*
Néhány órás várakozás után kiderült, hogy téves riasztás volt, és Gennának nem tolófájásai vannak. Elvégeztek rajta egy sor vizsgálatot, szerencsére a magzatburok nem sérült meg, és a babának sem esett baja. A doktor arra kérte Gennát, hogy próbáljon meg minél többet pihenni és szigorúan eltiltotta bármilyen házimunkától és attól, hogy bemenjen dolgozni a büfébe. Kiderült ugyanis, hogy apáék vezetik a Makrancos Makréla büfét.
Amíg a váróban ücsörögtünk Westonnal, nem sok mindenről beszélgettünk. Próbáltam megfogalmazni, hogy mit is mondok apának, mert biztosra vettem, hogy előjön még a téma. Úgy gondoltam, minél kevesebbet tud, annál kevesebb a probléma.
Persze minden másként alakult volna, hogyha apám még mindig remeteként él, ahogyan azt kiskoromban is tette. Hülyeség volt a részemről azt gondolni, hogy ennyi idő elteltével sem fog találni magának mást.
Amikor végeztek az összes vizsgálattal, és az orvos úgy határozott, hogy hazamehetünk, Genna elment mosdóba és Weston is másfelé téblábolt a folyosón, így alkalmam adódott beszélni apával pár szót. Jobbnak láttam ezt kettesben elintézni.
– Jól megnőttél – mondta több szótlan perc után.
A válás után apám a fél életét a tengerentúlon töltötte. A sok üzleti út miatt sosem lehetett tudni, hogy éppen mikor van otthon, így sem ő, sem az anyám nem erőltette túlságosan a bíróságon elrendelt látogatási időt. Eleinte havonta többször, aztán csak a nagyobb ünnepekkor, hálaadáskor és karácsonykor találkoztunk, és ahogy egyre többet dolgozott, egyre kevesebbszer futottunk össze. Hétéves koromban kettesben elmentünk Aspenbe síelni, de valahogy sosem találtam meg vele a hangot.
A születésnapjaimra mindig küldött lapot és egy nagy, ajándékokkal teli dobozt, ekkor felhívtam őt, hogy megköszönjem, de néhány udvarias érdeklődő mondatnál nem jutottunk tovább. A tizenegyedik születésnapom volt az utolsó, amit vele töltöttem, aztán eladta a családi vállalkozást, majd a virginiai házát és Észak-Karolinába költözött. Anyám küldött rólam fényképeket az évek alatt, de az utóbbi időben jócskán megnyúltam és lefogytam, a szembetűnő, drasztikus változás a hajdani gyerek pufipárnácskákhoz képest neki is feltűnhetett.
– Sajnálom, hogy csak így beállítottam – mondtam a cipőmet bámulva. – Rossz ötlet volt.
– Dehogy is, örülök, hogy itt vagy. – Levette a sapkáját és megdörzsölte a fejét. Sokkal több ősz hajszála volt, mint először hittem. Ekkor jöttem rá, hogy milyen sok évet hagytunk ki. – Ne haragudj, hogy nem beszéltem neked Gennáékról, gondoltam, mindenkinek jobb lesz így.
Tényleg nem volt fair húzás a részéről, hogy egy szóval sem említette őket, de meg tudtam érteni: ezzel elkerülte a fölösleges drámázásokat.
– Van vendégszobánk, úgyhogy, ha gondolod, nálunk maradhatsz – ajánlotta fel, de láttam rajta, hogy elég bizonytalan a mondandóját illetően, mintha maga sem lenne biztos benne, hogy ez jó ötlet.
– Tényleg? – villanyozódtam fel.
– Genna, amúgy is hiányolja a női társaságot, főleg most, hogy kényszerpihenőre fogták…
– Csak nem rólam csevegtek? – lépett oda hozzánk Genna, ezúttal sokkal kisimultabb arckifejezéssel. Észrevettem, hogy mi az, ami megtetszett apámnak benne. A karikás és fáradt szeme ellenére gyönyörű déli szépség volt, finoman szeplős bőrrel, sugárzó kék tekintettel és őszinte mosollyal.
– Az imént azt mondtam Allie-nek, még szerencse, hogy van vendégszobánk.
– Nem lenne gond, ha maradnék a nyár végéig? – kérdeztem reménykedve ezúttal Gennára nézve.
