C. F. Reeka: Frida Lorne nyomoz – A kártyaklub titka (részlet)

A VII. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

*

1. fejezet: A megbízás

Állítom, hogy az új ügyfeleknek különös érzékük van ahhoz, hogy a legrosszabbkor találjanak meg. Kimondottan ritkaságnak számít, hogy olyan személy toppanjon be az irodámba, akit még életemben nem láttam, de ha mégis így esik, az mindig akkor történik, amikor a legkevésbé sem vagyok rá felkészülve.

Például azon a bizonyos szerda reggelen is.

Éppen a bal műszempillám felragasztásán ügyködtem, amikor jó hangosan bekopogtak az ajtón. Majdnem lefejeltem a tükröt, és sikerült elejtenem a szempillasort. A kellemetlen az volt, hogy a jobb oldalt már megcsináltam, így kénytelen voltam félkész állapotban ajtót nyitni.

Persze, erre lehetne mondani, hogy vessek magamra, miért kell munkaidőben elkészíteni a sminkemet. Csak annyit tudnék felhozni a mentségemre, hogy nem szólt a telefonomon az ébresztő, és jócskán késésben voltam, amikor ziláltan berontottam az irodámba. Mivel az utóbbi időben elég kevés volt az ügyfél, nyugodtan feltételezhettem, hogy a délelőttöt egyedül töltöm, és bőven lesz időm az íróasztalomnál ülve pontot tenni a külsőm elrendezésének végére.

Tévedtem.

Sajnos, még azt sem sejtettem, hogy egy potenciális ügyfél a bekopogó látogató, ezért félig lehúzott cipőben – melyből kilógott ferdén felrángatott nejlonharisnyám –, félkész sminkkel, félig felragasztott műszempillával és csak az egyik oldalon betűrt derekú blúzban nyitottam ajtót. Bemutatkozásnak tökéletes…

Az ajtóban egy alacsony, idősebb asszony állt, akinek aprócska termetét feltornyozott, keményre dauerolt haja igyekezett ellensúlyozni. Galambszürke kosztümöt viselt, és vastag lencséjű, kerek szemüveget. Szerény, de elegáns öltözék. A gazdája olyasféle ember lehet, aki szigorúan a puritán mértékletesség és a múlt század végi társadalmi konvenciók keretei között igyekszik maradni – állapítottam meg. Nálam szakmai ártalom, hogy már első ránézésre is igyekszem minél teljesebb képet alkotni az emberekről. Aztán vagy bejönnek a tippjeim, vagy nem, de általában hasznosnak bizonyul az első benyomások elemzése.

– Jó napot kívánok! – köszönt a nagyjából hatvanév körüli hölgy. – Frida Lorne-t keresem.

– Én vagyok az. – Sikerült mosolyt préselnem az arcomra kínos helyzetemben is, és kezet fogtam vele.

– Giselle Whitmore a nevem – mutatkozott be. – Munkaügyben jöttem.

– Fáradjon be!

Arrébb oldalaztam szánalmasan kalimpáló cipőmben, hogy utat engedjek neki. Miközben a hölgy peckesen bevonult az irodába, gyorsan lehajoltam, és belebújtattam lábfejem a lila körömcipőbe.

– Foglaljon helyet! – ültettem az íróasztalom elé, a bútor lapján könyökömmel félretolva a talpas tükrömet és a sminkes ecsetet.

Közben azon tűnődtem, vajon mit keres nálam egy Whitmore. Jó okom volt feltételezni, hogy egyetlen Whitmore sem rokonszenvezik az általam vezetett magánnyomozói irodával.

– Collin Whitmore nővére vagyok. Biztosan ismeri, itt lakott ebben a városban. A rendőrség ma reggel értesített telefonon mint Collin legközelebbi hozzátartozóját, hogy hajnali kettőkor rátaláltak az öcsém holttestére. Rögtön a legelső vonattal ide indultam…

– Hé, álljunk meg egy pillanatra! – intettem le száraz, pattogós szavai sorát. – Collin Whitmore meghalt?

– Igen. – Pislogott párat vastaglencséjű szemüvege mögött, de nem tűnt különösebben megrendültnek.

Én viszont úgy bámultam rá, hogy ha abban a pillanatban feltesznek egy primitív kérdést például a nevemre vonatkozóan, még arra sem biztos, hogy felelni tudtam volna.

– Nem hallott még erről? – kérdezett rá a hölgy, látva megrökönyödésemet.

