Carrie Todd: Anubisz kalandjai (részlet)

A 8. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga
*

Anubisz és London kincsei

Naná, hogy Anubiszról van szó. Bárhonnan is induljunk, előbb-utóbb mindig, de tényleg mindig nála kötünk ki.

Vannak ilyen alakok. A többségünk egész jól elboldogul még ma is, azon a hétköznapi, nyugalmas módon, ahogy a hétköznapi és nyugalmas ügyeket intézni kell, de ő nem, Anubisz aztán nem!

Pedig nem olyan nehéz megtalálni a helyünket ebben a világban. Hórusz például Boeing 747-eseket vezet, és Karnak minden kincsét rá merném tenni, hogy ő az egyetlen pilóta, aki kirakja az ejtőernyőt a gépből, mondván, úgysincs rá szüksége, a helyére viszont be tud spájzolni egy raklapnyi olcsó vajas kekszet, amiknek egéríze és fűrészpor-állaga van. Thot a bankszektorban helyezkedett el, és nagyjából csak annyit értek a munkájából, hogy éjjel-nappal öltönyt hord, és egy hét alatt több pénzt keres, mint én egy évben. Maat járt a legjobban: a Legfelsőbb Bíróságon ő az a bírónő, akit csak lazán „a Hóhér” néven szoktak emlegetni, és nem hiszem, hogy magyarázni kellene, miért. Állítólag néha vizsgáztat valamelyik jogi egyetemen is, és életvezetési tanácsokat ad a vizsgázóknak, amik szerintem az ő szájából inkább halálos fenyegetésnek hangozhatnak.

Persze van, aki kissé lecsúszott közülünk. Básztet például egy topless bárban táncol, és stikában bérgyilkosságokat vállal – bár ő még mindig úgy mondja, hogy „bárgyilkosság”, és ismét csak fogadni mernék, hogy azt hiszi, az akcentustól fiatalnak és ártatlannak tűnik – Széthet pedig tizenhét államban körözik kábítószer terjesztése, többrendbeli gyilkosság, rablás és hasonlók miatt, és gőzöm sincs, momentán melyik kontinensen tartózkodik. Hathor szexuálpszichológus, aminek az a lényege, hogy mély együttérzéssel túlsúlyos, középkorú férfiak panaszait hallgatja a merevedési problémáikról, és hobbiból szakácskönyveket ír. Aztán ott van Szahmet, aki állatkerti gondozó lett, meg Sobek, akiről nem tudom, mit csinál, mert bár néha összefutunk a McDonaldsben, eddig egyszer sem mertem megkérdezni. Nem mintha Sobektől félnék – a nyugodt éjszakai alvásomat féltem, mert, higgyétek el, vannak a világon olyan hobbik és fétisek, aminek épeszű ember a létezéséről sem akar tudni.

Nekem egy kis antikváriumom van az egyetem mögötti utcában, aminek kellemes régi papír-, pergamen- és sírboltillata van, a tábláján pedig a saját nevem áll, ami elég nagy luxus, mert a legtöbben réges-rég kénytelenek voltunk más nevet felvenni. Básztetről például tudom, hogy egy időben Kitty Candy néven futott. Természetesen ő nem tudja, hogy tudom, és nem tervezem, hogy ezen változtatni akarnék a jövőben, ugyanis újabban eléggé ragaszkodom minden végtagomhoz.

Ami Anubiszt illeti, neki temetkezési vállalata van. Nem olyan, mint a régi szép időkben, amikor még saját kezűleg csinálta a dolgokat, hanem rengeteg irodával és több ezer alkalmazottal rendelkező, modern nagyvállalat, amelynek ő az egyedüli tulajdonosa. Jó, oké, valamiből mindenkinek élni kell, és ez tulajdonképpen egész testhezálló munka lenne neki, csak épp az a baj, hogy már nem dolgozik, mindössze kényelmesen él. A túlzott kényelem pedig árt! Anubisz is…

Hát, hogy is mondjam… Anubisz határozottan elkurvult. És ez még csak a probléma töredéke.

*

Először Ízisz lépett be az ajtón, az én drága, gyönyörű, imádnivaló feleségem. Kivételesen nem tettem semmilyen megjegyzést a karján lógó három tarka bevásárlószatyorra, mert tegnap este veszekedtünk, és semmi kedvem nem volt újrakezdeni. A vita tárgyát az képezte, hogy szerette volna, ha ünnepélyes ceremónia kíséretében feleségül veszem – ez lett volna az ötvennyolcadik esküvőnk az elmúlt hétezer évben, és bár tudtommal egyetlen vallás sem tiltja, hogy ugyanazt a házasságot többször is megkössék, nekem az első után már egyik sem tűnt igazinak, arról nem is szólva, hogy kénytelen voltam minden alkalommal egy-egy új vallással megismerkedni, és ez egy idő után meglehetősen fárasztó.

Ízisz persze ilyen… És ilyennek szeretem, de néha a falat tudnám kaparni az ötleteitől. Az esküvő-mániája azóta érte el a csúcspontját, hogy feltalálták a fényképezést (vagy húsz esküvői albumunk van, felváltva szokta őket mutogatni a barátnőinek), ha rossz napja van, fel szokta hívogatni a múzeumokat, és beolvas nekik, hogy az egyiptomi kiállítási tárgyak feliratai nem pontosak (és azzal szokta zárni, hogy „és ha udvariasabbak lettek volna, megmondtam volna, milyen állat Széth, de így nem érdemlik meg”), aztán ott volt az az ikebanás eset is. Persze értem, hogy ha valakinek sokezer éve a lótusz a kedvenc virága, akkor egy tízórás tanfolyam nem fog ezen változtatni, de talán visszafogottabban is el lehetett volna magyarázni az oktatónak, hogy a lótusz minden virágdísz alfája és omegája, és akkor szegény ember nem kapott volna idegösszeroppanást.

