Carrie Todd: Avelina kilenc élete – 1. részlet

1. Oh, die schönen alten Zeiten

„Az értelem nem más, mint az embernek az a képessége, hogy célszerűtlen és természetellenes tetteket hajtson végre.”
/Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Piknik az árokparton/

„Tudtam, hajnalban jönnek értem. Nagyjából minden éjszakámat azzal töltöttem, hogy a hajnalt vártam… Éjfél után csak vártam s hallgatóztam.”
/Albert Camus: Közöny/

A puffon ülök, harisnyás lábammal a szőnyeg rojtjait rugdosom. Vörös szőnyeg, narancssárga, fekete és sötétkék mintákkal, olyasmi, amit gazdag házak könyvtárszobáiban látni, aminek a sűrű szőrébe bőrrel borított fotelok karmos lába mélyed, és aminek a rojtjait a szobalány kis gereblyével igazítja párhuzamosra. Ezen a szőnyegen is egy kövér karosszék pöffeszkedik, ezen felül még egy íróasztal és persze a puffom.
– Mik voltak Iulius Caesar utolsó szavai? – kérdezi a Hang az íróasztal mögül.
– Te is, fiam, Brutus.
– Latinul?
– Et tu, mi fili, Brute.
– És mit mondott, mikor átkelt a Rubiconon?
– Alea iacta est. A kocka el van veszve.
– Több komolyságot.
Bólintok, és a szőnyeg rojtjait sikálom a lábammal. Valakitől azt hallottam, Caesar palástot viselt, mikor ezt mondta, és a palást szélén olyan rojtok lobogtak, mint az ocsmány szőnyegen, de az a valaki hazudott. Caesar nem viselt palástot, még egy egyszerű köpenyt sem, csak valami bőrből készített mellényszerűséget, és miközben a lova a folyóba gázolt, víz és sár fröcskölt rá. Egy cseppet a bal keze hátával törölt re az arcáról, és ez a bal kéz szőrös volt, bár ez a szobrain nem látszik.
A Hang az íróasztal mögül most a Német-Római Birodalom születéséről kérdez. A démon közben lassú léptekkel járkál a háta mögött, szinte olyan, mintha táncolna, miközben behúzza a függönyöket és meggyújtja a lámpásokat. Eddig még nem láttam itt, az biztos… De nem kérdezhetem meg, mi történt a szürke szolgával, aki a lámpákat szokta gyújtogatni. A Hang azt mondaná: not your business, anyám meg azt: nicht vor dem Kind, esetleg még valami közmondást: aki kíváncsi, hamar megöregszik. A nagylábujjammal igazgatom a szőnyegrojtokat, de sehogy sem akarnak olyan szépen, engedelmesen egymás mellé simulni, mint ahogy eredetileg voltak.
– Halljuk a hat vezérlőszót! Latinul.
A falak egy pillanatra elcsúsznak, a világ üvegszerűvé válik és elfolyik. A puffom mellett egy szék áll, hátranyalt hajú, sápadt kisfiú ül rajta, és üres tekintettel recitálja a latin szöveget. A démon kezében a gyufával megfordul, aztán von egyet a vállán, visszafordul, és sercegve új lángot gyújt.
– Nos?
A Hang az asztal mögött türelmetlenül ráncolja a szemöldökét, a falak visszahullanak a helyükre, a lángok megrebbennek majd kiegyenesednek.
– Appare, mane, pare, ausculta, se dede, redi.
A démon felmordul, a Hang bosszúsan koppantja le a szemüvegét az asztalra. Én is megigazítom a sajátomat: a fémkeret kényelmetlenül nyomja az orrnyergem és a fülem tövét, a vastag lencsék olyanok, mintha egy katedrális ablakából emelték volna ki őket.
– Mi tartja helyén a világot?
Rejtvény. Szeretem a rejtvényeket.
– Van, aki szerint a fizika törvényei. Van, aki szerint a Torony és a Sugarak. Van, aki szerint Isten.
– És melyik a helyes válasz?
– Mindegyik és egyik sem. Ahhoz előbb tudnunk kéne, helyén van-e a világ.
– Jó válasz – mondja a Hang, de tudom, hogy arra gondol, hogy ez csak egyetlen jó válasz a sok közül. Mi lett volna, ha valami mást mondok? Mennyi más van, amit mondhattam volna? – Elmehetsz.
