301.nap
Úgy repülnek el a napok, mintha csak pislognék, és minden egyes alkalommal, amikor felnyitom a szemem, egy másik helyen találom magam.
A Wal-Mart. A kórház. A szobám. A munkahelyem. Dr. Howard irodája.
Pedig egészen biztos, hogy eltelt ennyi idő. Ezt bizonyítja az a rengeteg neked írott levél.
Komolyan, olyan, mintha holdkóros lennék.
– Hogy érzed magad, Charlie? – Dr. Howard, a terapeutám kattintott egyet a tollával, és a papír fölé készítette. A biciklikormány bajuszos doki nemigen tudta, hogyan kell olyan kérdéseket feltenni, amitől nem rándul csomóba a gyomrom. – Rendben van, ha félsz egy kicsit. Nemsokára itt a baleset évfordulója, és ez felkavaró érzésekkel társulhat.
– Minden oké – bizonygattam.
Dr. Howard megbirizgálta bozontos szemöldökét. Annyi ideje jártam hozzá, hogy tudtam, ez biztos jele kétkedésének.
– Gondolkodtál az egyetemen?
A doki hajtogatta, hogy ideje visszatérnem egy olyan közegbe, ahol találhatok magamnak barátokat, tennivalót, új hobbit, ki tudja, mit. Ezek engem nem érdekeltek. Voltak barátaim, munkám egy állatklinikán és mindig találtam magamnak elfoglaltságot.
– Beiratkoztam egy kick-box edzésre – feleltem kitérően, miközben befont hajamat birizgáltam.
– Valóban?
Egy baleset túlélése során, amikor az ember élete egy hajszálon múlott, hajlamos átértékelni az életét. Kacérkodik a gondolattal, hogy olyan dolgokat csináljon a felépülést követve, amit eddig mindig elhalasztott, vagy amire az volt a kifogása, hogy úgyis van rá idő.
Az ember azután nagyobb lélegzetvételű dolgokon gondolkodik, például hogy olyan könyveket olvashatna el, amikre sajnálta az időt (mint a Dickens-féle Örökösökre), hogy eljárhatna salsa órákat venni, vagy beiratkozhatna egy japán nyelvtanfolyamra.
A baleset után én is listát készítettem arról, hogy mi mindent akartam megcsinálni a hátralévő életemben. Az egyetem elvégzése az első helyen szerepelt. Ezt követte, hogy letegyem a latin vizsgámat, hogy vegyek magamnak egy autót, béreljek lakást, és találjak magamnak egy komoly barátot.
Elég gyerekesen hangozhat, tudom. De ha valaki huszonévesen is félig otthon, félig a nagyanyjával él, talán megmagyarázza, miért kell ilyen bakancslistához folyamodnia.
Macey Denson, a legjobb barátnőm támogatott, ahogy tudott. Gyanítom azért, hogy végre túllépjek a baleset utáni melankolikus állapotból. Ő is velem tartott, amikor kinéztem egy helyi újságból egy hirdetést és beiratkoztam a kick-box edzésre.
– Maceyvel egy héten kétszer járunk foglalkozásra.
– Izgalmas?
– Az. – A doki kétkedően nézett rám, ezért folytattam. – Egy csomó fogást megtanultunk, és izmosabb lettem tőle. Napját sem tudom, mikor éreztem magam ennyire energikusnak.
– Mi a helyzet a bátyáddal?
Leszedtem egy szöszt a szoknyámról.
Quentin három évvel idősebb tőlem, és három év elég sok idő, hogy az ember roppant érdektelenné váljon a testvére számára. A gimiben folyton levegőnek nézett, amikor az idióta haverjaival lógott. Cikinek érezhette, hogy egy olyan húga van, aki teljesen az ellentéte, és egyáltalán nem hasonlít azokra a csábos, gazellatestű szurkolólányokra, akik körülötte legyeskedtek.
Quentin a gimiben birkózott és csupa tökfilkóssal haverkodott, akik abban lelték örömüket, hogy az órák nagy részét ellógják és az iskola edzőteremben marháskodjanak. Quentin és bandája (egy csapat nem túlzottan IQ-bajnok srác, akiknek tesztoszteronszintje messze veri az átlagot) folyton a szerintük alsóbbrendű diákokat püfölték. Néha eltöprengtem, hogy én is csak azért úszhattam meg, mert Quentint és engem egyazon szülők nemzettek.