– Drágám! – repült be kis feleségem az ajtón. – Nem fogod kitalálni, kivel találkoztam! Na, elakadt a szavad a meglepetéstől?

Inkább azt mondanám, a sokktól. És igen, végtelen azon alkalmak száma, amikor sokkot lehet kapni ugyanannak a személynek a megjelenésétől.

– Ozirisz. Ezer éééve nem láttalak!

Nem, azt a hangsúlyt nem lehet leírni, de ha megpróbáltok egyidejűleg hízelegni, bosszantani, megfélemlíteni és kiröhögni valakit, valami hasonló lesz a végeredmény. Az ezer év pedig egyértelműen túlzás. Sose volt olyan szerencsém, hogy ezer évre megszabaduljak Anubisztól.

Nagy vonalakban olyan volt, mint mindig: sakálfejéhez magas, agilis test tartozott, aranyszínű szeme gunyorosan összeszűkült, és egyetlen mondattal képes volt bárkinek az idegeire menni. A részletek meg… Hát, mindent meg lehet szokni.

Anubisz volt az egyetlen közülünk, aki ennyi idő után is az eredeti ékszereit hordta, ő viszont egyszerre az összeset (ami megmagyarázza, miért nem szedett magára egy dekát sem hétezer év alatt – a smukk összsúlya szerintem simán veri az öt kilót). Aztán valamikor rájött, hogy a régi és az új nem zárják ki egymást, úgyhogy most a drágaköves gallért, karkötőket és gyűrűket ujjatlan pólóval, strasszos ágyékkötővel és szandállal meg egy marék fülbevalóval egészítette ki. Ráadásnak egy gumitokos mobilt lengetett az egyik kezében, egy félliteres, fedeles üdítőspoharat meg a másikban. Ha nem nézett volna ki röhejesen a sakálfejen, szerintem a szemöldökét is kiszedette volna.

Hathor egyik könyvében azt írják, hogy mindenkinek van egy korszaka, amikor keresi önmagát. A többségnek ez két-három év tinédzserkorában, Anubisznak ezzel szemben a római birodalom felemelkedésével kezdődött, és mind a mai napig tart.

Hathor egyébként megmagyarázhatatlan módon kedveli Anubiszt. Az az asszony túl szelíd lélek… Ha engem nyalna valaki arcon, feldarabolnám, szétszórnám a darabjait és a következő ezer évben nem állnék vele szóba, nemhogy még olyasmi kifogásokat keressek neki, mint a nehéz gyerekkor meg a gondoskodó szülők hiánya. Hathor egyszer azt is mondta, hogy Anubisznak PTSD-je van abból az időkből, mikor ő még kölyök volt, én pedig Széth-tel háborúztam (akitől a fenti feldarabolós ötlet származik), és hagyta, hogy három évig abban a hitben éljek, hogy az egy nemi betegség, csak aztán világosított fel, hogy…

– Öreg barátom, miféle gondokkal terheled ezt az amúgy is gondterhelt főt? – bökte meg összeráncolt homlokom merengésem tárgya.

– Igazából csak rád gondoltam.

– Ó.

– És nyugodtan beszélhetsz normálisan…

– Ja, jó. Akkor megdobsz egy vodkával?

Tessék, helyben vagyunk. A villogó fogú sakálvigyorból egyértelműen látszik, hogy pontosan tudja, mennyire bosszant, mint ahogy azt is, hogy a kommunikációs technikája ellen évezredek alatt sem sikerült hatékony védelmi rendszert kifejlesztenem.

– Fosszátok ki a hűtőt Ízisszel, én addig bezárom a boltot, aztán jövök.

Feleségem puszit nyomott az arcomra és ellebegett a lépcső felé, Anubisz pedig követte. Ahogy megfordult, láttam, hogy egy rikító rózsaszín hátizsák lóg a vállán.

– Tudom, hogy tetszeni fog neki! Totál fantasztikus! – hallottam még, és ettől rögtön balsejtelmeim támadtak. Mert ha Anubisz valamit fantasztikusnak talál, abból előbb-utóbb oltári botrány lesz.

*

Az aggodalmam a legkevésbé sem volt alaptalan.

Még élesen emlékeztem arra, mikor az ezerhatszázas években Anubisz egy komplett francia kisvárossal el tudta hitetni, hogy püspök, és hosszú, fekete talárban, magas süvegben meg a drágaköves gallérban parádézott, amit kivételesen egy hatalmas feszülettel egészített ki. Azzal bukott le, hogy megrontott egy kolostornyi apácát (bár ő azt állította, csak megtanította őket élni, mielőtt meghalnak, ami ugyebár elkerülhetetlenül bekövetkezik, és akkor meg miért ne használjuk ki az életet, amíg tart), és Ízisszel meg Hórusszal szabadítottuk ki a börtönből, azon éjszakán, melynek hajnalára a kínvallatása elkezdését kitűzték. Később hallottam, hogy Anubiszt in absentia boszorkánynak nyilvánították és máglyahalálra ítélték.

– Mire volt ez jó? – kérdeztem tőle, miközben a falat bontottuk, ő pedig a rácsos ablakon bámult kifelé, és sakálfülei bánatosan lekonyultak. – Komolyan azt hitted, hogy megúszhatod?

– Olyan jó ötletnek tűnt. Nem én tehetek róla, hogy az inkvizíciónak nincs humorérzéke!

Tudomásom szerint ő volt az egyetlen, akinek sikerült egyaránt felkerülnie Sulla proskripciós listájára, Robespierre és Sztálin halállistájára és a nürnbergi perek vádlottainak listájára is.

