Cassy Blacksmith – Deja Vu

Annie-nek mindennél jobban szüksége volt egy kávéra. Egész álló nap a kirakatokat rendezte a virágüzletben. Sosem jelentett számára gondot a munka, de a főnöke, Patty, elhatározta, hogy Valentin-nap alkalmával szívecskékkel, bongyor hajú angyalkákkal, Cupidókkal, kristályokkal, rózsaszirmokkal fogja telezsúfolni az üzletet, beleértve az ötödik sugárútra néző kirakatot. Patty költséghatékonyság miatt csak őt alkalmazta az üzletben, így az amúgy is kiemelt jelentőséggel bíró ünnepen időt kellet szakítania a vásárlók különleges igényeinek kiszolgálása mellett, hogy a főnöke által készített tervrajzok alapján megvalósítsa a Szerelmes szívek, bolondos boldogság fantázianévre keresztelt dekorációt.

A legutolsó hatórás vásárlói roham után, Annie fáradtan ropogtatta ki az ízületeit és sóhajtozva dőlt rá a pultra, hogy végre szusszanjon egy kicsit. De alighogy letette volna a fejét, megszólalt a vásárlók érkezését jelző csengő. Annie lesimította összegyűrődött ingét, majd elővette legszívélyesebb mosolyát, miközben arra gondolt, hogy nemsokára egy kád forró vízben lubickolhat.

Egy bizonytalannak tűnő férfi érkezett a boltba. Először végigszemlélte a kirakatot, majd eltéblábolt pár elkészített csokor mellett. A férfi csak nem sokkal lehetett idősebb Annie-től, szövetkabátot, alatta sportzakót és farmert viselt, valamint a vállán egy egyetemi emblémázott sporttáskát. Annie annak a ténynek biztos tudatában ült vissza a pult mögötti székre, hogy a férfi nem fog venni semmit. Annie már messziről kiszúrta az ilyen pasikat. Tanácstalanul téblábolt a boltban, megfogdosta a rózsákat, párszor Annie felé sandított, közben meg sem mukkant, csak egyszer-kétszer hümmögött. Annie unta az egészet, ezért inkább megszólalt, annak reményében, hogy nem kell a záróra után is a boltban maradnia.

– Segíthetek? – kérdezte a pult mögül.

A férfi ránézett, majd tördelő kezekkel odament a pulthoz, így Annie jobban megfigyelhette őt. A homlokán egy forradás húzódott végig, amit nem régiben szerezhetett. Az orra aránytalanul nagynak számított a fejéhez képest, de a szemei egészen szépek voltak, Annie-t szülőföldjére és a kanadai fenyvesekre emlékeztette a színe. A szép szemek mellé, jólfésült külső is párosult, óceán illatú parfüm, oldalra fésült, kicsit hullámos haj, finom, ápolt kezek. Látszott, hogy a férfi még sosem végzett kétkezi munkát, és a márkás ruhái láttán Annie-nek az az érzése támadt, hogy biztosan jómódú családból származik.

– Virágot keresek.

Milyen szellemes – gondolta Annie, majd ellökte magát az asztaltól.

– Valentin-napra nagyon szép rózsáink vannak – mutatott a pult mellé készített méretes váza felé, ahol még legalább húsz rózsa várt a gazdájára.

– Én nem ilyesmit keresek, hanem valami különlegeset. Különleges személynek lesz – mondta a férfi, majd elnézett a kirakat felé.

– Reggel kaptunk cserepes orchideákat, ha ügyesen van gondozva, akkor nagyon sokáig virágzanak.

– Az orchidea unalmas – jelentette ki, majd újból végignézte a kínálatot, ami csupa szerelmes virágból, rózsákból, fréziákból, amarilliszekből állt. Annie meglepődött, mert ő pontosan ugyanezt gondolta az orchideákról.

Annie a bizonytalanság mellett vívódást látott az idegenen. Olyan, ami általában nagy veszekedések, válások után ül ki az emberek arcára. Annie számtalan olyan férfit szolgált ki, akinek szintén ebbe a komor ábrázatba torzultak egyébként helyes vonásai. Annie-nek azon járt a feje, hogy ugyan mit követhetett el, hogy ennyire levert.

– Mi a kedvenc virága? – szólalt meg hirtelen a férfi, amikor Annie megpróbált valamilyen igazán szép virágot keríteni neki.

– Hogy az enyém? – kérdezett vissza megilletődve.

– Igen – bólintott a férfi. – Biztosan jó ízlése van.

Annie egy pillanatig elnézte őt, most először halványan elmosolyodott, ami sokkal természetesebbé varázsolta vonásait.

