Carrie Todd: Avelina kilenc élete – 2. részlet

Előző részlet

Csordultig töltöm forró vízzel a hatalmas kádat, aztán lassan belemerülök, derékig, mellig, nyakig majd egészen. A kibontott hajam úgy lebeg körülöttem, mint valami hínár. Mozdulatlanul fekszem, csukott szemmel, és arra gondolok, hogy lassan elsimul fölöttem a víz, mintha csak egy fényes tükör lenne, és én úgy fekszem alatta, mintha egy olyan üveg papírnehezéket akarnának önteni körém, amibe kis állatokat vagy leveleket zárnak. A Hangnak is van egy az asztalán, pici, barna béka van benne, meg körülötte örvénylő száraz levelek, gyönyörű szép, de ahányszor meglátom, csak arra tudok gondolni, hogy a béka halott, a levelek is halottak, talán már évszázadok óta halottak, és nem változnak semmit. Akkor is ugyanilyenek lesznek, mikor én már rég meghaltam…

Azon gondolkozom, mi lenne, ha nem is jönnék fel a víz alól. Csak csendesen elaludnék, és álmomban meghalnék. Vissza tudnám tartani addig a lélegzetem, amíg megfulladok? Mi lenne azután?

Már kellemetlenül kevés a levegőm, úgyhogy feljövök a víz alól, és ezzel meg is válaszolom az előző kérdésemet. Nem mintha nem lennék szívesen víz alatt, de belefulladni… Az már egészen más tészta.

Fürdés után feltörlöm a vizet, ami tócsákban áll a kád karmos lábai körül. Aztán, már hálóingben, összeszedem a holmijaimat a szőnyegről, és szépen, rendben bepakolom őket a szekrénybe, vállfára akasztom a ruhát, kisimítva egymásra fektetem a kesztyűket.

Mert én ilyen rendes vagyok.

Vagy csak mert tudom, hogy valamikor úgyis el kell pakolni, és csúnyán kikapnék a Hangtól, ha meglátná a ruhákat a szőnyegen heverni.

Aztán csak fekszem az ágyban, nézem a baldachin vörös anyagát, és azon gondolkozom, mit csinálhat a bátyám, mikor nincs itthon. Meg hogy mit fognak velem csinálni ezután. Holnap. Holnapután. Ha elég idős leszek, hogy férjhez adjanak.

Azt hiszem, ha elég ideig él az ember egyetlen házba bezárva, legyen az bármilyen nagy ház, és minden lépését mások irányítják, jellemző lesz rá egyfajta szomorú fatalizmus. Mindegy, mi lesz, mert valami mindig lesz, és úgysem én döntöm el, micsoda…

Annyira erősen gondolkozom ezen, hogy észre sem veszem, mikor merülök álomba.

A következő napjaim ugyanúgy telnek, mint az eddigiek. Redmond elment, és valóban nem láttam többet.

Délelőtt tanulok: az ágyamon heverve a szobámban, a fotelban vagy a kanapén a könyvtárban, esetleg a padon a tetőkertben vagy, ha muszáj írni is, az íróasztalomnál ülve. Délutánonként a Hang feleltet, én rugdosom a szőnyegrojtokat, mintaszerűen felelek, és gyűlölöm az egész világot. A ruhám alatt a nyakamban hordom az aranytojást, amit Redmond adott: néha zavarba ejtően melegnek érzem, mintha sokáig feküdt volna a napon.

A ház éppolyan csendes, mint mindig. Anyám súlyos, vastag brokátból készült ruhákban imbolyog körbe a házban, csontos arca szigorúan kutat pormacskák vagy egyéb devianciák után. A Hang a dolgozószobájában üldögél. A szakács főz és veszekszik a szobalánnyal, a szobalány takarít és veszekszik a szakáccsal. A kísértetek fura hangokat hallatnak az emeleti csapóajtó mögött. A démon gonoszul vigyorogva, nesztelenül oson a folyosókon.