– Már hogy’ lenne gond! – vágta rá Genna és elkapta a vállam, hogy jól magához szorongasson. Annyira szokatlanul és váratlanul ért, hogy lefagytam. – Úgy örülök, hogy itt vagy és végre megismerkedhetünk!
– Öhm… Én is örülök – motyogtam, és elhúzódtam, amikor Genna végre elengedett.
– Apád elég hajthatatlan volt, amikor kértem, hogy hívjon el egyszer hozzánk, de úgy tűnik, a sors így is mellém állt! – Leszúrásként rákoppintott apa orrára, aki csak zavartan mosolygott.
– Hiába, te mindig megkapod, amit akarsz.
– Még szép! – bólintott Genna. – De mit szólnátok, ha beülnénk valahova enni valamit? Teli gyomorral mindig jobb beszélgetni.
– Biztosan jó ötlet ez most? – kérdezte apa lesve Genna mozdulatait. – Dr. Morrey nem lesz boldog, hogy máris bulizni megyünk.
– Nyugi, szívem – mosolygott Genna és végigsimított a hasán. – Akár otthon is összeüthetünk valamit. Ha engem kérdeztek, ez a kórházi légkör minden energiát kiszív az emberből…
Hazafelé megálltunk a tengerparton egy RapidUS nevű boltnál, ami a parti sétány egyetlen vegyesboltja volt. Apa elhozott egy bevásárlókocsit, és mivel maga a bolt elég szűköske volt, ezért Gennával ketten egymás mellett tolták, addig Weston és én mögöttük kullogtunk. Míg apáék összedobáltak minden random dolgot a kocsiba, Genna egyfolytában csacsogott. Figyelmesen hallgattam, ahogy arról beszél, hogy milyen borzalmakkal jár a terhesség. Lábdagadás, folyamatos pisilési inger, reggeli rosszullétek, derékfájás, mégis úgy tűnt, mintha csodaként élné meg az egészet; arcáról nem lehetett letörölni a mosolyt. Anyám mindig azt vágta a fejemhez, hogy soha nem élt át olyan borzalmakat, mint amikor engem megszült.
Apu és Weston elég hallgatagon viselkedtek, csak néha egy kurta igennel vagy nemmel reflektáltak Genna monológjára, így az idő nagy részében csak kettesben csevegtünk.
– Hogy van az édesanyád? – kérdezte Genna, miközben jónéhány csomag spagettitésztát pakolt a kocsiba.
Egy csöppet meglepett, hogy anya felől érdeklődik. Azt hittem, tabu róla beszélni.
– Hááát, jól.
– Múltkor láttam őt a tévében, ugye mondtam, drágám – paskolta meg apám kezét. – Annyira édes volt abban a reklámban. Le a kalappal előtte! Én biztos lámpalázas lennék.
– Mostanában eléggé lefoglalta a Los Angeles-i munka – feleltem, de egyre inkább elszorult a torkom.
– Nem is csodálom, hogy édesanyád elfoglalt – folytatta Genna. – Hogy is hívják, akinek az esküvője lesz? Azt a tátogós fruskát.
– Betsy Boots.
– Na, igen. – Kezébe vett kétfajta paradicsomszószt, egy ideig méregette őket, aztán megállapodott az olcsóbbiknál. – Olvastam róla a lapokban. Képes volt botrányt csinálni, amikor a New York-i reptéren nem akartak neki fenntartani külön várót. Azt mondta, beperli az egész American Airlines-t. Botrányt botrányra halmoz. Az a minimum, ha édesanyádat busásan megfizeti, amiért egésznap hallgatnia kell az óbégatását. Rendesen megfizeti, ugye?
– Gondolom – motyogtam.
– Édesem, hagyd már… – szólt közbe apa. Örültem, amiért észreveszi, hogy kicsit kényelmetlen nekem a téma, főleg ő előtte ciki ilyesmikről beszélni. – Biztosan lefárasztotta Allie-t az út, az hiányzik neki, hogy még mi is ilyen kérdésekkel traktáljuk.
– Csak annyira örülök, hogy itt van! – ismételte többször is Genna. – Úgy vártam már ezt a napot, hogy végre megismerkedjünk!
Rám vigyorgott, én meg bólintottam, de nem igazán tudtam, mit mondhatnék erre.
