Cadoghan Hoot: Az Ezüstkezű I. – A rákász, a lesvető és a furcsa öreg hölgy (részlet)

A 8. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

*

A Nagytiszteletű Fejedelmi Lesvetők Céhének Munkái Után Fizetendő Honoráriumok

Merengőláp, sz.a.k.é 892, hitelesítette:
nemes és nemzetes Gordán úr, Merengőláp 14. Dragadirja

Egy Lesvető kapjék kézhez ezen szerződésben foglaltak szerinti honoráriumot [az egyes tételekben jelzett aranymennyiséget értve arany sziklásban] minden élve vagy holtan [a szerződés szerint] leszállított egy darab, a listában foglalt kreatúra után:
– Közönséges mocsári rém (hím): 25    20 a.s.
– Közönséges mocsári rém (asszony): 20     15 a.s.
– Közönséges mocsári rém (kölyök, avagy cserélt): 15   10 a.s.
– Klékász (csábító bestia) asszony (élve): 40    35 a.s.
– Klékász (csábító bestia) asszony (döglött): 20    15 a.s.
– Klékász (csábító bestia) hím (döglött): 15   10 a.s
– Koponyatörő, avagy Vízbecsussz, asszony (döglött): 20   15 a.s.
– Koponyatörő, avagy Vízbecsussz, hím (döglött): 25   20 a.s.
– Továbbá más fajba tartozó dög részben vagy egészben: 10   5 a.s.

Ezen felül a Hetvenhétbe tartozó tagjai a Fejedelmi Lesvetők céhnek jogosultak 5 4 arany külön jutalomra.

A fenti árakat módosította, a Fejedelmi Lesvetők Céh mesterének kegyes engedélyével: Urdun Dragadir.

sz.a.k.é: 897, k.h.é. 32. napj.

*

1. FEJEZET: Amelyben a festői Láptarkásra látogatunk el

            Arez fogást váltott apja horgas végű rákászbotján és lecsapott.

            – A francba! – mormolta, mikor a fémhegy az egyik sziklán koppant. A kövér, kékes hátú tarisznyarák beoldalazott két kő közé.

            – Arez, ne káromkodj – pillantott fel a könyvéből Elair. Olyan fenyegetően rándult fel a szemöldöke, mintha a jó modor meggyalázásáért bizton számíthatna öccse a közeljövőben valamiféle égi megtorlásra.

            – Méghogy káromkodás… – dünnyögte a szólított hitetlenkedve és újra célba vette a rákot.

            – Az bizony. Ráadásul Lamira eltanulja.

Arez hitetlenkedve pillantott bátyjára. Egyetlen húguk már most, hat évesen is cifrábbakat tudott mondani, mint ő, ráadásul épp valahol a nádas tövében búvárkodott Gareddel. Legalább öt perce voltak odalent, de ez  kopoltyúval nem nagy teljesítmény.

            A rák közben elősunnyogott a fedezékből  és úgy tűnt, a veszedelmet feledve meg akarja kóstolni Arez nagylábujját. A fiú ennél tisztább célpontot nem is kívánhatott volna, és ha nem lyukasztja át a lábfejét (amire sajnos már akadt példa), akkor még vacsorára valót is visz haza. Apja büszke lesz rá.

            Finom mozdulatokkal, hogy ne keltse fel a zsákmány figyelmét, célra igazította a rákászbot hegyét, megfeszítette a karját és már épp lecsapott volna, mikor húga beúszott a képbe. Kerek arcán elégedettség ült, széles mosolyát pedig csak a múlt héten elhullajtott két metszőfoga szakította meg. Sárgászöld haja hínárként ingadozott körülötte a vízben. Bekotort a kövek közé és könnyedén elcsípte a veszettül menekülő rákot.

– Megfogtam! – bukott fel a felszínre, magasba emelve zsákmányát.

            – Lami, tedd vissza. – szólt Elair, tekintetét fel sem emelve a könyből. Természetesen így nem vehette észre, hogy vízbe lógó lábai körül Gared cikázik, fürgén kerülgetve a nádtöveket, akár a csík. Arez úgy tippelte bátyjuk hamarosan csatlakozni fog hozzájuk a vízben, akár akarja, akár nem.

