Carrie Todd: Kimondatlan kívánságok (részlet)

A 9. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

*

Nem jó, ha az embernek kívánságai vannak. A kívánság jól megérdemelt csalódást hoz, semmi mást.

/John Steinbeck/

*

Egy nagy, sötétlő erdőbe jutottam

1.

Mit kérnél, ha lenne három kívánságod? Mint a mesékben. Jön egy jó tündér, és azt mondja: teljesítem, amit kérsz. Bármit. De vigyázz, mit kívánsz, mert nem tudom, mi lakik a lelkedben, úgyhogy csak azt tudom teljesíteni, amit kimondasz, és könnyen félreértem ám a dolgokat.

Donovannek volt egy vicce, ami arról szólt, hogy az aranyhal elmegy szabadságra, és megkéri a cápát, hogy helyettesítse, mondván, úgyse jön senki. Aztán visszatér, és a cápa elmondja, hogy tényleg csak egyetlen férfi jött arra, aki azt kérte, hogy érjen földig a töke. És mit csináltál? – kérdezi az aranyhal. Leharaptam a lábait.

Tipikus Donovan-féle vicc volt. Vagy ezer ilyet tudott: a boszorkányról, aki felajánlja a kövér fickónak, hogy egy perc alatt megtanítja kiválóan úszni és hatalmasakat ugrani, aztán békává változtatja, vagy a gödörbe esett agresszív kismalacról, aki két óra várakozás után nem azt mondja a megérkező jó tündérnek, hogy húzza ki, hanem azzal kezdi, hogy dögölj meg, miért csak most jössz?!

Imádta előadni őket. Tudta, hogy az idegeimre megy velük, és talán pont ezért szórakozott olyan jól minden alkalommal, amikor felhúzhatott. Ki sem kellett mondania, hogy „na, mit gondolsz, ki vagy te ebben a sztoriban?”, gúnyos vigyora épp elég volt.

Szóval a kívánságokat könnyű elszúrni. Meg van, amit nem is szabad kérni, örök életet, mindentudást és hasonlókat. A görögök hübrisznek nevezték, mikor valaki ennyire felfuvalkodott, és sosem mulasztották el elmesélni az idevágó isteni büntetéseket, nekem azonban ez kissé túl nagyléptékű: ha van isten, mit törődne ilyen piti dolgokkal? Sokkal jobban szeretem a sci-fiket, ahol az ilyen viselkedés magában hordja a büntetését is. Ó, rengeteg ilyen történetet tudok, és bár többnyire mindegyiket gyűlölöm, nem tudok leszokni arról, hogy önigazolásként használjam őket. Mert ha az emberek olyat kérnek, amit nem szabadna, akkor megérdemlik, hogy nagyon megszívják.

Ennyit a kívánságokról. Te biztos bölcsebben választanál, ugye? Ugye?

De mit csinálnál, ha te lennél a jó tündér, csak éppen varázspálca nélkül? Ha neked kellene teljesítened, amit az emberek kívánnak? És nincs ám kibúvó, mert a tündérek nem mennek se szabadságra, se nyugdíjba, és muszáj megtenniük, amit az emberek kérnek tőlük.

Olyan rendes, önfeláldozó dolognak hangzik, nem igaz? De csak azért, mert nem gondoltál bele rendesen, mert akkor rájönnél, hogy ugyanott tartasz, mint a viccbeli cápa. Amikor egy tinédzser lány azt kérné, hogy sose legyen öregebb, kénytelen lennél megölni. Ha egy nő gyereket szeretne, annak ellenére, hogy a férje már hozzá se nyúl, meg kellene erőszakolnod vagy beprotezsálni egy spermabankba, ha valaki azt mondaná, látni sem akarja, hová süllyed ez a mai világ, ki kéne szúrnod a szemét, ha egy átlagember azt kérné, oldd meg, hogy világhírű legyen, olyan brutálisan kellene meggyilkolnod, hogy az egész sajtó ettől visszhangozzék.

Érted már? Egy kívánságot teljesíteni nem nehéz. Azt megtenni, amire valójában vágynak az emberek… lehetetlen.

A kívánságok többnyire fájdalmas úton teljesülnek, és keserű utóízt hagynak maguk után.

 

2.

Bármit is állítsanak a tudósok manapság, az igazság az, hogy az ember igenis tud egyszerre két dolgon kétféleképpen gondolkodni.

Miközben legurultam a domboldalon, fenyőágak csapkodtak, a pánik jegesen izzott az ereimben és az oldalamból ömlő vér átáztatta a kabátom, azon gondolkoztam, tulajdonképpen mi az, amit a filozófusok felelősségnek neveznek. Hart felosztása szerint négyféle felelősség létezik: szerep-felelősség, oksági felelősség, jogi felelősség és képesség-felelősség, de néha emlegetik az erkölcsi felelősséget is, amit a szerep-felelősség egy esetének szoktak nevezni.