Felállok és meghajolok, az ajtóhoz mentemben szétrugdosom a szőnyegrojtokat. Úgy húzom fel a cipőmet, hogy a polc szélének támaszkodom, és nem fordítok hátat a szoba belsejének, a Hangnak és a démonnak.

Az ebédlőben egyetlen teríték áll a hosszú asztal végén, mellette kések és villák, előtte hatalmas, ezüst gyertyatartó. Az asztal másik vége és az ebédlő sarkai sötétbe burkolóznak.
Mire felmászom a székre, a démon belebeg a vacsorával. Az arcát és a nyakát figyelem, miközben lerakja a tálakat. Egészen olyan, mintha ember lenne, a pórusok a bőrén, a homlokába hulló haja, az izmok mozgása a bőr alatt, mégis van benne valami groteszk, valami megfoghatatlan, mintha csak rossz helyre esnének az árnyékok az arcán, vagy túl mélyek lennének. Talán a mozgása nem stimmel, az a lágy, kígyózó, táncoló mozgás, a nesztelenül suhanó léptek az én hangosan kopogó cipőm mellett.
– Hogy hívnak? – kérdezem tőle. Elvigyorodik, kivillannak a fogai, meg valami vöröses szikra a barna szemekben, aminek nem kellene ott lennie.
– Találd ki.
– Bartimaeus?
– Az egy másik történet.
– Sebastian?
– Az is.
– Lucifer?
– Az meg pláne.
Még szélesebben vigyorog, és egy pillanatra olyannak tűnnek a fogai, mintha csupa szemfoga lenne, mintha hosszú agyarai nőnének, nagy, görbe krokodilfogai, amik a nyakam felé kapnak.
– Ha megharapsz, megmondalak!
Nevet – a szája nem mozdul, de a szemében lobognak a lángok.
– Ugyan már, nem vagyok én valami öleb, aki unalmában bokán harapja a vendégeket az asztal alatt.
Leveszi a fedőket a tálakról és eltűnik, mintha csak a semmibe oldódna bele. Gondolatban kísérem a lépteit a konyháig, miközben nagy szelet húsokat pakolok a tányéromra. Ajtó, lépcső, folyosó, ajtó, folyosó, ajtó, konyha. Ételszag, fényesre súrolt, fémesen villogó lábasok, nagy tálakban gyümölcsök, kis üvegcsékben és dobozokban fűszerek, tea, kávé. A démon szereti a kávét: érzem, ahogy az orrát megcsapó szagokból kiválasztja a kávé keserű, fekete illatát, és mélyebben beszívja.
Újabb húsokat pakolok a tányéromra. A Hang szerint kövér vagyok. A démon szerint még egy kicsit híznom kell, de már egész jó falat lennék. Jól esett, amikor ezt gondolta, sokkal jobb színe volt a gondolatának, mint mikor néha a Hang dicsér meg valamiért, nem az a táblán csikorgó körömhöz hasonló érzés, hanem igazi simogató gondolat volt, meleg, mint egy puha takaró, amibe az ember beburkolózik, aztán elalszik a kandalló előtt.
A hús után jött a hal – tudom, hogy fordítva kellene, de amíg senki nem látja, hogy eszem, nem érdekel, mi az illem – aztán a pite és a puding. Ha engem kérdeztek, minden étkezés fénypontja a puding, az édes, krémes, reszelt csokoládéval, mandulával és dióval megszórt puding, ami szinte szétolvad az ember nyelvén. Nem mintha a többi rossz lenne, de hát a puding azért mégiscsak valami más…
A démon visszatért, észre se vettem, mikor lépett be, egyszer csak ott állt mögöttem, és a maga hangtalan módján szedegette össze a használt edényeket.
– Na, tudod már a nevem? – vigyorgott.
– Még nem.
– Akkor jobb lesz, ha vigyázol, mert én viszont tudom a tiédet. Nem igaz? Aa-ve-liii-naa.
Úgy ejti a nevem, mintha nem csak négy, de legalább huszonöt szótag hosszú lenne.
– Ha nem mondod meg a neved…
– Igen? Mi lesz akkor? – gúnyosan vigyorog. Na igen, nem hiszem, hogy egy tízéves, dundi kislány fenyegetéseit túl komolyan kellene vennie.