            – Nem teszem! – méltatlankodott Lamira, a vergődő rákot a mellkasához szorítva.

Elair méltóztatott végre felnézni a könyvből, egy kurta pillantással felmérte a jelenetet, majd megeresztett egy tudálékos fintort.

            – Így Arez nem tud gyakorolni, és sosem lesz belőle jó rákhalász.

            – Ezt most meg sem hallottam – húzta résnyire a szemét öccse.

            – Pedig csak a te épülésedre szolgált… – vont vállat Elair vérlázító felsőbbséggel.

            – Óh, mert te aztán értesz hozzá.

Lamira ide-oda kapkodta a fejét két fivére között, látszott, ahogy mind jobban elhatalmasodik rajta az aggodalom. Nem tűrte jól a veszekedéseket és ha túl nagyra nőtt körülötte a feszültség, jobbnak látta egy fülsüketítő visítással jobb belátásra téríteni a feleket.

            Arez már látta, hogy a kislány készül teleszívni a tüdejét, hogy kipréselje magából az elementáris erejű sikolyt, úgyhogy gyorsan a háta mögé rejtette a rákászbotot, ami eddig – hogy, hogy nem – fenyegetően fivére felé bökött.

            – Nyugi, nyugi, Lami. Befejeztük. Már nem veszekszünk. – hadarta a lehető legmegnyugtatóbb mosolyával.

A kislány nem volt meggyőzve, így biztos, ami biztos, benntartotta az elraktározott levegőt. Az erőlködéstől a füléig vörösödött, a rák egyre fáradtabban kapálózott ujjai között. Talán percekig így maradt volna, ha Gared nem ezt a pillanatot választja arra, hogy a bokájánál fogva berántsa Elairt a tóba. Az áldozatnak még volt annyi lélekjelenléte, hogy rongyosra olvasott, régi balladás könyvét esés közben kihajítsa a partra, aztán nagyot csobbant és elmerült.

Lamira kacagott és vidáman rázta a rákot.

            Kicsit távolabb attól, ahol egy gyorsan oszló buborékfelhőben bátyjuk épp eltűnt, Gared sáros- maszatos üstöke bukkant fel. A fiú szélesen vigyorgott. Bőre gyorsan vesztette zöldes árnyalatát, pikkelyei elsimultak.

            Arez volt az egyetlen, aki gólyalábas léptekkel arrafelé óvakodott, ahol Elair elmerült. Fivére ugyanúgy kétéltű volt, mint Lami és Gar, de nem árt az óvatosság.

             Nem kellett sokat várni. Gared az egyik pillanatban még nevetett, aztán a következőben már nem volt sehol. A víz fortyogott, időnként egy-egy végtag csapott a felszínre. Hogy kié, azt nehéz lett volna megállapítani. Lami nevetett és tapsolt, Arez viszont készenlétben tartotta a botját. Ha eldurvulna a dolog, neki kell majd szétválasztania a fivéreit. Nem ez lett volna az első alkalom, de egyáltalán nem fűlött hozzá a foga. Két egymást tépő mocsári lény közé állni… hát, nem díjnyertes ötlet.

            Szerencsére Elair megelégedett azzal, hogy kicsit megszorongassa öccsét, pusztán nevelő célzattal. Komoly verekedés ritkán volt köztük, főleg mióta Gared betöltötte a tizenhármat. Hamar kezdett izmosodni, válla feltűnően szélesedett. Elair ellenben nyurga és gyors volt, és elég okos ahhoz, hogy belássa, nem sokáig fegyelmezheti már legfiatalabb öccsét egy-egy jól irányzott nyaklevessel.

             Mikor előbukkantak, már mindketten nevettek. Na jó, Elair csak vigyorgott, de a víz, mint mindig, most is jót tett a kedélyének. Arez rákhalász gyakorlata perceken belül vízi ütközetbe csapott át. Lamira visszadobta az elgyötört rákot a tóba, és kacagva fröcskölte a vizet mindenkire, aki elég közel állt hozzá. Arez, bár eddig is derékig vízben állt, nem bánta volna, ha nem kell teljesen eláznia. Rákászni jött, nem fürdeni. Testvérei lelkesedését azonban nehéz lett volna lelohasztani, így a legjobb, amit tehetett az volt, hogy ő is beszállt a játékba. Mint mindig, hátrányban volt második, átlátszó szemhéj és és kopoltyú híján, de vitézül helytállt.