– Nem. Elnézést, még nemrég értem be az irodámba, és nem volt időm felvenni a kapcsolatot a rendőrségi informátorommal – hebegtem egy átlátszó hazugságot. Nincsen semmiféle rendőrségi informátorom, és azt hiszem, hogy ez az arcomra lehetett írva, mert annyira meglepett Collin Whitmore halálhíre, hogy még a rutin hazugságomat sem tudtam hitelesen kinyögni.

Kétségtelen, hogy sosem voltunk puszi-pajtások Whitmore-ral, de már olyan régóta ismertem, mentem el mellette minden hétvégén a szupermarketben, és pillantottam rá rendszeresen egy röpke, kényszeredett köszönés erejéig, hogy azt hiszem, a halálhíre úgy érintett, mint akivel közölték, hogy a gyerekkora óta hordott pizsamáját széttépte egy meghibásodott mosógép dobja. Hihetetlen… Felborult a világ megszokott rendje.

Az igazat megvallva, volt némi bajom Collin Whitmore-ral.

Ketten dolgoztunk magándetektívként a városkában. Na, már itt kezdődtek a bajok. Volt közöttünk ugyanis egy kis egészséges rivalizálás. Illetve, ha azt is beszámítjuk, amikor egy vödör mésszel lelocsoltam az irodája falán lógó hirdetményeket, akkor azt mondhatjuk, hogy elég erősen élt bennünk a versenyszellem.

Sosem mulasztotta el közölni a klienseivel a Montoya-ügyben vallott csúfos kudarcomat, és jó részletesen mesélte úton-útfélen. Mondjuk, én sem késlekedtem egyetlen társaságban sem felemlegetni az ő szégyenletes Irving-botrányát.

Ja, igen, és egyszer egy újságinterjúban papagájnak nevezett. Csak azért, mert sötétvörösre festem makrancosan sűrű hajzuhatagomat, és szeretek néha egy-két színes kiegészítőt hordani, mint például lila karika-fülbevaló vagy sárga lakktáska, még nem hinném, hogy rossz lenne az ízlésem, és végképp nem azt, hogy egy rekedten rikoltozó, tiritarka tollashoz kellene hasonlítani!

Persze, visszaadtam a kölcsönt, mert Marta Sorbet talkshowjában közöltem élőadásban, hogy Whitmore-ral egy műköröm-építő tanfolyamon ismerkedtem meg. Ez nem volt igaz, de kit érdekel. Fél város kérdezgette tőle hetekig, hogy tényleg van-e műkörmös végzettsége. És, azt hiszem, néhány begyepesedett ügyfele el is pártolt tőle a szokatlan hobbi hallatán. Hehe.

Egyébként, ez a Whitmore mint magánember sem volt túl rokonszenves fickó. Alacsony, pocakos figura, akinek be nem áll a szája. Pontosabban: be nem állt, ugyanis már nem beszél többet. Valahogy döbbenet ez így hirtelen, hogy meghalt. Bármennyire is nem kedveltem, hozzátartozott a város életéhez.

Jó, oké, őszinte leszek. Egy idegesítő pojáca volt, aki az alacsony termete miatt érzett kisebbségi komplexusát azzal próbálta ellensúlyozni, hogy állandóan hencegett. Legutóbbi találkozásunkkor, az „Igyon még egyet” fedőnévre hallgató kis kocsmában két korsó sör felett, megállás nélkül azzal dicsekedett, hogy milyen érdekes és kalandos ügyekkel bízták meg. Persze, elejtett néhány lesajnáló megjegyzést az én kisstílű klientúrámmal és kellemetlenül unalmas válóperes ügyeimmel kapcsolatban is.

Nem reagáltam rá, mert én – vele ellentétben – nem sértem meg az ügyfeleimmel szembeni titoktartási kötelezettségemet, és nem fecsegek még csak célzások szintjén sem a bizalmasan kapott munkáimról. Ráadásul bosszantóan fején találta a szöget. Pont aznap sokalltam be végképp a pikáns lesifotók kattintgatásától, és talán ez a pillanatnyi megcsömörlés lehetett az oka, hogy beültem egy-két sörre Whitmore-ral. Nagy kár volt.

„Nosztalgikus” gondolataim hálójából Giselle Whitmore köhintése ragadott ki.

– Figyel, Miss Lorne? – kérdezett rá, előrébb dőlve székén.

Zavartan biccentettem.

– Nos, mint éppen mesélni kezdtem – vette fel újra a fonalat –, a Blueberry utcában találtak rá az öcsém holttestére. Igen sokkoló eset, ugyanis meggyilkolták. Agyonverték egy baseballütővel.