A húspultnál kötöttünk ki, ahol Genna és apa elveszett az Isten hozott Southportban! vacsora kifundálásában, Weston arrébb masírozott a chipszes pult felé, én pedig megfelelő ürügyet találva a további kényelmetlen beszélgetés elkerülésére, odaszöktem a magazinos állványokhoz.
Bár régebben sem voltam az a magazinolvasó-fajta, azért a legjobb barátnőmmel, Kizzie-vel időnként átnyálaztunk néhány divatlapot.
Kizzie-vel sokáig nem is voltunk jóban, mindketten ugyanabba a magán suliba jártunk – csak mivel ő rohadtul értett a művészethez és gyönyörűen festett, ezért ő ösztöndíjas volt, ellenben velem, akit az anyja azért tuszkolt be a Fieldstonba, hogy olyan körökben mozoghassak, akikből a suli végére lesz is valaki.
Kizzie afroamerikai családba született, azon kevesek egyikébe, akik szerették volna többre vinni, minthogy Bronxban egyik napról a másikra tengődjenek. Véleményem szerint azért is jöttünk ki annyira jól, mert mindketten tudtuk milyen az érem másik oldala, milyen rossz körülmények között felnőni, és hogy a suliba járók élete mennyire felszínes.
Benne minden megvolt, ami belőlem hiányzott: vagányság, határozottság, a félelem teljes hiánya. Valószínűleg ezért kötöttem ki végül mellette azon a napon, amikor néhány csaj elől menekülve a művészetteremben találtam magam.
Amíg a magazinos állványoknál kutattam egy Seventeen után, felidéztem magamban, hogy mennyi időt töltöttem a kertészetükben, és hányszor bolondoztunk együtt két vevő kiszolgálása között. Hogy mennyi estén lógtam át hozzájuk, amikor anyut máshova szólította a munkája. Hihetetlen, hogy alig néhány hete, hogy utoljára beszéltünk egymással, mégis legalább egy évnek tűnt.
A legjobban az szomorított el, hogy Kizzie Franciaországba utazott, hogy a párizsi egyetem művészettörténeti szakán tanuljon, és mielőtt elutazott, bocsánatot sem kértem tőle.
Épp megpróbáltam kihalászni két divatlap közül az utolsó Seventeen magazint, amikor megláttam, hogy egy autó fordul be a RapidUS épületéhez tartozó töltőállomáshoz. Egy fényes fekete Suburban volt, és amikor megpillantottam, megfagyott bennem a vér. A monstrum autó annyira nem illett a kisvárosi idillhez, hogy rögtön arra gondoltam, csakis egy valakié lehet.
Feszített a mellkasom, és a gyomrom kavargott. Az elmúlt időszakban egyfolytában az éltetett, hogyha leérettségizem, az egyetemen új életet kezdhetek. Abban a reményben választottam apám volt iskoláját, hogy ezzel távolra kerüljek a legtöbb ismerősömtől, messze anyámtól, messze Jerseytől és New Yorktól. Azt reméltem, hogy Jersey-vel, a múltammal, minden régi ismerőssel örökre leszámolhatok, és nem vár más csak egy új kezdet, ahol újratervezhetem a kisiklott életemet.
Az anyósülésről egy hidrogénszőke, a volán mögül egy sötét hajú srác szállt ki. Csak bámultam a barna srácot és próbáltam leküzdeni a gyomorgörcsöt, ami rám tört. Eleresztettem a magazint, az lepottyant a földre. A lehető legmesszebb akartam távolodni, mintha ezzel elérném, hogy örökre elszökjek a sráctól és minden emlékemtől.
Összeszorítottam a szemem, és hátráltam. A hátam polcnak ütközött, levertem néhány konzervet, amik nagy zajt csaptak.
Az utóbbi hetekben sikerült elérnem, hogy ne fussak össze vele, olyan jól rejtőzködtem, mint egy kaméleon, vagy mint egy rovar, ami menekül a napfény elől. Mint egy csótány.
Az egész testem libabőrözött, a pulzusom felgyorsult, de a szavai mindig ott visszhangzottak a fejemben.
A kezem a fülemre tapasztottam.
– Nem vagy itt, nem lehetsz itt! – kántáltam magamnak. – Nem vagy valóságos!
A szívverésem egyre jobban zakatolt. Megfogadtam magamnak, hogy erős leszek, de mégis úgy éreztem magam, mintha gyenge dér volnék, amit csupán egy apró érintés képes lenne eltűntetni, vagy mint egy homokszem, amit a szél ide-oda hány az útszélen.