            Túlzottan belemelegedtek – ezért nem vette észre egyikük sem a zsombékos mögötti úton lépésben haladó lovast, amíg ki nem ért a csenevész fák takarásábóll.  Arez később visszagondolva meglepődött azon, milyen gyorsan felismerte a férfi egyenruháját, pedig korábban csak a Zöld Dió bárdjának meséiben hallott róla. A lovas minden kétséget kizáróan a Lesvetők céhéhez tartozott, még ha nem is nézett ki úgy, mint Gorom dalainak marcona hősei. Ennek ellenére veszedelmet jelentett számukra, ahhoz kétség sem fért.

            – Gar…Lami! Gyorsan, lefelé! – szisszent testvéreire.

Lamira olyan fejet vágott, mint aki rohadt kagylót evett.

            – De…

            – Semmi de! – nyomta le a kislány fejét a víz alá Elair. Úgy tűnt, ő is észrevette a közeledőt. Neki szerencsére korán sem kellett annyi idő, hogy pikkelyei elsimuljanak, mint a fiataloknak. Arez nem is miatta, vagy a tenyere alatt bugyborékoló Lami miatt aggódott. Gared volt az, aki szokás szerint megmakacsolta magát. Az elmúlt időben egyre konokabb és konokabb lett, ami rendszerint csak kisebb kellemetlenségeket okozott. De ez most más volt.

            – Lefelé, Gared! – emelte fel fenyegetően ökölbe szorított balját Elair. Az ifjonc nem rémült meg.

            – Nem fogok elbújni egy vénember elől, csak mert ti…

            – Ha nem buksz le azonnal, apánk megtudja, ki nyúlta le Restonék csirkéjét – szólt közbe Arez. Nyugalmat erőltetett magára, de a közeledő ló nehéz patáinak dobbanásai úgy hatottak rá, mint egy-egy kalapácsütés a bordáira. Nem volt más választása, mint zsarolni az öccsét. Gar kivicsorította hegyes fogait és Arez biztos volt benne, hogy öccse majd tesz róla, hogy ezt a húzását nagyon megbánja. Végül Gared egy utolsó dühös fintorral belevetette magát a vízbe, és testének sötét körvonala egybeolvadt a tómeder zavaros árnyaival.

            Mire a ló kibukkant a cserjésből, az utolsó gyűrű is eloszlott a tó felszínén. Arez fogást váltott a rákászboton és kényszerítette magát, hogy a fenék algás köveire szegezze a tekintetét. Annyira ideges volt, hogy akkor sem tudott volna eltalálni egy rákot, ha az előtte gyakorolná a hanyatt úszást. Elair mellette téblábolt, és igyekezett úgy tenni, mintha zsákmány után kutatna. Mindketten háttal álltak a partnak. Arez gondolatban fohászkodott  minden Szövőatyához, akinek a neve csak eszébe jutott, de ez ma nem az ő napja volt.

            – Hé, kölyök! Igen, te ott!

Mintha bottal vágtak volna végig a hátán, úgy rándult össze. Lassan megfordult.

            A parton álló ló nagydarab volt, patái vaskosak, lábai oszlopszerűek. Orra rövid volt, távol ülő, apró szemei jóindulatúan buták. Igazi igásállat. A legkisebb mértékben sem illett a gazdájához.

            A lesvetőről már messziről látszott, hogy nem az a kimondott daliás alkat, de közelről szinte nevetségesen véznának tetszett. Arez úgy tippelte, talán már negyvenöt telet is megélt. Bizalomgerjesztőnek a legnagyobb jóindulattal sem lehetett volna nevezni, vonásai élesek voltak, álla hegyes, és tekintetében egyenlő arányba keveredett a rosszindulat és a türelmetlen viszolygás.
Elair arcára egyből kiült a véleménye: ennek a férfinak az egyik tó fenekén lenne a helye, hat láb mélyen az iszapba ágyazva. Arez kénytelen volt figyelmeztetően oldalba bökni a rákászbotjával.