A szemem Dr. Howard feje mögötti képre ugrott. Egy kópia volt Van Gogh napraforgók sorozatából, az, amin négy elvirágzott napraforgó hever a földön. A mai napig nem sikerült megfejtenem, a doki miért állította ki azt a képet a rendelőben. Talán ezzel akarta bizonyítani, hogy valaki olyan gyagyásan is, mint Van Gogh, lehet nagy ember.
– Charlie? – Dr. Howard észrevette, hogy elkalandoztam.
– Egészen jól kijövünk.
– Veszekedtek?
– Egyre kevesebbet. – Az az igazság, hogy Quentinnel alig szóltunk egymáshoz, vagy ha igen, akkor mindenféle ocsmányságot vágtunk egymás fejéhez.
– Mi a helyzet a társas foglalkozásokkal? Találkozgatsz másokkal is?
– A múltkor elvittük Macey kisfiát, Aaront állatkertbe. Kéthetente járunk játszóházba és fagyizni.
– Figyelj, Charlie. – A doki levette szemüvegét és megdörzsölte a szemét. – Tudom, hogy nehéz most másokkal ismerkedni. Tudom, hogy bánt, ami édesanyáddal történt, de ez nem azt jelenti, hogy el kell magad zárni a külvilágtól. Próbálj meg élni egy kicsit.
– Fogalma sincs, milyen úgy élni, hogy az anyám miattam halt meg.
A doki homlokán a ráncok úgy gyűrődtek, ahogyan a láva rétegződik, és legalább olyan sokáig tartott.
– Igazad van, nincs. De biztos vagyok benne, hogy nem az a megoldás, hogy mindenből kivonod magad és egy falat építesz magad köré. Emlékszel, mit beszéltünk meg, amikor először jártál nálam?
Ha már itt tartunk, nem is az én ötletem volt. Apu és a családi orvosunk, Dr. Fraiser erőltette, hogy jót tenne nekem, ha egy pártatlan illetővel is beszélgetnék a történtekről. Csak azért mentem bele, hogy békén hagyjanak. Heti egy alkalom, azért cserébe, hogy apa ne nyaggasson többet, roppantmód fair üzletnek tűnt néhány héttel ezelőtt.
– Emlékszem.
– És pedig?
– A terápia célja az, hogy megpróbáljam feldolgozni a történteket, és hogy mindennap tegyek valamit, ami eddig kimaradt az életemből.
Dr. Howard bólintott.
– Ehhez pedig az első lépés, ha nyitsz mások felé.
A lábam egyre jobban járt. A keserű szavak már ott rejtőztek a nyelvem hegyén, sokszor meg akartam mondani a véleményem. Hagyhattam volna, hogy a szavak kibukjanak a számon, de képtelen voltam megtenni.
– Igyekezni fogok – válaszoltam inkább. Mindig is a könnyebbik utat választottam.
– Rendben. – Dr. Howard összecsukta a mappámat, és az asztalán várakozó stóc legtetejére dobta. – Egy hét múlva találkozunk.
Magamra erőltettem egy mosolyt, és úgy döntöttem, inkább nem szólok semmit.
A földszinten kiszálltam a liftből és megindultam az előcsarnokban lévő kajaautomata felé. Kiválasztottam magamnak egy zacskó Smartiest. A csomag szokás szerint félúton megakadt. Lehet, csak az hiányzott, hogy püföljek valamit. Macey apukája szintén pszichiáter, ő gyakran tart dühterápiát, ahol betegek szivacskezekkel gyepálhatják egymást.
Egyszer összetalálkoztam Mr. és Mrs. Densonnal, amikor a szokásos bevásárlást végeztem a Wal-Martban. Az aznapi sajtos makarónihoz kerestem megfelelő tésztát, amikor meghallottam, ahogy Mr. és Mrs. Denson a hátam mögött arról susmusol, hogy köszönjenek-e nekem, vagy elhúzzanak a következő sorba. Tudtam, hogy ők azok, mert Mr. Denson selypít, Macey anyukája pedig a kelleténél büdösebb kölnit locsol magára, amit mérföldekről is érezni.
Megpróbáltam úgy tenni, mintha nem vettem volna őket észre, rájuk sem néztem, hadd legyen választásuk, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül elszelelhessenek. De amikor a polc leghátsó részéből előkotortam a keresett tésztát, Macey anyukája rám köszönt. Kénytelen voltam én is úgy tenni, mintha szívesen látnám őket. Pár percet diskuráltunk, érdeklődtek a hogylétem felől, és a terápiáról, majd felajánlották, hogy ha van kedvem, akkor elmehetek Mr. Densonhoz néhány kezelésre, persze csak, ha nem veszem tolakodásnak.
