözött, nem ment egyetemre, hanem dolgozott, hogy el tudja tartani magukat. A gyerekvállalás mellett pedig egyre kevesebb idő jutott a barátságunknak is.
Nona lapozott a magazinban.
– Muriel átszólt, hogy Braden este érkezik meg.
Amíg nem ismertem Maceyt egyetlen személyhez álltam a közel. Braden – Muriel unokája – olyan volt, mint a fogadott bátyám, csak őt jobban izgatták a lányos dolgok, mint Quentint. Egészen biztos lehettem, hogy neki bármikor kedve van babázni, új frizurákat kipróbálni vagy manökeneset játszani.
A gimi első osztályába jártunk, amikor Bradent azzal kezdték el csúfolni, hogy meleg, ám ez sosem jelentett gondot a barátságunkban, másoknak viszont szúrta a szemét. Onnantól mindketten a népszerűségi ranglista aljára kerültünk.
Macey korábbi barátnői folyton szapulták az olyan kishalakat, mint Braden vagy én, akikről sütött, hogy az egójuk és az önbecsülésük a béka seggével egyenlő. Macey sokunknak reményt adott, amikor az évfolyam három hárpiáját elküldte a búsba az egész iskola előtt, amiért állandóan pletykáltak másokról. Akkor hárman saját klikket alapítottunk.
Örültem, hogy Braden végre hazalátogat. Tavaly nyár óta egy tengerjáróhajón dolgozott, és csak ritkán beszéltünk vagy leveleztünk a neten.
– Esetleg kellene neki egy fuvar – tette hozzá Nona.
Összevontam a szemöldököm.
– Tőlem?
Hosszú csend következett. A balesetünk óta nem ültem volán mögé, és nem is szándékoztam soha többet.
– Csak nem várod el a gyerekkori barátodtól, hogy közel egyéves távollét után gyalog jöjjön haza a pályaudvarról?
– Ezt ezerszer megbeszéltük… – kezdtem, amikor Nona letette kezéből a magazint.
– Akkor kénytelen leszek eladni a Celicát – sóhajtott, és felkelt a fotelből.
– Miről beszélsz?
– Neked nem mondtam? Muriel eladta nekem Clement kocsiját.
– A Toyotát?
A néhai Clement a hetvenet taposta, amikor én gyerekként Nonáékhoz jártam nyaralni. A vénember azzal vívta ki a környékbeli gyerekek rajongását, hogy leselejtezett autókat és gépeket bütykölt, feketén pedig petárdákat és vízibombákat árult.
Emlékeztem a hetvenhatos bordó metál kocsira, ami Clement legféltettebb zsákmányainak egyike volt; az egyetlen kupé, amiben minden alkatrész eredeti.
– Ha gondolod, el is passzolhatom – folytatta Nona. Tudtam, mire megy ki a játék. Nonának nem volt jogsija. – Még mindig tartja az árát.
– Nem kell eladnod – döntöttem végül.
Nona szeme mosolygott. Ő az egyetlen, aki képes anélkül kifejezni elégedettségét, hogy a szája akár egy milliméternyit is mozdult volna.
– Most pedig gyere vacsorázni – határozott, és mindketten bementünk a konyhába.
Gyakran álmodoztam arról, hogy felnőttkoromban egy hasonló házban fogok élni. Egy rozoga teraszos, kétszintes amerikai álomotthonban, ahol mindent beleng a pekándiós pite illata, ahol a falakat virágmintás tapéta fedi, a kandalló felett az ingás falióra minden órában trillázik, és ahol megannyi családi emlék tanúskodik a lakókról. Most viszont valahányszor elmentem egy családi fotó előtt, összeszorult a mellkasom.
Vacsora után felmentem a szobámba – igazság szerint apa régi hálószobájába. Csak hat óra felé járt, ezért próbáltam olyan programot kitalálni, ami kitölti az estig hátralévő néhány órát.