            – Erre van Láptarkás? – a Lesvető előrehajolt a nyeregben és úgy méregette őket, mint horgász a méreten aluli halakat.

            – Igen, uram – vágta rá Arez. Nagyon igyekezett, hogy a hangján ne érződjön, hogy mennyire megijedt – Egyenesen az úton még vagy két mérföld.

            A lesvető bólintott, majd, mint akinek különös szag üti meg az orrát, résnyire húzott szemmel körbenézett – és szimatolni kezdett. Az, ahogy a férfi vékony orra összeráncolódott, orrcimpái pedig úgy rezegtek, mint egy kopóé, máskor nevetésre késztette volna Arezt, de épp a pánik határán egyensúlyozott. Lehetséges, hogy egy ember kiszagolja a víz alatt rejtőző testvéreit?  Nem, biztos nem.

            A férfi még egy ideig pásztázta a nádast, majd kavicsszürke szemei megállapodtak Arezékon.

            – Mit csináltok ti itt?

Arez már válaszolt volna, de Elair megelőzte.

            – Rákhalászunk. Idén rengeteg a kékhátú, uram.

            – Nevetést hallottam.

            – A vadludak, uram – intett a nádas felé Arez. – Párzási időszak van.

A lesvető tekintete ide-oda ugrált a két fivér között. Láthatóan nem volt meggyőzve. Sértődött szipákolást hallatott, majd megrángatta a mellkasán keresztbefutó szíjat.

            Ekkor érkezett meg az apró dráma legújabb szereplője. A kutya, ami ráérősen előbaktatott a nádasból, műfajteremtően ronda volt. A közepes termetű jószágot szögszerű, ezerfelé álló morzsaszín szőrzet borította, amiben itt-ott, a szimmetria hamis látszatát keltve sötétbarna csomók meredeztek. Fülei kajlák voltak, gonosz, apró szemeit bozontos szemöldök árnyékolta, hasáról, kecskeszerű szakálláról csöpögött a sár. A tó széléhez vonult, mellső lábait szétvetve először beleszagolt a levegőbe, majd zajosan lefetyelni kezdett. Púpos oldala hullámzott, közben a kutya olyan hangokat adott ki magából, mint aki menten megfullad. Végül felvetette a fejét, és újra szimatolt. Aztán dacosan vakkantott egyet.

             A lesvető az ebre nézett, majd biccentett és lepillantott a fiúkra.

            – Nem veszélyes két gyereknek, így, egyedül a mocsárban?

            – Ismerjük a járást, uram. – jelentette ki Arez önérzetesen. Nem tetszett neki amerre haladt a beszélgetés. A kutya nagyon sandán bámult rájuk. – Egyébként is, évek óta nem vitt el senkit a láp.

Az idegen arca furcsa, mosolyszerű grimaszba rándult.

            – Hát aztán a rémektől féltek-e?

            – A mi falunk környékén nem tanyáznak rémek.

            – Veresrévben más szóbeszéd járja. – a lesvető hátracsúszott a nyeregben és elgondolkozva hersegtette meg a szakállát. – Még a dragadirotok is aggódni kezdett.

Elair alig hallhatóan szisszent fel:

            – Elmehet az a vén hájas ganéjkupac a….

Arez arca megrándult, és a bottal lendületeset sózott bátyja lábára. Jó, igen, Urdun dragadir tényleg tűzzel-vassal igyekezett írtani a mocsári rémek minden fajtáját,de ez nagyon nem megfelelő alkalom, hogy Elair  nekiálljon puffogni. Csak egyszer… Egyszer kéne befognia a száját!

Hát persze, hogy a lesvető meghallotta. A férfi előrehajolt a nyeregben, újra megrántotta az általvetőjének a szíját. Fél szemöldöke egy hangyányit megemelkedett.

            – Folytasd csak, fiam. Érdeklődve hallgatom.

            – Nincs semmi mondanivalója, uram. – meredt fenyegetően a bátyjára Arez, majd visszafordult az idegen felé, és a rákászbottal az út felé mutatott. – Arra van a falu, uram. Jó utazást.