– A papagájvirág. – Annie azt remélte, hogy fogalma sincs, hogyan is néz ki az említett növény, de az idegen pontosan annak a vázának az irányába nézett, amit Annie nemrég a pult mögötti komódra helyezett.

– Akkor kérek egy csokrot belőle.

– Komolyan beszél? – döbbent le Annie, a férfi egyre inkább zavarba ejtette.

– Hogyne. Megbízom az ízlésében – mondta. Annie kiválasztotta a legszebb szálakat, választott mellé néhány kevésbé kókadt zöldet, kötött rá egy színben hozzápasszoló masnit, majd zsírpapírba tekerte.

– A lány igazán szerencsés – mondta végül Annie a bemagolt mondókát, amit minden egyes vásárláskor el kellett sütnie. Általában erre mosollyal, vagy pár kedves szóval reagálnak az emberek, de a férfi következő lépése igazán meglepte őt. Ahelyett, hogy elvette volna a kifizetett csokrot, visszanyújtott Annie-nek.

– Mint mondtam, egy igazán különleges személynek szántam. – A férfi kedvesen mosolygott, Annie pedig érezte, hogy a lábujjáig elpirul. – Mit mond, meginna velem egy kávét?

– Még nincs vége a munkaidőmnek – vágta rá Annie. A férfi a lány háta mögötti faliórára nézett. – Csak hétkor zárok.

– Nem probléma. Mit szólna, ha itt a sarkon találkoznánk a Corner’s Cafféban?

Annie nagyon izgatott lett, mert maga is nagyon szerette azt a kávézót. Elképzelni sem tudott egyetlen egy reggelt sem, hogy be ne térne a mediterrán színűre festett, díszkövekkel kirakott falú, nehéz, itáliai bútorokkal berendezett kuckóra, ahol a legfinomabb olasz kávékat főzik. Annie minden reggel betért oda egy kicsit olvasni munka előtt, már jól ismerte a teljes személyzetet.

Bár az előtte álló férfi nem az a tipikus fazon volt, akit maga mellett el tudott volna képzelni, de valami mégis vonzotta őt. Lehet, hogy a hangjából és a tekintetéből áradó melegség, vagy ahogyan ezzel az apró trükkel választott neki virágot, de úgy érezte, nem szabad elszalasztania a lehetőséget. Egy esélyt mindenki megérdemel.

– Az megfelel – adta be a derekát Annie.

A férfi őszintén elmosolyodott, majd a kezét nyújtotta.

– A nevem Payton Doyle.

– Annie Holmes. – Annie keze teljesen elveszett Payton Doyle tenyerében, ami a februári hideg időjárás ellenére kellemesen felmelegítette Annie folyton hideg kézfejét.

Payton kíváncsian figyelte őt, miközben Annie végignézett a férfi sűrű szemöldökén és szempilláin, amik tökéletes legyezőként vették körbe a nyílt fenyőzöld tekintetet. Annie csak pár anyajegyet vett észre a férfi homlokán, köztük egy nagyobb, félhold alakút a férfi jobb szemöldöke felett. Annie-nek olyan érzése támadt, mintha látta volna korábban azt a jellegzetes ismertetőjegyet. Megpróbált visszagondolni arra, hogy talán találkoztak már valahol, de nem igazán volt jó az arcmemóriája.

– Negyed nyolckor megfelel a kávézó előtt? – Annie kiolvasta a férfi tekintetéből, hogy korábbi feltételezésekkel ellentétben rendes lehet.

– Persze – bólintott, majd elengedte Payton kezét.

Alig bírt magával, amikor a férfi elhagyta az üzletet.

Payton Doyle, Payton Doyle ismételgette magában a nevet, ami sokadszori kimondásra is úgy tűnt, nem először hallotta. Ráadásul Annie arra is felfigyelt, hogy családneveik mennyire kapcsolódnak egymáshoz, de csupán ennek tulajdonította a deja vu érzést, ami egyre inkább elhatalmasodott rajta.

Az első randevújuk igazán jóra sikeredett. Payton már a sarkon várt, mire Annie zárás után elsétált a kávézóhoz. Payton választott egy eldugott kétszemélyes asztalt, lesegítette Annie kabátját, majd órákon keresztül beszélgettek. Annie figyelmesen hallgatta, ahogy Payton az egyetemi éveiről mesél, hogy nem régóta dolgozik a történelmi tanszéken, mint tanár helyettes. Payton legalább annyira szerette a könyveket, mint Annie, és a lányt igazán lenyűgözte, hogy a férfi egyáltalán nem ítélte el őt, amikor kedvenc írónőjére, Jane Austenre terelődött a szó. Néhány furcsaság azonban mégis akadt, amire Annie felfigyelt.