Letöröltem a szekrényekről a port, aztán vizes ronggyal átmostam Nona csecsebecséit. Nona megrögzötten hitt Isten és az angyalok létezésében. Számtalan ereklye, feszület, angyalos szobrocska rejtőzött a házban, ami ezt egyértelművé tette. Nona hobbit űzött belőle, garázsvásárokon kajtatta az újabb darabokat. Néhányan macskákat vagy a tévéből rendelt kacatokat gyűjtik, Nona viszont vallási relikviákat. Még az sem számított, ha valami nem éppen hétköznapi, mint az az egy láb magas, vért könnyező mexikói Mária szobor, amit egyik nyaralás alkalmával törtem el.
Quentin és én apu régi szobájában veszekedtünk egy tábla csokoládén, míg a szüleink a földszinten kávéztak, és anya új könyvéről beszélgettek. Nona nekem és bátyámnak is mindig ugyanannyi csokoládét vett, de Quentin úgy érezte, hogy mivel ő az idősebb, ezért neki az enyémből is jár.
– Hagyj békén! – kértem ki magamnak és a hátam mögé rejtettem a csokit.
– Különben? – kérdezte kihívóan és egyre közelebb jött hozzám.
– Megmondalak anyának.
– Árulkodós Sárkánybébi! – incselkedett. Én nyolcéves voltam, ő meg tíz, de már akkor is magasabb és erősebb volt, mint egy átlagos iskolás fiú.
Quentin egy rafinált mozdulattal megpróbálta elvenni tőlem a csokit, meglökött, én meg nekiestem az ágy melletti dohányzóasztalnak, ahol az említett Mária szobor ékeskedett. Mária lebukfencezett a padlóra és kettétört.
Mindketten megdermedtünk. Tudtuk, hogy mennyire fontosak Nonának ezek a szobrok. Olyannyira, hogy mikor kettétörtük, egy pillanattal később Nona megjelent az emeleten. Mintha megérezte volna, hogy a Mária szobor végzetes halált halt a szőnyegen.
– Mi folyik itt? – teremtett le mindkettőnket. Addigra én feltápászkodtam a földről és elhátráltam az asztaltól. Gondoltam, hogy Quentin be fog árulni. Hihetetlenül bűbájos képével mindig elérte, hogy engem büntessenek meg helyette.
Szinte már könnyek gyűltek a szemembe, amikor bátyám megszólalt.
– Sajnálom – nyekeregte, és lehajtotta a fejét. – Az én hibám.
Valószínűleg mindketten arra számítottuk, hogy Nona leszidja Quentint, esetleg megbünteti, de nem ez történt. Nona odament, felvette a földről a szobor darabjait, és a kardigánja zsebébe rejtette őket.
– Gyertek ide – mondta egy kicsit lágyabb hangon. Nona leült az ágyra, engem az egyik térdére, Quentint a másikra ültette. – Nos, tehát – szólalt meg somolyogva. – Mert az Úr igaz; igazságot szeret, az igazak látják az ő orcáját.
Nona gyakran idézett a Bibliából. Ennek sosem láttam értelmét, de amikor anya kórházban feküdt, egyre többet járattam az agyamat azon, hogy talán mindaz, amit a papok és az egyház próbáltak beadni egy felsőbb hatalomról, talán nem csak humbug.
Amikor anyához mentem elvittem magammal a Nonától kapott Biblia-kalauzt, és felolvastam neki az aznapi igét. Ha az orvosoktól nem várhat segítséget az ember, akkor talán valamilyen felsőbb erőtől igen.
De ez sem segített.
Braden csatlakozása háromnegyed nyolckor ért be a Savannah-i buszpályaudvarra Charlestonból. Néha még felrémlett előttem, milyen volt az életünk, mielőtt Macey hatására egyre kevesebbet piszkáltak minket.
