Cassy Blacksmith – Loony Lone

– Hé, Loony, ideje végezni! – szólt rá a tagbaszakadt ápoló.

Loony a mosdó fehér csempézett falán logó tükörben méregette magát. A szokásos reggeli borotválkozási és tisztasági feladatai után határozottan tetszett neki saját fizimiskája. A rőt haja ez alkalommal nem lapult a fejére és nem is állt az égnek, sikerült magán úgy lehúzni a borotvát, hogy egyetlen egy begyulladt szőrtüsző se maradjon az arcán. Sem pattanás, sem mitesszer nem csúfította bőrét, bár már jóval elhagyta a huszonötöt, ennek különösen örült. A leginkább turha színére hasonlító zöld szeme – ahogy legjobb haverja, Kane mondaná – teljesen átlagosnak, szem körülötti bőre kevésbé puffadtnak és kialudtnak tűnt.

Loony lecsavarta az óceán illatú arcszeszének a kupakját, majd jó nagyot löttyintett a szagos vízből és az egész arcát bekente vele. Ez a nap különleges jelentőséggel bírt számára. Az édesanyja aznap ünnepelte a születésnapját, és aznap az édesanyja meglátogatta.

Amikor Loony végleg úgy határozott, hogy a kinézete megütötte a kifogástalan szintet, a férfi elpakolta arcszeszét, borotváját, fogkeféjét és fogkrémjét, majd törölközővel a nyakában szalutált tükörképének.

– Ma igazán jól festesz, Loony! – kacsintott rá a dromedár ápoló, amikor elment mellette. Mindenki csak Loonynak hívta, bár eredetileg a Lance nevet kapta, mindenki így szólította. Loony nem is emlékezett már, hogy miért. Rémlett neki, hogy egyszer tízévesen leharapta egy béka fejét és gyakran hergelte a szomszéd kutyákat, amíg végül azok meg nem harapták őt. Talán ezért hívta őt mindenki egyszerűen így.

A mosdóból kifelé menet intett Hectornak, a mellette lévő szoba nyolcvanöt éves veterán lakójának, aki ezúttal is minden reggel szitkozódott a tükörben, hogy az elmúlt éjszaka alatt sem nőtt vissza a bal füle, amit a második világháborúban vesztett el.

A szobájába menet Loony elgondolkodott, hogy még sem olyan rossz a központban élni. Eleinte szörnyen gyűlölte a helyet, az első három hónapra való visszaemlékezés gyötrelmes és nyomasztó érzéseket váltott ki belőle. Dr. Dögvész szerint – ahogy Loony hívta a tíz éve Afganisztánból menekült, pörsenéses arcú orvosát –, Loony bipoláris zavarban szenvedett, életében egymást váltották a lehangolt, depresszív időszakok, vagy az olyanok, amikor Loony teljesen kifordult magából. Régebben alvási és evési zavarokkal küszködött, amitől olyan vékony lett a teste, mint egy sodrony. Néha megmagyarázhatatlan roham tört rá, hogy porrá zúzzon minden bútort és berendezési tárgyat a közelében, alkalmanként annyira erőtlennek érezte magát, hogy még kedve sem volt kikelni az ágyból.

De ez mára a múlté. Loony hat hónapja van a klinikán és rendszeresen szedi a Dr. Dögvész által felírt gyógyszereket és lítiumot. A Mama igazán büszke lehetett rá.

Loony kitakarította a szobáját. Bár a központban nem engedték meg, hogy a látogatók bemenjenek a betegek szobájába, de Loonynak az járt a fejében, hogy a Mama pontosan megérezné, ha rosszul viselkedik. A Mamának nem lehetett hazudni. Már kiskorában sem tudott semmit sem elsunnyogni előle, mintha az arcára lenne írva, hogy szélhámos.

A férfi katonás rendben szekrényébe rakta tisztálkodási szereit, majd nekikezdett a fél órás munkának. Bevetette az ágyát, letörölgette a polcokat, amelyeken megigazgatta a Mamáról készült fényképeket. Egyetlen egy aprócska bonsai nyújtózkodott az éjjeliszekrényén. Loony azelőtt sosem kedvelte a növényeket, mindig hányinger kerülgette, amikor a Mama arra kérte, hogy locsolja fel a gyepet, gazoljanak vagy ültessenek broméliát.

Ez azonban régen történt, szinte fényévekkel ezelőtt, amikor Loony még más ember volt. Az a Loony hamar felkapta a vizet, nem egyszer kerülgette olyan érzés, hogy legszívesebben végezne az anyjával, aki folyton azért cseszegette, hogy vállaljon el végre rendes munkát és kezdjen valamit az életével. Loony torka elszorult, amikor visszagondolt akkori kiállhatatlan énjére.

Az aprócska bonsait Dr. Dögvésztől kapta. Az jelképezte számára a változást, Loony jobb énjét, akit több mint fél éve egyáltalán nem tartotta foglyul betegsége. A kicsi fa a beköltözése után nem sokkal került a szobájába, és azóta nem mulasztotta el gondját viselni.