– Nem szégyelled magad? – szidtam, miközben Thot a papírokat hamisította, én meg Anubisszal őrködtem. Mert lehet, hogy név alapján nem találják meg, és évtizedek óta senki nem látta, de a személyleírása évezredek óta nem változott. – Hogy voltál képes összeállni azokkal az emberekkel? Van fogalmad róla, miket csináltak? Egyáltalán, te akkoriban nem Moszkvában voltál?

– Átugrottam egy kicsit Németországba – biggyesztett dacosan. Láttatok már valakit sakálpofával biggyeszteni? Felejthetetlen látvány. – Ötleteket akartam gyűjteni a balzsamozási technikákhoz. Nem is csináltam semmit! Csak odamentem és körülnéztem!

Azt csak később sikerült végigszámolnom, hogy az „átugrottam egy kicsit Németországba” a teljes keleti front átszelését és az orosz helyett egy német személyazonosság és egyenruha beszerzését jelentette. Mindezt egy pletyka hallatán feltámadó pillanatnyi kíváncsiság miatt, ráadásul Anubisz még csak nem is értette, mi a problémám. Néha az az érzésem, direkt játssza a hülyét, hogy engem bosszantson.

A legfrissebb csodálatos felfedezése egy kupac közösségi oldal volt. Sajnos Ízisz könnyen meggyőzhetőnek bizonyult a témában, úgyhogy feleségem lelkes munkájának következtében már van e-mail címem, amit jóformán sosem használok, facebookom, amit még kevésbé, és twitterem, amit szintén nem használnék, ha nem jöttem volna rá, hogy nyomon tudom rajta követni, miben mesterkedik Anubisz.

Na nem mintha túl sok információt tartalmaznának a közleményei… Egyelőre azt sikerült megtudnom, hogy @CoolJackalGod minden héten másik hatalmas mellű és hiányos öltözetű lányokkal teli bárban fotózkodik, lehetőleg egy pohár színes ital és még színesebb cukormázas fánk társaságában. Illetve gyanakszom, hogy az a @kittyfromfaraway, aki minden képhez lesajnáló megjegyzéseket fűz, azonos lehet Básztettel, de mindeddig nem sikerült minden kétséget kizáró bizonyítékot találnom.

Egyszóval ahányszor Anubisznak támad egy jó ötlete, abból később mindig baj lesz. Mindig. Ez éppoly törvényszerű, mint hogy a dolgok lefelé esnek.

*

Miután kitettem a „rögtön jövök” táblát és felmentem a lakásba, Íziszt és Anubiszt a konyhában találtam. A feleségem kislányosan kacagott valamin, Anubisz pedig három üveget egyensúlyozott az ujjai közül, és egyszerre töltött belőlük egy pohárba narancslevet, vodkát és pezsgőt. A fején csillogó-villogó korona ült.

– Anubisz, azt nem szokták keverni – indultam a maradék pezsgő megmentésére, de poharastul odébb táncolt előlem. – Mi az a korona a fejeden?

– Meséld el neki – kuncogott Ízisz. – Sőt, mutasd meg!

Anubisz letette az üvegeket, és széles vigyorral felkapta a hűtő mellől rózsaszín hátizsákját. Most vettem észre, hogy a feleségem fülében ragyogó gyémántfülbevaló díszeleg, nyakát pedig hozzá illő, elegáns nyaklánc övezi.

– Ide nézz! – mondta Anubisz, és az asztalra borította a hátizsák tartalmát, nekem pedig ismét elállt a szavam. – Na? Haláli, nem?

A konyhaasztalomat ékszerek borították el. Gyöngyös és drágaköves nyakláncok, brossok, fülbevalók és karkötők, diadémok, gyűrűk és bokaperecek, csupa gyémánt, smaragd, rubint és igazgyöngy, arany, ezüst, platina foglalatokban. Az ékszerek közül néhány ékes kehely emelkedett ki, mint zátonyok a tengerből. Egy egész országot meg lehetett volna venni abból, ami ott feküdt.

– Ezek nem igaziak, ugye? – vettem fel egy karkötőt, és áruló kopásokat vagy hibákat kerestem rajta, de egyet sem találtam.

– Az utolsó szemig igazi! – vigyorgott Anubisz, és egy cinkos kacsintás kíséretében Ízisz homlokára illesztett egy finom, indákkal díszített diadémot, aztán körbepördült a sarkán, mint egy kisgyerek. – Gyönyörűek, ugye?

– Honnan vannak?

Ízisz közben a gyűrűk között szemezgetett, úgyhogy aggódni kezdtem, hogy az ötvennyolcadik esküvőnk kérdése mégsincs teljesen lezárva. Anubisz válasza azonban az egész vitát egy csapásra elfeledtette velem.

– Egyszerűen csak elhoztam. Nem bírtam ott hagyni!

– Elhoztad? Honnan?

– Természetesen a British Museumból. Szörnyű vétek lenne hagyni, hogy csak ott porosodjanak, nem?

– Anubisz! Te kiraboltad a British Museumot?

– Csak egy pár cuccot hoztam el, maradt bőven elég! Ja, és találtam két helyesírási hibát a rosette-i kövön.

– Szörnyű hanyagság – csatlakozott Ízisz, és a kezét forgatta, hogy lássa, hogy csillognak rajta a gyűrűk. – Ennyi idő alatt igazán kijavíthatták volna!

Ez volt az a pillanat, amikor úgy döntöttem, nekem is szükségem van egy italra.

*

Az életben alapvető szabály, hogy nincs értelme észérveket alkalmazni senki ellen, akinek strasszok vannak a körmén, mert a legcsekélyebb hatás nélkül peregnek le róla. Jó, elismerem, a „meg vagytok ti veszve?!” nem igazán kifinomult érv, úgyhogy felhagytam azzal, hogy Anubiszt rázzam, és miközben lehuppant egy székre, nekiláttam higgadtan és egyszerűen elmagyarázni a helyzetet.