Bradent más miatt is szekálták az osztálytársaink és a felsőbb éves fiúk. A szülei elváltak és az édesanyjával egy lakókocsiban laktak közel a tengerparthoz. A lakókocsi két nagyobb helyiségből állt: egyet az anyukája, Maxine kisajátított; a másik Braden szobája, a konyha és a nappali is volt egyben. A lakókocsi minden szabad négyzetméterét jegyzetek, papírdossziék és üres piás üvegek uralták. Maxine esti egyetemre járt, mellette egy közeli késdobáló kocsmában dolgozott. Braden sokszor mondogatta nekem, hogy alig várja, hogy az anyja befejezze az iskolát, mert akkor vehetnek egy rendes házat, focipálya méretű kerttel és úszómedencével. Csak azzal nem kalkulált, hogy Maxine-nél májzsugort diagnosztizálnak. Braden tizennégy évesen temette el az anyukáját, utána került Clement, Muriel és az apja gondozása alá.
Valahányszor átmentem Bradenhez, sosem tettem szóvá a kupit, hogy az anyja szanaszét hagyta az elszívott vagy félig elszívott csikkeket, az üres brandys üvegeket és a mosatlan fehérneműit. Braden mindig is türelmes és elnéző volt, nem csak az anyjával, de mindenki mással is, aki fájdalmat okozott neki.
Ahogy telt az idő barátomról kiderült, hogy dühét máson is le tudja vezetni: elkezdett egy cukrásztanfolyamot, tapasztalatot szerzett néhány mestercukrásznál, és nyert néhány nevesebb állami versenyt is. Számára az jelentette a változást és kitörési lehetőséget, hogy jelentkezett egy céghez, aki kiközvetítette őt tengerjáróhajókra.
Braden egy vigyor kíséretében szállt le a buszról, a hátán cipelt egy régi katonai hátizsákot, a másik kezében egy gurulós bőröndöt.
Örültem, hogy Braden visszajött. Hiányoztak a régi beszélgetéseink, a régi Braden, aki mindig felvidított, és még akkor is végighallgatta a pitiáner gondjaimat, amikor valójában neki sokkal nagyobb oka lett volna panaszkodni.
Odaszaladtam hozzá, amikor kitárta a kezét.
– Szia Sárkánybébi! – köszönt, én meg szorosabbra fontam a karomat a nyaka körül.
– Szörnyen hiányoztál!
– Nem sokat változtál. Még mindig ugyanolyan pöttöm vagy.
Belebokszoltam a vállába.
– Te pedig gyúrsz? – A legutóbbi találkozásunk óta Braden nem csak magasabb lett, de jelentősebb izomzatot szedett magára és borostát növesztett. – Pedig úgy emlékszem, mindig kifiguráztuk a focista srácokat.
– Sajnálom, de valamivel ki kell tölteni a szabadidőmet.
Megint a nyakába ugrottam és magamhoz szorítottam. Kicsit olyan érzés volt, mintha ezzel visszakaphatnám a korábbi életemet. Azokat az időket, amikor anyu is élt.
– Tetszik, hogy ennyire örülsz nekem.
– Eszméletlenül szar volt nélküled.
Braden letett és elkaptam a csomagját, csakhogy ne nézzek a szemébe.
– De te jól vagy, ugye?
Elszorult a torkom, de próbáltam magamra erőltetni egy mosolyt.
– Gondolom, hogy egyszer más lesz.
– Csodálom, hogy ennyire józanul viseled a dolgot.
Összeszorítottam a számat. Még sosem mondta ezt senki. Dr. Howard sem. Ő folyton azt hangoztatta, hogy valahol mélyen magamban elzárom az érzéseimet, de végül úgyis kitörök, mint a Vezúv. (Ezt a borzasztó hasonlatot ő maga használta.)
– Valójában nem – feleltem és elindultunk a pályaudvar kijárata felé. – De felesleges, hogy ezt mindenki tudtára adjam.
– Ez természetes reakció. Emlékszel? Én napokig bőgtem, amikor az anyám meghalt. – Braden átkarolta a vállam. – Mindenkinek szüksége van rá, hogy néha tomboljon egy kicsit.
– Mi ez, egy régi Madonna-szám?
Braden imádta Madonnát. Az egyik iskolai halloweeni bulin csupa Madonnaszerkóban jelentünk meg, és csúcsos melltartóval sokkoltuk a tanárokat. Braden egy turiból egy BOY TOY feliratú övet is beszerzett, meg néhány szegecses bőrcuccot.
