Callie: A Csillagvezér (részlet)

A VII. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

*

1. fejezet – 1676. december

A máramarosi havasok sötét vonulata rajzolódott ki a fátyolfelhő köntösébe burkolódzó hold világánál. A nap még nem kapaszkodott fel a hegygerinc tetején a látóhatárra, oly vontatottan követte előtte haladó társát az égbolt végtelen atlaszán. A sápadt holdfény tompán derengett az Iza-folyó völgyén, árnyakat vetett az alant tovasikló szánra. Az utazó mélykék tekintetét a Holdra vetette, melyet eltakart a lomhán úszó felhő terebélyes palástja. Az ég fokozatosan elvált a földtől, éjsötét leplüket hátrahagyták, közeledett a virradat, s a horizont szürkeségében tisztán látszott, hogy esőfelhők gyülekeznek az égen. Az év leghosszabb éjszakája mintha nem akart volna véget érni, komor ecsettel festette meg a gyönyörű természeti szépségekkel megáldott tájat. A meredek hegyek magasló óriásai, s az éjszakai utazás sietőssége mindig egy másik utazást juttattak az ifjú eszébe, a szepesi bérceken túl a Tátra magaslatai mögött húzódó Felvidéki, gyermekkori tájat. Az atyai birtok szépségéhez mérten, minden más táj csak hamis utánzat, csak hideg idegenség. Ha lehunyta szemét most is felsejlett előtte a várból látható hegyoldalak merész égbetörő íve, tüdejében mintha még most is érezné egykori ágyasháza kitárt ablakain beáramló téli erdő fenyveseinek illatát. Emlékszik még jól arra az éjszakai utazásra, mikor utoljára látta azokat a tátrai havasokat, napra pontosan idézi élete végéig, mert lelke s egész lénye azóta is nyughatatlan mederben hömpölyög, sohasem békélve sorsával. Karácsony hava volt akkor is, akárcsak most, s hat esztendeje már, hogy édes atyja Likava nevű várából menekülve, sietve kényszerült mindent odahagyni. Az az éjszaka volt bujdosásának első éjszakája.

S megannyi éj, és mennyi bosszúság! Alig lépte át ezen Erdélyország határát, hónapokig dolgaiban semmit sem haladt előrébb, sem üdvözült atyja, sem saját igazságát nem vették számba. Gyermek volt még a bujdosók között, kire felnőttek terhét halmozta a sors. Szinte egy időben szembesült a ténnyel, hogy egész addigi élete lezárult, egyszerre vesztette el atyai jószágait és magát atyját is. Anyai birtokai átvételét az erdélyi fejedelem tartóztatta. Gyermeknek tekintették, kit gyámságra kell bízni. De most már nem gyermek, bár alig tizenkilenc nyarat számlálnak esztendei, esze s vére is a bujdosók közé hajtja.

Hiúzlábbal bélelt zöld bársonykesztyűbe bújtatott keze ökölbe szorult a combján, s múltba révedését kiáltás zavarta meg:

‒ Már előttünk az Iza kegyelmes uram!

‒ Által mehetünk-e? Vagy fordítsuk a lovak száját vissza Szerfalva felé? – ült feljebb nyugtalanul az ifjú, hogy a vízfolyásra lásson.

‒ Ha Isten is úgy akarja, akkor átjutunk rajta gróf uram!

Lassítva érték el az Iza-folyó partját, a delelő nap szűrt fényében csillogott a jég felett tajtékzó víz. Halvány vonallá futott össze az ifjú világosbarna szemöldöke, s alatta a mélykék szemek aggódva bámulták az Iza különös futását. A szán belecsobbant a folyóba, egy szívdobbanásnyi ideig utas és vezető, állat és ember egyaránt megriadt, ha vékony a jég, mind az Iza jéghideg vizében találják magukat. A szán mélyen a folyóba süllyedt, de a jég megtartotta, csak a lovak lábait és a szán alját nyaldosta körül az Iza csaknem áttetsző galambszürke vize. Araszolva haladt a szán a befagyott vékony jégen, az Iza folyásától nem lehetett hallani a jég roppanásait, szinte úszott a vízen a szán. A folyó mélyén nem látszott, megtört-e már a jég, vagy csak az imádság tartja még egyben, melyet fohászként rebegett el az utazó az ég felé. Olvadt a jég, a vizek áradtak, de az Iza jege, még haloványan tartotta magát. Átjutottak a túlsó partra, maguk mögött hagyva a folyó bizonytalan jeges, olvadó vizét. Az ifjú gróf kieresztette tüdejéből a visszatartott levegőt, megkönnyebbülten dőlt hátra a szánon, és már vígan siklottak is tovább a földelegyes hómaradványokon, előttük már csak Máramarossziget.