– Uhh. – Csak erre a válaszra futotta tőlem. Azt az információt még talán képes voltam valahogyan befogadni, hogy Whitmore halott, de ezt…

Lehajtottam a fejem, hogy ne lássa az arcomra kiülő, magánnyomozóhoz nem illő, mély elszörnyedést, és jól tettem, hogy véghezvittem a mozdulatot, ugyanis megpillantottam a korábban elejtett, hiányzó szempillasort. Gyorsan lehajoltam érte, és tenyerembe rejtve felkaptam. A cselekvés hétköznapisága sikeresen visszalendített a racionális mérlegelő képességem medrébe.

– Fogadja őszinte részvétemet – fordultam vissza az asszonyhoz. – Igazán sajnálom, ami az öccsével történt.

– Nem rázott meg annyira – felelte totális közönnyel. – Chicagóban élek, nem is tartottam a kapcsolatot Collinnal, egy-két karácsonyi üdvözlőlapot leszámítva.

Igen? Hát, én sem nagyon tartom a kapcsolatot a két öcsémmel, ugyanis mindketten Ausztráliába költöztek, de mégsem így beszélnék, ha agyonvernék az egyiküket egy baseballütővel!

– Értem. És, mégis, miben tudnék segíteni? – kérdeztem rá egyenesen, mert úgy ítéltem meg, hogy jobb lesz, ha mielőbb lerázom. Nem tetszett az a ridegség, ahogyan az öccse haláláról beszélt.

– Az a helyzet, hogy három hete kaptam egy furcsa sms-t Collintól – magyarázta, és elővette a telefonját. A készülék egy elfeketedett féltéglára emlékeztetett ősrégi, divatjamúlt kialakításával. Az asszony pötyögött rajta egy darabig, majd hamarosan felém fordította a képernyőjét. Egy megnyitott sms szövegét nyomta az orrom alá.

Az üzenet így hangzott: „Gisa! Ha bármilyen szörnyűség történne velem, ne fordulj a rendőrséghez! Keresd Frida Lorne-t, ő ki tudja deríteni az igazságot.”

– Nem tudtam mire vélni a furcsa üzenetet. Fel akartam hívni Collint, amint olvastam az sms-t, de nem vette fel a telefonját, bár többször próbálkoztam. Aznap este aggódtam, hogy mi történhetett. – Ezt olyan monoton, száraz hangon darálta el, hogy nehéz volt elhinni, képes bármiféle testvéri aggodalom érzésére. – Ide is telefonáltam a város rendőrőrsére, ők meg kiküldtek egy járőrt megnézni, mi lelte Collint. Később azonban azt mondták, jól van, és, mikor kifaggatták, nem fűzött magyarázatot az üzenethez. Így hát, nem vizsgálódtam tovább, azt hittem, ostoba tréfa az egész. Hetekig nem is hallottam róla semmit, erre most felhívnak, hogy tegnap éjjel Collint meggyilkolták. Értse meg, Miss Lorne, hogy nekem is rejtély, mi folyhat a háttérben! Mivel azonban ez volt szerencsétlenül járt öcsém utolsó kívánsága, szeretnék megmozgatni minden követ azért, hogy teljesüljön… Megtenné, kisasszony, hogy elvállalja az ügyet, és nyomozni kezd?

Nos, a szituáció ezen a ponton végképp abszurd lázálomnak kezdett tűnni számomra. Whitmore engem nevezett meg mint egy ügy kiderítőjét? Ez egyszerűen lehetetlen!

– Én alapvetően válóperes esetekben szoktam nyomozni, főleg házassági vitákban – próbáltam azonnal hárítani a képtelen ötletet.

– Valami oka csak volt, hogy Collin Önről írt nekem.

– Talán félreértésről lehet szó. – Hitetlenkedve megráztam a fejem. Hajtincseim kusza, vörös villanásokként röpködtek az arcom körül a heves mozdulatot kísérve.

– Ismer más Frida Lorne-t?

– Nem, de ez akkor is képtelenség.

– Szerintem is kimondottan bizarr az egész, de mégis mit tehetnék? Szeretném Önt megbízni, ahogyan Collin kérte.

Megdörzsöltem a homlokom, és igyekeztem összeszedni a gondolataimat.

– Nem biztos, hogy Mr Whitmore komolyan írta az sms-t – próbálkoztam tovább. – Mi oka lett volna rá, hogy óvakodjon a rendőrségtől? Tudtommal törvénytisztelő polgár volt. Arról nem is beszélve, hogy, be kell vallanom, az öccse világéletében kételkedett a képességeimben.