Miután Loony megosztotta a bonsai-jal, hogy mennyire izgatott a Mama érkezése miatt, a férfi elővette ágya alól a Mamának tartogatott ajándékot. Leemelte az aprócska kartonból eszkábált doboz tetejét, majd megcsodálta a doboz belsejében nyugvó feszületet. Loony annak ellenére, hogy rühellte az egyházat és minden istenségeket bálványozó vallást, elhivatottsággal készítettel el a heti foglalkozásokon a jégkrém pálcikákból összeragasztott szimbólumot.

Loony kinézett a rácsozott ablakon. Az első látogatók megérkeztek a parkolóba, hangos ajtócsapásoktól visszhangzott az épület. Vett egy nagy levegőt, az ablaküvegben utoljára megigazgatta üstökét, majd az ajándékkal a kezében elindult a folyosón a fogadóterem felé.

Határozott léptekkel elment a reggeli műszakos nővér mellett, majd leült a fogadóterem egyik asztalához. Nem csak ő kelt korán, de rajta kívül Hector is a szoba egyetlen katódsugárcsöves tévéje előtt várta két lányát, akik minden szombaton meglátogatták Glasgowból. A Mama is Glasgow egyik külvárosi részén élt, csaknem egy órás autóútra a központig.

Loony egyre idegesebben várta a Mama érkezését. Fél tizenkettőkor már komolyan aggódni kezdett. Már csak fél órája maradt a látogatásból. Loony lába idegesen pattogott és csaknem lerágta az összes körmét.

Loony tizenkettő előtt öt perccel odament a délelőttös nővérhez, aki a műszak végével a fogadóiroda melletti pult mögött éppen a kabátját vette.

– Nem telefonált a Mama? – kérdezte őt követelőzően Loony, mire a robosztus ápoló, Jerry is előkerült az egyik szobából.

A csontos arcú nő zavartan nézett Loonyra.

– Ö… nem – válaszolt soványka hangon a némber.

– Már rég itt kellene lennie – erőszakoskodott Loony. Tudta, hogy az ilyen hangnem tilos a klinika falain belül, azonban úgy tűnt, átvágják. Egészen biztos megpróbálják csőbe húzni!

Loony orrlyukai kitágultak, ahogyan megpróbálta lenyugtatni magát.

– Jól van, a legjobb lesz, ha a szobádban lehiggadsz kicsit! – Jerry lapát kezeivel átkarolta őt.

– Nekem mindenképpen látnom kell! – nyüszített Loony. – Ma van a születésnapja és oda kell adnom neki az ajándékát!

– Rendben, visszamegyünk a szobádba, én meg felkeresem a doktorurat.

Loony elfogadta a lehetőséget, hogy a busz fulladt le valahol idefel jövet. Igen. Az jellemző lenne a Glasgowban közlekedő járatokra. Loony engedte, hogy Jerry a szobája felé vitorlázza, miközben a Mama féltett ajándékát szorongatta a kezében.

– Jerry, ha beszél a dokival, akkor mindenképpen mondja meg a Mamának, hogy készültem a születésnapjára és nem felejtettem el! – nyöszörgött tovább Loony, amikor Jerry leültette őt az ágyára. – Ígérje meg!

– Most azonnal megyek és utánajárok a dolgoknak. Addig is maradj itt szépen! Oké?

Loony bátortalanul bólintott egyet, majd felkuporodott az ágyára és onnan figyelte a parkolót, hátha befut a busz. Loony engedelmesen várt, ahogy Jerry kérte. Az ablaka nyugat felé nézett így az ég felé magasodó fenyők felett mindig látta a lefelé cammogó napot. Lassan ebédidő is elmúlt. Túl késő van – gondolta Loony és rátenyerelt a nővérhívó gombra. Két perc elteltével több lépés zaját is hallotta. Egy női cipőkopogást és egy döcögő lépést, ami hamisítatlanul Dr. Dögvész közeledését jelezte.

– Dr. Almaut! – sóhajtott fel Loony. – Beszéltek a Mamával? – A férfi hangja hisztérikus élt ütött meg. Az ajtóban kattant a zár.

– Loony – sóhajtott a doktorúr az ajtón túlról. – Arra kérlek, hogy ülj le az ágyra, szeretnénk Mariann nővérrel bemenni hozzád.

Loony nem értette mi ez a nagy felhajtás, de engedelmeskedett és helyet foglalt az ágy szélén. Feszült figyelemmel várta, amíg a doki sebhelyes arca megjelenik az ajtóban, nem sokkal mögötte topogott a nővér is. Az orvos nem ült le az ágy mellett lévő székre, ahogy a szokásos vizitek alkalmával, hanem a nővérrel mindketten állva maradtak. Az öreg keresztbetette a kezét maga előtt.

– Meg kell, kérjelek egy dologra, mielőtt elmondanék neked bármit is. – Amikor a doktor látta a beteg várakozó arckifejezését, továbbfolytatta. – Meg kell ígérned, hogy nem idegesíted fel magad, hanem nyugodtan beszélgetni fogunk.