*

Beesteledett, s szemerkélni kezdett az eső mire a szán keresztülsuhant a szigeti udvarház kapuja alatt. Az erdélyi kúriában a kiszolgáló személyzet már az udvaron, fáklyafénynél várta az uraságot. Könnyedén szökkent le a szánról az ifjú és a hosszú utazás után élvezte, hogy a hidegtől elgémberedett tagjait megmozgathatja az udvaron.

‒ Mégis megérkeztünk – kapta le süvegét a fejéről ahogy belépett az átjáróba a fiatalember, s mosolyogva elégedetten adogatta át kesztyűit a várakozó inasának.

‒ Már attól tartottunk nagyságod a túlparton rekedt – segítette le a rókaprémes hosszú testszín mentét uráról, ahogy a meleg felsőházba értek.

‒ Magam is féltem az előttünk levő víz megáradásától és az elrekedéstől, de Isten kegyelméből csak általjöttünk a vizeken, noha a jégen felül mélyen folyt már a víz – a palotába lépve kezét a mosdótál felé tartotta, s az illatos rózsavízben megmosta kezét, mielőtt asztalhoz ült. A főhely mellett a pohárnok várakozásteljesen nézett az ifjú grófra, aki tekintetével jelezte, hogy kezdheti a rövid asztaláldást. Szépen, halkan beszélt a pohárnok, s olyan rövidre fogta az áldás szövegét, amennyire csak tudta. A fiatalember türelmetlen intéssel kérte az italt.

‒ Bort, de tüstént, hosszú volt az út Szerfalvától! – a családi címerrel díszített ezüst serlegből mohón itta a zamatos óbort. – A sülteket kérem! – jelzésére az asztalnok éles késével sietve szeletelte fel a húst, s az étekfogó a főhelyen ülő elé tálalta. A tányéron kendővel letakart cipó még langyos volt, ez is jelezte, gondosan letakart meleg ételekkel várták a ház urát. Munkácsi János a hű szolga csendesen figyelte ura étkezését. Az ifjú, csak könnyedén intve kérte a pohárnokot, hogy töltsön újra, de tekintete már bizalmasán, gyermekkorától fogva hű szolgáján pihent.

‒ Megkapták-e a szigeti papok a holnap ebédre szóló meghívást? – vallatta Munkácsi Jánost a fiatal gróf.

‒ Igenis, nagyságod kívánsága szerint az áldott ünnepek előtt itt lesznek, hogy áldást mondhassanak méltóságod asztalánál – döntötte meg derékból magát beszéd közben a szolga és futó mosolyát ura is viszonozta.

‒ Akkor bőséges, és kiadós asztaláldásban lesz részünk, kell is az ilyen szomorú időkben – borult sötétkék árnyék a csillogó szemekre.

‒ Hát kegyelmed rossz hírt kapott? – kérdezte rekedtes, csendes hanggal Munkácsi.

‒ A minap, épp Monostorra érvén, ebéden kaptam a hírt, hogy Gyulaffi uramat a havasokon valami császári tolvaj talpasok ölték meg az éjszaka – tört a cipóból egy újabb falatot a ház ura.

‒ Veszélyes időket élünk kegyelmes uram, nappal is, de éjszaka kétszeresen – hajtotta meg a fejét Munkácsi János.