Mindezt szánalomból tették. Mint a szomszédok, akik húsos raguval, pitékkel és házi lekvárral rohamoztak meg minket. Az újságos fiú, aki mindig becsöngetett a tévéújsággal, és nem csak a verandára hajította. A szüleim régi iskolatársai, barátai, akiktől hemzsegett a város, és akiktől az ember egy rendes lépést sem tehetett, anélkül, hogy ne rohamozták volna meg a sajnálkozásaikkal.
Visszautasítottam Mr. Denson felajánlását és pár perc múlva elnyargaltam a pénztár felé. De a kórházban gyakran rám jött a kényszer, hogy szétverjek valamit.
Az ápolók nem különösen foglalkoztak azzal, hogy ököllel verem az automata oldalát, és megpróbálom kicsit megemelni az egyik felét. Gyakran csinálták ezt ők is.
– Veled aztán nem szabad packázni.
Megkövültem a mondtat hallatán. Egy srác ácsorgott mögöttem, amikor megfordultam. Mentős kezeslábast viselt, a kezében három masnival összekötött könyvet tartott.
Leengedtem a kezem.
– Ura vagyok a helyzetnek, bármennyire nem úgy tűnik.
– Hadd segítsek – mondta és közelebb lépett hozzám. – Megfognád, kérlek? – nyújtotta át nekem a könyveket.
A látszólag vadidegenek két okból szólítottak meg: vagy ismerték a szüleimet, vagy hallottak a balesetről, amiben az anyám meghalt.
A srácnak kedves féloldalas mosolya volt. Nem rémlett, hogy korábban találkoztam vele, pedig egészen biztosan emlékeztem volna rá. Mélyen ülő zöld szemét, hasított állát és apró anyajegyekkel teli homlokát nehezen verheti ki fejéből az ember. Anyának is sok anyajegy volt a homlokán, az egyik ezoterikus barátnője mondogatta mindig, hogy olyan, mint egy saját csillagtérkép, meg hogy szerencsét és sikert jelent.
A srác fehér pólóingje hátrébbcsúszott, miközben könnyűszerrel megemelte az automata sarkát. A nyakán kilátszódott egy fehér forradás, ami eltekergőzött egészen a füle vonaláig. Úgy nézett ki, mintha több öltéssel tették volna rendbe, csakúgy, mint a balesetünkben szerzett hasadást a jobb térdemen.
A Smarties pillanatok alatt bepottyant a tálcára.
– Máris megvagyunk – mondta a srác, és felém nyújtotta a zacskót.
– Köszi.
– Látogatóba jöttél valakihez?
– Dr. Howardnál jártam…
Hupsz… Késő. Hirtelen buggyant ki a számon. Nem tűnt vonzó válasznak, hogy dilidokira van szükségem.
– Bírom Dr. Howardot. Imád pókerezni. Minden alkalommal elverem a pénzét. – A srác előkotort némi aprót a zsebéből, és választott magának is egy Smartiest. Újból megemelte a gépet, hogy kiessen a második csomag édesség is. – Persze, van, aki nem tanul a kárán. Szentül hiszi, hogy jól játszik, de nála bénább blöffölőt nem láttam.
– Nem tudtam, hogy kártyázik.
– De még milyen szörnyen. Kiismerhető. Ha kamuzik vagy zavarban van, mindig megvakarja a szemöldökét.
Elnevettem magam.
– Ezt a reakciót ismerem.
A srác kisöpörte a szeméből kócos haját, és hosszasan szemügyre vett. Azt reméltem, hogy tovább feszegeti a témát, de más irányba terelte a beszélgetést.
– Szóval azt mondod, hogy ez az izé finom? – Megzörgette a zacskót.
– Nem ettél még Smartiest? – A srác megrázta a fejét. – Ugratsz?
– Miért tenném?
– Ez olyan, mintha azt mondanád, még sohasem láttál kutyát. – Felbontottam a zacskót, a kezembe szórtam pár színes drazsét. Ő ugyanígy tett, csak amíg én egyből a számba dobtam az édességet, addig ő megvizslatta. – Garantálom, hogy nem mérgezett.
Figyeltem, ahogy egyesével beveszi a szájába a drazsékat és elidőz egy-egy ízen.
– Nem is olyan rossz – mondta végül. – De jobban kedvelem a PEZ cukorkát.