– Láttam a váróban kifüggesztett papírokon a tarifáit – vágott közbe a hölgy rezzenetlen arccal. – Kétszer annyit fizetek, mint a legbonyolultabb eset, amelyet valaha is megoldott.

Na, így már egyből más. Miért nem ezzel kezdte? Mi lenne, ha mégis megfontolnám ezt a Whitmore-ügyet? Bármennyire elképesztő is…

– Nézze! – pillantottam Giselle Whitmore-ra egészen komoly arccal. – Még ha el is vállalnám az öccse ügyét, nem lenne egyszerű, mivel a rendőrség ilyen esetekben lefoglalja az összes olyan dokumentumot, amely az áldozat ügyfélkörét érinti, és a megbízásait tartalmazza. Így kimondottan nehéz lenne kutatnom utána… – Szóval, srófold fel az árat, mamika! – biztattam gondolatban.

– Rendben, minden esetleges költségét megtérítem, csak fogadja el a felkérést!

Az asszony állta tekintetemet, és végül elégedetten biccentettem.

– Legyen! – Bármilyen esetlenül is indult részemről a társalgás, és bármennyire is nem tetszett a nő hideg közömbössége meg Whitmore rejtélyes sms-e, elszántam rá magam, hogy belevágok az ügybe. Végül is, éppen kliens-hiányban szenvedek. Miért is ne töltsem ki túlontúl sok szabadidőmet egy jól fizető nyomozással?

És, így utólag belegondolva, furcsa új megbízásom fényében, azt kell mondjam, még előnyöm is származhat abból, hogy nemrég összeültem a kocsmában a néhai Whitmore-ral. Csak valahogy vissza kellene emlékeznem, mit is hordott össze aznap. Talán megemlített valami fontosat.

Rémlik, hogy hadovált egy szerb professzorról. Talán azt, hogy a proffal egy bridzskörbe járnak? Ez jó lehet kiindulási alapnak. Ugyan hány szerb professzor futkározhat a városban? Nyilván nem lesz nehéz beazonosítanom az illetőt, és ha Whitmore nagyzoló, fecsegő természetéből indulok ki, könnyen lehet, hogy a professzornak is elejtett utalásokat az ügyeiről. Nem is kellenek a rendőrségnél lévő dokumentumok, gyorsan fel fogom göngyölíteni a legutolsó ügyfelei listáját. Talán csak végig kell látogatnom mindenkit, akivel az elmúlt egy-két hét során hosszabb időre találkozhatott.

No, lám, mégiscsak van előnye annak, hogy Whitmore egy szájhős volt.

Visszatereltem figyelmemet Giselle Whitmore-hoz, és belekezdtem egy jól begyakorolt, unásig koptatott monológba, amelyet minden leendő vagy frissen szerzett ügyfelemnek elő szoktam adni, hogy meggyőzzem őket megbízható szolgáltatásaimról és hiteles eredményeimről.

*

Első utam a tetthelyhez vezetett. A Blueberry utca egy félreeső, málló vakolatú házfalak között húzódó kis sikátor, nem éppen a város legjobb környékén. Kihalt, árnyas, még az utcai világítás sem éri el. Elég elgondolkodtató kérdés, hogy mit keresett ott éjnek évadján egy Whitmore-féle, konszolidált, középkorú úriember.

Még napfényben sem mutatott túl szívderítő képet a környék. A lepukkant, időjárás marta házakat a város eladósodott szegényei lakják. Sok a szemét és a kosz errefelé. Maga a Blueberry utca meg sikátornak sem igen nevezhető, alig találni rá a düledezett falak között.

Én is csak a körbefuttatott rendőrségi szalagkordonról ismertem fel, hogy közel járok a tetthelyhez. Kinéztem egy pontot egy deszkapalánk és a szalagsáv között, ahol feltűnésmentesen át tudnék mászni. Lehajoltam, hogy megkezdjem a mozdulatsort. Éppen mikor félig átjutottam volna, éles hang csattant nem messze tőlem.

– Miss Lorne!

Ó, ne!

Lefékeztem, és visszabújtam a szalag alatt az utcára. Megszólítóm ugyanis a helyi rendőrkapitány volt, Raul Gomez. Bosszúsan elbiggyesztett ajakkal vártam be a házak közül felém lépdelő egyenruhás férfit.