– Pontosan tudod, hogy ma már minden tele van kamerákkal. Tudják, ki vagy, tudják, merre jársz, hol laksz, mindent tudnak rólad, és valószínűleg már úton is vannak érted, úgyhogy az egyetlen, amit tehetsz, hogy egy bocsánatkérő levél kíséretében visszaküldesz mindent, és a lehető leggyorsabban eltűnsz az országból, hacsak nem akarod börtönben végezni, ráadásul velünk együtt. Drágám, vedd le azokat a gyűrűket, vissza kell adni a jogos tulajdonosnak. Gyerünk, Anubisz, segíts pakolni! Anubisz! Figyelsz te rám egyáltalán?

– Mindjárt fogok, csak küldök egy selfie-t Básztetnek, hogy megegye a sárga irigység.

Kikaptam a mobilt a kezéből, csak egy futó pillantásra méltatva a koronás fotót, melyre már sikerült is keresztbe egy #AnubisRulz feliratot szerkesztenie.

– Nem küldünk senkinek semmit! Addig jó, amíg minél kevesebben tudnak róla, mit csináltál. Pakolás van, Anubisz, mindent szépen vissza a táskába, és… Mit csinálsz?

Ízisz közben átvonult a nappaliba, és a szekrényajtón lógó egészalakos tükörben csodálta magát.

– Tudod, drágám, ha meggondolnád magad az esküvőnket illetően, ez a szett annyira illene az alkalomhoz…

– De nem…

– Hé, Ozirisz, nem kérsz egy italt?

– De, már akartam is… Nem, erről nem volt szó!

Anubisz időközben áttöltötte a vodka-narancs-pezsgőjét egy drágaköves serlegbe, és nekem is egy hasonlót nyomott a kezembe, aztán csengve hozzáütötte a sajátját.

– Egészségünkre! Meg az Ó- és az Újbirodalomra! És minden korok legszebb istennőjére!

Ízisz kislányosan elpirulva fogadta a bókot, és szintén felvett egy serleget.

– Emlékszel a régi szép időkre Karnakban? – kérdezte párás szemmel. – A hűs reggelekre a Nílus-parton, mikor még fiatalok voltunk, és…

– Te most is fiatal vagy, drágám.

– …az egész világ a lábaink előtt hevert, a templomokban pedig füstölőt égettek, és aranyozott szobrokat állítottak. Emlékszel, mikor Hatsepszut először tartotta meg a heb inet ünnepét, a szent bárkákat virágokkal díszítették fel, és…

– És Sobek megevett egy Mereszanh nevű örömlányt, aztán rosszul lett, és lehányta Ámon főpapját – nosztalgiázott Anubisz, és készségesen teletöltötte Ízisz kupáját is. – Aztán megette a főpapot is, amikor közelebb ment a vízhez, hogy lemossa magáról a…

– Hagyjuk azt a goromba krokodilt! – szakította félbe a feleségem. – Most a szép dolgokra szeretnék emlékezni. Tudod, drágám, hogy mindig is szerettem, ha a dolgok, amik körülvesznek, nem csak hétköznapi, szürke holmik, hanem igazán szépek…

– Én megértem – bólogatott Anubisz, és felhajtotta a harmadik pohárnyit is a narancsos kotyvalékból. – Nemrég csináltattam egy strasszköves koporsót is… De valahogy nem az igazi. Bezzeg a fáraók korában tudták, hogyan kell megadni egy temetés módját.

– Vagy bárminek a módját. Még a középkorban is… De manapság minden annyira olcsó, ócska…

– Ami persze nem jelenti azt, hogy mi ne vehetnénk körül magunkat szépséggel, nem, Ozirisz, drágám? – Itt döntöttem el, hogy egy nap még megfojtom Anubiszt. Sőt. Kitekerem a nyakát, és páros lábbal fogok rajta végigugrálni. Egyetlen embertől viselem el, hogy drágámnak hívjon, az pedig Ízisz, ráadásul ezzel a hangsúllyal már önmagában kiérdemelte a halált. – Képes lennél megtagadni a világ legszebb istennőjétől még ezt a pár apróságot is?

Éreztem, hogy vesztésre állok.

– De ez nem pár apróság, Anubisz! Ez…

– Neeem? Ozirisz, a hatalmas ilyen sokra tartaná a halandók által készített csecsebecséket?

– Nem, de…

– Ja, ha nem, akkor szuper! Szóval szerinted sem gáz, hogy elcsórtam őket. Király! Hé, szedelőzködjetek össze, meghívlak titeket egy jó helyre ebédelni!

*

Azt hittem, ha emberek között lesz, Anubisz majd lenyugszik egy kicsit, de csalódnom kellett. Az étteremben azzal nyitott, hogy három üveg pezsgőt rendelt, aztán kaviárt és Sztroganoff-bélszínt, desszertnek pedig három liter fagylaltot tejszínhabbal, csokireszelékkel és cseresznyével a tetején. A rózsaszín hátizsákot, amibe hosszas győzködésre besöpörte a kincseket, lazán a földre dobta maga mellé.

A pincér távozott, én meg bosszankodva konstatáltam, hogy lopva mindenki minket figyel. Anubisz felett mindig nehezen siklottak el az emberek, de ezúttal túltett még a szokásos önmagán is.

– Jó lenne, ha nem keltenél ekkora feltűnést – sziszegtem felé. – Nagy bajban vagyunk, ha felfigyelnek ránk.

– Miért? Hé, emberek, itt ülünk egy tonna lopott ékszerrel, tartóztassanak le, ha akarnak! De csak a kellő tisztelet mellett, mert egyébként isten vagyok!

Páran hangosan felnevettek, egy kopasz férfi pedig bosszúsan átszólt a szomszéd asztaltól.

– Hallgattassa már el a barátját! Minek iszik, ha nem bírja?