– Nem fogom tudni.
Megint nevet, megint csak a szemével, ahogy az előbb.
– Milyen igaz.
– Szóval? Mi a neved?
– Mors.
– Ne hülyíts! Az latinul halál. Az igazi nevedet akarom tudni, a felvágós részt majd hozzáképzelem.
A démon vigyorog, de megmondja az igazi nevét. Hosszú, mintha az egész létének egy szóba sűrített meséje volna, és tele van olyan hanggal, amit nem hiszem, hogy bárki ember ki tudna ejteni.
– Lerövidíthetem? – von egyet a vállán. Nem úgy néz ki, mint akit a nevén szoktak szólítani, vagy akit szólítanak bárhogy. Megpróbálok összerakni valami hangsort, ami emlékeztet az igazi neve elejére. – Kaydraeth?
– Felőlem…
A démon eltűnik a tányérokkal, és meg felmarkolom a gyertyatartót az asztalról, és elindulok a sötét folyosókon a szobám felé. Félig-meddig azt várom, hogy a démon rám veti magát valamelyik sötét sarokból – a démonok nem szeretik, ha nevet adnak nekik, már amennyire én tudom – de semmi nem történik, csak a szőnyegben botlom el, és esem kis híján hasra. Persze várható volt. Velem soha nem történik semmi.

Másnap a Hang a reáltudományokat kérdezi ki. Sose tudtam eldönteni, jobb-e, mint a humán – ezt nem kell megtanulni, elég csak egyszer megérteni, viszont ahhoz, hogy alkalmazni tudjam, általában le kellett írnom. Ha a Hang engedte.
Ma szerencsére engedte.
Lekörmölöm az egyenletrendszert, amit diktált, és a szőnyegrojtokat rugdosom, miközben megoldom.
– Ha a paraméter negatív szám…
Aztán kémia.
– Hogyan fejlesztesz egy mól sósavgázt…
Biológia.
– Rajzold le a kéz beidegzését…
Ez tart a legtovább. Elkeserítően sokáig tart, különösen, hogy valószínűleg sosem lesz rá szükségem. Bár legalább rajzolni lehet… Nem tudom, mit csinálnak a felnőttek odakint, de az biztos, hogy a többségük nem a kéz beidegzésével foglalkozik.
Végig várom, hogy a démon feltűnjön, de semmi. Csak akkor látom meg, mikor felvettem a cipőmet és visszanézek a szobába: ott áll a Hang háta mögött, kezében egy levél gyufával, és gúnyos pillantást vet felém, miközben meggyújtja az első lámpát.

Vacsora után, miközben a szobám felé megyek, azon gondolkozom, ugyanaz a gyertyatartó van-e a kezemben, ami tegnap. Fényesre súrolt ezüst gyertyatartó, sehol egy folt vagy karcolás, ugyanaz a minta, ugyanazok az ívek… Mégsem lehetek benne biztos.
Egyszer láttam, ahogy ünnepi vacsorához terítenek, és a hosszú asztalt megrakják nagy, letakart ezüsttálakkal, díszes tányérokkal és poharakkal, és véges-végig olyan sokkarú gyertyatartókkal, mint amilyet én szoktam kapni vacsorához. Mind annyira egyformának tűntek, hogy először az jutott eszembe, talán az egész csak illúzió, egyetlen tál, gyertya és teríték áll az asztalon, és az összes többi csak annak a tükörképe. Azonban pont, mielőtt felemelhettem volna az egyik fedőt, belépett a terem másik végén a Hang. Dühösnek tűnt, úgyhogy először el akartam szaladni, aztán inkább a helyemen maradtam, csak a kezemet kaptam el a táltól, mintha megégettem volna.
– Avelina! – a hang úgy csattant, mint az ostor, ami az emeleti szoba falán szokott lógni. – Az nem a te vacsorád.
– Tudom – mondtam, és koncentrálnom kellett, hogy ne remegjen a hangom. – Csak kíváncsi voltam.
– Miért vagy kíváncsi valami olyanra, amiről tudod, hogy semmi dolgod vele?
– Csak…
– Nos?
– Pont azért.
A Hang bosszúsan horkantott.