Néha csak leülök valahová, és megpróbálom nyomon követni őket, olvasni a fejükben. A szüleim keveset vannak otthon, és egymással is alig beszélnek – külön hálószobában alszanak évek óta, ami jelent valamit, de nem vagyok benne biztos, mit. Lehet, hogy csak azt, hogy nem szeretik egymást – de hát ez egyértelmű, ehhez nem kell a két hálószobát látni. Azt érzem, hogy anyámnak néha bűntudata van, de nem tudom, miért… A szobalány gondolataiból csak azt tudtam elfogni, hogy a külön hálószobának jelentősége van, meg hogy fél a sötétben. A szakács általában az ételen gondolkozik, meg a szobalány blúzán… Egyszer tisztán hallottam, hogy azt gondolja: „szégyentelen csitri, ez is csak azt akarja”, de azt már nem tudtam, mi az az az. Habár voltak homályos elképzeléseim a dologról…

A démon gondolatait a legnehezebb olvasni. Leginkább csak szagokban és felvillanó árnyakban gondolkodik, ami olyan, mintha valami idegen nyelven beszélne, és általában észreveszi, hogy lesem, olyankor pedig megjelenik és csípős megjegyzéseket tesz.

Legtöbbször azonban nem foglalkozom senkivel, csak olvasok, vagy néha rajzolok, de leginkább olvasok. Távoli tájakról, különös városokról, olyan emberekről, akik vagy voltak, vagy nem. Megpróbálom összerakni, melyik történet valós, és melyik nem, de a tankönyveim csak a történelemnek egy keskeny szeletét fedik le, földrajzot pedig egyáltalán nem tanítanak – azt sem tudom, hogy hívják a várost, ahol élek, vagy hogy egyáltalán van-e odakinn egy város. A háznak nem sok ablaka van, de ahol van, ott is állandóan sötét függönyök fedik el őket, vagy csak egy fa lombja, esetleg egy faldarab látszik mögülük. Az én szobámnak nagy, fényes ablakai vannak, nem olyan keskeny, katedrálüveggel kitöltött rések, mint sok másikban, de csak a tetőkertet látni rajtuk keresztül.

Azt sem tudom, hol élek igazán.

Négy éves voltam, mikor egyszer, a délutáni felelésnél, megkérdeztem a Hangtól, nekem miért van csak egy nevem. Eszembe sem jutott, hogy olyan nevem is lehet, amin nem szólít meg soha senki… A könyvekben az embereknek általában kettő szokott lenni, vagy három, sőt néha még több is, mondtam, nekem miért csak egy van?

A Hang letette a szemüvegét, és egy percig komoran meredt rám. Aztán azt mondta:

– A neved Avelina Morwenna Warford. Nagy és nemes család sarja vagy, dicső ősök egész sora áll mögötted, akikhez méltónak kell lenned. Életed egyetlen percében sem szabad arról megfeledkezned, mire kötelez a neved.

Vártam, hogy megossza velem, mire kötelez a név, ami négy éves fejjel képtelenül hosszúnak és idegennek tűnt, de helyette azt mondta:

– Anyád családja, a Prewyttek a kevés hasonlóan ősi család közül valók. Anyád és fivére családja utolsó sarjai.

Ezek szerint anyámnak is van egy bátyja, mint nekem, raktároztam el az információt. De hogy Morwenna? Kizárt, hogy az is én legyek.

Ennél közelebb sosem jutottam a családomhoz. A Hang nem beszélt róla, és tapogatózó kérdéseimet könnyedén hárította minden alkalommal, mikor megpróbáltam valami megfoghatót megtudni. Ha arról kérdeztem, hol élünk, mi van odakinn, miért nem mehetek ki, ugyanúgy kitért a válasz elől, és ha nagyon akadékoskodtam, vacsora nélkül küldött ágyba.

A tizenegyedik születésnapom reggelén már pont két hete volt, hogy Redmond elment.

Ez is csak egy reggel, mint minden másik, mondom magamban, miközben a csipkefüggönyön áthulló napsugarak bonyolult, kacskaringós mintát rajzolnak a takaróra előttem, ez is csak egy reggel, nincs benne semmi különleges… Akkor miért érzem magam ilyen furán?