Donovan egyszer azt mondta, betegesen menekülök a felelősségvállalás elől. Ez nem igaz – egyszerűen csak nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy felelős legyek olyasvalamiért is, ami akaratomon kívül történik. Ha Hartot veszem alapul, ez pusztán oksági felelősség, akkor azonban a felelősségem épp csak annyié, mint egy hurrikáné vagy egy szökőáré. Természeti katasztrófa vagyok, és ugyan ki hibáztatna egy természeti katasztrófát bármiért? Azok csak úgy megtörténnek, mindenféle szándék nélkül.

Aztán persze itt a jogi felelősség, ami a többit csak érinti… Ez üldöz most át a bozóton, kutyákkal és fegyverekkel, ahogy a vadat szokták hajtani.

Tompa puffanással érkeztem meg a lejtő aljára. A bordáim egy kőnek csapódtak, és biztosra vettem, hogy legalább kettő el is tört közülük, a kezem a földbe mélyedt, az ujjaim között felbugyogott a sár. Megpróbáltam feltápászkodni, de az izmaim nem engedelmeskedtek.

Abban hiszek, hogy a felelősség alapja a szabad akarat. Amit akaratunk ellenére teszünk, azért nem vagyunk felelősek.

Nem az én felelősségem, amit tettem, mert nem akartam megtenni. Muszáj volt megtennem. Az én felelősségem kimerül abban, hogy életben akarok maradni, és ha ez bűn, akkor mind bűnösök vagyunk.

Nem akarok ebben a sáros gödörben megdögleni!

Donovan azt mondaná, önző vagyok. Szerintem csak emberi.

 

3.

Térjünk vissza a kívánságokra. Tegyük fel, hogy megátkoznak, elvarázsolnak, megbabonáznak – akárhogy is, ha valaki kíván valamit, teljesítened kell. Nincs apelláta: muszáj. Ha voltál már valaha függő valamitől, talán megértheted ezt a szükségszerűséget, ha nem, akkor reménykedj, hogy soha nem fogod megérteni.

De akár megérted, akár nem, abban biztos vagyok, hogy nem akarnál ilyen helyzetbe kerülni. Hiszen ez kiszolgáltatna mindenkinek, nem igaz? Bármit kérnének, meg kellene tenned.

Ahogy azt az emberek elképzelik.

A dolgok sosem olyan egyszerűek, mint aminek látszanak: nem kérésnek vagy parancsnak, hanem kívánságnak kell lennie. A mesékben a három kívánság többnyire az első három óhajtó mondat, ami elhangzik, vagy az, amihez gondosan hozzáfűzik, hogy ez az első kívánságom, ez a második, bla, bla, bla. Nekem egyszerűbb dolgom van: mindenkinek csak egy kívánságát kell teljesítenem, azt is csak akkor, ha kimondja, és ha a kimondáskor valóban azt is kívánja. Ez megkímél attól, hogy a gyerekveszekedések „dögölj meg!”-jeit vagy a „ha nagy leszek, tigris szeretnék lenni” jellegű felkiáltásait komolyan kelljen vennem, de mindent összevetve nem sokat segít. Az emberek meglepően sokszor kívánnak őszintén hülyeségeket.

Ők persze nem tudják, amit én: minden kívánság egy bumeráng, ami visszaüt.

Vegyük például Ashleyt, a gyönyörű, fiatal, eleven Ashleyt, aki miatt a kövek között csúszva-mászva haldoklom.

 

4.

Ashley meg akart halni. Nem azért, amiért az emberek általában meg akarnak halni: nem volt súlyos beteg, nem veszített el senkit, nem volt alkoholista, nem voltak mentális zavarai, nem szekálták az iskolában. Ashley egyszerűen unatkozott.

Vannak ilyenek. Vigyél be az iskoládba, és megmutatom azt a néhány fiút és lányt, aki százötvennel repeszt az apja kocsijával, stoppal jár kirándulni mindenféle veszélyes környékre, vagy hobbiból magas szirtekről veti le magát sziklákkal csipkézett kis tavakba.

Mindig olyanok, akiknek mindene megvan, amit az emberek kívánni szoktak.

Sosem a nyomorultak, sorsüldözöttek, akik még idejekorán megtanulják, hogy tíz körömmel kapaszkodjanak minden apró örömbe, mielőtt megfosztják tőle őket, és nem a magányos, kétségbeesett, kiutált lények, akik csendesen felkötik magukat a padláson, vagy egy lövöldözéssel szereznek maguknak pár heti hírnevet, hogy aztán az emlékük is expressz sebességgel halványuljon el. A szerencsések azok, akik mindent kockára tesznek.

Azok, akik szépek és népszerűek, akiknek sok a pénzük és a barátjuk, akik előtt az élet útja széles, csillogó sztráda. Az olyanok, mint Ashley, akiknek a legnagyobb nehézségük mindössze az, hogy mivel űzzék el maguktól az unalmat, és akik meg vannak győződve róla, hogy ők különlegesek, kiválasztottak, sebezhetetlenek.