– Mintha a bátyámat hallanám – jegyeztem meg és újabb drazsékat nyomtam a számba. – Kiskorában kapott egy Brekis PEZ-tartót, amit annyira imádott, hogy azzal aludt, és amikor véletlenül eltört a párnája alatt, két napig bőgött.
– Fura egy bátyád van.
Megvontam a vállam. Ez azelőtt volt, hogy Quentin eldöntötte, hogy a sportban vezeti le a fölösleges energiáit.
Elindultunk a kijárat felé, közben azon reménykedtem, hogy ne fogyjunk ki máris a közös témákból. Az igazat megvallva, nemigen beszélgettem másokkal, mert mindig a szüleim vagy a baleset volt a téma; nem akadt olyan, hogy ne használták volna ki az alkalmat, hogy plusz infókat tudjanak meg, amiket az újságok kihagytak beszámolóikból. Tetszett, hogy ő nem ezen lovagol, sőt, úgy tűnt, nem is ismer engem.
– Egyébként Carter vagyok – mutatkozott be.
– Én Charlie.
– Charlie, mint?
Nyeltem egyet.
– Charlotte.
A szüleim egészen a megszületésemig azt hitték, fiút várnak. A Kismama Kalauz szerint – amit anya megszállottan olvasott –, ha a kismama a terhesség alatt csupa sós ételt, pácolt heringet, krékert és ecetes chipset kíván, akkor nagy valószínűséggel fiút vár. Apa ennek kifejezetten örülhetett, hogy Quentin után még egy trónörökös viheti tovább a családnevet.
A személyes okmányaiban anyu édesanyjának keresztneve, a Charlotte szerepel, de mivel ezt a Brontë nővér óta senki nem használja, így maradtam a Charlie-nál.
– Szép név.
– Köszi. – Az arcom vöröslött.
Carter bedobott egy újabb drazsét a szájába.
– És a vezetékneved?
Félrenyeltem egy Smartiest, köhögnöm kellett. Carter fürkésző pillantást vetett rám, láthatóan megdöbbentette a reakcióm. Ez az egyetlen kérdés, amit próbáltam elkerülni, mert kínos irányba terelte a beszélgetést. Végül kénytelen voltam válaszolni neki.
– Agerton.
Egy hosszabb szünet után újabb kellemetlen kérdés következett.
– Laurel Agerton az anyukád?
Próbáltam nem túl nagy gondot csinálni belőle, hogy anyut sokan ismerik, de izzadni kezdett a tarkóm és remegés fogott el.
– Ő volt.
– Ismertem őt. – Úgy mondta, mintha anyának és neki „sötét” közös titkaik lettek volna. – Pontosabban, ismerem a könyveit.
Anya ifjúsági könyveket írt lányoknak, ezért egy kicsit furcsán hangzott, hogy egy olyan srác, mint Carter, ismerte a munkásságát.
Carter elmosolyodott, és rámutatott a kezemben szorongatott könyvkupac tetejére. A Varázslatos Violet kalandjainak első három része volt az.
Anyu egy olyan fiatal lányról írt sorozatot, aki boszorkány, és az emberek között él. Egy kicsit olyan, mint Sabrina, a tiniboszorkány, de Violet egy csöppet modernebb. Előszeretettel használja az okostelefonját, amivel képes megállítani az időt, szeret a háztetők felett száguldozni a repülő rollerével, és neki nem baglya vagy fekete macskája van, hanem egy beszélő kutyája, Mose.
Kinyitottam a számat, hogy válaszoljak, de elszorult a torkom.
– Minden rendben? – kérdezte Carter és közelebb jött hozzám.
– Aha, persze. – Hátráltam egy lépést.
Carter pillantása elárulta, hogy egy szavamat se hiszi.
– Sajnálom, ami történt…
Utáltam, hogy mindenki sajnálkozik. Amikor az emberek azon a visszafojtott, jaj-istenem-szegény hangon kérdezgetik, hogy ugye minden rendben van-e velem.
Nem. Semmi sincs rendben.
– Biztos minden oké?
– Hogyne – vágtam rá. Minél előbb ki kellett jutnom onnan. Szabad levegő kellett.
Visszaadtam Carternek a könyveket.
– Ne haragudj, de mennem kell – mondtam összeszorított ajkakkal. Meg sem vártam, hogy Carter válaszoljon, megindultam a parkoló irányába.
Kedves Cassy!
Nagyon tetszett az írásod, annak ellenére, hogy romantikus regény. Ezt akartam írni az elején, de ahogy az édesanya leírásához értem, már nem vagyok benne biztos, hogy merre felé folytatódik a történet. A mondatok összeszedettek, a hangulat is megérintett. Gratulálok, így az első részlet alapján szép munka!