Most kivételesen nem egyedül reggelizem: anyám és a Hang is az ebédlőben várnak rám. Az asztalon nagy, puha szeletekben fehér kenyér, kalács, magokkal megszórt kiflik és zsemlék, sűrű, aranyszín méz és lilásvörös lekvár, pástétom, porcelánkannákban tea és kávé, és egy nagy, tejszínes-mandulás torta, mandaringerezdekkel a tetején. A tányérom mellett egy aranyszín csomag vár.

– Boldog születésnapot, Avelina!

Megölelem anyámat, aki kivételesen nem szól rám, hogy ne gyűrjem össze a ruháját vagy ne viselkedjek illetlenül – ez is az ajándékhoz tartozik.

Az aranyszín csomagban egy bőrbe kötött, fémmel kivert könyv fekszik (még egy bonyolult zár is van rajta, egy sor kis fogaskerékkel, elforgatható és átbillenthető kapcsolókkal és kapcsokkal, már az is kész rejtvény, hogy az ember hogyan nyissa ki), a tetején egy hozzá illő tuskészlettel. Óvatosan kiemelem az egyik tollat: hosszú, karcsú fém nyele van, amire egy aprólékosan kidolgozott gyík tekeredik.

– Ez… ez valami gyönyörű szép! Köszönöm szépen!

– Örülünk, hogy örülsz – mondja anyám, a Hang pedig rábólint, aztán gyors pillantást váltanak egymással. Valami rossz, valami sötét utazik köztük a levegőben, és egyszerre valami megnevezhetetlen félelem szorítja össze a gyomromat.

– Mi baj? – Újból egymásra néznek, komoran, gyorsan, már nem is mosolyognak. – Mi baj?

Egyikükről a másikra nézek. Végül anyám szólal meg először.

– Nem akartuk elrontani a születésnapodat…

A Hang közbevág, keményen és határozottan.

– Tizenegy év épp elég ahhoz, hogy az ember képes legyen szembenézni a tényekkel. A bátyádnak halálhíre érkezett.

Egy pillanatig csak állok, az agyam próbálja összeilleszteni a szavakat, keresi az értelmet a mondatban. Nem lehet, hogy ez a higgadt, rövid mondat azt jelentse, amire gondolok…

Anyám a vállamra teszi a kezét.

– Tudjuk, hogy ez nehéz neked, hisz a korkülönbség ellenére szorosan kötődtél Redmondhoz. Minden bizonnyal szeretnél egy kis csendet, amíg… – már nem is hallom, mit mond. Bólogatok, ahogy beszél, nézem, ahogy kimennek a Hanggal, leülök az asztalhoz, és reggelit készítek, de minden olyan, mintha víz alól nézném, mintha kívülről figyelném a kezeimet, ahogy megkenik a kenyeret, felszelik a pástétomot. Valahonnan előúszik a gondolat, hogy miért is nem sírok, de nem tudok, értelmetlennek, gyerekes hisztinek tűnik, hogy sírjak, komolytalannak ahhoz képest, ami történt.

Ülök a helyemen és eszem, de nem érzem az étel ízét. Próbálom felfoghatóvá tenni az egészet: Redmond meghalt. A bátyám nem fog visszajönni többé. Nem fog belépni az ajtón, lerúgni a csizmáját, ledobni a köpenyét, nem fogja anyámat bosszantani vacsora közben… Soha többé. Mi az, hogy soha többé?

Jön a szobalány, leszedi az asztalt, és én még mindig csak dermedten ülök, és magam elé meredek. – Nagyon sajnálom, kisasszony – mondja, én pedig hallom a saját hangomat, ahogy valami formális, üres frázissal felel rá. – Kikészítem a gyászruháját odafönn…

Mire valahogy visszaérek a szobámba, a fekete ruha az ágyon hever. Hosszú, fekete szoknya az ágyterítőn szétterülve, fekete harisnya, fekete cipő, fekete ing, fekete sál, fekete kalap. Mellette egy fekete esernyő, ami leginkább egy döglött varjúra emlékeztet. Egyébként meg minek van szükségem esernyőre, ha ki sem lépek a házból?