– Na ugye – kuncogott Anubisz, és aranyszín szeme szikrákat szórt a gyönyörűségtől – akármit elmondhatnék, úgyse hinne nekem senki.

– De fel fog tűnni, ha ilyen ebédeket eszünk, és…

– Mi tűnne fel? Ha nem tudnád, gazdag vagyok, amúgy meg azt csinálok, amit akarok!

Ezek után némileg nyomott hangulatban fogyasztottam el az ebédemet. Anubisz rosszindulatú megjegyzéseket tett a kopasz férfira, amin a többi vendég csendben derült, Ízisz pedig láthatóan jól szórakozott, és mikor éppen nem evett, a gyémántos nyaklánccal játszadozott. Ebéd végére azonban egy mentő ötlet kezdett formálódni a fejemben.

– Most pedig – mondtam, miután Anubisz a hitetlenkedő pillantások kereszttüzében öt perc alatt betermelte a három liter fagylaltot és megitta az utolsó fél üveg pezsgőt – elmegyünk Hathorhoz.

– Szuper! – rikkantott Anubisz. – Öregem, ez egy tízből tízpontos ötlet!

Ízisz kérdő pillantást vetett rám, de csak a fejemet ráztam. Hathor okos, művelt nő, ráadásul pszichológus, majd ő tudni fogja, hogy kell lebeszélni ezt az eszelős párost arról, hogy meg akarják tartani a lopott holmit.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 7.8/10 (44 votes cast)
30 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Kedves Szerző!

    Feldobtad a reggelemet! Imádom az írás minden sorát, bár Ozirisz hangját kicsit lányosnak éreztem, de továbbolvasva szépen átjött a mafla férj, aki az árral sodródva igyekszik nem megbántani a nejét. A karakterek szerintem nagyon rendben vannak, átjött a szöveg humora. Azt nem értettem, hogy az istenek az emberek között a saját képükben élnek, vagy felvettek valami emberi képmást, de lehet, hogy csak figyelmetlen voltam, később még elolvasom. Az elején volt egy kis infódömping, de azt is sikerül viccesen megoldanod, így nem éreztem annyira töménynek. Vannak bakik a szövegben, de a stílus elvitte a hátán őket, így nem kapkodtam a szívemhez.

    Gratulálok a kikerüléshez!

  2. Hát, hirtelen nagyságrendekkel jobb lett ez a borongós reggel. Hála és köszönet érte, illetve őszinte gratulációm a kikerüléshez!:)
    Jó választás az Egyiptomi mitológia, bár az antikvárium alapján szegény Oziriszt először Tothnak hittem.A jó öreg Oziriszt inkább a mezőgazdaságban tudtam volna elképzelni, de biztosan megvolt rá a jó okod, amit egy fejezet alapján semmi esetre nem akarok megkérdőjelezni. 🙂
    Összességében rendkívül jó írás, nagyon bejött a humora, és külön tetszettek az igényesen válogatott kis történelem-morzsák – remélem ebből lesz még bőven.
    Pláne plusz pont, hogy az első fejezet már beindítja az ember fantáziáját, és egy, hogy azon filozofál, hogy miképp illeszkedtek be a társadalomba krokodil és íbisz fejű istenek, másrészt meg azon töpreng, hogy az egyiptomi panteonon kívül rohangálnak-e más égi lények is ebben a világban? Mindenesetre örülök, hogy ezeket az információkat nem zúdítottad ránk még az elején, hagy legyen min puzzle-öznie az olvasónak a későbbiekben is.

    ps.:A hozzászólás kuszáltságáért alás elnézést kérek, így hajnalok hajnalán még nem vagyok önmagam 🙂

  3. „Anubisz határozottan elkurvult.” Ezen szakadok xdd Imádom a stílust, az egyiptomi mitológia nagy szerelmem, úgyhogy engem megfogtál <3

  4. Hatásos, figyelemfelkeltő kezdés.
    Teszik a könnyed, szarkasztikus hangnem.
    Igazából olyan sok az információ, és a szellemes sziporka, hogy egy kicsit talán túl tömény is lett.Újra el kell majd olvasnom, és ha jobban belegondolok, ez nem is olyan rossz dolog…
    Engem is zavar, hogy nem egyértelmű, hogy az emberek között milyen álcát vesznek fel az istenek, de gondolom ez később majd kiderül.
    Gratulálok a kikerüléshez.

  5. A briliánsnak „tűnő” nyelvezetet néhol nyelvtani hibák szakítják meg, de ez nem komoly probléma a feltűnő bőbeszédűséghez képest. Ha nem motivál a szakmai érdeklődés, a harmadik negyedik bekezdés az esetemben az olvasás végét jelentette volna. A szöveg alapos karcsúsítása bizonyára hasznára válna a témának (ha van), hiszen a fogalmazás öncélúnak látszó csillogtatásához igazán komoly nyelvi tájékozottság szükséges. Karinthytól Rejtőtől és más valódi szózsonglőröktől szívesen olvastam ifjabb koromban, de ők tényleg ügyesen dobálták a szavakat, azokból különleges mondatok lettek – és mellesleg a szerzők tárgyi tudása is alkalmazkodott a témákhoz.
    A burjánzó szöveg nagy csapdája lehet, hogy időnként olyan terepre téved az író, ahol nem mozog otthonosan. Ha a polgári repülőgépek pilótáit emlegetjük, érdemes tudni, hogy ők nem rakhatják ki a csomagjaik közül az ejtőernyőt, mert a polgári gépeken a száz százalékos biztonság a cél, ezért a pilótáknak nincs ejtőernyőjük. Vicces is lenne. A háromszáz utas simán lezuhan, de a személyzet biztonságban földet ér – ami önmagában lehetetlenség, mert a polgári gépekből technikailag lehetetlen ejtőernyős ugrást végezni. (Az utóbbi három mondatban példát adtam arra, hogy bőbeszédűen írni bárki tud, nem feltétlen kell a mitológiában bolyongani, lehet a műszaki és más tudományok között is tévelyegni.)