Valami különös, behatárolhatatlan kifejezés futott át a férfi arcán. Arez arra számított, hogy ráordít, esetleg, ha közelebb lenne még kardlappal is rávágna, de végül a lesvető csak a lova oldalába vágta a sarkát. A hátas nehézkesen fordult meg, patáiról ujjnyi sárdarabok potyogtak.  A férfi füttyentett.

            – Gyere, Üszög.

A kutya még egyszer fenyegetően rájuk meredt, levizelte az egyik nádcsomót, majd gazdája után iramodott.

            – Hűh…- sóhajtott megkönnyebbülten Elair. – Ezt elintéztük.

Arezben felmordult és a bottal hókon nyomta fivérét.

            – Te tökéletesen hülye vagy?

            – Óvatosan kisöcsém – villantak elő testvére hegyes fogai. Nem ijesztett meg vele senkit. Elair sültbolondként viselkedett és kész. Ráadásul semmit sem úsztak még meg. Az, hogy felbukkant egy lesvető, nem csak aggasztó, hanem egyenesen borzasztó hír volt. Ha pedig a testvérei nem érzik át a helyzet súlyát, megint neki kell vigyázni rájuk. Micsoda újdonság…

Halk bluggyanás, és Lami feje bukkant fel pár lépésre tőlük. A kislány halványzöld arcán rémület ült.

            – Elment?

            – El – dörzsölte meg fáradtan a halántékát Arez. – Gared?

            – Megvagyok– a kölyök már az egyik nádsziget szélén ücsörgött.

Arez végigtekintett testvérein. Hát ismét ide jutottak. Soha nem szerette a felelősség súlyát, de már megint ő az egyetlen, aki hajlandó cipelni.

            – Elair, Gared! Menjetek vissza a faluba, a rövidebb úton. És siessetek! Mindenkinek szóljatok, hogy egy lesvető tart a falu felé. A cserélteket el kell rejteni.

Gared szélesen elvigyorodott. Ő úszott közöttük a leggyorsabban és tetszett neki a feladat. Úgy bukott a víz alá, mint egy megtermett levelibéka. Öt percbe sem telik, hogy az ingoványon át hazaérjen.

            Elair még nem indult el.

            – Lamirával mi lesz?

            – Hazaviszem – bólintott Arez és botjára támaszkodva a vízpart felé lábalt.

            – Rendben.

Elair nekiiramodott. Neki, fajtájából adódóan, úsznia sem kellett, hogy átkeljen a mocsáron, és – bár nem volt olyan gyors, mint Gared – legalább biztosan megjegyezte az üzenetet is. Még a vízililiom tányérlevelei sem inogtak meg a léptei alatt.

            Arez még egy ideig bámult utána, majd lerázta viaszosvászon ruhájáról a vízcseppeket.

            – Gyere, Lami – nyújtotta húga felé a kezét. A kislánynak persze esze ágában sem volt kijönni a vízből.

            – Nem. Nemnemnemnemnem. – rázta határozottan a fejét, vízcseppek százait fröcskölve szét.

            Az észérvek sosem hatottak. Arez hivatkozhatott volna arra, hogy nem kap vacsorát, ha nem indulnak el időben, vagy, hogy megint beleissza magát a halszag a ruhájába és annál nehezebb lesz kifésülni az összecsomózódott haját, minél tovább ücsörög a koszos vízben, de úgysem lett volna foganatja. Nem, ennél ravaszabbnak kellett lennie.

            – Tudod, Lami, az a rémisztő, barna köpenyes ember pontosan errefelé fog visszajönni. –közölte álszent nyugalommal, miközben hínárdarabokat szedett le a botjáról. – Itt akarsz akkor lenni, vagy odahaza, apánál?

            A kislány láthatóan megriadt.

            – Apától ugye fél?

Arez bólintott.

            – És a ronda kutya?

            – Az is.

Lamira mélyet sóhajtott és kievickélt a partra. Térdig érő ingéből csöpögött a sáros víz. Nyűgösen nyújtotta előre a kezét, és a sírásba hajló arckifejezésből Arez rájött, hogy bizony neki kell hazáig cipelnie.