Redmond elvitt volna innen, gondolom, miközben sorra gombolom be az apró, fekete gombokat. Meg is ígérte… De a halottak már nem visznek semmit sehová, és nem felelnek az élők ígéreteiért.

Még a fehérnemű is fekete. Alig ismerek magamra, amikor a tükör elé állok: mintha csak magam is varjúvá váltam volna. Az egyetlen színfolt az aranytojás lánca, ami kivillan a fekete ing gallérja alól. Felveszem a kalapot és a sálat, kezembe fogom az esernyőt: most már a hajam se látszik, az arcom árnyékban van: akárki lehetnék.

Redmond soha nem jön vissza… Nézem a fekete alakot, akivé váltam, és úgy érzem, vele együtt egy kicsit én is meghaltam.

Azt hiszem, erre mondják, hogy a sors iróniája. A bátyám megígérte, hogy ki fog szabadítani a szülői házból, a bátyám meghalt, és most életemben először elhagyhatom a házat, de csak azért, hogy részt vegyek a temetésén.

Életemben először kiléptem az előszoba túlsó végét lezáró vasalt ajtón, de valahogy nem igazán tudtam értékelni az újonnan szerzett szabadságomat. Az ajtó, mint kiderült, egy magas falakkal körülvett, sötét kis udvarra nyílt, aminek a végén egy bolthajtás alatt újabb ajtó várakozott. A falakat vastagon borították a vadszőlő zöld és vörös levelei, a nagy, fekete macskaköveket valószínűleg évszázadok siető lábai koptatták fényesre, az egyik falon pedig felfedeztem egy levelek közül kikandikáló kis falikutat, faragott hallal a tetején. Bármely más napon el lettem volna ragadtatva a látványtól.

Az udvar közepén fekete hintó állt, két fekete lóval. Sosem tudtam meg, a gyász miatt festették feketére, vagy már eredetileg ilyen volt, feketére lakkozott fa, fekete lépcsők, fekete bak, belül pedig lilába hajló fekete bársonyülések és függönyök. Főleg függönyök, meglepően hosszú és vastag függönyök egy hintóba: amint beszálltunk, anyám behúzta őket, a szélükre varrt ki fémkarikával rögzítette is, úgyhogy az annyira vágyott külvilágból végül semmit nem láttam.

A szüleim egymás mellett ültek és végig szótlanul meredtek a semmibe, nem rám, nem mögém, csak valahová oda mellém, mintha az egész ottlétem mellékes és érdektelen lenne, miközben és a menetiránynak háttal egyre jobban belesüllyedtem az ülésbe és egyre rosszabbul éreztem magam. Nem csak azért, mert a bátyám temetésére megyünk, nem is azért, mert egy fát, egy házat nem látok a külvilágból, hanem ennél sokkal prózaibb értelemben: már tíz perc után olyan tengeribeteg voltam, amit korábban el sem tudtam volna képzelni. Forgott velem a hintó, forgott az egész világ, és csak az mentett meg attól, hogy dicstelenül az ölembe rókázzak, hogy a hintó nagy zökkenéssel megállt.

Csikorogva kinyílt az ajtó, láttam, ahogy egy kesztyűs kéz lesegíti anyámat, aztán leszállt a Hang is, én pedig már kezdtem azt hinni, hogy rólam mindenki megfeledkezett és itt kell végigvárnom az egész temetést, mikor a démon – ezúttal szintén tetőtől talpig feketében, a megszokott vigyora nélkül, amiért nagyon hálás voltam – behajolt a kocsiba.

– Szabad a kezét, kisasszony?

Lesegített a lépcsőn, aztán a karját nyújtotta. Egy pillanatig nem is értettem, mit akar, aztán eszembe jutott anyám tanítása: társaságban a hölgyeket kísérni kell. Belekapaszkodtam a démonba, és hagytam, hogy átvezessen az udvaron, ahol kiszálltunk.

Nagyobb volt, mint a mi udvarunk, nem is hasonlított rá, ennek ellenére az a balsejtelmem támadt, hogy az egész világ csupa házból és udvarból áll, és a dombok, folyók, tengerek és hegyek, amikről olvastam, mind csak a képzelet szüleményei.