Kinyitottam a szemem, és megláttam apa kétségbeesett arcát.
– Allie, minden rendben? – kérdezte, a külvilág hangjai újból előtűntek.
Megragadtam a polc szélét, tudtam, hogy jobb, ha eltűnök az épületből, a gyomrom egyre jobban háborgott. Elindultam a hátsó vészkijárat felé, de végül csak annyira maradt erőm, hogy elszaladjak a raktárajtó melletti szemétgyűjtőhöz, hogy kidobjam a taccsot.
*
Egy doki azt mondta egyszer, hogy minden ember defektes legbelül, csak nem mindegy, hogy kinek mennyi szarság történik az életében. Mindannyian cipelünk valami terhet, amiről nem merünk másnak beszélni, és ez normális. Hát, az én életemben annyi minden történt, hogy valószínűleg még két ember sem bírná el, így néha nehéz felülkerekedni a gondokon.
Nagy nehezen sikerült meggyőzni Gennáékat, hogy nincs nagyobb bajom, ezért megúsztam, hogy másodjára is a kórházban kössünk ki. Apa betámogatott a házba, és felvezetett az emeleti vendégszobába. Segített levenni a cipőmet, és a megvetett ágyba fektetett. Bámultam a plafont, pontosan nem is tudom meddig. A meleg ellenére mindenem reszketett. Betakaróztam és fejemre húztam a pokrócot.
Az idő múlását akkor vettem észre, mikor besötétedett és Genna hálóingben feljött hozzám egy bögrével. Az éjjeliszekrényre tette, míg én feltornáztam magam.
– Csináltam kamillateát. Weston is mindig ezt kapta, ha elrontotta a gyomrát.
– Köszönöm.
– Minden rendben? – kérdezte Genna, és kikotort egy tincset az arcomból. Most, ahogy ilyen közelről figyeltem őt, rájöttem, mennyire hasonlítanak egymásra anyával. Nem csak a lelkes temperamentuma emlékeztetett rá, hanem az erős tekintete, ami azt sugallta, hogy még egy rinocéroszt is képes lenne legyűrni, ha az veszélyeztetné a szeretteit. Valamikor anyám is ilyen volt. – Kicsit sápadtnak látszol.
Kis bűntudattal nézett rám, mintha ez az ő hibája lenne.
– Azt hiszem, csak kimerültem. Nem ettem valami sokat. – Sejtettem, hogy Genna kiszúrja, hogy nem mondok igazat, mégsem rótta fel. – Bocsánat, nem akartam újabb gondot okozni.
Oldalra döntötte a fejét, és úgy mustrált.
– Igen, mostanában több gond is akadt itthon, de ez még nem azt jelenti, hogy nem örülünk az érkezésednek. Ami azt illeti, kellett valami, ami a szokványos dolgokon kívül felkavarja az állóvizet.
– A babavárás túl szokványos?
– A szimpla babavásárban nincsen semmi kihívás. – Összevonta a szemöldökét. – Persze, ha mégis inkább haza akarnál menni, rajta. Apád szívesen kivisz holnap a reptérre – mondta, miközben mosoly bujkált a szája szélén.
Tudtam, hogy nem válaszolhatok másként, nem volt más választásom.
– Ha nem gond, akkor tényleg inkább maradnék.
Genna elégedetten elmosolyodott.
Elvettem az éjjeliszekrényről a teát és belekortyoltam. Pont annyira volt meleg, mint amennyire én szerettem, utáltam a forró teát, ha megégette a nyelvem hegyét.
Ahogy elnéztem Gennát, felrémlett előttem a régi házunk, és, hogy milyen volt anyu régen. A válás után visszaköltöztünk Nagyihoz, hogy anya teljes állásban tudjon dolgozni. Jól ismertem a hamptoni kikötőt, az egész gyerekkorom emlékeit átitta a kesernyés-iszapos szaga. A sirályok rendszerint telepotyogtatták a házunk falát és az ablakot, amit ecetes vízzel kellett lesikálnom. Az előkertben nem nőtt fű, csak kavicságy takarta a földet, és a környék bűzlött a halszagtól és a madárürüléktől.