‒ Az új esztendő elején lesz a temetés, magam is felutazom Husztra – Huszt! Erélyesebben rágta e szóra a falatot a szájában a fiatalember. Négyen állták körül az asztalnál ülőt, az asztalnok, a pohárnok, az étekfogó és az „öreg rend szolga”. Mindannyian tudták, hogy uruknak miért olyan kellemetlen Huszt említése. Fájó és érzékeny kérdés ez. A tizenhárom évesen Erdélyországba menekülő kis gróf Husztra érkezett elsőként, és nála befolyásosabb és koruknál fogva dörzsöltebb országvezetők éppen a huszti uradalomból forgatták ki leghamarabb a gazdag kis árvát. Kővár kapitánya Husztra is rátette kezét. Milyen jól jönne most ez a huszti birtok! Erdély legészakibb pontján fekszik, s uccu neki egy-két nap alatt az apai birtokokon lehetne! De ezen országban semmi sem megy ennyire egyszerűen. Nagybátyja már az első években felvágtatott a Felvidékre és rokona, a fiatal gróf nevében foglalta a várakat, a sógor elkobzott birtokait. Futó kis villámcsapások voltak azok, nem hoztak vihart a Felvidékre. De ha ő indul visszaszerezni apja birtokait, az olyan égzengés lesz, hogy beleremeg egész Magyarország! Várni kell, fejedelmi engedély kell. Ezen év szeptemberében már mennyi a fejedelemhez szóló levelet, fogadkozást aláírt, pecsétjével ellátott, ott volt már neve a bujdosók közt, de a cselekvéshez ez még nem elég. Ó hol van még az országgyűlés ideje! – elfehéredtek az ifjú ujjai, ahogy az ezüst késre feszültek. Nem kardot tartott, de bár azt tarthatna már kezében. Lesütötte szemét és erősen vágta a sülthúst kisebb darabra a tányérján.

‒ A napokban nagyobb társaságra számíthat Munkácsi uram, a huszti temetés után bizonyos, hogy többen is megfordulnak nálam Szigeten, úgy számítsanak hát a konyhán is.

‒ Ahogy nagyságod parancsolja! – követte az asztaltól felemelkedő urát az ágyasterem felé Munkácsi János. – Parancsol még kegyelmed lefekvés előtt?

‒ Nem János, csak pihenni vágyom a hosszú és unalmas utazás után – engedte el bizalmas szolgáját az ifjú és az ajtónálló mellett elhaladva belépett a gondosan előfűtött ágyasterembe.

A cserépkályha ontotta a meleget a szobára, a nagy diófa ágy csavart oszlopait takarta a vörös selyem ágyfüggöny, melyre aranyló, s fekete színt vetített az íróasztalon és az ágy melletti asztalkán égő gyertyák lángja. Suhogott a finom kelme, ahogy alváshoz készülődvén vetkőzött a ház ura, a színes falikárpithoz tolt útiládája fedelét felnyitotta, s fűzött papírcsomót húzott elő, melynek utolsó bejegyzése december 21-i datálással zárult. Nem lesz hosszú a mai naplóbejegyzés sem, későre járt már az idő. Mielőtt lecsapta a láda fedelét szeme megakadt a bujdosók levelén, melyet a múlt hónapban kapott. A levél hajtásán csak a címzés látszott: Gróf Thököly Imréhez.

*

A dér fehér ruhába öltöztette a természetet, az ablakok a deres ágak és a kék ég vakító fényére nyíltak. A távolból még kongott a szigeti templom harangzúgása. Szent karácsony ünnepe hosszú prédikációkkal telt, a templompad hűvöse józanítóan hatott, nehéz békés ünnepeket prédikálni háborgó időkben. A templomban Máramarossziget egésze találkozhatott, a szigeti nemesek is összegyűltek, nem csak a templompadban. Thököly még figyelte az ebédlő-palota nyitott ablakán át a kocsival érkező társaságot, karmazsincsizmájuk alatt ropogott a frissen hullott hó. A hideg téli levegő lehűtötte Thököly magas homlokát, gyűrűpecsétjét belemártotta az olvadt viaszba és a deákot útjára engedte a levelekkel.

‒ Egy csontom se kívánja az utazást ebben a hideg időben. Adjon Isten! – lépett a palotába Bige György, Szalai Pál és körtvélyesi Rákóczi Ferenc.

‒ Lesz, ami felmelegítsen minket – kínálta a kézmosást Thököly, s elsőként tartotta a víz alá kezét.

‒ Nekem egészen biztosan, az asszony Huszt felé jön, ha az idő úgy hozza, akkor együtt jövünk vissza Szigetre – mosolygott Rákóczi elégedetten.