– Egy nap megtanulod, hogy a kíváncsiság miatti meggondolatlanság következménye az események feletti kontroll elvesztése. Az pedig mit jelent?
– Halált?
– Még annál is rosszabbat: vereséget. Most pedig eredj, és foglalkozz azzal, ami a te dolgod!
Ez járt a fejemben, miközben a vörös szőnyegen lépkedtem, meg az, vajon jönne-e a démon, ha azon a nevén hívnám, amit én adtam neki. Lehet, hogy jönne.
De a démon nem az én dolgom, ahogy a Hang mondta. Megpróbáltam kinyúlni utána gondolatban, megérezni, hol van most a házban és mit csinál, de nem sikerült. Általában nem sikerült. Mindegy.

Délelőtt hazajött a bátyám.
A második emeleten ülök, a lépcső fölött, a korlát rúdjai között lógatom lefelé a lábam, és hallgatom az előszobából felszálló beszédhangokat. Ebben a házban egész különösen terjednek a hangok: míg a legtöbb szobából semmi nem hallatszik ki, az előszobából minden szót tisztán érteni még idefent is.
Végighallgatom, ahogy anyám szertartásosan üdvözli, megvárom, amíg cipősarkainak kopogása elhal, aztán leereszkedem a lépcsőn, halkan és óvatosan, nehogy egy deszka is megreccsenjen: a szobámban kellene ülnöm és tanulni.
Mikor leérek, Redmond éppen a csizmáját rángatja lefelé, fél kézzel a sötét lambériának támaszkodva. Még vagy hat lépcsőfok hiányzik, hogy leérjek az előszobába, mikor fel se nézve megszólít.
– Szia, hugi. Megnőttél, mióta nem láttalak…
– Szia. Merre jártál?
– Keleten – Redmond felegyenesedik, és a sarokba dobja a csizmáit. – Nagy vihar közeleg, hazafújt a szele…
Hosszú, fekete köpeny van rajta, az a tépett szélű, redős fajta, ami olyan, mintha legalább harminc méter anyag lenne benne, de egyetlen kis csat megtartja. Az első részén nagy, rozsdaszín foltok.
Gyorsan felmérem az arcát: pont olyan, mielőtt elment, távol ülő szemek, szögletes áll, kis sebhely a szája sarkában. Nem igazán hasonlítunk, olyannyira nem, hogy néha komolyan elgondolkozom rajta, nincs-e a különbözőségünk mögött valami gyanús, felnőtt machináció, az a fajta, amiről nem beszélnek, vagy ha mégis, hirtelen elhallgatnak, mikor megjelenek az ajtóban. Néha szeretném megkérdezni anyámat, de eddig sose mertem…
– Most már nem mész el?
– De. Csak egy éjszakát maradok. Viszont hoztam neked valamit… – hosszú láncon függő aranytojást húz elő a viharvert köpeny alól, és gyors mozdulattal a nyakamba akasztja. – Dugd el, nehogy meglássák, de, hacsak lehet, hordd magaddal mindenhová. Nem szabad kinyitni… Majd magától kinyílik, ha szükség lesz rá.
Miközben a tojáson körbefutó apró mintákat nézegetem, a fején át lerángatja a köpenyt és a földre dobja, alóla szürke és fekete, tépett utazóruha kerül elő.
– Siess a szobádba, mielőtt kikapsz… Legkésőbb vacsoránál találkozunk.
Csak bólintok és már szaladok felfelé a lépcsőn, a szemem sarkából figyelve, ahogy Redmond eltűnik egy homályos ajtónyílásban. Ha azt mondja, siessek, akkor sietni is kell, mert jön valaki – neki sokkal nagyobb gyakorlata van abban, hogy megérezzen távoli dolgokat, mint nekem.

Miután felmondtam a leckémet, a Hang nem az ebédlőbe küld, ahogy szokott, hanem a szobámba, átöltözni.
– A bátyád ma megérkezett, és velünk fog vacsorázni. Elvárom, hogy a visszatérése felett érzett testvéri örömödet a megfelelő öltözékkel is kifejezd, ahogy az illendő.