Volt idő, amikor mindent elmondtam anyámnak, amikor még Hamptonban éltünk, úgy viselkedett, mintha a legjobb barátnőm lenne. Esténként óráig mesélt nekem Allie hercegnőről, a mesebeli alteregómról, aki egy képzeletbeli királyságba született, ahol szolgák és cselédek lesték minden kérését. Ahol annyi volt csak a gondja, hogy éppen milyen színű pónit válasszon magának, és hogy milyen zenére táncolhasson a kastélyban megrendezett bálon. Hétvégente énekelve takarítottuk ki a házat – elfelejtve, hogy minden falfelület penészedett, és ami csak tudott az elromlott –, és anyu mindent megtett azért, hogy nekem a maximumot nyújtsa. Mellettem aludt, amikor megbetegedtem, teát meg levest főzött, és addig őrködött fölöttem, amíg jobban nem lettem.
Kár, hogy ez a személy már régen eltűnt belőle, de ahogy Gennára néztem, valahogy a régi énjét láttam benne.
– Hoppá! – nyögte, és a hasához kapott.
– Valami baj van?
– Dehogy – duruzsolta, kicsit hátrébbdőlt. – Csak rúgott egyet a kicsi.
Elnéztem, ahogy áhítattal simogatja a hasát. Olyan meghitt volt ez a mozdulat, ami melegséggel töltött el. Meglepett, de nem irigykedtem a születendő gyerekre, amiért ő normális családban nőhet fel, és nem gondoltam úgy rá, mint egy koloncra, aki kisajátítja az apámat.
– Fiú vagy lány? – kérdeztem, mire Genna szeme felcsillant.
– Kislány.
Elbűvölve néztem a hasát. Sosem beszélgettünk arról anyával, hogy ő miért nem akart komoly kapcsolatot vagy újabb házasságot. Szerette a munkáját, így szerintem nem maradt ideje elgondolkodni azon, hogy még egyszer gyereket vállaljon.
Korábban irigyen tekintettem minden olyan ismerősömre, osztálytársamra, amikor találkoztam a testvéreikkel. Kizzie-nek ott volt a bátyja, Shan. A gyerekes civódásaik ellenére bármikor számíthattak egymásra. Nekem a Nagyin kívül nem maradt senkim. Amikor ő meghalt, pedig egyedül maradtam.
Genna csendben figyelt.
– Szeretnéd megfogni? – A hasára tette a kezét.
– Á, nem… Ez olyan bensőséges dolog.
– Csak rajta – erősködött. – A nővére vagy.
A nővére vagy – visszhangzott a fejemben. Jól esett ez a kijelentés.
Finoman hozzáérintettem a tenyerem a pocakhoz. Furcsa pulzálást éreztem az ujjaim hegyén.
– Választottatok neki már nevet?
– Nekem az Eden tetszik, de apád jobban szereti a Sophie-t.
– Sophie… – ízlelgettem, és megpróbáltam elképzelni, milyen kisbaba társul hozzá. – Tetszik. Szép név.
Genna lassan lehunyta a szemét. A szemhéja csaknem áttetsző volt, mint aki régóta nem aludt már nyugodtan, de mosolygása elárulta, hogy mindaz a megpróbáltatás, ami a terheséggel jár, megéri.
– Weston, hogy fogadta?
– Először azt hiszem, sokkot kapott. De mostanra úgy veszem észre, eléggé izgatott. Mindennap segít apádnak, hogy végre elkészüljön a ház.
– Ház? – kérdeztem vissza, mire kinyitotta a szemét.
– Ha a kicsi megszületik, és ha minden jól megy, átköltözünk egy másik házba. Az apád és a szomszédban lakó, Mr. Herring építik már hosszú ideje. De valami mindig közbejön. – Összefogta a haját és előre húzta. A szobában klíma híján este is meg lehetett főni. – Hol a járólapból nem a rendelt szín érkezett, hol egy nagyobb vihar miatt a tetőt kellett megerősíteni. Ráadásul, a büfében is rosszul állnak a dolgok.
Elhallgatott, mikor apám megjelent az ajtóban. Tétovázott, ahogy meglátott minket Gennával. Gyorsan levettem a kezem a hasáról.
– Hahó, minden rendben? – érdeklődött apa. Megvakarta a tarkóját, kidomborítva az elrejtett karizmát, amikről anyám ódákat zengett, amikor még lehetett ilyesmikről beszélni vele. – Jobban érzed magad?
– Igen – bólintottam.
– Csak csevegtünk – kontrázott Genna.