Rövidre vágott szakálla és elfésült sötét haja olyan fényesen csillogott, mintha valami márkás kulimásszal kenegetné. Legutóbb kábé egy hónapja láttam, akkor is ugyanígy vakított a haján a napfény, szóval állandó rögeszméje lehet, hogy ez az eljárás emeli a megjelenése színvonalát. Barna, komor arcát jellegzetessé tette enyhén görbülő, határozott vonalú orra.

Az apja egy mexikói emigráns, az anyja pedig egy alaszkai takarítónő volt. Gomez kapitány mindig is nagyra tartotta az eredményeit, azt, hogy nyolc testvére mind börtönről börtönre vándorol változatos drogügyletek miatt, ő viszont szorgalmasan iskolába járt, és magas beosztású rendőr vált belőle.

Ezt még az elődje mesélte nekem róla, amikor Rault áthelyezték ide.

Hát, ha azt nézzük, tényleg szép teljesítmény, hogy sikerült kitörnie a nyomorúságból… de hol érdekel ez engem? Ettől még nem kellene úgy viselkednie, mint egy fontoskodó bürokrata, meg helykén és lekezelően bánnia velem, ha felbukkanok egy rendőrségi akta közelében. Fél éve nevezték ki kapitánynak, és azóta állandóan megkeseríti a munkámat.

Az elődjével jól kijöttem, gyakran együtt dolgoztunk, és pult alatt csúsztattunk egymásnak hasznos információkat hébe-hóba. Amióta áthelyezték Raul Gomezt a szomszéd városból, azóta vége az aranyéletnek. Nála nincsenek suttyomban cserélt hírmorzsák, fülesek… A rendőrségi dokumentumoknak még csak a közelébe sem enged. Folyton az előírásokra hivatkozik, mintha az egész világ csak azokból állna. Gáncsoskodó alak.

És fél fejjel alacsonyabb nálam, majdnem olyan kis növésű, mint Whitmore volt. Mi a csoda van ezzel a két alacsony férfival, hogy jó ötletnek érzik idegesítő viselkedésmintázatokkal kompenzálni a termetüket? Rémes…

– Á, kapitány úr! Jó reggelt! – Olyan széles mosolyt vetettem rá, hogy fogkrémreklámnak is beillett volna. – De örülök, hogy itt van. Éppen Önt kerestem.

Karba tette a kezét, és szigorú pillantást vetett rám.

– Ez meglepne – válaszolta nyersen.

– Kaptam ma egy megbízást szegény néhai Mr Whitmore-ral kapcsolatban. Arra gondoltam, hogy körbevezethetne a tetthelyen, és beavathatna a részletekbe.

Bár a rendőrkapitány vonásaira kiülő megbotránkozott arckifejezés előrevetítette a társalgás irányát, én kitartóan ragaszkodtam széles mosolyomhoz.

– Tudom, hogy az eddigi munkakapcsolatunk nem alakult zökkenőmentesen – folytattam -, de hát, minden nap egy lehetőség az új kezdetre.

Ez körülbelül úgy hangzott, mint egy antialkoholista klub mottója. Kezdenek berozsdásodni a szociális készségeim, mióta az utóbbi öt hónapot azzal töltöttem, hogy bokrok mélyén kúsztam-másztam, és féltékeny megbízóimnak titkos légyottokat fotóztam parkokban.

– Nem tudom eldönteni, hogy ezt viccnek szánta vagy komolyan gondolta, de mindkettőnek sikertelen próbálkozás volt.

Gomez kapitány válaszát hallva gyorsan megnyugodtam, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek fejlesztésre szorulnak a kapcsolatápolási készségei. És a különbség az kettőnk között, hogy én néhány nap alatt vissza fogok zökkenni a normális kerékvágásba, ő viszont menthetetlen marad.

– Csak körülnéznék. Egy órát adjon, kérem! – Könyörgőn pislogtam rá.

– Ne is álmodjon róla!

– Negyedóra?

– Ideje, hogy távozzon, Miss Lorne! Hátráltat a munkám végzésében.

– Tíz perc?

– Viszontlátásra!

– Öt? Négy?

Raul nemet intett a fejével bosszúsan.

Persze, sejtettem én, hogy esélyem sincs, de legalább megpróbáltam. Mindenesetre nekifutottam még egyszer:

– Mi lenne, ha legalább meghallgatna, és mérlegelné…

– Ez egy rendőrségi nyomozás, és nyilvánvalóan nem egy gátlástalan, pénzhajhász detektívnőcskét fogok körbekalauzolni. Ha most megbocsát…

Elfordult, és visszasétált az épületek közé.

Már nem látta, amit a háta mögött mutattam neki. Talán jobb is, mert meglehetősen obszcén kézmozdulat volt.

*