– Minden rendben lesz, Charlie – mondta Braden, mint oly sokan az elmúlt időszakban.
Kinyitottam a számat, hogy reagáljak, de nem tudtam mit mondani. Nem akartam hazudni magamnak. Kezdtem belátni, hogy amire várok, sosem fog bekövetkezni.
Beszálltunk a kihívott taxiba és hazafelé menet hallgattam, ahogyan Braden a munkájáról beszél. Csak akkor kaptam fel a fejem, amikor megemlítette, hogy megismerkedett valakivel.
– Seannak hívják. – Barátom vigyora elárulta, hogy nagyon odavan azért a srácért. – Mi az esélye annak, hogy két meleg összekerül egy óceánjárón?
– És milyen?
– Jó humorú, biztosan te is csípnéd, és mindig minden helyzetben toppon van. A szülei angolok, kiskorában költöztek Amerikába. Szexi az akcentusa.
– Valahol a közelben él?
– Manhattanben.
– Hát, az baj.
– Most ő is meglátogatja a szüleit, szeptemberben találkozunk a következő egyéves szerződésnél.
Kinéztem az ablakon és arra gondoltam, hogy mások mennyivel szerencsésebbek körülöttem, hogy képesek túltenni magukat a múlton ahelyett, hogy bosszankodnának.
És akkor egy csattanást hallottam, és a fejem nekilendült a taxi plexifalának.
Még mindig nem vagyok célközönség, de el akartam feledkezni arról, hogy volt egy – szerintem – teljesen felesleges első fejezet, és így egészen könnyen végigolvastam a második részt. Szikrányit nem hiányzott egyetlen mondata sem annak a fejezetnek, minden benne van ebben a részben. Talán félrevezető lenne, ha leírnám, hogy sokkal jobbnak tartom az első résznél, mert gondjaim még így is vannak. Eltekintek a mondattani zűröktől, de hadd idézzek néhány necces részt.
„A legborzasztóbb, hogy győzködnöm sem kellett.” Miért borzasztó ez? Éppen ez a bizonyíték arra, nem te vagy a hibás a halálesetben, hiszen anyád szinte önként ment a fagyizóba.
„…miközben egy kézzel próbáltam kanalazni a fagylaltot.” Autóvezetés közben még jó, hogy nem két kézzel kanalaztad a fagyit. Bal kézzel tartottad a kelyhet, jobb kezedben volt a kanál és a sors fogta tán a volánt. Ha ezt édesanyád szó nélkül hagyta, akkor ő a főbűnös a balesetben.
„Apa és Quentin képtelen voltak arra, hogy egymaguk gondoskodjanak az olyan dolgokról, mint a mosogatás, mosás vagy a takarítás.” Egy Amerikában játszódó történetben ez valószínűtlen. Egy középosztálybeli családnál a mosogatást gép végzi, a főzést a szomszédos kínai konyha (vagy bármi) megoldja, a takarítás pedig a takarítónő dolga. Ezt a legutóbbit persze bárki elvégezheti, de nincs alkotmányos tilalom arra, hogy férfiak is tologathassák a porszívót.
„idősek gyakran rám sózták a teendőiket” A részlet Veszprémre inkább jellemző, mint Amerikára. Ott a szomszédok nem folynak bele egymás életébe, ott a közösségi élet az ajtónál általában véget ér.
„– Csak nem várod el a gyerekkori barátodtól, hogy közel egyéves távollét után gyalog jöjjön haza a pályaudvarról?” Ez sem amerikai jellegzetesség. Simán taxiba ülnek. Húsz mérföld taxiköltség egy tengerésznek semmi.
„vért könnyező mexikói Mária szobor, amit egyik nyaralás alkalmával törtem el.” Csak mellékesen jegyzem meg: Léteznek vért (vagy valamit) könnyező szobrok, ezek fából vannak, és nem könnyű eltörni őket. A könnyen törhető porcelán szobor soha az életben nem fog könnyezni. Az ilyenfajta könnyezésről fizikaórán lehet társalogni.