Szép kezdés, de az a „ezt bizonyítja a rengeteg neked írott levél” pont megadja a történetnek azt a nagy kérdőjelet, hogy az utána következő „mintha holdkóros lennék” már fölösleges…
Szépen átvezeted a beszélgetést a gondolati leírásokra, amik képet adnak Charlie személyéről, családjáról, a hátteréről. Nem érzem, hogy törés lenne köztük.
Ami hiányzott a doktoros jelenetből: nem igazán alakult ki kép bennem sem magáról a férfiról, sem az irodáról. Leszámítva a biciklikormány fazonú bajuszt és a Van Gogh képet. Ha már Cartert olyan igényesen lerajzoltad, fordíthatnál gondot az orvosra is. 😉
Volt pár szó, kifejezés, ami helyett én mást használnék (stóc, susmutol, elhúzzanak egy másik sorba), bár egyelőre még nem derült ki számomra a regény műfaja, a célközönség, így lehet, később már nem mondanám ezt.
Annál a résznél, hogy „elindultunk a kijárat felé” nekem volt egy kis hiányérzetem. Ha a lány teszi meg az első lépést, akkor nem reális a reakciója. Mivel, ha bejön neki a srác (márpedig bejön, mert a következő gondolat, hogy „azon reménykedtem, hogy ne fogyjunk ki máris a közös témákból”), akkor miért indul el. Carter meg nem valakihez jött? Látogatóba? Ajándék könyvekkel?
Még egy dolog hiányzott: Charlotte érzelmeit kicsit kifejthetnéd, amikor Carter rájön az anyjával kapcsolatos dolgokra…
De összességében tetszett… 😉
Az elején zavar a bizonytalanság amiatt, hogy fogalmam sincs róla, ki a főszereplő. Mivel a pszichiáter tegezi, fiatal fiúnak gondolnám. Fogalmam sincs róla, mennyire gyógyult ki a baleset következményeiből. A kick boksz edzés azt sejteti hogy fizikailag teljesen, de ez nekem kevés. Az első határozott utalás a szereplő nemére az, hogy leszedett egy szöszt a szoknyájáról. Csakhogy még mindig nem tudok róla semmit azon kívül, hogy balesetet szenvedett. Aztán amikor már tudok valamit arról, hogy van egy Quentin nevű bátyja, egyszer csak előkerül Charlie, akivel a szereplőm veszekszik ugyan, de egészen jól kijön. Megint törhetem a fejem azon, kicsoda Charlie. Nem kötelező mindenkit bemutatni egy regény első soraiban, de ha a figyelmemet az állandó ki-kicsoda rejtvény köti le, akkor a téma háttérbe szorul. Aztán, hogy nagyobb legyen a bizonytalanságom, kiderül, hogy akit lánynak hittem, Charlie névre hallgat (kérdés, kivel találkozgat.). Most lány, vagy szoknyás fiú?
Az első érdemi információ négyezer karakter után kerül elém: – Fogalma sincs arról, milyen úgy élni, hogy az anyám miattam halt meg.
Újabb info probléma következik. Macey teljes neve azt hiszem, Dencon Macey. Ezt úgy bogarásztam össze az ABC áruházbeli jelenetből.
Aztán végre megtudok egyet, s mást, ami tényleg a történethez tartozik, de számomra túlságosan bőbeszédű és mellébeszélős a regény. Tisztességesebb infoadagolás mellett könnyebben viselném ezt a romantikus történetet, de a sok kavarás nehézzé teszi számomra a műélvezetet. Elképzeltem, hogy sokkal tömörebb és hatásosabb lenne a történet indítása, ha a „– Figyelj, Charlie. – A doki levette szemüvegét és megdörzsölte a szemét.” sornál kezdődne. Sokkal jobban figyelnék rá.
Valószínűleg nem vagyok a célcsoport tagja, ezért idegenkedem talán a regénytől, de azért sok sikert kívánok hozzá.
Kedves Cassy!
Nagyon szépen bánsz a szavakkal, gratulálok! Ügyesen teremtetted meg az alapját egy szerelmes történetnek, remélem, lesz benne kaland is 🙂 Már a biciklikormány bajusszal megfogtál, ott rándult meg először a szám széle, a legjobban pedig ez a mondat tetszett:
„A doki homlokán a ráncok úgy gyűrődtek, ahogyan a láva rétegződik, és legalább olyan sokáig tartott”.