A durva, szürke kövezeten, a szürke kőfalak között feketébe öltözött alakok imbolyogtak, kis csoportokban ácsorogtak vagy a szemközti kapu felé tartottak. A szüleim is arra mentek, anyám a Hang karján, fekete ruhájának uszályát maga után húzva. Hallottam, hogy körülöttem suttognak, majd, ahogy közelebb érek, hirtelen elhallgatnak, de nem mertem az emberekre nézni: anyám ruhájának a kövön sikló szegélyére szegeztem a szemem, mintha az életem múlna azon, hogy a következő pillanatban milyen minta kúszik elő alóla. Négyszög és háromszög alakú kövek, itt-ott fűcsomók a kövek között, és a fekete csipke, mintha a dagály húzódna vissza, vagy valami kígyó siklana a földön…

A ravatalozó ugyanabból a szürke terméskőből épült, ami az udvart is borította. Középen, egy hatalmas kőtömbön feküdt a koporsó, ezer meg ezer gyertyával körberakva. A bátyám koporsója. Redmond koporsója…

Anyám lépett oda elsőnek. Fölé hajolt, a kezét nyújtotta felé, aztán visszakapta, mintha valami tilosat csinált volna. A Hang megállt mögötte és csak nézett komoran, mogorván, mint mindig: a szemeiből semmit sem lehetett kiolvasni.

Abból, amit olvastam, azt hittem, Redmond olyan lesz, mintha csak aludna. Nem olyan volt. Véglegesen, fájdalmasan halottnak tűnt.

Túl sápadt volt, mintha bármelyik pillanatban áttetszővé válhatna és elrepülhetne, túl rendezett volt a haja, ami egyébként mindig ezerfelé meredezett: most valaki egy nedves fésűvel megigazította, ahogy a szobalány szokta gereblyézni a szőnyegrojtokat. Elegáns ruha volt rajta, a mellkasán keresztbe tett kezén pecsétgyűrű a családi címerrel – pedig Redmond sosem hordott semmilyen ékszert – a nyaka köré tekert kendőn pedig hozzá illő tű. És ott, ahol a bőr eltűnt a gallér alatt…

A démon finoman megrántotta a könyököm, én pedig megrázkódtam, mint aki álomból ébred. Meddig állhattam ott és meredhettem Redmondra?

Felsorakoztam a szüleim mellé a koporsó mögé, és néztem, ahogy az emberek egymás után besorjáznak a kétszárnyú ajtón, a koporsóhoz lépnek, majd a szüleimhez részvétet nyilvánítani. Megpróbáltam nem feltűnően az arcukba bámulni, de igyekeztem minél jobban megnézni őket: ezek az emberek vajon ismerték Redmondot? Vele voltak, amikor keletre utazott, vagy amikor délre, amiről azt mondta, nem is veszélyes? A barátai voltak?

Gondolatban kinyúltam feléjük, és megpróbáltam elkapni, mi jár a fejükben. Könnyű volt, sokkal könnyebb, mint mikor otthon próbálkoztam: a gondolataik olyan hangosak voltak, mintha csak az arcomba üvöltötték volna őket. Az ebédre gondoltak, meg arra, vajon meddig tart ez az egész, volt, aki rám gondolt – összerázkódtam, ahogy a gondolat megérintett – hogy milyen lehet a testem a fekete gyászruha alatt, volt, aki valami bonyolult pénzügyi tranzakción törte a fejét és volt, aki az időjáráson: remélem, nem fog esni. Egyet sem éreztem, aki Redmonddal foglalkozott volna, egyet sem, akinek hiányzott volna, akinek fáj, hogy meghalt…

Csak akkor kaptam észbe, mikor a démon jó erősen oldalba könyökölt. Addig észre se vettem, hogy az arcomon csorognak a könnyek, és úgy kapaszkodom a karjába, mintha az életem függne tőle.