„Braden egy vigyor kíséretében szállt le a buszról” … khm. Vonattal vártad.
Azt akarom a fenti idézetekkel jelezni, hogy ez az eset példázza, az amerikai helyszínt valódi helyismeret hiányában nehéz ábrázolni. A másik bajom a következő: Charley karaktere szerintem ellentmondásos. Valójában semmi sem indokolja, hogy népszerűtlen legyen a társai között, és a visszamenőleges elbeszélésben – hiszen már túl vannak az iskolán – ennek csupán érintőleges jelentősége van, és úgy is kellene kezelni. Mint valami halvány emléket. Ha ettől az emléktől függenek a későbbi események, akkor a lánynak tényleg a pszichiáternél a helye.
Ezektől eltekintve sokkal pozitívabb a véleményem a fejezetről, mint eddig volt. Sőt! Immáron azt is feltételezem, hogyha a folytatás nem tér vissza az első fejezet problémáihoz, és a háttérvilág hibái megmaradnak az egyszerű radírgumis javítás keretein belül, akkor még akármi is lehet belőle.
Még egy búcsúzó megjegyzés, ami nagyon sok kezdőnek szólhat. A „mikor” kérdőszó, időpont meghatározására az „amikor” való. A kettő nem felcserélhető, nem egymás szinonimái. Csakúgy, mint a „sem” és a „se”. A „sem” kijelentő módban használható, a „se” felszólító módban. (Az asztalra SEM tettél virágot meg a könyvszekrényre SEM. Vagy felszólítva: Az asztalra SE tégy virágot meg a könyvszekrényre SE!) (Sem= is+nem, se= is+ne).
Sok sikert kívánok a továbbihoz! Hátha az jár az írásért.
Kedves Attila!
Annyi jó tanács osztogatása mellett néha becsúszhat egy-két pontatlanság. Ilyen az amikor-mikor kérdése is, amelyet jó volna tisztázni, mielőtt pár író a(z általad) félreértelmezett nyelvatni szabályok révén téves javígatásba, átírásba kezd.
Mielőtt első felindulásból vitába szállnál, kérlek, üssd be a keresőbe, hogy „mikor, amikor”, és olvasd el az első találatot. Hátha ez már önmagában megvilágosít. Azoknak, akik ezt a lépést kihagynák, álljon itt a következő magyarázat:
– Attila jól mondja, a mikor szerepeljen kérdésekben, de csak az egyszerűbbekben, pl.: „Mikor mostad ki a ruhát?”. Az összetettekben már bejöhet az amikor is. „Amikor feleségül vetted anyát, ugye szeretted?” Persze utóbbi mikorral se hangzik rosszul, mégis inkább az előbbi tekinthető helyesnek. Ez is kérdés, mégis az amikor ide a kifejezőbb.
– A kijelentő, tagadó stb. mondatokban is lehet amikor helyett mikort használni. Egy elég egyszerű példa rá: „Idejét sem tudta, mikor evett utoljára.” Ugye, milyen rosszul hangzana, ha a „szabályt” követve amikor szerepelne benne? „Idejét sem tudta, amikor evett utoljára.”
Igazából nem akarok magyar órát tartani, de röviden és tömören ez a lényeg. Úgy hiszem, az íróvá válás egyik lépése, hogy az ember el tudja dönteni, mikor és melyiket használja. Én a magam részéről mikor párti vagyok, ugyanis a nyelvünk törekszik az egyszerűségre, akkor is, ha az csupán egyetlen magánhangzó megspórolása. Az amikort leginkább mondatkezdésnél használom.
Egyébként, ha az ember felüt egy regényt (én többel is megtettem), a mikort többször fogja megtalálni a szövegben, mint az amikort. Joga mindenkinek megvan hozzá, hogy eldöntse, melyiket használja. Kategórikusan kijelenteni ebben az esetben, hogy mi a helyes, nem túl szerencsés. Mint fentebb is írtam, érzéssel kell választani.