Bólogatok, ahogy a Hang elvárja, aztán szinte szaladok a szobámba. Mit vegyek fel? Alapvetően sokkal jobban szeretem a kényelmes holmikat, mint az elegánsakat, de néha kedvem támad kiöltözni, és egyébként is meg akarom mutatni Redmondnak, hogy az ő kis hugicája már milyen nagylány. Legalábbis nagyobb, mint mikor legutóbb látott… Utánaszámolok, és rájövök, hogy már tizenhét hónapja nem láttam. Tizenhét hónap, és valószínűleg egy napját sem fogja elmesélni…
Egy aranyszínű selyemruhát választok, hosszú, ringó szoknyával, rengeteg csipkeszegéllyel, fehér selyem alsószoknyákkal és betéttel. Magam elé húzom a tükörben, aztán fintorgok – úgy ki leszek nyalva, mint valami kis hercegnő.
A legfőbb ok, amiért nem szeretek kiöltözni, az az, hogy az elegáns ruhák mind hátul záródnak, ráadásul a legtöbbhez fűző is tartozik, amit nem tudok egyedül felvenni. Utálom, ha más öltöztet, de néha muszáj kibírni… Kinyúlok a gondolataimmal a szobalány után, és hamarosan meg is találom a konyhában: zöldséget pucol, lehajtott fejjel, miközben a szakács egy húsvágó bárddal hadonászik mellette, és tirádákat zeng az alkalmatlanságáról. Nem nyert…
Megpróbálom megkeresni a démont. Ez tovább tart, de végül megtalálom, ahogy az egyik első emeleti folyosón suhan éppen végig. Megpróbálok rá összpontosítani, és halkan, szinte próbaképpen kimondom a nevet, amit adtam neki.
– Kaydraeth?
Egy pillanatig semmi nem történik, aztán hideg fuvallatot érzek a hátam mögött. Még mindig a tükör előtt állok, de az nem mutat semmi változást. Megfordulok: a démon ott áll közvetlenül mögöttem és vörös szemekkel vigyorog rám.
– Mintha a hangodat hallottam volna, kicsi lány.
Visszapillantok a tükörre – hibátlanul veri vissza a képünket, mindkettőnk alakját, engem egy szál harisnyában, a mellemhez szorított fűzővel, a démont egyszerű fekete ruhájában, fehér ingében.
– Igen, hívtalak – mondom, és egy kicsit megemelem a fűzőt – segítenél ezt felvenni?
– A mistress in distress – vigyorog a démon, olyan kétértelműen, ahogy csak a démonok meg a férfiak tudnak vigyorogni, de azért megfogja a fűző szélét. – Mennyire akarod szorosra? Hány bordádat törhetem el?
– Egyet sem. Egyszerűen csak fűzd be… – érzem, ahogy a démon ujjai motoszkálnak a hátamon, és az az érzésem támad, hogy mindjárt felkúsznak a nyakamra, és fojtogatni kezdenek. Az ágy fölötti baldachin egyik oszlopába kapaszkodom, amíg szorosra húzza – egy bordámat sem töri el, de alig kapok levegőt, és meg vagyok róla győződve, hogy szürreálisan festek az összepréselt derekammal és a fűző fölött és alatt kibuggyanó hájammal. Mikor azonban a démon rám adja az aranyszínű ruhát és visszafordulok a tükör felé, meg kell állapítanom, hogy az összkép tulajdonképpen nem is olyan szörnyű. Sőt.
Miközben a démon az aranyszínű zsinórokat kötözgeti a hátamon, majd a derekam köré tekeri a fehér selyemövet, előhalászom az aranytojást, amit Redmond adott. Akkora, hogy pont körbe tudom fogni az ujjaimmal, és pont bele tudom ereszteni a ruha kivágásába úgy, hogy csak a lánca látsszon ki. Redmond persze arról is meg fogja ismerni, de más nem hiszem…
Valami hideg csavarodik a nyakam köré, és egy pillanatra biztos vagyok benne, hogy a démon végül mégis meg fog fojtani, úgyhogy vagy húsz centi magasra ugrok ijedtemben, de aztán észreveszem, hogy csak egy széles fehér szalag az, a ruhához illő aranyrózsával. A tükörben látom, hogy démon szikrázó szemekkel nevet rajtam. Kinyújtom rá a nyelvem, aztán körbeforgok magam körül, lehetőleg úgy, hogy minél távolabb kerüljek tőle.