– Azt hiszem, én lefekszem. Holnap átmegyek munka előtt Wilmingtonba.
– Megyek én is – mondta Genna, majd felkelt az ágyról. – Ha bármire szükséged lenne, csak szólj, oké?
– Rendben – feleltem, és bekucorodtam az ágyba.
Nem voltam hozzászokva, hogy foglalkozzanak velem. Korábban a Nagyi vigyázott rám és az ő halála után már semmi nem volt olyan, mint régen. Gyűlöltem az egészet. Az életünket, a változásokat. Olyan volt, mintha már elvesztettem volna anyát, akárcsak belefásult volna az egész gyereknevelősdibe. Anyám és én a lehető legmesszebb távolodtunk egymástól, és később már én sem próbáltam tenni ellene. Úgy tekintettem magamra, mint egy papírmasé figurára, ami nagyon hasonlít a valóságra, de egyáltalán nem valódi. Mintha menet közben, az évek alatt elvesztettem volna önmagam is.
*
Szia Cassy!
Ez a fejezet még jobban tetszett mint az első. Szeretem, hogy a stílusod könnyed, de egyáltalán nem összecsapott vagy igénytelen. Tetszik, ahogy a Ellie érzelmeit ábrázolod, és ahogy szinte észrevétlenül kötöd össze a múltban történt dolgokat a jelennel. Nem tévedek el olvasás közben 🙂
Azt kicsit furcsának találtam, hogy Ellie repülővel elutazott egy másik államba, de ott találkozott valakivel, akit el akart kerülni. Amerika azért nem olyan kicsi. Bár az is igaz, hogy az amerikaiaknak teljesen mást jelent a távolság, mint az európaiaknak.
Az még nem volt tiszta, hogy miért is veszett össze a barátnőjével, amiért bocsánatot kellett volna kérnie. Ez nem nagyon derült ki számomra. Vagy az első fejezetben volt? Muszáj lesz visszaolvasnom, de nem bánom 🙂
Szia Cassy!
Nagyon tetszett már az előző rész is, örülök, hogy ez is kikerült és olvashatom. Izgat, hogyan folytatod. 🙂
Két apróság:
Nem „látogatási idő”, hanem „láthatási”.
„Esténként óráig mesélt nekem Allie hercegnőről,” – itt kimaradt egy „k” betű az „óráig”-ból.
Kíváncsi vagyok ki az a srác. Azon mondjuk én is meglepődtem, hogy tényleg egy repülőútnyi távolságban „futnak össze”.
Az anya-Allie, nagymama-Allie kapcsolatok leírásán azért elgondolkoznék még a helyedben. Nekem valahogy túl sok volt, túl negatív és úgy éreztem ugyanazt mondod el újra és újra az anyjáról. Ezzel szemben a nagymama pozitivitását is lehetne kevésbé konkrétan. Valahogy kevésbé felületesen, mélyebben leírni.
Ó, és itt a másik nagy kedvencem! Még mindig ugyanazt érzem, mint az első fejezetnél: bájos minden baj nélkül. Tetszenek a karakterek, életszerűek. Általában nem kedvelem az E/1 stílust, de itt olyan gördülékeny és könnyű az egész, hogy igazából nem is tudott megfogalmazódni bennem mennyire nem szeretem az E/1-et… bár ezek szerint csak szeretem, ha az jól van megírva XD Nagyon szívesen elolvasnám, hogyan alakul ennek a családnak a nyara.
Csak gratulálni tudok, és nagyon remélem, hogy a rakéta projektben viszont fogom látni a nevedet és a Bátorságnaplót 😉
Kedves Annika, SIdel és Nolien!
Köszönöm szépen a véleményetek és támogatásotok, illetve, hogy felhívtátok a figyelmemet a hibákra.
Egy kicsit bajban voltam, hogy mennyi háttérinfót adagoljak, és az ne tűnjön túl soknak, ezért elképzelhető, hogy az Allie-nagymama, és az Allie-barátnő kapcsolatot nem fejtettem ki eléggé, illetve Allie és a rejtélyes fiú múltját nem akartam egyből az olvasó nyakába zúdítani, ezért még egyelőre ezekből a részletekből nem derül ki túl sok. 🙂
Az infóadagolásban még biztosan kell fejlődnöm, azon leszek, hogy ez jobb legyen 🙂
Köszönöm még egyszer!!