Még valamit. Alsós tagozatosként a tanító néni azzal ámított minket, hogy most ugyan meg kell tanulnunk minden nyelvtani szabályt, de ha írók leszünk, úgy hághatjuk majd át őket, ahogyan csak akarjuk. Ez szerintem elég sok mindent elmond erről a kérdésről is.
A se és a sem kérdése is érdekes, bár ott tényleg létezik az említett szabály, mégsem vetendő el a se semként való használata. Az író szerintem ezt a mindennapi életből emelte át, hiszen elég kötetlen a fogalmazása, a főszereplőhöz illik, hogy hibásan használja ezt a tagadó formát. 🙂
Kedves Cassy!
Az elején nagyon száraz volt az események részletezése, semmi leírás, csupán a tények felsorolása. Ez önmagában nem túl szerencsés, de ha lenne valamiféle magyarázat, például az első fejezetben a pszicchológussal való beszélgetésben, hogy Charlie képtelen kifejezni az érzelmeit, csupán tényeket ismétel, akkor máris értelmet nyerne a múlt felsorolásszerő ismertetése.
Ami utána jött, már jobb volt, de egyet kell értenem ezúttal Attilával, a történethez kapcsolódó meglátásai remekek, habár itt is van tévedése, például az, hogy az amerikaiak közösségi élete megáll az ajtónál. Ezzel ellentétben, főleg a kertvárosokra jellemző, hogy a családok átjárnak egymáshoz, a szomszédok gyerekei együtt nőnek fel, egy iskolába járnak stb. Ehhez elég megnézni egy-két sorozatot, ha az embernek nincsenek saját tapasztalatai.
A pályázathoz sok sikert kívánok így befejezésül!
Kedves V.L. !
Nem vitatom, hogy a mikor amikor kérdésben lehetnek kivételek, de itt nem erről van szó. Mostanában sok hozzám hasonló kezdő írópalánta munkáját bétáztam, és ők is mondhatnák, hogy a javításaim például a szórend kérdésében túl szögletesek, hiszen a magyar nyelv lazán kezeli a szórendet. Szerintem azonban ez nem igaz, illetve nem így igaz. Az, hogy sokan helytelenül használják a mikor-t és az amikor-t, még nem teszi szabállyá – bár elismerem, hogy lehetnek kivételek. A sesem kérdése ennél sokkal egyértelműbb. A pongyola beszéd a küszöb alatt bekúszott a nyomtatott könyvekbe, de ettől még helytelen (mint a „szabad” szó igekénti ragozása. A leíró nyelvtan elfogadja, igényes embernek feláll a hátán a szőr, ha igeként ragozva hallja: szabadtam, szabadtál, szabadott.) Az, hogy a Word csak az utolsó változatot nem húzza alá nem teszi szebbé ezt a formát.) Aki ír, próbáljon meg igényesen fogalmazni, és az hághatja át tetszés szerint a szabályokat, aki alaposan megtanulta, nem az, aki úgy tartja kényelmesnek.
Kedves V.L.!
Először javítanám a hibát, amit a szövegszerkesztő mező csinált. A sesem „szót” kis egymás felé mutató nyilacskákkal írtam, de a jelek nem mentek át a hozzászólás olvasható formájába. Tehát A se és a sem szembeállításáról írtam.
Azt pedig még hozzáfűzném, hogy itt az írás a téma, nem az én hozzászólásom lábjegyzetszerű záradéka.
Kedves Attila!
Nagyon feketén-fehéren látott ezeket a dolgokat. Te azt mondod, pongyolaság, én azt, alkalmazkodás a nyelv változásaihoz. Ezek szerint a nyelvújításra sem lett volna szükség? Dehogynem.
Tévedsz, mikor azt írod, a mikor-amikor kérdése új keletű. Már Jókai is többször használta – pl.: Az arany ember esetében – a mikort, mint az amikort. (A Szent Borbála részben 34-1 az arány a mikor javára). Ezek szerint ő is pongyolán írt? Ne feledjük, a regény 1872-ben jelent meg, aligha hatott rá az internet!