  6. Először is gratulálok a kikerüléshez 🙂
    Igazából miután rávettem magam, hogy elolvassam, úgy gondolom, hogy egész jó 🙂 Egyedi a történet, az egyiptomi kultúráért, amúgy is oda vagyok, jók a szereplők, egyedül Ozirisz döcög nekem egy kicsit… Humoros és laza.
    Csak az eleje ne lenne… Engem ezek a mesélgetős kezdések idegesítenek és úgy teszem le a könyvet mint a huzat. Pedig amúgy jó a stílus, olvastatja magát. Jobb szeretem ha valaki nem mesél, hanem mutat 🙂 Mint amikor a szituációba közlöd, hogy Hathor pszichológus lett.
    Szóval valószínűleg adnék neki esélyt és tovább olvasnám 🙂

  7. Gratulálok, igazán üdítő kezdés volt. Nagyon tetszik a könnyedsége és a humora. Egyáltalán nem éreztem terjengősnek, szépen olvastatja magát. Ami egy kicsit zavart, hogy Ozirisz hangját én is kicsit lányosnak éreztem, amíg ki nem derült, hogy ő az, aki, simán azt hittem, valamelyik női isten. Viszont az meg bejött, hogy ilyen morgós, biztonsági játékos, kicsit merev lett. Azt nagyon nehezen tudnám elképzelni, hogy a valódi sakál, tehén íbisz stb,fejjel járkáljanak az emberek között. Azt hiszem, az alap nagyon sok lehetőséggel bír, szívesen olvasnám tovább is.

  8. Furcsa, hogy témától és műfajtól függetlenül majdnem mindenki ebben a csajszis-csevegős E/1 stílusban ír.

  9. Kedves Carrie!

    Nagyon tetszik a kiinduló helyzet, amit választottál (az urban fantasy eleve szívem csücske, egyiptomi istenekkel fűszerezve még izgalmasabb), ebből remek történet kerekedhet! Én nem éreztem túl terjengősnek a stílust, bár az is igaz, hogy ami egy kiragadott részletben még nem zavaró, az hosszútávon lehet fárasztó. Lendületes és jó humorú írás, egyedül az zavar benne, hogy nem érzem még, hogy hova indultunk el vele. Anubisz ékszerlopásának az indítékát nem értem, túl azon, hogy unatkozik, vagy hogy miért kereste fel utána Íziszéket. Ha jól sejtem, az lesz a történet egyik mozgatórugója, hogy az istenek, akik a jelenben annyira nem tartják szorosan a kapcsolatot, most valamiért újra összegyűlnek (csak feltételezem, nem tudom biztosan), ennek kellene, hogy legyen valami nyomós oka. Kíváncsi vagyok a folytatásra, drukkolok a pozitív lektorinak! (És örülök, hogy újabb korábbi versenyző tért vissza! :))

  10. Gratulálok a kikerüléshez! Ez az első olyan részlet az eddig megjelentek közül, amelynek érdekelne a folytatása. Egyedi történet, humoros. Tetszett.

  11. Hát, ezt rettentően élveztem! 😀 Tetszik a könnyed mesélés, a humor, az abszurdum, az egész. Egy ilyen kezdés után feltétlenül továbbolvasnám a történetet, és végül is ez egy kezdés esetében a legfontosabb ez, hogy akarjak továbblapozni. 🙂 Ugyanakkor egyetértek azokkal is, akik szerint helyenként túlírt a szöveg. A stílusod miatt élvezetesek a kitérők is, és többségében indokoltak is, mert segítenek megértenünk, hogy miért idegesíti főhősünket Anubisz annyira, illetve segítik a világodat is építeni, néhány helyen azonban már öncélúnak éreztem a múltbeli kalandok ecsetelését és a rengeteg nevet, ezek akár később is belekerülhettek volna a történetbe. A részlet történeti íve és fejezetcím (alcím?) miatt az az érzésem, hogy a kézirat inkább lazábban összefüggő kalandokból áll majd (és pont ezzel a múzeumból lopott kincsessel kezdődik). Azt nem tudom, hogy ezek mellett milyen átívelő szál kap majd helyet (ha lesz ilyen egyáltalán amellett, hogy Anubisz bajba kerül, Ozirisz meg mindig kirángatja őt belőle, például vissza akarják hozni az istenek a régi szép időket? ilyesmit tudok elképzelni), mindenesetre párezer szót szerintem kibírunk anélkül is, hogy tudnánk, főleg, hogy ha közben ennyire jól szórakozunk. Én legalábbis mindenképp, de ezt már írtam. Gratulálok a kikerüléshez és sok sikert a továbbiakhoz! 🙂

  12. Kedves Carrie Todd!
    Engem megvettél a mitológiával. Nagyon kedvelem az egyiptomit is, kedvelem, amikor az istenek közöttünk járnak, és kedvelem, amikor kiderül, hogy ők is csak emberek.
    Néha azonban tényleg soknak éreztem az információáradatot, ahogy Sophie is említette, jobban esett volna kis sztorikból tudom meg az ilyen részleteket. Nem kell azonnal képbe helyezni, ha jó a cselekmény, hajlandó vagyok várni a háttérvilág részleteire, és ha egy szereplőt akkor ismerek meg, amikor a történetben is felbukkan, nekem bőven elég. És ehhez szorosan kapcsolódik, hogy remélem, a bevezetés már nem nyúlik tovább, és ezután már elkezdődik a történet. (a közelmúlt történelméhez óvatosabban nyúlnék)
    A címből és a részletből eddig úgy tűnik, Ozirisz csak narrátor, és Anubisz a főszereplő? Ha igen, az is nagyon tetszik. A szöveg gördülékenységét, fanyarságát is a pozitivakhoz adom. Úgyhogy összességében a pozitívok bőven felülmúlják a negatívokat, és szívesen olvasnám a történeted tovább.
    Gratulálok a kikerüléshez.