Hadd áruljak el egy titkot: senki sem az.

Az emberek többsége őriz egy-két lezárt szobát a fejében, ahol azokat a dolgokat tartja, amivel nem hajlandó viccelni. Tragikus élmények, félelmek, rossz tapasztalatok, amik elől menekülni kell, amiknek az említése is valami zsigeri iszonyatot ébreszt fel bennük, és ezért képtelenek nevetni rajtuk, csak a torkuk szorul össze és a víz veri ki őket. Valahol mind egyformák: halott gyermekek, késelés egy sötét folyosón, rák, nemi erőszak… Olyan dolgok, amitől túlságosan félnek ahhoz, hogy ne vegyék komolyan.

De vannak, akiknek nincs ilyen: Ashley népe, a szerencsések. Akik nem vesztettek el egy testvért egy részeg vezető miatt, nem látták az apjukat rács mögött vagy az anyjukat egy kórházi ágyon, akiknek sose kellett az életükért könyörögni istenhez vagy a sorshoz: akik nem ismerik a félelmet, és ezért nem ismernek tabut.

Emlékezzetek vissza, hányszor hallottátok valakitől, hogy a vicc az vicc, akkor is, ha morbid, akkor is, ha erőszakos, hányszor nevettek ki előttetek valakit, aki félt, hányszor aláztak meg valakit pár könnyed mondattal, hogy nincs humorérzéke, nem érti a tréfát, túl komolyan vesz mindent. Ashleynek és társainak az élet játék, és nincs az a veszély, amit komolyan kellene venni, mert őket úgysem fenyegeti.

Ők azok, akik azt hiszik, másokkal bármi megtörténhet, de velük semmi sem.

Azzal kezdtem a történetet, hogy Ashley meg akart halni. Talán ha a gondolatok hagynának lenyomatot, ha a koponyát felnyitva meg lehetne tudni, pontosan mire gondoltak az emberek, mikor ezt vagy azt mondták, ki lehetne deríteni, mennyire gondolta komolyan, és vajon felfogta-e egyáltalán, mi az a halál – mivel azonban ez lehetetlen, sosem fogom megtudni.

Csak azt tudom, amit láttam és hallottam.

– Bár engem is ölnének meg úgy, inkább, minthogy így megalázz! Akkor bezzeg sírnál utánam, te rohadék! Akkor aztán marhára megbánnád, hogy azzal a picsával keféltél, de akkor már késő lenne!

Egy kicsit olyan volt, mint egy ócska szappanopera, ahogy ott álltak a híd mellett, Ashley a szemébe lógó, melírozott hajával és tizenhét éve minden arroganciájával, a fiú meg vele szemben, dacosan karba téve a kezét és kitolva az állát, a férfiak időtlen tartásával: lefeküdtem vele, na és? Miért kell ebből ekkora cirkuszt csinálni?

Talán csak abban a pillanatban gondolta komolyan, és se előtte, se utána nem. Talán nem is értette igazán, mit ejtett ki a száján. De, ahogy mondta, már késő volt: ő igaz vággyal kimondta, én meghallottam, és ezzel a sorsunk meg volt pecsételve.

Kis város ez, egy lány eltűnése már eseményszámba megy. Másnap Ashley képe díszítette az összes újság címlapját, kiszorítva a környékbeli gyilkosságsorozatot, amiről ő is beszélt a barátjával, mielőtt összevesztek. Én is olvastam róla, de képzeletem képtelen volt emberi arcot adni a gyilkosnak: ha megjelent a szemeim előtt, az éjben vadászó leopárdnak láttam. Az újságból derült ki, hogy Ashley szülei valóban gazdagok, és Ashleynek saját autója is volt, ami aznap éppen szervizben volt, ezért feltehetőleg – így az újság – a lány gyalog indult el hazafelé.

Az újságnak igaza volt: Ashley valóban gyalog indult el hazafelé, két sarokkal később azonban beszállt egy ismeretlen férfi autójába, aki udvariasan felajánlotta, hogy elviszi egy darabon.

– Tudom, hogy nem vagy hülye, hogy beszállj egy idegen kocsijába… Mrs. Whitby is folyton erről prédikál, nem?  – Az igazgatónő nevét mindenki ismerte a városban, mint ahogy kenetteljes szónoklatait is. Időről időre még a helyi újságban is megjelentetett egy-egy nevelő célzatú cikket, mikor éppen nem történt semmi hírértékű. – Még mindig olyan hárpia az öreglány, mint tíz éve? Fú, örülök, hogy nem kell a matekóráin senyvednem…

Ashley pedig beszállt mellé, bár a férfi tulajdonképpen nem állította, hogy tényleg az iskolája öregdiákja lenne, nemhogy egyetlen meggyőző érvet is felhozott volna a megbízhatósága mellett, de a cinkos kacsintás és a rosszfiús sárm megtette a hatását. Az Ashley-féle lányok sosem hiszik el, hogy valaki, aki kedvesen mosolyog rájuk, bántani akarja őket.