Miközben Payton az itallapot bogarászta, észrevette, hogy korábban jegygyűrűt viselhetett, melynek helye még most is jól kivehető volt. A második furcsaság akkor történt, amikor a pincér megkérdezte, hogy a kávéhoz hozzon-e frissen sült mogyorós kekszet, mire Payton rávágta, hogy allergia miatt nem kérnek. Payton éppen csak pillanatokkal előzte meg Annie-t.

Mikor a lány rákérdezett, hogy ő is allergiás-e a mogyoróra, akkor zavartan azt válaszolta, hogy igen. Annie-nek mégis volt egy olyan érzése, hogy Payton ezúttal nem mond igazat. Az egyik lába folyamatosan járt, pótcselekvésként egyfolytában kevergette a kávéját.

Mindentől függetlenül Annie úgy érezte, hogy ebből a friss kapcsolatból talán lehet még valami, ezért a második randevúra is igent mondott. Két hét múlva Payton az egyetem botanikus kertjébe hívta meg Annie-t. Miközben Payton ezúttal a családjáról mesélt, Annie végig azon gondolkodott, hogy ő ezt már hallotta valamikor. Annie erősen kutatott az emlékezetében. Egyaránt ismerős volt neki, amikor Payton a Bostonban lakó szüleiről és egyetlen bátyjáról mesélt, aki nem sokkal az érettségi előtt halt meg egy sportbalesetben.

Míg egymás után hagyták el a szépen rendezett fikuszokat és granadillákat, Payton észrevehetett rajta valamit.

– Valami baj van, Annie? Olyan szótlan vagy – jegyezte meg a férfi.

Annie ráncolta a homlokát, nem egészen tudta, hogyan mondja meg a férfinak az igazságot. Egy kicsit furán hangzott az, amit előzőleg a fejében megfogalmazott. De mikor Payton megtorpant egy ciprus mellett, Annie végre kibökte.

– Nem akarok furcsának tűnni, de nem találkoztunk már korábban?

A férfi is elkomorult és kérdéssel válaszolt.

– Miért gondolod így?

– Olyan érzésem van, amikor mesélsz magadról, mintha bizonyos részeket már hallottam volna. És az arcod is egyre inkább olyan, mintha korábban már láttuk volna egymást.

– Igazán? – Payton hangja vidámabban csengett.

– Nem is tudom. Lehet, hogy őrültségnek hangzik.

– Annie – Payton, szinte énekelve ejtette ki a nevét. – Valamit el kell mondanom.

A férfi megfogta a kezét és egy közeli padhoz húzta. A férfi úgy roskadt le rá, mintha hatvan év tapasztalatát és fájdalmát cipelné a hátán, pedig még csak huszonnyolcat is alig töltötte be. Az arcán egyszerre látott félelmet és örömöt, Annie nem értette, miért.

– Nem egészen vagyok biztos benne, hogy hinni fogsz-e nekem, de megpróbálkozom vele. – Annie egyre idegesebb lett, ahogy látta Paytont, akinek egyfolytában járt az egyik lába. – Annie, én a férjed vagyok.

Annie először nem akart hinni a fülének. Még egy ilyen hülyeséget. Egyre inkább érezte feszélyezve magát és kezdett kevésbé bízni Paytonban.

– Annie, arról a balesetről van szó, amit hat hónapja szenvedtél.

Lehetetlen, hogy Payton tudjon a balesetről – gondolta Annie, miközben rögtön felrémlettek előtte azok az emlékek, amik még nem vesztek el a feledésben.

Hat hónappal ezelőtt a szüleihez tartott Kanadába. Annie nem sokra emlékezett a pontos történtekből. Emlékszik, hogy az utolsó néhány mérföld előtt megállt egy benzinkútnál. A következő villanás már a kocsiban ülve mutatja őt, amint a telefonját nyomogatja és megpróbálja felhívni a szüleit, de a hóviharban és a hegyek között nincs elég térerő. Aztán a kép megszakadt, csak saját kiáltását hallotta, és érezte, hogy a fejét beveri a műszerfalba.

Annie háromhetes kóma után ébredt egy torontói kórházban. Kiderült, hogy az agya súlyosabban károsodott. Több mindenre nem emlékezett a gyerekkorából, köztük testvéreire, Kefe nevű kutyájára, a régi iskolájára és a legjobb barátaira sem. Nem tudta megmondani, milyen évet írnak, azt sem, melyik egyetemen tanult. Pár homályos részlet élt benne, hogy New Yorkban az ötödik sugárúton van egy lakása, és az, hogy egy virágüzletben dolgozik.