  13. Kedves Szerző! Gratulálok a kikerüléshez. Klasszul lendületesen írsz, jó a stílusod, ez a sok csacsogás azonban mégis hamar elvettem a kedvem attól, hogy tovább olvassam. Izisznél és a bevásárló szatyrainál adtam fel. Utána olvastam döbbentem, hogy a mesélő Ozírisz. Nekem ez túl csajosra sikeredett egy Ozíriszhez. Inkább csivitelésnek hallottam a narrátor hangját, mint mennydörgőnek, amilyennek Oziriszét képzelném. Még úgy is, hogy már egészen más bőrben létezik. 🙂 Mindettől függetlenül kívánok neked sok sikert a továbbiakban!

  14. Gratulálok a kikerüléshez. Ennyi alapján szórakoztató irodalmi írásnak tűnik, nekem valamiért az volt az érzésem, hogy ez egy novelláskötet eleje. Talán a cím miatt, korokon átívelő 50-100 ezer karakternyi sztorikra számítok, amiket az azonos szereplők kötnek össze. Persze ez csak megérzés. Érdekes lesz a pénteki lektori 🙂

  15. Kedves Carrie! Az alapötlet valóban izgalmasnak hangzik, de valójában jobban értékelem, mikor magamnak kell összeraknom a világot, amibe csöppentem, a történések alapján, és ha nem írtad volna, hogy a szerelők istenek, én a mesélőt egy kamaszlánynak hittem volna, a szereplők pedig még embernek kis kicsinyesek, nemhogy évezredeket túlélt istenek lehetnének. Talán ha humorosabb lenne az egész… Erősen törtem a fejem, hogy ez most YA vagy mégis melyik korosztálynak szól, de feladtam. Ebben is látom a lehetőséget és a megcsillanó tehetséget, gratulálok a kikerüléshez, további sok szerencsét! 🙂

  16. Kedves Carrie Todd!
    Irigylésre méltó ötlet, ha párosul egy jó kis sztorival, akkor az említett hibákat simán lehet orvosolni… Sok sikert kívánok!

  17. Kedves Carrie!

    Számomra gördülékenyen olvasható. de néha kicsit túlírt volt a szöveg.
    Abban igazat kell adnom az előttem szólóknak, hogy Ozirisz kicsit lányosra sikeredett, mert szerintem a pasik nem elmélkednek magukban olyan dolgokon, mint néha Ozirisz. Bár az istenek esetében és ennyi évvel a hátuk mögött lehet, hogy ez másként működik… 🙂
    Viszont tetszett ez a laza stílus. És jó a humora is. 🙂
    Ebből a részletből még csak annyit sejtek, hogy az istenek újra találkoznak majd egymással, és a nyughatatlan Anubisz miatt újabb és újabb bajba keveredik Ozirisz a többiekkel.

    Nekem általában jobban tetszik az E/1 használata, mert közvetlenebb kapcsolat alakul ki a főszereplővel, és hamarabb magával ragad a történet. Szerintem ezért is gyakoribb mostanában ennek a használata.
    Ennek is megvannak a buktatói, és nagyon vigyázni kell, hogy ne lépjen ki az író a nézőpontból (kivéve, ha a történet egyes részeit szándékosan írja eltérő narrációban).
    A kitett részlet alapján nekem a narrációval nem volt gondom.

    Ha ezután beindul a történet, akkor én továbbolvasnám…

    További sok sikert kívánok! 🙂

  18. Nekem eléggé katyvasz – de biztos azért, mert a klasszikus történelmi regényekhez szoktam – az időkeresztezés nem az én asztalom.

  19. Imádom a mitológiát, az egyiptomit különösen. A stílus a humor mind telitalálat nálam.
    Az egyetlen ami felett sajnos nem tudok átsiklani az az E/1-es nézőpont, hiába tetszik és olvastatja magát számomra kicsit hiteltelen. Maga a narrátor olyan mintha egy tinédzser hangja lenne, nem pedig egy több ezer éves istené, aki ha el is tekintünk ettől az apródágtól, dolgozik és felesége van. Úgyhogy nekem sajnos a narrátor hangja nagyon nem passzol Oziriszhoz. Az infoadagolásnál is érzek némi gondot, az elején ugyanis rengeteg infóval árasztottál el, a cselekmény pedig nem indult be.
    De ezektől függetlenül szerintem rengeteg potenciál van ebben a történetben, úgyhogy nagyon drukkolok és gratulálok a kikerüléshez!

  20. Kedves Carrie! Ez egy nagyon szórakoztató stílusban megírt, ötletes részlet. Tetszett! Azt tartom egyedüli problémának, hogy nem tudtuk meg, merre fog indulni a sztori, mert innen még bármi lehet belőle. Talán rövidebbre lehetne venni a felvezetést, hogy hamarabb kiderüljön, mit várhatunk: az ellopott ékszerek körül bonyolódnak a dolgok, vagy más kaland is lesz? Gratulálok a kikerüléshez, és remélem, lesz alkalmam tovább olvasni a történetet. 🙂

  21. Őszintén: Most először vagyok képtelen azt írni hogy gratulálok a kikerüléshez, mert ez a részlet meggyőzött róla hogy vészesen süllyed az aranymosás színvonala. Ennek a történetnek az egyiptomi mitológiához annyi köze van, hogy kivették belőle a neveket, csak hogy gúnyt űzhessenek a karakterekből. Miközben olvastam, olyan érzés kapott el mintha egy cosplayes tinilányka találkozót néztem volna, tekintettel rá hogy a szereplők úgy beszélnek, viselkednek.