A démon egy újabb gonosz vigyor kíséretében eltűnik, én pedig nekiállok összeszedegetni a vacsorához kellő apróságokat. Fehér, arany rózsás kesztyű, ugyanilyen cipő, fülbevaló, hajtű… Befonom a hajam, aztán kontyba tekerem, feltűzöm, és megpróbálom megnézni a tükörben, hogy festek. Mikor már harmadszorra fordulok meg és esem majdnem arcra, felhagyok azzal, hogy megpróbáljam eléggé kitekerni magam, és elindulok az ebédlőbe. Ha szerencsém van, mi leszünk az elsők Redmonddal, és tudunk beszélgetni, mielőtt a többiek megérkeznek.
Nincs szerencsém: Redmond anyámmal együtt érkezik, velem egyidőben. A Hang fél perccel később vonul be, helyet foglal az asztalfőn, és int, hogy mi is leülhetünk. Az egyforma gyertyatartókból most három áll az asztalon, de a terem így is sötét marad: inkább halotti torra emlékeztet a hangulat, mint vidám ünnepre. Az étel mindenesetre jó: a démon mandulás pisztrángot hoz, aztán fácánt, desszertnek pedig egy fehér krémes tortát, és rengeteg apró, csillogó cukormázas süteményt.
Ezúttal, nem úgy, mint a magányos vacsoráimon, egy sor pohár is áll előttem: a borokat és a likőrt ugyanúgy kitöltik nekem is, mint a felnőtteknek, és kivételesen senki nem szól rám, amiért meg is iszom őket, bár látom, hogy anyám megrovó pillantásokkal bombáz, ahányszor a pohár felé nyúlok, vagy kiveszek egy-egy újabb süteményt. A Hang nem mond semmit: gondosan összehajtott szemüvegét letette a tányérja mellé, és mélyen elmerül a pisztráng és a fácán örömeiben.
Anyám néha megpróbál beszélgetést kezdeményezni. Redmond rövid és kétértelmű válaszokat ad, és néha rám kacsint az asztal fölött, amikor látja, hogy már vörösödik a fejem az elfojtott röhögéstől. Anyám is egyre vörösebb lesz, bár egészen más okból – de hát mégis ki akarna tizenhét hónap távollét után olyan kérdésekre válaszolgatni, mint hogy milyen volt az időjárás az úton, és hogy ugye nem próbálta semmilyen alsóbb osztálybeli nőszemély megközelíteni?
Vacsora után csendben ülünk. A démon kávét és díszes kis porceláncsészéket hoz be, meg egy tálcán faragott szivardobozokat és szivarvágót a Hangnak, aki felveszi a szemüvegét, rágyújt és hátradől a székben. Nagy füstfelhőt ereszt az asztal fölé, aztán Redmond felé fordul, és szemmel láthatólag mondani akar valamit, de a bátyám megelőzi.
– Holnap délre indulok, viszonylag biztonságos és nyugodt vidékre. Elvinném Avelinát is, hadd lásson egy kicsit világot.
A Hang megmerevedik, aztán lassan, nagyon lassan összevonja a szemöldökét, anyám felkapja a fejét, az én számban pedig megáll a falat. Elmenni? Ki a házból?
– Amint azt bizonyára nagyon jól tudod… – kezdi a Hang, de anyám közbevág.
– Avelina nem megy sehová. Még rengeteg tanulnivaló vár rá itthon, ráadásul a mi társadalmi osztályunkból való hölgy, amilyenné ő is válni fog egy-két év múlva, nem engedheti meg, hogy mindenféle barbár vidéken való hasztalan kóborlással töltse ifjúsága értékes napjait.
– Nem való, hogy egy fiatal lány férfiak társaságában csavarogjon, még akkor sem, ha az egyikük nevezetesen a bátyja. Ráadásul a húgodnak jelentős lemaradást kell behoznia a tanulmányai terén…
– Az illemről nem is szólva. Nem volt elég a sütemény, Avelina?
Csak azért is kiveszem a tálból a rózsaszín mázas mézeskalács szívet, és kerek szemekkel nézek anyámra.