Több helyesírással foglalkozó könyvet átnéztem, de erre vonatkozóan egyik sem fogalmazott meg pontos utasítást. A legközelebbit Adamikné Jászó Anna által szerkesztett A magyar nyelv könyve (2007) című műben találtam:
„A magyar nyelvben meglehetősen sok a határozószó. Egyiknek-másiknak ráadásul
két alakja is van (fenn ~ fent, benn ~ bent, elöl ~ elül, épp ~ éppen, amikor
~ mikor, fentebb ~ föntebb, lentebb ~ lejjebb, előbbre ~ előrébb, közelebb ~
közelébb stb.).
(…)
A vonatkozó névmási határozószók hol hosszabb, hol rövidebb alakjukban használatosak. Az amikor helyett például a mindennapi beszédben a mikor a gyakoribb.” (241-242. oldal)
Volt szerencsém a professzor asszonynál órát hallgatni, és ott is kitért erre a kérdésre. Mivel azonban egy szemináriumi jegyzet nem lehet hivatkozási alap, nem is keresem elő, de a lényeg ugyanaz, mint amit már írtam. Döntés kérdése, ki, mikor, melyiket használja, de ha valaki mikort ír amikor helyett, az nem hiba, hiszen azt a vonatkozó határozószók(!) közé is soroljuk, nem csak a kérdő határozószók(!) közé, ahogyan szerinted kellene!
Most már két igazi példát is felhoztam (az elsőt a korábbi hozzászólásomban, amire, gondolom, nem kerestél rá), kíváncsi vagyok, te mivel tudod alátámasztani az általad igaznak vélteket. Persze ne béták véleményét hangoztassuk, hacsak nem publikáltak erről, mert az interneten x.y. azt mond, amit csak akar. Biztos, hogy rájuk kellene hallgatni?
Kedves V.L. !
A kérdésedre a válasz („Mivel támasztom alá a véleményemet?”) egyszerű. Semmivel. Ez nem az a hely, ahol ezt megvitathatnánk. Mindketten elmondtuk a véleményünket, és ennyi. Itt Cassy Blacksmith regényéről beszélgetünk.
Azért remélem, hogy nincs harag. 🙂
Cassynek pedig továbbra is sok szerencsét kívánok, mert a regényéhez az is kell! Azzal együtt, hogy a második részt sokkal jobbnak tartom az elsőnél. Ezt tartom igazán fontosnak.
Kedves Attila!
Abban egyetértek, hogy ehhez a témához már nem lehet túl sok mindent hozzáfűzni, abban viszont nem, hogy ez alkalmatlan hely lenne ehhez a „vitához” – hiszen hol máshol kerülhetne rá sor, mint ott, ahol ezt a hibát kiemelted?
Szerintem nem felesleges szócséplés volt, amiről írtunk. Ha te annak tartod, hát a te bajod, de legalább az idetévedő írók és írópalánták más szemszögből is meg tudják majd vizsgálni az amikor-mikor problémáját.
Én még mindig azon a véleménen vagyok, hogy mindenki at használja, aemyliket akarja. De azért ne tüntessünk föl már hibaként valamit, ami nem az!
Először azt hittem, hogy beültek a fagylaltozóba. Mert betértek, aztán már hazafele beszélgettek, és csak a következő mondatrészből derült ki, hogy a fagyi még megvan. Az egy kezes kanalazást így én se tudom mire vélni. Az emberek általában nem szoktak két kézzel kanalazni, ha meg vezetés közben kanalaznak, akkor hiányzik egy kéz, vagy fagyi tartó, ahogy Attila már rávilágított.
Nekem kicsit színtelen ez a történet, bevallom, a főhős portörölgetős hétköznapjai nem villanyoztak fel. Értem, hogy komoly a tragédia, de nem érzem át. Én is úgy gondolom, hogy talán azért, mert inkább a tevékenységek tényszerű leírásán van a hangsúly. Például meghalt valaki, de senki se siratja. Se a lánya, se a robot család többi tagja. Az apa és Quentin szomorúságának legnagyobb jele, hogy a kóma idején némán eszik a süteményt. Később annyi hatással van rájuk az egész tragédia, hogy ezentúl más végzi az anya helyett a házimunkát.