– Miért? – Loony szemöldöke felszaladt. A Mama bajban van. – Mi történt a Mamával? Hol van?

Egy évszázadnak tűnő süket perc telt el mielőtt a férfi válaszolt.

– A Mama nem jön ma ide.

– Ma van a születésnapja. Egészen biztosan meglátogat! Tudja, hogy nem felejtettem el. – Loony lába egyre ütemesebben járt, a nővér aggályos tekintetét elnézve, rögtön szaporábban vert Loony szíve.

– Meghalt. – A férfi egy ideig eltűnődött, hogy jól hallotta-e a doki dohány itatta szavait. – Sajnálom, Loony, a Mama hat hónappal ezelőtt meghalt – tette hozzá Dr. Almaut, majd megpróbált kesergő arckifejezést vágni.

Nem! Nem akarta elhinni, hogy a doktor ilyet mond. Loony a falhoz hátrált, miközben megpróbált visszaemlékezni… bármire. Összeszorította szemét, öklével verni kezdte a fejét, hátha úgy könnyebben visszatérnek emlékei.

Hirtelen meglátta a Mama testét, ahogy a konyhájuk padlóján fekszik. Mindent beterített a vér, mintha sötét olajfoltok szennyeznék. Loony látta magát, ahogy a Mama kedvenc angyalos gyertyatartót szorítja kezében, ami állandóan a kandalló párkányról figyelte a nappaliban összegyűlteket. Az aranyozott angyal egyik szárnya letört, darabja ott hevert nem sokkal a Mama teste mellett. Loony észrevette a Mama fején a hatalmas nyílást, amiből vér folyt a padlóra.

Képtelenség! – gondolta Loony és kinyitotta a szemét.

Loony megdermedt, megérezte, hogy baj közeleg. Mariann keze belecsúszott a nővérruhájának zsebébe és egy aprócska fecskendőt vett onnan elő, a doktor pedig siralmas képet vágott, mintha temetésre készülne.

– Nem! – nyavalygott Loony és hátrálni kezdett. – El akarok menni hozzá! Meg akarom látogatni!

– Nyugalom Loony…

– ELÉG! – kelt ki magából a férfi. – Látni akarom a Mamát! – A kezét ökölbe szorította, megfeszítette izmait, felfújta magát, hátha akkor nagyobbnak és határozottabbnak látszódik. Mariann ijedten beszívta a levegőt, a doki kezében a fecskendővel fenyegetően elindult Loony felé.

– Semmi szükség a tombolásra, csak magadnak okozol bajt! – búgta a doki gyámoltalan hangon.

Loony testét elöntötte az adrenalin. Tudta, hogy bármi történjék is, nem szabad engednie az orvosnak. Nem hagyhatta, hogy benyugtatózzák.

Dr. Almaut egyre csak közeledett Loonyhoz. Az járt Loony fejében, hogy ha nem tesz semmit, akkor a falnak szegezik, mint egy tehetetlen állatot. Gyorsan cselekedett. Belerúgott a doki béna lábába, Dr. Almaut fájdalmasan felnyögött, így Loony könnyen kicsavarhatta kezéből az injekciós tűt. Loony igazán nem akart rossz lenni, de látni akarta a Mamát, tudni akarta, hogy minden rendben van vele, és ebben senki nem akadályozhatta meg. Mariann a falhoz kúszott és csak sikított, miközben Loony futásnak eredt.

A férfi végigrohant a folyosón, ami visszhangzott döngő léptétől és az onnan nyíló ajtók mögött zajosan szurkoló betegtársai ordibálásától.

Loony a fogadópultnál megtorpant. A bejáratot csak belépő kártyával lehetett kinyitni. Loony befogta a fülét, és megpróbált kitalálni valamit, miközben a feje folyamatosan hasogatott. Nem tudta, mitévő legyen. A feje fölött megszólalt a harsogó sziréna, ami jelezte a többi dolgozónak, hogy teljes készültség van érvényben.

Loony megütögette a halántékát, hátha attól könnyebben kúsznak a gondolatok a fejébe. Hirtelen megint látta maga előtt a Mamát, ahogyan meggyötörten jajveszékel, mielőtt Loony egy csapást mért volna a fejére. Loony érezte a dühöt, amit akkor hat hónappal azelőtt. Érezte a féktelen haragot, amiért a Mama megint beledumált az életébe.

– Nem! – kiáltotta Loony és újabb csapásokat mért a halántékára.

A folyosó túl feléről hallotta a közeledő ápolók cipőkopogását. Tudta, hogyha marad, akkor benyugtatózzák és sosem fog kikerülni innen. Látta lelki szemei előtt, ahogy ő is ott bent fog megrohadni, mint az a dilinyós félfülű veterán. Ezt pedig nem akarta.

Nem maradt más választása. Körbenézett, majd kivetette magát a harmadik emeleti ablakon.