Egy pap jött, fekete szegélyű fehér köntösben, és beszédet mondott, aztán a Hang is beszédet mondott, aztán még valaki, én pedig végig csak álltam, a fekete koporsót bámultam, és egyetlen szót sem fogtam fel abból, amit mondtak. Éreztem, hogy közben egy gondolat nyúl felém, úgy, ahogy én szoktam mások felé, de oda sem figyelve löktem el. Nem akarom, hogy bárki olvasson a fejemben, hagyjon mindenki békén…

Mintha valami álomban lépkednék, úgy követtem anyámékat, mikor hat férfi felemelte a koporsót és kivitte az ajtón. A démon húzott magával, én meg mentem, mint egy akarat és gondolatok nélküli bábu.

A ravatalozó mögé kiérve korábbi feltételezésem tévesnek bizonyult: nem csak házak és udvarok vannak, hanem temetők is, vaskos, eső és szél koptatta sírkövekkel, és sűrű, zöld fűvel benőtt sírbuckákkal. Valamiért mégsem tudtam örülni a felfedezésemnek.

A koporsót becsukták és leeresztették a sírba. Redmond arca eltűnt, hamarosan már a koporsófedelet sem láttam, csak a zsíros, fekete göröngyöket. Aztán azt se: minden betakartak a fehér virágokból és méregzöld levelekből kötött koszorúkkal, meg a közéjük, rájuk, köréjük állított gyertyákkal: mintha az egész sírdomb lángolna.

Ez volt az utolsó kép, ami megmaradt bennem Redmond temetéséről: ahogy a közelgő vihar szele lebegteti a lángokat, meg-megbillenti a fák ágait és hajtja a felhőket az ólomszürke égen.

Nem is emlékszem, hogy mentünk aznap haza és hogy jutottam el az ágyamig.

Két nappal később a puffon ülök a szőnyegen, a Hang szobájában, még mindig feketében. Tizenhét napig kell feketét hordani a hagyomány szerint – legalábbis anyám ezt mondta, de hogy miféle hagyomány írja ezt elő, fogalmam sincs.

– A bátyád halálával te maradtál az egyetlen, aki a Warfordok örökségét továbbviszi.

Örökség – ökörség, gondolom, de nem mondom ki. Miféle örökséget?

– Tudod, mit jelent ez?

– Mit?

A Hang kivételesen nem szól rám, hogy ne kérdezzek vissza, hanem leveszi a szemüvegét és megtörölgeti. Én is megigazítom az enyémet – a Hang annyit rakosgatja a szemüvegét, hogy ha látom, nem bírom ki, hogy ne piszkáljam én is a sajátomat.

– Hamarosan férjhez kell menned, hogy továbbvidd a vérvonalat. Érted, mi ennek a jelentősége?

– Persze, nem vagyok már annyira kisgyerek – vágom rá magabiztosan, bár egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy arra utal, amire gondolok, és egyébként is, az egész dolgot csak pár hónapja ismerem részleteiben, ekkor bukkantam rá ugyanis az erről szóló könyvre a Hang polcán. Iszonyú bonyolultnak tűnik, de végül is logikus… Mint az állatoknál. Bár valami sokadik érzékem azt súgja, az állatok nem szoktak ennyi figurában…

– Némi megnyugvással hallom, hogy legalább ezt nem nekem kell elmagyarázni – szakítja félbe a Hang a gondolataimat. – Érett nő vagy már?

– Még nem – érzem, hogy vörös leszek. Nagggyon vörös. Szerencsére a Hang itt le is zárja a témát.

– A lehető leghamarabb férjhez kell menned. Ennek megfelelően a tanulmányaidat is minél hamarabb be kell fejezned. Mostantól kétszer annyit kell tanulnod, mint eddig, és amikor azt mondom, kétszer annyit, úgy értem, legalább kétszer annyit, és így is fogom számon kérni. A leckéd holnapra…

A Hang elsorolja a tanulnivalókat, aztán elküld. Ennyi, kész, vége. Alig tudom elhinni. Redmond meghalt, ő pedig mintha egyszerűen megfeledkezett volna róla, ráadásul most készülhetek arra, hogy bármikor férjhez adhatnak… És még azt sem tudom, kihez.