A főhős ugyan időnként sajnálkozik, de vannak ilyen rideg mondatai: „Az anyám meghalt, és én öltem meg. Próbáltam elfelejteni, ami történt, de nem ment. Vicces, hogy vannak olyan dolgok, amiket nem tudunk kiverni a fejünkből, akármennyire is próbáljuk.” Én úgy gondolom, ha valaki nem tudja kiverni a fejéből, hogy meghalt az anyja, és ráadásul magát vádolja a megölésével, az nem vicces…
Szerintem több érzelem, és kevesebb ereszpucolás jót tenne a történetnek.
Kedves Cassy!
Egyetértek az előttem felszólalókkal, egy kicsit fel kellene most már pörögnie az eseményeknek, mert kezd lankadni a figyelmem, nem köt le. Igaz, az ilyen lelkizős történetekhez kell is egy külön hangulat, ha az ember épp nem abban van, akkor nem fogja tudni értékelni. Charlie és a többiek egyelőre közömbösek nekem, pedig együtt kellene éreznem velük, mélyíteni kellene őket.
A fogalmazás gördülékeny, egy-két apró hibát látok benne, pl. „a legrosszabb, hogy…”, utána mindössze egy bekezdéssel „a legborzasztóbb, hogy…” – minden nem lehet a legrosszabb 😛 A fagyizást már kivesézték a többiek, én mondjuk magam elé tudtam képzelni, hogy ott van mellette a fagyi, bal keze a kormányon, jobbal kanalazza, de ez tényleg nem életszerű, megehették volna, amíg áll a kocsi, és utána indulhatnak, még ha magától ilyen gondatlan is lett volna Charlie, az édesanyja biztos rászólt volna, hogy legyen esze.
Amikor Nona húzza Charlie-t, hogy eladja a kocsit, és Charlie végül beadja a derekát, hogy nem kell, azt hittem, ez azt jelenti, hogy maga vezet ki az állomásra, utána meglepett, hogy csak taxiznak (tudom, apróság, de szemet szúrt.). Aztán, ha jól értem, újabb baleset jön, amin lehet rágódnia a főhősnek, félek, hogy ez már túl sok lesz…
Összességében véve úgy gondolom, hogy azért ezek a hibák nem esnek a javíthatatlan kategóriába, és ha a folytatásban beindul a cselekmény, lesznek meglepő fordulatok, akkor lehet még belőle könyv 🙂
Sok sikert péntekre!
Judit
nekem az jutott eszembe, ahogy olvastam a kikerült részletet, hogy nagyon a számba akarja rágni az író, mennyire szar a főhős helyzete. nyilvánvalóan a téma nem túl vidám, de a folyamatos nyomulás a negatív tartományban egy idő után kicsit idegesítővé vált és el is vesztette hatását, nem éreztem együtt a karakterrel. de azt hiszem, ez nagyon könnyen kiküszöbölhető hiba. csak egyszerűen kevesebb tagadást kellene használni, hogy lásd mire gondolok, kiírtam pár példát:
„vannak olyan dolgok, amiket nem tudunk kiverni a fejünkből…
Próbáltam nem észrevenni, hogy…
Nona megérezte, mikor nem vagyok beszélgetős hangulatban…
Amíg nem ismertem Maceyt…
Éreztem egy kis lelkiismeret-furdalást, amiért nem számítottam méltó társaságnak…
Még az sem számított, ha valami nem éppen hétköznapi,
Kinyitottam a számat, hogy reagáljak, de nem tudtam mit mondani…”
általában is javasolt, hogy ha valamit leírunk, akkor inkább írjuk le úgy, amilyen volt, és ne úgy, amilyen nem volt…
ez persze nem minden esetre igaz és lehet kifejezetten stíluseszköz is, de mint mondtam, nekem ez már sok volt, néha nem árt árnyalni a képet…