‒ Hozattam fel tíz kancsó bort, de ha kell, küldetek még érte – törölgette a kezét az aranyszegélyes kendőhöz Thököly figyelmen kívül hagyva a megjegyzést.

‒ Isten ments, Ferenc máris bolondokat beszél, és zavarba hozza köztünk a legifjabbat – sandított ravasz tekintettel a ház urára Bige György. Thököly bőre sápadt volt inkább, semmint piruló. Némán hallgatta az asztaláldást, majd szedett az ezüsttálról, melyen körbehordozták az ételt.

‒ Sokan készülnek a temetésre, csak időben érkezzenek.

‒ A bujdosók közül, aki csak a közelben van, és ideér, az eljön – vette fel a beszélgetés fonalát Szalai Pál.

‒ Nem szerencsés kevés védelemmel éjszaka útnak indulni azon a vidéken – bólogatott Bige György.

‒ Mit vártunk császári emberektől? – kérdezte halkan Thököly és megforgatta kezében a Thököly-címeres ezüstpoharat.

‒ Amióta nincs férfi a Rákóczi birtokokon így megy ez. A császáriak megvetették a talpukat a vidéken a felsővadászi Rákóczi Ferenc halála után. Uralkodnak, mint a kiskirályok. Ahol női kézben van a birtok ott valójában a császáriak kezébe csörren az arany, szép szó semmit sem ér – bólogatott körtvélyesi Ferenc.

‒ Az özvegy bírja az uradalmakat? – méregette a vörösbort a poharában Thököly, miközben fel-felpillantott az asztaltársaságra.

‒ Özvegy? Inkább özvegyek! Báthory Zsófia az ájtatosságban erőskezű, de a birtokigazgatás nem nő feladata – legyintett Bige György. – A fejedelem halála után már nem fúj egy zsoltárt a két asszony.

‒ Hogyan érti kegyelmed?

‒ Egy Báthory és egy Zrínyi csatájából nem kerülhet ki egyik sem győztesen. Bizonyosan asszonycivakodás lehetett közöttük, mert a fiatal özvegy a gyerekekkel átköltözött a regéci várba, állítólag a sárospataki kapitány nem engedte be az árvákat, elküldte őket a Rákócziak kezén lévő Regécre.

‒ Nem lennének már császáriak a környéken, ha a fejedelem jóváhagyná táborba szállásomat – kortyolt a borból Thököly.

‒ Ha csak ezen múlna – Rákóczi letette a kését az asztalra. – Katolikusok mind a császár képére imádkoznak!

‒ Ferenc, ez istenkáromlás! – szólt csendesen Szalai Pál.

‒ Hagyd el, hisz igazat szólt! Báthory Zsófia maga űzi a környéken a más valláson lévőket. Nem érne ott semmit a kurucok kardja sem, drága pénzen váltották meg Rákóczi Ferenc szabadságát. A Rákóczi birtokokon egy asszony sem hajlik meg. De szépen mutat, ha a munkácsi birtokokról gyűjtjük a prédát.

‒ Asszonyoktól rabolni nem túl gáláns dolog – húzta el a száját Thököly.

‒ Császárhű asszonyoktól mégiscsak elnézhető! – érvelt Bige György.

‒ Akinek az apjára a császár mondta ki a halálos ítéletet, abból soha nem lesz igazán császárhű ember. Zrínyi Péter lányából sem lesz császárhű asszony – emlékeztette őket Thököly.

‒ S özvegy Rákóczinéból? Az asszonyok ingatagok Imre…

‒ Akár a víz, a nagy hullámoktól nem hallatszik, hogy mit suttog a mély.

‒ A félelem sok ajkat elnémított már.

‒ Kegyelmed tán fél?

‒ A császártól? Nem én!

‒ A haláltól?

‒ Egy harcba induló? Soha!

‒ Hát…Istentől?

‒ Minden hithű keresztyén nevében mondom, hogy igen.

‒ Ahogy én apám halálára esküszöm, hogy visszaszerzem a Thököly‒birtokokat, úgy hiszem, hogy aki a sub rosa alatt tett esküt, vagy csak köze von azokhoz, nem feledi, hogy miért indultak harcba.