– Nahát, tényleg, én is itt vagyok! Esetleg meg is kérdezhetnétek, szeretnék-e…
A Hang szeme villámokat szór, én pedig behúzom a nyakam. Ez nem igazság! Még sosem voltam kinn a házból, csak a harmadik emeleti tetőkertben, de onnan is csak a falat, a tetőt meg az eget látni, a külső világból semmit.
– Útközben is tudnék tanulni… És Redmond vigyázna rám…
– Szó sem lehet róla. Az egyetlen dolgod, hogy megtanulj mindent, ami ahhoz szükséges, hogy megfelelő, decens feleség válhasson belőled.
– És mégis kinek a feleségeként kellene kémiát és biológiát tudnom, okkult tudományokat és egy halom nyelvet? – nyelem vissza a kitörni készülő könnyeimet. – Kinek…
– Aki a legjobb ajánlatot teszi – szakít félbe anyám. – Hagyd abba ezt a szánalmas cirkuszt, és eredj a szobádba. Redmond, te pedig igazán tartózkodhatnál az effajta nevetséges ötletektől.
Felmarkolok pár süteményt, és köszönés nélkül távozom. A folyosón aztán már szégyenkezés nélkül sírok, hagyom, hogy a könnyek végigcsorogjanak az arcomon, miközben egy gyömbéres kekszet rágcsálok. Az élet nem igazságos, a szüleim sem igazságosak és egyáltalán…
Léptek dobognak mögöttem a folyosón. Megfordulok: Redmond jött utánam.
– Ez annyira nem fair!
– Tudom – mondja, és letérdel elém, a kezét a vállamra teszi. Fél térden épp olyan magas, mint én a magas sarkú cipőben. – Figyelj csak… – megérinti a nyakamban lógó láncot. – Tudom, hogy nehéz, de valahogy bírd ki itt. Tanulj szorgalmasan, mert sosem tudhatod, mikor mire lesz szükséged, vigyázz magadra, és ne csinálj semmi butaságot.
– Úgy beszélnek rólam, mintha csak egy ló lennék vagy egy drága bútor…
– Avelina… Nézz rám! Megígérem, hogy nem hagyom, hogy eladjanak valakinek, akihez nem akarsz menni. Ha máshogy nem megy, megszöktetlek, és elmegyünk valahová messzire… De most még nem lehet. Jó? Megígérem, nem fogom hagyni, hogy bárki bántson!
Bólogatok, Redmond pedig letörli a könnyeket az arcomról.
– Tudom, hogy nehéz, de valahogy tarts ki! Megígérem, hogy visszajövök.
Miközben komoran visszavonszolom magam a szobámba, már tudom, hogy holnap nem fogom látni Redmondot.
Akkor is sírok, mikor nekiállok kihámozni magam az aranyszínű ruhából. A szalagot a nyakamból, a kesztyűket, hajtűt, selymes övet csak ledobálom magam köré a földre, a ruhával azonban nem boldogulok. Hosszas küzdelem után érem csak el a zsinórt a hátamon, és akkor sem tudom kioldani. Végül egyszerűen csak lerúgom a cipőmet, és lerogyok a holmijaim közé.
– Lám, lám, az arany madárka úgy tért vissza a bálból, mint egy riadt kisegér! És talán már közeleg is a macska…
– Kaydraeth!? – a démon mellettem guggol a padlón, és gonosz dolgokat suttog a fülembe, pedig ezúttal nem is hívtam.
– Csak nem ijesztettelek meg?
– Menj vissza, ahonnan jöttél, és hagyj engem békén!
– Amíg ez a ruha meg fojt? Hát, ha akarod…
Áll mellettem, és gúnyosan vigyorogva várja, hogy a szavai leülepedjenek a csendben.
– Jól van már… Segíts levenni.
Két erős kéz felemel a padlóról és talpra állít, aztán érzem, hogy a démon kezei meglazítják a zsinórokat a hátamon, és a ruha a földre csúszik. Nagy levegőt veszek, mikor végre a fojtogatóan szoros fűzőtől is megszabadulok, közben dühösen törölgetem a szemem: nem akarok sírni, de az arcomon még mindig csorognak a könnyek.
– Most menj el…
Azt várom, hogy a démon ismét bosszantó kommentárokat fog fűzni a helyzetemhez vagy folytatja az ijesztgetést, de csak könnyedén megérinti a vállamat, és szótlanul eltűnik.