A szülei nagyon sokat segítettek, hogy felépüljön, de még mindig akadt olyan dolog, amiben segítségre szorult. Néha elfelejtette, hová tette a kulcsait, a megbeszélt időpontokban sem jelent meg, vagy többször telefonáltak rá az áramszolgáltatótól, amiért nem fizette be a csekkeket. A terapeutája tanácsára elkezdett vezetni egy jegyzetfüzetet, amiben minden egyes fontos információt leírt. Kizárt, hogy Payton a férje lenne, hiszen azt biztosan feljegyezte volna a füzetbe, viszont mikor aznap a virágüzletben való találkozás után visszaolvasta a füzetet, egyetlen egy jegyzetet sem talált róla.

Mikor megosztotta kételyét Paytonnal, a férfi így reagált.

– Mikor a kórházban felkeltél egyáltalán nem emlékeztél rám. Nem tudtad azt sem, hogy a férjed vagyok, sem azt, mikor házasodtunk össze. Nem emlékeztél rá, hogy két évig éltünk együtt, sem arra, hogy minden reggel együtt jártunk az egyetemre. A kezdeti időszak nagyon megviselt mindkettőnket. – Payton összeráncolta homlokát, majd sóhajtott egyet. – Te szomorú voltál, mert nem érezted jól magad velem, én pedig szenvedtem azért, hogy ilyennek látlak. Aztán a terapeutád azt javasolta, hogy várjunk, idővel vissza kell térnie az emlékeidnek. Miután elköltöztem, folyton elfelejtettél. Nem ismerted meg a hangom, elmentél mellettem az utcán.

Annie egyre inkább elborzadt a hallottakon. A gyomra nem akarta bevenni.

– És a szüleim, ők miért nem szóltak nekem?

– A szüleid csak azt hajtogatták, amit a fizetett terapeutájuk tanácsolt. A tanácsára el kellett jönnöm. De rossz nélküled, Annie. Mindennap szenvedek, amikor eljövök a virágüzlet előtt. Szörnyű úgy a szemedbe nézni, hogy nem ismersz fel.

Annie könnyezni kezdett. Magatehetetlennek és szörnyűnek érezte magát. Hogy felejtheti el valaki a saját férjét? Hogyan nem emlékezhet arra, hogy korábban együtt éltek? Gyűlölte magát, a gyűlölet könnyeket és keserűséget szült.

Mikor felállt a padról, Payton tanácstalanul nézett rá.

– Sajnálom, Payton, de ezt nem csinálhatjuk. Nem várhatsz arra, hogy egyszer majd mindenre emlékezni fogok. Nem élhetsz így!

– De igen! – ellenkezett Payton, majd közrefogta Annie arcát. – Ha kell, addig csinálom ezt, míg beleöregszünk.

Annie nem akarta a sajnálatot. Nem akarta érezni a kiszolgáltatottságot és legfőképpen, nem akarta, hogy Payton így éljen.

– Ne haragudj, Payton, de nem tudom végigcsinálni. Ez nekem nem megy! – Payton is könnyezett, amikor Annie hátat fordított neki. Annie az egész hazafelé úton bőgött, még sosem érezte magát ennyire rosszul, ennyire csalódottan. Mikor hazament az volt az első dolga, hogy kitépte az elmúlt időszak összes jegyzetét a füzetéből, amit Paytonról írt. Kitörölte a tőle kapott SMS-ket és a telefonszámát. Azzal az elhatározással feküdt le késő este, hogy örökre el akarja felejteni Paytont.

Az üzletben nőnapra készültek. Patty egy csomó margarétát, tulipánt és fehér rózsát rendelt az alkalomra. Hét óra után pár perccel egy férfi próbált meg bejutni az üzletbe. Annie megforgatta a szemét, majd odament az ajtóhoz. Rámutatott a Zárva feliratra, de férfi az üveg túloldalán esedezett azért, hogy beengedje. Annie-nek megesett a szíve rajta, elvégre nőnap volt. A férfi biztosan szerelmének kedveskedne, nem akarta keresztülhúzni számításait.

Annie kinyitotta az ajtót, majd beengedte a férfit, aki letekerte magáról vastag sálját.

– Igazán lekötelezett – mondta kedves hanggal.

– Miben segíthetek?

– Virágot keresek egy különleges személynek. – A férfi megnyerően mosolygott rá, Annie teljesen bele is pirult. Egy ideig elnézte az idegen arcát, szeme megállapodott a férfi szemöldöke fölötti félhold alakú anyajegyen.

– A legjobb helyre jött – motyogta maga elé Annie, majd visszamosolygott a férfira.