Egy-két kisebb bakit jelölök csak meg (de csak azért, hogy ne hidd, hogy hízelegni jöttem ide :)):
„hogy olyan dolgokat csináljon a felépülést követve” – a felépülését követően
„végre túllépjek a baleset utáni melankolikus állapotból” – vagy túllépjek a melankolikus állapoton, vagy kikecmeregjek a melankolikus állapotból
„elverem a pénzét” – elnyerem a pénzét
Ebben a részletben még nem sok minden történt, de azt hiszem, ez nem is várható el, mert még csak az alaphelyzet felvázolásánál tartunk, és ha nem lettél volna benne alapos, akkor a mondatok is összecsapottak lettek volna, így meg minden szép, kerek volt. Várom az akciót!
Üdv,
Judit
Remek kezdés, engem igazán megérintett.
Tetszett a pszichológussal való indítás és az is, amikor „szét akarta verni” az automatát 😀 Először nem tudtam eldönteni, hogy fiú vagy lány a főszereplő, de aztán a befont hajnál rájöttem. 🙂 A hangulat homályosan titokzatos volt számomra, ami szerintem illett az egész történethez. Az előttem szóló Tonyval egyet kell értenem: ez nekem is romantikus történetnek tűnik, némi rejtéllyel. 🙂
Olvastam volna tovább, szóval egyértelműen tetszett.
Gratulálok a kikerüléshez! 😀
Kedves Cassy!
Nagyon tetszik a történeted, a Méhek titkos életét juttatta eszembe, ami az egyik kedvencem. Szerintem nagyon fontos, hogy a nehéz témákat is feszegessük, és a könnyed hangnemed nem teszi depresszióssá a szöveget. Kíváncsi vagyok, mi történt a lány anyjával? Remélem, a végén kiderül, hogy nem konkrétan az ő hibájából halt meg… Mindig reménykedem a happy endben 🙂 A stílusod gördülékeny, a szöveg olvastatta magát, a szereplőket már most megkedveltem! Alig várom a folytatást! Gratulálok!
Nekem tetszett ez a részlet, nagyon olvastatta magát. A Charlie név engem annyira nem zavart, sejtettem, hogy lány. Kíváncsi vagyok a második részre.
Először néhány helyesírási hibán lovagolnék: az „és” után következetesen nem teszel vesszőt, pedig ha nem felsorolásról van szó szükséges, továbbá több helyen pontot használtál, ahová inkább felkiáltójel illet volna. Ezeket némi következetességgel könnyedén ki tudod nevelni magadból.
A stílusod szép, gördülékeny, könnyű olvasni, a történet viszont egyáltalán nem fogott meg. Ez a fogjunk egy meg nem értett lányt, aki valami nagy traumát élt át, hogy az olvasónak legyen oka szimpatizálni vele, aztán akarata ellenére járassuk pszichológushoz nem igazán eredeti ötlet. Ami mégis betette nálam a kulcsot, az a bátyjának meg a sulinak a leírása volt. Mintha megint csak egy bugyuta amerikai gimis filmbe csöppentem volna az örökérvényű gyík-menők harccal. Szerintem sokkal élvezetesebb és kevésbé kiszámítható lenne a cselekmény, ha a nyugati klisék helyett inkább hazai közegben játszódna.
Mindezek ellenére biztos vagyok benne, hogy elég széles a célközönség, aki így is végig fogja izgulni Charlie történetét, de én sajnos nem tartozom közéjük. További sok sikert kívánok!
Oroszi Barbarával sok mindenben egyetértek, de azért hogy ne rögzülhessen egy tévedés vagy elírás, jelzem: ha az és után valaki nem tesz vesszőt, az helyes. A vessző a szabályokban előírt helyekre az és e l é kötelező.
🙂
Az „és”-es problémához, ha igazán korrektek akarunk lenni (D.A.) hozzátenném, hogy csak akkor kell az „és” elé vesszuő, ha tagmiondatokat választ el (kapcsolatos mellérendelés esetén; v máshogy körülírva: ha a vessző két oldalán van külön alany-állítmányi viszony). (Bocsánat, de szakmai ártalom, hogy ha belekezd vki, akkor jussunk el a végére is:))
E lé meg kötelező. 🙂
Mondom: a szabályokban előírt helyekre. Ez nem megfelelő?
Sziasztok,
köszönöm szépen a véleményeket, meglátásokat, tanácsokat. Az „és” kérdésben most egy kicsit összezavartatok. 😀 De egészen biztosan van olyan, ahol rosszul használom. 🙂
Felkiáltójelet nem szeretek sokat használni. Igazság szerint az utóbbi időben szoktam le róla, csak nagyon indokolt esetben teszem ki. De kíváncsi vagyok, hogy Ti honnan hiányoljátok.
Még egyszer köszönöm a sok hozzászólást!
Köszönöm a korrigálást! Természetesen én is az és elé gondoltam, csak még picit reggel volt, és elírtam (csakhogy példával is szemléltessem) 🙂
A felkiáltójelezéshez ezt a két példát tudnám biztosan felhozni (de szívesen várom továbbra is a többiek segítségét nyelvtan ismeretek téren):
„Figyelj, Charlie.”
„Hadd segítsek.”
Meg volt pár mondat a párbeszédekben, amibe kicsit több érzelmi töltetet képzeltem, oda szerintem jobban illene a felkiáltójel pl: „De még milyen szörnyen.” (Itt úgy éreztem, nagy hévvel mondja, mert szórakoztatja a dolog, nem pedig az orra alatt dünnyögve jegyzi meg).
(Ja, ja, ha a Helyesírási Szabályzat nem is, a Leíró Magyar Nyelvtan tételesen felsorolja azokat a kapcsolatos mellérendelés alá eső, egyéb jelentésárnyalattal is rendelkező eseteket, amikor kell az „és”. Ha így értetted, egyetértünk. Csatabárd eltehető. A kukacoskodás részemről is jó szándék része volt:))
Barbara: köszönöm szépen a pontosítást! 🙂
Azt hiszem, ideje megint elővenni „A magyar helyesírás szabályait”. 🙂
Szerintem meg a „Figyelj, Charlie”-hoz és a „Hadd segítsek”-hez pont nem kellene felkiáltójel. Inkább érzem sóhajszerű mondatnak, mintsem utasításnak.
Több helyen olvastam a „Charlie” névvel kapcsolatos aggályokat, az elején a megtévesztést, hogy az olvasó nem tudja eldönteni, fiú vagy lány. És ez pont így van jól, de szerintem maga az írónak is ez volt a célja vele.
Két okból választottam a Charlie nevet: egyrészt, mert tetszett :), másrészt pedig egy olyan nevet akartam, ami egy kicsit fiús. Ebben a részletben meg is magyaráztam, hogy a szülők úgy tudták, hogy fiút várnak. Később kiderül, hogy ő inkább egy fiús lány, ezért is nem a Charlotte nevet használja.
Nem tudom, hogy ez jó választás volt-e vagy sem, de most egy kicsit elgondolkodtatott, hogy sokakat zavart, hogy nem tudták elsőre eldönteni a főszereplő nemét. Az elején pont emiatt került bele néhány utalás – a fonott haj és a szoknya -, hogy helyretegyem a fejekben a dolgot.
Szóval most töröm a fejem, hogy mi lenne a jó megoldás. 🙂
Ne törd. 😉
A névválasztás jó. Pont kell az elején ez a kis bizonytalanság.
Kedves Major Anna 🙂 Olyan messze van a csatabárd, hogy nem is látom. 🙂
Hadd kapcsolódjam a felkiáltójel kérdéséhez. Ezzel összefüggésben nekem is vannak dilemmáim. Eleinte megpróbáltam a szabályoknak megfelelően használni, de többen rám szóltak, ne használj annyi felkiáltójelet, mert olyan lesz a szövegem, mintha folyamatosan ordibálnék. Azóta én sem tudom, hogy inkább a szabályt szegjem és pl. óhajtó mondatnál, meg holmi ártatlan felszólító mondatnál pontot tegyek a felkiáltó helyére, vagy vállaljam azt, hogy ordításnak mondják a szövegemet. Szerintem ezt csak a profi szerkesztő tudja helyretenni. (Én várom, ha van egy kis ideje az adminnak megköszönhetnénk a választ.)
Azt írtam, hogy ártatlan felszólító mondat. Van olyan, hogy parancsolok, akkor nem kísérletezek ponttal, de indulatok nélküli párbeszédben – ott tartom ártatlannak a dolgot – kockáztatok.
Most már én is kíváncsi lennék a hivatalos álláspontra, hogyan helyes a felkiáltójel használata…
Őszintén szólva számomra nem változik egy mondat üvöltöző idegbeteggé, mert felkiáltójel van a végén, így „kedvesebb” kéréseknél sem ódzkodok a használatától. Különben is ez az írásjel nemcsak a durva parancsok közvetítésére született, hanem olyan lágy dolgok kifejezésére, mint a vágy és az óhaj. Szóval bármi is legyen az igazság, szomorú dolognak tartom, hogy a társadalom ilyen negatív diszkrimináció elé állítja, és emiatt veszítsen a konzervatív ponttal szemben.
Én csak azért mellőzöm, mert valahol azt hallottam (vagy talán olvastam?), hogy a sok felkiáltójel használata olyan, mintha röhögnél a vicceiden. 😀
Kedves Cassy!
Hangulatos részlet, szépen indul. A levegőben lógatod a keretet, ami ad egy átfogó kérdést, hatásos, kérdés hol a csattanásának helye a történetben.
Charlie neve nem zavart, hittem a képnek, és könyvnél is lenne borító, alapinfókkal. A terapeuta viselkedése ennél sokkal zavaróbb volt. – „Tudom, hogy nehéz most másokkal ismerkedni. Tudom, hogy bánt, ami édesanyáddal történt, de ez nem azt jelenti, hogy el kell magad zárni a külvilágtól. Próbálj meg élni egy kicsit.” és „Igazad van, nincs. De biztos vagyok benne, hogy nem az a megoldás, hogy mindenből kivonod magad és egy falat építesz magad köré. Emlékszel, mit beszéltünk meg, amikor először jártál nálam?” – ezeket baráti közegben kapja az ember, nem terapeutától (vagy kókler szegény? 🙂 ).
Az általánosságban magyarázás, ember alannyal is zavaró volt – fogalmazd át, hogy a karakterre vonatkozzon – hatásosabb lesz.
Egyet kell értenem Demeter Attilával, a gondolatmeneted csapongó a párbeszéd között – értem a szándékot, hogy egy oldalon akarsz teljes háttérképet és előzményeket bemutatni, de így csak „elmondás” lett belőle, aminek egy részére szükségem sincs. A párbeszédből is rengeteg újdonságot megtudok, a tesója, meg a barátnője apukájának a beszédhibája nem szükséges ahhoz, hogy véletlenül találkozzon egy helyes sráccal… több minden történt volna a részletben ha kevesebbet „elbeszélsz” a múltról. (Ezek a részek olybá tűnnek, hogy a papíron gondolkodó író kitalálási folyamatai – íráshoz szükséges, olvasónak mást jelentenek)
Összességében érdekes történet, van mélysége a karaktereidnek, és remek lehetőségek rejlenek bennük.
Sok sikert a továbbiakban.
Az írásjelek témájához kiegészítésként hozzátenném az alkotói szándékot. Az írásjelek funkcióval bírnak, a szabályok a funkció általános használatát teszik lehetővé, ha mindenki ismeri őket. Gyakorlatban a szokások egyéniek, ki mit szokott meg, és az olvasók nagytöbbsége nem értelmezi a jelzéseket funkciójuk alapján. pl párbeszédben az író szándéka, hogy a karakter lágyan kijelent vagy erőteljesen felkiált, de a magyar nyelv sajátja, hogy ugyanazt a mondatszerkezetet és szórendet használhatjuk mindkét esetben – egyetlen különbség az írásjel. Az olvasó pedig aszerint értelmezi, aminek szerinte lennie kell, ahogy az ő környezetében azt a mondatot, jelentéstartalmat használni szokták. – Innentől kezdve a mondatjelek használata nem egzakt tudomány 🙂 Érzés és szokásjog aminek van egy egyezményesen ajánlott szabályrendszere, és mind olvasóként, mind íróként könnyű tévedni.
Narrációban túlhasználható a felkiáltójel, célszerű a minél kevesebb, párbeszédben a szükséges helyeken elengedhetetlen.
Nem kell minden és elé vessző. A mellérendelő mondatrészeknél mindig kell, igen. Érdemes olvasgatni a nyelvi oldalakat, ha valamiben bizonytalanok vagytok pl:
http://www.e-nyelv.hu/2011-05-03/vesszohasznalat-es-s-meg-vagy-kotoszavak-elott/
De az esetek 80%-ban ösztönösen is jól alkalmazzátok, ha oda tesztek vesszőt, ahol levegőt vesztek. 🙂
A felkiáltójeleket párbeszédben ki kell tenni.
Általában a halmozott írásjelek válnak zavaróvá, és az is, ha a narrációban túl sok felkiáltó vagy felszólító mondat van.
Megígértem a köszönetet, tehát köszönöm, Kedves Bea! 🙂
Köszönöm szépen!
Olvasgatni fogom az e-nyelv cikkeit! 🙂