‒ Ifjú hevesség Imre, semmi több! Zrínyi Ilona idősebb, bölcsebb annál, ismeri a világ járását, és a Rákóczi gyerekek anyja. Hű katolikus. Gyermekei számára védi a birtokait. De mit számít nekünk, amíg nem kapunk Apafitól engedélyt a táborba szállásra várnunk kell ismét!

‒ De jövőre már én is kegyelmetekkel tartok – erősködött Thököly.

‒ Az erdélyi tanácskozásokon sok minden aláíratott Imre. Van okunk, hinni, hogy ígéreteknél több is köttetett?

‒ Kegyelmed gondol valamire!

‒ Igaz-e hogy Apafi Mihály nem csak jóindulatát fejezte ki Thököly Imre felé, de lánya kezét is neki szánja.

‒ Hova gondol kegyelmed! S főként kinek a becses személyére?

‒ Csűröd-csavarod a szép szavakat Imre, de dörzsöltségeddel nem versz át! Az a hír járja, hogy Apafi Zsuzsanna kezét neked szánják a fejedelmi körben, igaz méltóbb párt Erdélyben aligha találnál, mint a fejedelem lányát – Thököly szótlanul ült az asztalnál. Hátradőlt a székén és figyelte Bige György hogyan pödri bajszát kíváncsisága tetőfokán. Erdélyországban hát nincs titkos tanácskozás. Főleg nem bizalmas ügyekben. Az asztalnál ülők egy emberként várták a választ. Ki más tudhatná a bizalmas terveket, ha nem maga a leendő vőlegény. Thököly nem sietett a válasszal, körbeöblögette szájában a testes óbort. Kiélvezte a hatalmát a várakozók izgalmán.

‒ Ej ne húzd a szót te ifjú! Voltál-e szemben a fejedelemmel?

‒ Voltam.

‒ Beszéltetek-e?

‒ Megmutatta a legújabb különlegességét. Egy új órát.

‒ Csak óranézőben vagy inkább lánynézőben voltál a belső termekben? – Thököly ajkán mosoly játszott, de nem válaszolt.

‒ Láttad-e Apafi Zsuzsannát?

‒ Láttam már – felelte szűkszavúan Thököly. Röviden intett mutatóujjával a pohárnokának, hogy töltse újra a poharát. A néma szertartás alatt Thököly minden figyelmét a csordogáló vörösbornak szentelte.

‒ Az ékesszóló Thököly Imrében reked a hang, ha lányról kérdezik?

‒ Mit akar tudni kegyelmed?

‒ Apafi Zsuzsanna!

‒ Kisasszony még az!

‒ És kisasszonyokból lesznek asszonyok! Válaszolj, hát Imre! Egyezkedtél-e Apafival?

‒ A méltóságos fejedelem elmondta a kívánságait, én is az enyémeket.

‒ Egyszerre egyenes-e beszéd és mégis titkolódzás. Oka is van rá kegyelmednek?

‒ Nem kötetett jegyesség, ha kegyelmedék erre kíváncsiak. – A férfiak csalódottan dőltek hátra. Thököly fejét ingatva nézett rájuk. – Mégis mit vártak kegyelmetek?

‒ Apafi Mihály tolla könnyebben suhanna a papír felett, mellyel kegyelmedet a bujdosók közé harcba engedi, ha lánya kezét tudná kegyelmed karján nyugodni.

‒ Nem Apafi Zsuzsanna kegye által akarok a harcmezőre érni, hanem Apafi Mihály engedelmével, Thököly Imrének nincs szüksége női segítőkre, a magam erejéből akarok táborban lenni, és Apafi Mihálynak is értésére adtam, nem nősülni igyekszem, hanem harcolni, a haza ügye fontosabb családi ügyeknél! Mellesleg Apafi Zsuzsanna fiatal még a házassághoz, és ezt Apafi Mihály is éppen olyan jól tudja, mint én, kegyelmetek is ehhez tartsák magukat, ha konspirációkat találnának szőni – lobbant fel Thököly indulatosan. Egyszerre kapott színt az eddig sápadt, halovány bőr, a kék szemeket átjárta a tűz, vidáman táncolt a mélyén a háromágú gyertyatartókban lobogó gyertyák lángja. A társaság megértette, Thököly nem kíván többet az ügyről beszélni, már így is többet árult el talán, mint amennyit szeretett volna.

*