            Lami seperc alatt felkapaszkodott a bátyja nyakába. Nem csöpögött, dőlt belőle a víz. Arez feltápászkodott és nekivágott a homokos töltésútnak.

            A nap még fent járt, pedig már későre járhatott. Idén szép nyaruk volt. Gazdag termést és még gazdagabb vadászzsákmányt ígért az enyhe, esős tavaszra beköszöntő meleg idő.

            Arez az út széléről letört egy nádbugát és felnyújtotta Laminak, aki pazarul elszórakozott azzal, hogy hol a felettük nyújtózó fák ágait, hol bátyja fejét csapkodta vele. Utóbbi talán bosszantó is lett volna, de Arez figyelmét túlzottan lekötötték a homokban kirajzolódó lábnyomok. A ló patáinak és az ördögi kutya mancsainak lenyomatai ott kacskaringóztak előtte. Aggódott, vajon Elair és Gared elérte-e időben a falut. Abban nem kételkedett, hogy a felnőttek tudni fogják, mit a teendő. Elvégre ott van az apjuk is.

            Arez kihúzta magát. Mindig is büszkeség töltötte el, akárhányszor apja vadásztársai,vagy az asszonyok egyike megjegyezte, mennyire hasonlítanak egymásra.

“A legutolsó  hajszálig olyan, mint Ezan” szokták mondogatni.

            Ezan nem csak Láptarkás, de egész Mocsárkorány legjobb rákhalásza volt. Amikor fiatal volt, a falu majd’ minden lánya arról ábrándozott, hogy hozzámegy majd feleségül, így hát nagy volt a csalódás, amikor idegenből hozott asszonyt. Mindenki helytelenítette a döntését, a vénasszonyok azonnal pletykálni kezdtek Andáról. Városi királykisasszony, beteges teremtés, mákvirág. Ilyeneket és gonoszabbakat suttogtak a fiatalasszonyról. Az irigységen kívül semmi alapjuk nem volt rá. Arez élénken emlékezett az anyjára. Kedves volt, okos, feltűnően szép. Nagyon szerette. Akkor halt meg, amikor az öccse született. Rossz nyelvek szerint az vitte el, hogy két fiát cserélték el a rémasszonyok. Hiába, idegenből jött leányzó. Túlérzékeny és nem érti, hogy mennek itt a dolgok. Ezt hajtogatta mindenki. Egy igazi láptarkási valóban nem akadt fenn ilyesmin: A cserélt gyerekek ritkán lettek betegek, szinte mindig megérték a felnőttkort. Erősebbek voltak és jobb munkaerőt jelentettek. Sokak szerint kész áldás volt a mocsár közelsége, de Arez nem volt benne biztos. Persze, szerette a testvéreit és nem kívánta vissza azt, a fiút, akit elvittek, de az anyja ebbe halt bele, és igen, néha nehéz volt a leggyengébbnek és legközépszerűbbnek lennie a családban.

            Megrázta a fejét és halványan elmosolyodott. Hát, valakinek vállalnia kell ezt is. Jó rákhalász lesz belőle egyszer, az biztos. És végül is, mi másra lenne még szüksége?  Lehet, hogy Gared már most, tizenhárom évesen a legerősebb férfiakkal dolgozott együtt favágóként, és hogy Elair pedig a falu egyetlen kelmefestőjének inasa volt, amivel egyszer talán Tőzegpalánkra kerül és céhtag lesz belőle, saját műhellyel, de legalább mindhármuknak jutott valami. És persze ott volt Lamira, akit mindenki imádott attól a naptól fogva, hogy a tyúkólukban hagyták, és valószínüleg mindig is Láptarkás kedvence marad.

            Arez gödörbe lépett, bokája megbicsaklott. Lami felsikkantott és belekapaszkodott az egyik korhadt gallyba. A fél ág leszakadt, kéregdarabok hullottak Arez fejére, inge alá. Szörnyen viszketett, de legalább sikerült visszanyernie az egyensúlyát.

            – Jól vagy, hugi?

Lamira átkarolta a nyakát, nedves arcát Arez hajába fúrta.

            – Ühümm…

            – Már látszik a kémények füstje. Mindjárt hazaérünk.

*