    Egyetlen szereplőt se éreztem férfinak. Megvolt itt a plázaliba. a rózsaszín táskás idióta meleg-imitátor, a magát papucsférjnek álcázó csajszi aki flegmán, lekezelően beszél egykori társairól… Ez az erőltetett, túlolt vicceskedés lehet hogy bejön a tizenkét-tizenhárom éves korosztálynak-akik lelkesedhetnek a nevek láttán hogy juj, mitológia, de az én korosztályomnak nem. Őszinte sajnálatomra inkább szánandónak, mint viccesnek találtam ezt a próbálkozást. Ha ez kikekrülne könyvnek, és a keresztgyerekeim kérnék hogy vegyem meg nekik, inkább felkínálnám hogy fizetem a tetkójukat, piercingjüket. Arra szívesebben áldoznék pénzt.

  22. Kedves Lina,
    a kommented megfogalmazása határon mozog. Nem az a gond, ha neked egy szöveg éppen nem vagy kevésbé tetszik, de a véleményed megfogalmazása most nagyon sarkos lett, kérlek, máskor légy kevésbé ítélkező az íróval vagy a részletet kedvelő olvasókkal szemben.

  23. Szabad úgy mondani, hogy „a szerző kísérletet tett a görög-rómaihoz képest sokkal kevésbé antropomorf, az európai kultúrában csak szabadkőműves/tutankámonos/piramisos/múmiás klisék szintjén jelen levő, a kutatók számára sem teljesen rekonstruálható egyiptomi mitológia és a chick-lit keresztezésére, amelyből akár olvasmányos köntösbe burkolt ismeretterjesztés is lehetett volna, ha az egyiptomi mitológia istenei nem csupán azért szerepelnének, hogy a szereplőket ne Jessicának, Bessienek és Joe-nak hívják.” ?

  24. Csikesz,
    az interneten nagyon vonzó a sarkos, keményebb fogalmazás. Nincs ott az ember előtt a másik fél, nem látjuk a nonverbális reakcióit, tehát sokkal könnyebb erős szavakat használni.
    Itt viszont mi azt kérjük, hogy igenis gondolja mindenki végig, mit él meg a másik oldalon ülő személy. Akár szerző, akár más kommentelő.
    Így, bár érthető, ha erős érzelmi reakciót vált ki egy szöveg, ilyenkor érdemes átgondolni a kommentet, nem dühből, hanem később, higgadtan megírni. Azt kérjük, hogy ne a vitriolra fókuszáljatok, hanem arra, hogy segítő szándékkal jelezzétek, mi miért (nem) tetszett.

  25. Kedves Kommentelők!

    Mindenkinek köszönöm a hozzászólásokat, egyrészt öröm látni, hogy van, akinek tetszik a történet, másrészt a negatív kritikák átgondolásával is igyekszem tanulni, fejlődni.

    Többeknek is válaszolva: igen, a történet nem egyetlen nagyregényből áll, hanem több, lazán összefüggő, rövidebb részből.

    Ami a hibákat illeti, mind a stilisztikai tévelygéseket, mind a ténybeli tévedéseket igyekszem javítani. Nagy segítséget jelent, hogy nem csak véleményt mondtok, hanem a konkrét problémákra is rámutattok, és remélem, ez nem csak ennek az írásnak a viszonylatában, de a továbbiakban is hasznos lecke lesz számomra.

    Egyébként nagyon meglepett, mennyire szélsőségesek a kritikák – nem számítottam rá, hogy mindenki vagy ennyire szórakoztatónak, vagy ennyire szörnyűnek találja az írásomat. De, bármi is lesz végül a lektorok döntése, úgy érzem, már nem indultam hiába a pályázaton, ha volt, akinek egy kicsit vidámabbá tettem a napját – egy rossz író is így érhet föl tisztelt rendű és rangú harminchat minisztert…

    Még egyszer köszönöm mindenkinek a hozzászólásokat, a támogatást és az építő jellegű kritikát! 🙂

  26. Kedves Carrie Todd!

    Szerintem ne emészd magad, hogy nem mindenkinek jön be a sztori, a chik-lit (már ha ez az) egy megosztó műfaj, a humorral szemben mindenkinek más az elvárása. Azokra fókuszálj, akik szeretik, a többieknek nyilván mások az elvárásaik egy regénnyel szemben, és ezt nem is szabad felróni nekik. Szerintem sokan vevők a könnyed, nem drámai írásokra, és az Istenek, illetve az egyiptomi mitológia mindig hálás témát vagy alapot nyújtanak majd egy aranyos, bájos paródiához. Nem kell, sőt, nem is szabad mindent komolyan venni, van igény rá, hogy egy Asimov és egy Victor Hugo között valami vidámabbat is olvassunk, szóval fel a fejjel! A stílusod lehengerlő, aki szeret nevetni, az szeretni fogja a regényeidet is. Ami meg esetleg hiba, vagy kicsit nehezebben megy, majd menet közben szépen alakul, senki nem az anyja hasában tanulta meg az írástechnikát vagy dramaturgiát. Csak így tovább!

  27. Kedves Carrie Todd!

    Kisse későn fedeztem fel az írásodat, de csatlakoznék a gratulálók sorához!

    Személy szerint nagyon élveztem a történetet, szinte minden poén telitalálat volt. Az írásmódod lendületes és életteli, így csöppet sem bántam a hosszabb passzusokat. Ami a narrációt illeti, személy szerint értékeltem, hogy Ozirisz hangod ad az olvasó reakcióinak, bár egyben gyanítom, hogy Anubisz kvázi humanizálásához szükséges is Ozirisz nézőpontja, különben Anubisz hamar fárasztóvá válna – így viszont (egyelőre) megmaradt imponáló karakternek.

    Izgalmas kezdés, engem abszolút berántott ebbe a világba, úgyhogy nagyon fogom várni a folytatást.

    Sok sikert a következő körhöz!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük