Cassy Blacksmith: Sajnálom

Olivér egyik lábáról a másikra állt, megköszörülte a torkát. Érezte, hogy a kabátja alatt befúj a decemberi szél néhány hópelyhet is magával ragadva, de nem ezért reszketett.

– Apa – szólalt meg néhány pillanat hallgatás után. – Szeretnék neked valamit mondani.

Ismét elhallgatott. Annyira nehéz volt összeszednie a szavakat. A fejében legalább százszor, talán ezerszer is végigjátszotta már, mit fog mondani, de a szavak úgy égették a torkát, mintha parazsat nyelt volna, vagy mintha minden egyes kiejtett szó úgy gördülne a torkán, mint egy-egy méretes kavics, le egészen a gyomrába, ahol iszonyatos görcsöt okoznak, néha feljebb vagy lejjebb süllyednek, máskor összedörzsölődnek egymással. Emiatt hetek óta nem tudott aludni. Már tudta, hogy minden egyes kimondott szónak ára van. Minden egyes bántó vagy sértő megjegyzés, amit az apja fejéhez vágott, ott lebegett a feje felett, és egészen biztos volt benne, hogy örökre emlékezni fog rájuk.

A fiú csöndben várt, hogy összeszedje az erejét és bátorságát, az ökle szorosra zárult.

– Csak szerettem volna megköszönni, mindazt, amit értem tettél. Tudom, hogy sokat vitáztunk, de rájöttem, hogy mindezt csak az én érdekemben tetted. Tudom, hogy nagyon sokszor fafejű, önző és elviselhetetlen voltam, de te akkor sem mondtál le rólam. Köszönöm, hogy mindig ott voltál mellettem, és hogy csak a legjobbat akartad nekem.

Olivér visszaemlékezett, mennyire utálta, amikor kamaszkorában az apja beleszólt az életébe. Hogy állandóan pörlekedett vele, amiért annyit eljárt szórakozni, hogy a barátaival hétvégente szétkapták a házat, és ezzel mennyi bosszúságot okozott neki és az édesanyjának. Hogy éjszakánként csak úgy eltűnt otthonról, vagy hogy annyit lógott az iskolából. Amikor félévkor megbukott matematikából, ő annyira makacs és dacos volt, hogy még véletlenül sem kérte ki apja segítségét, aki a helyi gimnáziumban tanított. Vagy, amikor apja kifejtette a véleményét arról, mekkora ostobaságot csinált, amikor a főiskola helyett inkább a munkát választotta, pedig annyi esze van, és ha egy kicsi is megerőltetné magát, többre vinné.

Korábban mindig azt gondolta, hogy az apja direkt keresi a balhét vele, direkt tesz megjegyzéseket a barátaira, a külsejére, a szokásaira, mindegy, hogy mit csinált, az apjának úgyse tetszett. A barátai azt mondogatták, hogy ne vegye magára, az ő szüleik is megbolondulnak, amikor a gyerek kezd felnőni, hiszen így akarják a látszatát kelteni, hogy még mindig ők tartják a gyeplőt. Mégis, az apja valahányszor elejtett egy megjegyzést, vagy csak kötekedni kezdett vele a vacsoraasztalnál, a vége mindig az lett, hogy Olivér felállt a helyéről és a szobájába vonult hangos ajtócsapkodások közepette. Az apja eleinte még utána ment és megpróbálta meggyőzni őt az igazáról, később csak utána kiabált, vagy büntetést szabott ki, aztán ahogy telt az idő, a barátainak igaza lett, az apja csak mondta a magáét, de előbb-utóbb már semmit sem csinált, csak beletörődött, hogy Olivér ment a feje után.

Most már tudta, hogy mindezt érte csinálta.

– Tudom, hogy nagyon mérges voltál rám, amikor összebalhéztam azokkal a srácokkal a bárban. Szerencsém volt, hogy ott álltál mellettem és helyre tettél. Sajnálom, tényleg. És azt is, ami utána történt. Nem kellett volna volán mögé ülnöm. Nekem csak… – Olivér nyelt egy nagyot, a cipője orrát bámulta. – Nekem csak hallgatnom kellett volna rád!

Olivér nem bírta visszatartani a könnyeket, hiába próbálta megemberelni magát, megállás nélkül törtek fel belőle az emlékek, és ezek újabb keserű könnyeket szültek.

Letette a kezéből a csokrot apja sírjára. Letérdelt a sír mellé a hóba, és megfogadta, hogy olyan ember lesz belőle, amilyennek az apja mindig is látni akarta.

*