A holttestét két nappal később találták meg, hasonlóképpen megcsonkítva, mint a korábbiakat, másnap pedig már megjelent egy interjú Ashley barátjával, melyben zokogva kérte a lány bocsánatát, amiért megcsalta és veszekedett vele, és elmondta, hogy örökké hiányozni fog neki, és bármit megadna, ha visszakaphatná. Pontosan, ahogy Ashley kívánta.

Egy rövid ideig szinte már elégedett voltam. Aztán kiderült, hogy valaki meglátta a kocsimat.

 

5.

Sosem laktam soká egy helyben, és több személyazonosságot is használtam felváltva, de ha valaki akart, mégis könnyen megtalálhatott.

El kellett volna költöznöm még Ashley halálának a napján. Vagy még előbb, mert akkor soha meg sem hallottam volna az átkozott szavakat, és ő ma is élne, én pedig tovább rónám végtelen utamat.

De, ahogy Donovan mondta egyszer, a kiöntött vodkát legfeljebb felnyalni lehet, visszatölteni az üvegbe nem, rinyálni miatta pedig teljesen felesleges.

Vonszolni kezdtem magam a sárban, és végül egy facsemetébe kapaszkodva sikerült talpra vergődnöm. Dicstelen lebucskázásommal talán nyertem egy kis időt, de valószínűleg csak keveset, és nem szabad elpocsékolnom, ha életben akarok maradni, márpedig én élni akarok, élni mindenáron!

Nem messze a fák közt kigyúlt egy ablak fényes négyszöge, én pedig arrafelé indultam, botladozva, csúszkálva a sárban. Nem láttam, de szinte éreztem, ahogy a lábnyomaimat megtölti az iszapos víz és a ruhámból csöpögő vér.

 

Jody és Juliette

1.

Az ajtó előtt még Juliette volt, de amint becsukódott mögötte, Jody. Jody Stratford a szüleinek és a barátainak, Jodylein, ahogy orosz nagyanyja nevezte néha, és amiről egyszer még másodikban Will Mulligan majdnem meggyőzte, hogy valójában egy éneklési stílus, vagy – igaz, csak röpke másfél évig – Mrs. Picoulette. Mostanában azonban, egyedül a túl nagy házban, a végtelennek tűnő estéken ismét csak Szimplán Jody volt – Juliette Delarose, a híres-hírhedt írónő léte kizárólag a kiadóra, az utcára és a dolgozószobára korlátozódott.

Szimplán Jody gimnazista volt, mikor romantikus történeteket kezdett írni, és huszonhárom éves, mikor megjelent első regénye, A titokzatos idegen, és megszületett Juliette Delarose. Egy évvel később hozzáment Tom Picoulette-hez, megjelentette a második regényét – Sebzett szívek várkastélya – majd másfél, kínszenvedésekkel teli év után elvált. Jody és Juliette ekkoriban szakadt el egymástól véglegesen.

Juliette volt az, aki hálószobában kuksolt, és a kopott kis öltözőasztalnál sorra gépelte a következő könyv oldalait, mely végül meghozta a várva-várt sikert, és a kisvárosi lányból egy csapásra milliomost csinált. Az Érintés a sötétben volt a kritikusok szerint Juliette legjobb munkája, kísérteties és szívfacsaró, felkavaró és megragadó, az egyetlen könyve, mely felküzdötte magát a New York Times sikerlistájának élére.

Szimplán Jody lerúgta a csizmáját az előszobában, és a konyhába ment: az volt az ő igazi otthona, régen is, most is. A hűtőszekrényen feliratos mágnes hirdette: A nőknek a konyhában a helye. A férfiaknak is a konyhában a helye. Mindenkinek a konyhában a helye, mert ott van a kaja!

Míg Juliette lankadatlanul írt, és, ahogy egy interjúban megfogalmazta, megpróbált hangot adni a minden nő lelkében élő legédesebb, egyben legfájdalmasabb vágyaknak (amit még mindig ideillőbb megfogalmazásnak talált, mint „a női lélek végtelen óceánjának könnyűbúvárát”, ami egy kritikus fejéből pattant ki, és nyomokban tartalmazott némi eredetiséget), Jody az apró konyhában töltötte a napjait. Mikor Juliette a szívszaggató erdei jelenetet írta, Jody elrejtett üvegek után kutatott a szekrényben. A váratlan éjféli találkozás éjjelén törött bordákkal és vérző orral feküdt a foltos linóleumon, a toronybéli nagyjelenet napján pedig felvette egyetlen kosztümjét, amit utoljára a diplomaosztóján viselt, és elindult a bíróságra, hogy beadja a válókeresetet.

Jody pontosan tudta, honnan született Juliette: a kétségbeesett vágyából, hogy elmeneküljön a valóság elől. Abban a fényes sávban, ami a racionalitás és az álmodozás határmezsgyéje volt a fejében, pontosan tudta, hogy Tom nem fogja a kedvéért abbahagyni az ivást, és hogy a házasságuknak nincs jövője, mint ahogy azt is pontosan érezte, bár ezt még magának sem lett volna hajlandó beismerni, hogy mindezek ellenére Tomnak köszönheti az egyetlen könyvét, ami valóban jó lett. Minden újabb seb a lelkén egy-egy újabb fejezet visszafojtott drámába vérzett át, minden ütés, minden bántó szó egy-egy óvatos érintéssé, egy-egy elsuttogott, reszkető vallomássá vált. Az Érintés a sötétben meghozta számára a sikert és az anyagi függetlenséget, mégis úgy érezte, valamit elvett belőle, valami meghalt benne, amikor az utolsó szót is papírra vetette, és odakanyarította: vége.

Juliette büszkén és boldogan beszélt a könyvről, Jody azonban igyekezett nem gondolni rá. Tizenegy kötettel később – melyek katonás rendben sorakoztak a dolgozószoba polcán, hogy ha Juliette felpillantott írás közben, végigtekinthetett rajtuk – még mindig igyekezett úgy tenni, mintha az az egy könyve nem létezne. Nem mintha a történet engedte volna figyelmen kívül hagyni magát: a fekete gerinc a rózsás-vöröses sorban fekete lyukként vonzotta a tekintetet. Itt vagyok, sötét és mély vagyok, és csak rád várok! Jody azonban nem adta meg magát a hívásának. Érints meg, nyiss ki, zuhanj belém, és zuhanj, zuhanj, zuhanj…

Szimplán Jody úgy tett, mintha az a könyv nem is létezne. Tettetésben profi volt: szinte sikerült elhitetnie magával, hogy nem is tizennégy regénye van, csak tizenhárom, hogy a szarkalábak a szeme sarkában nem az évek múlását, pusztán az előző este későig olvasást jelzik, hogy még mindig előtte az élet ezer lehetősége, és hogy a nagy ház nem lesz mindig ilyen üres, mint most.

Néha, mikor hazaért, hangosan felkiáltott: sziasztok, megjöttem! A tágas, üres tér elnyelte a hangot, a sötét szobákból nem lépett ki senki üdvözlésre tárt karral, a lépcsőn nem dübörögtek le apró lábak, hogy egy gyermek visongva vesse magát a karjai közé. Jody egyedül volt, és ahogy villanyt gyújtott, az álomképek szétfoszlottak.

Később majd Juliette lesz, egy jó vacsora és egy pohár vörösbor után. Juliette nem érzi a fáradtságot, a fájdalmat, a magány dermesztő hidegét, mert Juliette csak ír és álmodik, és ezekből az álmokból születnek a rózsa- és hússzínű könyvek, melyeket néha Jody maga is elolvas. Olyan érzés, mint egy kényelmes, kitaposott papucsba bújni: a mondatok és a fordulatok ismerősek, az alakokat szinte meg tudja fogni, a veszedelem izgalmas, de nem rémisztő, és a végén mindenki boldogan él, míg meg nem hal.

Szimplán Jody azt is tudta, amit Juliette sosem ismert volna be: minden könyve ugyanazt a történetet mondja el. Olyan ez, mint egy recept: végy egy viktoriánus kastélyt vagy kúriát, egy jóképű, sötét hajú, mogorva ismeretlent, egy fiatal lányt, aki nem hagyja, hogy kora konvenciói megbéklyózzák, egy gazdag, de sekélyes fiatalembert, egy szépséges vetélytársnőt, meg néhány pletykafészket és nemesembert. Rendezd el őket szerelmi háromszögekbe, gyújts alájuk a vágy nagy lángjával, fűszerezd félreértésekkel, félénkséggel és féltékenységgel, aztán lovaglásokkal, párbajjal és titkos vallomásokkal tálald.

Az egyetlen kivételi az Érintés a sötétben volt. Ne, Jody, ne gondolj rá! Egy könyv, ami a szokványos körítés ellenére nem a sablonos álmodozásáról szól, hanem… Psszt, Jody, erről nem beszélünk!

Ezt csak Juliette tudja. Juliette, aki Jody mentsvára, míg Jody Juliette valósága. Szépen kiegészítik egymást: Jody szakácskönyveket gyűjt, Juliette pedig porcelán kiscicákat, amiket sorba rendez a dolgozószoba polcain. Jody sosem volt oda a porcelánnippekért, giccsesnek és öregasszonyosnak tartotta őket, Juliette azonban pironkodva nyilatkozta le ezer interjúja egyikében, hogy talán örökre marad benne valami kislányos, mert ellenállhatatlanul ennivalónak találja őket.

Csengett a telefon, és Jody otthagyta a készülő vacsorát, hogy felvegye. Most csak félig-meddig volt ott: a szerkesztő kereste, és Jody unottan tologatta a zöldségdarabokat a vágódeszkán, miközben Juliette a telefonba fecsegett a készülő új könyvével kapcsolatban. Hát persze, hogy lesz benne egy táncos jelenet, a bálon, ahol Elizabeth először találkozik Edwarddal. Jody kis tornyot épített a répakarikákból. Ami a címet illeti, talán Megálmodott csókok? Vagy inkább Csillagfényes báléjszakák?

Nem is tudta, mikor kezdődött. Jody egyre többször menekült Juliette álarca mögé: híres írónőnek lenni, még olyannak is, akinek a könyvei csak puhafedeles kiadásban jelennek meg, és legfeljebb bulvárlapok hátoldalán reklámozzák őket, sokkal könnyebb, mint Szimplán Jodynak.

Szimplán Jody sose mondana olyan hülyeséget, hogy kislányosan imádja a nippeket, vagy hogy a női lélek mélyén rejlő vágyakat akarja felszínre hozni. Szimplán Jody – Juliette-tel ellentétben – gondosan számolja, hogy mire mennyit költ, többre értékel egy jó vacsorát egy új ruhánál, és nem érzi úgy, hogy egy szép arc és a siker feljogosítja a központi szerepre bármilyen társaságban, már csak azért sem, mert túl félénk ahhoz, hogy magára akarja vonni a figyelmet. A különbség titka roppant egyszerű: Jody gondolkodik, Juliette pedig csak álmodozik.

Ebből az álmodozásból viszont meg lehet élni… És Juliette tudatlan, amiről pedig az ember nem tud, az nem fáj neki. Juliette tehát mind életstratégiának, mind menekülési útvonalnak kitűnő, egészen addig, amíg Jody csak saját maga elől akar elmenekülni. Mert amikor a világ támad rá, akkor Juliette tehetetlen.

Épp ezért, mikor felhangzott a kopogás a nappali ablakán, Juliette viháncolva elköszönt, aztán Jody félredobta a telefont, és egyik kezével megragadta a zöldségvágó kést, másikkal a serpenyőt. Mert Juliette szeretnivaló és naiv volt, Jody azonban pontosan tudta, hogy az efféle lányokat előbb-utóbb szöges bakanccsal tapossa meg az élet.

Szimplán Jody látta már az élet sötétebb arcát, közelebbről is, mint szerette volna, és bármire el volt szánva, hogy távol tartsa magától.

 

2.

Jody pontosan tudta, hogy nem kellene kinyitnia az ablakot, és azt is pontosan tudta, hogy ki fogja nyitni. Persze, hívhatná a rendőrséget – mivel is, hogy gyanús kopogtatást hall, ami talán csak egy faág, a szomszéd, vagy egy kiskölyök, aki eltévedt az erdőben? – vagy idehozhatná a lámpát az íróasztalról, hogy kivilágítson, mielőtt ablakot nyit, de az afféle se hús, se hal halogatás lenne. Félmegoldás, és Jody nem volt a félmegoldások híve.

Mert ha nincs kint semmi veszedelmes, akkor nyugodtan kinyithatja. Ha viszont van… Végül is csak egy vékony üvegtábláról van szó, amit egy kisgyerek is benyomhat akár fél kézzel. Ha valami be akar jönni, be is fog jönni, akkor pedig jobban jár, ha kinyitja, és így legalább az ablak épségben megússza. És ha valami odakint tényleg bántani akarja – de hát miért kopogna, ha akarná? – akkor hadd jöjjön, ő készen várja.

Késes jobb kezével elfordította a kilincset, és hagyta, hogy az ablak lassan kitáruljon. A fényben úszó szobából kitekintve nem látott semmit, csak a fenyők kusza körvonalait, a fák alatt elmélyülő sötétet és az ég tintakék foltjait az ágak közt. Felhős éjszaka volt, és a ház mögé az utcai lámpák fénye sem ért el.

Nem fogom megkérdezni, van-e ott valaki. Minden második horrorfilm így kezdődik, és amúgy is csak valami agyatlan liba kiabálna ki a sötétbe, amikor még csak nem is biztos, hogy van-e ott bármi.

Közelebb araszolt az ablakhoz, készenlétben tartva a kést és a serpenyőt. Lehet, hogy tényleg csak egy ág? Annyira biztos volt benne, hogy kopogtatást hallott…

A férfi úgy vetődött be az ablakon, ahogy a krokodilok vágódnak ki a vízből, éles szögben és hirtelen, hogy Jody akaratlanul is hátrahőkölt, és mire visszanyerte az egyensúlyát, egy pisztoly csövébe nézett.

– Dobd le a kést!

A hang reszelős és bizonytalan volt, a fegyver csöve pedig érezhetően remegett. Ez volt az, amiből Jody bátorságot merített: ledobta a kést kettőjük közé, de abban a pillanatban a pisztoly felé csapott a serpenyővel.

A férfi másik keze mintha a semmiből került volna elő, és émelyítő reccsenéssel vágódott a serpenyőnek, ami a becsapódás erejétől messzire repült, és hangos csörömpöléssel állapodott meg a fal tövében. Jody farkasszemet nézett az ismeretlennel és az arcának szegeződő fegyverrel.

– Ha még egyszer ilyet csinálsz, lelőlek. De lehet, hogy először csak a térdkalácsodat lövöm szét, mert rád még szükségem lehet.

A remegés a kézről kiterjedt a férfi egész testére, és Jodynak most tűnt csak fel, hogy a ruhájából sár és vér csöpög. A krémszínű szőnyegre! Egy vagyon lesz kitisztíttatni, de hát kit érdekel ilyenkor a szőnyeg? Az ismeretlen a sarokban álló fotelhez tántorgott és belerogyott, a fegyvert azonban, most már immár két kézzel, továbbra is határozottan Jodyra szegezte.

– Csukd be az ablakot. Mostantól a túszom vagy.

 

3.

Ebből regényt lehetne írni, kuncogott Juliette. Olyan Szépség és a Szörnyeteg-félét, ahol apránként kiderül, hogy főhős nem olyan gonosz, mint amilyennek mutatja magát, sőt, valójában nemes lélek, a főhősnő pedig, bár először csak kényszerből van vele, rádöbben, hogy…

Stockholm-szindrómának hívják, felelt meg magának Jody, és a butus Juliette-hang elhallgatott a fejében. Fegyvert szegeztek rá, és ettől egyszeriben a semmibe tűnt az írói karrierje, házassága romjai, romantikus álmodozásai, az élete kétségbeesett, ingatag egyensúlya. Szimplán Jody maradt, aki túlélte, mikor az apja szíjjal verte, túlélte, mikor az a banda körbevette az iskola háta mögött, aki túlélte, mikor – csitt, csitt, erre ne gondolj – aki mindent túlélt, és aki az álmodozást a békés, eseménytelen estékre tartogatta. Megúszom. Nem tudom, hogyan, de megúszom!

Szemügyre vette a férfit, aki a fotelében ült, bemocskolva a drapp-halványzöld indamintás huzatot, és nekiállt kielemezni, ahogy egy bonyolult egyenletet old meg az ember. Külsőre mint az első regénye hőse: magas, sötét hajú, határozott arcú – úgy is mondhatnánk, a baljós, mégis vonzó ismeretlen sablonja Jane Austen ideje óta – csak éppen olyan megviselt, mint akit most vonszoltak át valami mocsáron. Sötét ruháját átáztatta a sár és megszaggatta a bozót, haja szétállt, mint a szarkafészek, szemében pedig eszelős tűz égett. És ez az elmebeteg egy pisztolyt fogott rá!

A jó hír viszont, tudósított magában Jody, miközben lassú mozdulatokkal becsukta az ablakot, hogy úgy fest, mint aki súlyosan megsebesült. A sötét foltokra a kabátján nem mernék megesküdni, de a cseppek és lábnyomok, amiket a szőnyegen és a fotelon hagyott, egyértelműen vörösek, a kosz alatt egyenletesen sápadt, és egész testében remeg. Csak meg kell várnom, amíg egyszerűen összeesik, és kihull a kezéből az az átkozott pisztoly…

A támadónak is ez járhatott a fejében, mert fájdalmas fintor kíséretében feljebb húzta magát a karosszékben, és a karfára támasztotta pisztolyos kezét, mely egyre erősebben remegett. Végigpásztázta a szobát, de hiába fordította el róla a tekintetét, Jody érezte, hogy rá összpontosít.

– Hozd ide a vizet! – intett a férfi az asztal felé, és a pisztoly követte Jody mozdulatait, ahogy lassan felemelte a kancsót, és a fotel elé sétált. Ha elég közel ér… Ha félre tudja lökni a pisztolyos kezet, aztán a nehéz kancsóval lesújtani a fejére…

De a férfi kinyújtott kézzel várta, a pisztolyt a hasára szegezve, és Jody kellemetlen szorítást érzett a gyomrában, azon a tájon, ahová a golyót kapta volna, ha elsül a fegyver. Most, most kellene!

Nem tette meg. Átnyújtotta a kancsót, és figyelte, ahogy a férfi véres, remegő kezével elveszi, aztán iszik, a fejét elfordítja, hogy egy pillanatra se tévessze őt szem elől, szája szélén keskeny patakban csorog le a víz.

Gyáva nyúl, korholta magát, de a szitokban nem volt igazi szégyen, ahhoz túlságosan félt. Ne kapkodd el! Csak húzd az időt. Minden mozdulatot lassan. Szépen lassan. Meg tudod oldani! Csak le kell foglalnod valamivel. Beszélned kell.

– Ki vagy? – kérdezte, miközben a férfi a földre dobta a kiürült kancsót, és a keze hátával megtörölte a száját. – Üldöznek?

– Mit számít, ki vagyok? – a férfi keserűen elhúzta a száját, melyet talán cinikus mosolynak szánt, és Jody megállapította, hogy a fogai is véresek. – Vagyok, aki vagyok. Mintha egy név jelentene bármit is!

– Valahogy csak kell szólítsalak, ha már itt vagy, nem? – Időhúzás, időhúzás! Gondolkodj, Jody, írónő vagy, lehetetlen, hogy semmi ne jusson eszedbe! – Egyébként meg miért pont az én konyhámat választottad? Annyi ház van a városban, ahová be lehet törni, és ahol valószínűleg senki nincs otthon!

– Fényt láttam… Fordulj meg!

– Szóval az ablak vonzott ide? Na ja, kívülről barátságosnak tűnhet… De még mindig nem mondtad meg, ki vagy és mit keresel itt.

– Ne fecsegj, fordulj meg! Gyerünk, fordulj meg, vagy lábon lőlek!

A keze annyira remegett, hogy Jody nem volt biztos benne, hogy eltalálná, de nem merte megkockáztatni. Lassan elfordult, de közben hátrafelé figyelt a válla fölött.

– Emeld fel a kezedet, és nézz az ajtó felé! Fordulj már el!

Jody kelletlenül elfordult, így nem látta, ahogy a férfi leereszti a fegyvert, és két kézzel, nehézkesen felhúzza magát a fotelből, imbolyogva, mintha bármikor összeeshetne. Mikor ismét hátralesett, a pisztoly csöve újból felé mutatott, ezúttal a jobb veséjére.

– Egyetlen hirtelen mozdulat, és lelőlek. Segíts…

Jody egyszerre érezte meg a vállán a kezet és az oldalába mélyedő fegyvert, s egy halk sikkantás akaratlanul is kicsúszott a száján. A következő pillanatban, ahogy a férfi súlya ránehezedett, már gyűlölte magát érte: félni valakitől, aki meg sem tud egyedül állni a lábán igazán… racionális, ha annál a valakinél fegyver van.  A támadójának is ez járhatott a fejében, mert egy rekedt köhögés után újból beszélni kezdett.

– Akármilyen szánalmas állapotban vagyok, csak az ujjamat kell mozdítanom… Ne próbálj meg megszökni. Ne próbálj meg semmit. Van kocsid, igaz? – újabb köhögés, ami talán kényszeredett nevetésnek indult. – Naná, hogy van, ma már mindenkinek van. Te leszel a sofőröm.

A derekának nyomódó fegyver noszogatására Jody átkarolta a férfit, és vonszolni kezdte az előszoba felé. Ismét emlékeztette magát az időhúzásra, de a pánik kitörölt a fejéből minden tervet és szöveget, s csomót kötött máskor oly fürge nyelvére. Talán ha leesne vele a lépcsőn, a bejárati ajtó előtt. Talán ha meglökné, aztán rácsapná az ajtót… De nem, bármivel próbálkozna, a golyó gyorsabb lenne, márpedig Jody eltökélte, hogy nem fog golyót kapni. Nem, ez nem az a nap!

Majd amikor megpróbál beszállni a kocsiba. Amikor ki akarja nyitni az ajtót, de az zárva lesz, s akkor talán megpróbálja két kézzel is… Igen, akkor csak lesz alkalma kicsúszni a lővonalból, elszaladni, elbújni, fegyvert keresni.

– A kulcsot ne felejtsd itt!

Jody elfojtott egy káromkodást, amiért a kulcsot az asztalon hagyta, nyíltan, ahol bárki megláthatta, és egy másikat, amiért az egyszerű trükk csődöt mondott, mielőtt egyáltalán megpróbálkozhatott volna vele. Felmarkolta a kulcsot, és tovább vonszolta fogvatartóját az autó felé, minden lépést egyre lassabbra véve. A távolról mintha szirénákat hallott volna, ami felébresztette benne a reményt, hogy a rendőrség ideér, mielőtt elindulhatnának. Akárki is legyen ez, biztosan keresik már! Ki más üldözné, mint a rendőrség?

Jody reményei hamarosan elpárologtak. A szirénák nemhogy közeledtek volna, de elhaltak a távolban, és mikor megpróbált megállni a vánszorgás közben, a férfi türelmetlenül bökött a bordái közé a pisztollyal.

– Gyerünk, ne állj meg!

– Nem bírlak cipelni. Túl nehéz vagy.

– Dehogynem. Indulj már, vagy meglőjelek?

Az alkalom, amire várt, a kocsiba beszálláskor sem jött el: az anyósülés felől kellett bekínlódnia magát a kormány elé, karnyújtásnyira a férfitól, miközben a fegyver csöve töretlenül rá meredt.

Jody végül úgy hajtott ki az utcára, hogy egyszer sem próbált megszökni, de ez nem csökkentette a tetterejét. Most már a harag is hajtotta, amiért bamba jószágként terelik ide-oda, engedelmes szolgává degradálják. A fenyegetés azonban nem volt üres, ezt jól tudta: a pisztoly az eszelős férfi kezében akár a halálát is jelenthette, ha nem elég óvatos. Jodyt azonban nem olyan fából faragták, hogy beadja a derekát.

Túl fogom élni, gondolta, ahogy a gázra lépett. Mindent túlélek.