Buza Éva: Tolvaj

Panninak az öreg óra tiktakolásra dobogott szíve, ahogy feszülten ült a széken félhomályban. Olyan hangosan dörömbölt a mellkasában, hogy a lány meg volt róla győződve, ha nem illan el másodperceken belül, mindenki meghallja. Felpattant és az ajtó fele iramodott

– Hova mész?

A kilincsen volt a keze, egy pillanatig tétovázott, hogy úgy tegyen-e, mintha nem hallaná apja dörmögését, de ha válasz nélkül hagyja, még követi a csűrbe.

– A kotlóshoz indultam. Hátha kikeltek már a csibék.

– No hiszen, attól nem lesznek meg elébb, hogy folyton lesegeted őket! – Panni makacsul, összeszorított szájjal bámult az öregre.– De ha már kimész, hozz a pincéből egy korsó bort.

– Hozom, édesapám!

Panni boldogan kapott fel egy mázatlan korsót, és kipenderült az ajtón, odakint aztán egyből elfogta a remegés – hűvösebb volt a szokottnál a nyár végi este. Egy csillag a nagy diófa fölött pislákolt, odabent pedig, a szobában, a gerendák magasában kigyúlt egy olajmécses lángja. Panni sietve indult a ház háta mögé, a csűr sötéten ásító ajtaja vonzotta, de ahogy közeledett felé, úgy bizonytalanodtak el a léptei.

Hátha el sem jött. És ha csak a bolondját járatta vele?

Semmi mozgást nem látott a környéken, csak a denevérek játszottak fogócskát a szürkületben, és Panni ösztönösen behúzta a nyakát. Nem igazán félt tőlük, de sohasem lehet tudni, talán tényleg belekapnak az emberlányának a hajába, ha nem figyel eléggé.

Odakint lerakta a korsót, beóvakodott a csűrbe, aztán az ajtó mögött egyből meg is torpant, amíg a szeme hozzá nem szokott a benti félhomályhoz. Legközelebb mécsest kell hoznia. Még egy lépés, és szinte mellbe vágta a nappal felgyülemlett szalmaillatú forróság, ami beszorult a tapasztott falak közé. Balra a Borcsa kérődzött, egy deszkafal takarásában; Panni hallotta a moccanását, bár meglehet, csak egér szaladt a padlón. Jobbra a felhalmozott szalma foglalta el a helyet, középütt pedig a kotlós letakart kosara árválkodott magában. A tyúk halk, ideges kotyogása azóta hallatszódott, ahogy a lány belépett a csűrbe.

Erre a gondolatra Panni egészen elkeseredett. Hiszen már kintről hallania kellett volna a kotlós kárálását, ha más járt volna itt előtte! Bosszúsnak és becsapottnak érezte magát, ahogy eszébe villant, mennyire várta az estét.

De talán jobb is így. Az apja letörné a derekát, ha rájönne, miért akart kijönni a csűrbe. Azért állt még csalódottan egy kis ideig, majd lehajolt, hogy lefordítsa a kosarat a tyúkról. Talán tényleg megvannak a csibék, a kotlós az utolsó meleg napokat használta ki. Őszi csirkék lesznek, ez is csak neki juthatott eszébe, de akár bolondnak tartják a háznál, akár sem, ha kell, a konyhában is felneveli őket, és…

Minden egyetlen pillanat alatt történt.

Ahogy előrehajolt, két kar kulcsolódott a dereka köré és húzta hátra, hogy Panni sikkantott egyet. A következmények persze nem maradhattak el.

– Én vagyok – dörmögte egy édesen ismerős hang a fülébe, de addigra a lány már megperdült a nem is olyan nagyon tartóztató karok között, és a pofon nagyot csattant. A fiú jajdult egyet a sötétben, a lány a szája elé kapta a kezét, és hirtelenjében azt sem tudta, sírjon-e vagy nevessen.

– Hát eljöttél…

– És ezért pofon jár? – suttogta felháborodottan a fiú, közelebb lépett, hogy most már a vonásait is ki lehetett venni. Csak a szeme nevetett, de Panni egyből megenyhült.

– Tudod te, miért kaptad. Azt hittem, elfelejtetted az ígéretedet – felelte kissé duzzogva: az ijedtségtől még mindig úgy dobogott a szíve, mint az a bolond óra odabent.

– Én meg azt gondoltam, el se jössz! – csapta oda a fiú a választ és Panni egyből megrettent. Nem veszekedhetnek itt ahelyett, hogy… igazából nem tudta, hogy mi helyett, de ha már képes volt titkon kilopózni hozzá, akkor azt nem egy veszekedés kedvéért tette.

– Nem jöhettem hamarább, gyanús lett volna – szólt tétován, és újból az a nehéz és kemény érzés nyomta a mellkasát, ami reggel óta szorongatta, ha az esti találkára gondolt. – Miről akartál velem beszélni?

– Talán nem is akarok beszélni veled – mordult oda a fiú, és Panni arra gondolt, hogy csak azért csalta ki, hogy legyen mivel eldicsekednie a faluban: lám, az öreg Kolos egy szem lánya sem különb a többiekénél, hiába őrzi az apja úgy, mint a szeme fényét!

– Hát akkor… – Tett egy lépést kifelé, hogy a büszkesége maradékával, felvetett fejjel távozzon, de a fiú ráfogott a csuklójára és visszarántotta, hogy egészen közel szorult hozzá.

– Nem beszélgetni akarok veled.

Volt valami a hangjában, amitől Panni lába nem engedelmeskedett , hiába is akart szabadulni, elfutni és elbújni valahová, nem megállni és megvárni, hogy mit akar tőle ez az eszement. Egyszerűen moccanni sem bírt, csak remegett. Tágra nyílt szemmel fürkészte a fiú tekintetét, de nem látott benne rosszindulatot, csak derűt, magabiztosságot és talán némi csalafintaság is megbújt a többi rejtekén, Panni nem tudta eldönteni, hogy valóban ott van, vagy csak képzeli. Le kellett sütnie a szemét.

– Eressz! – kérte.

Meglepő módon a fiú eleresztette, már nem szorította a csuklóját, de nem is vonult hátrébb, az ujjai a lány egy fekete fürtjét becézték a válla felett, aztán hagyta visszahullni a helyére. Panni mégsem volt képes megmoccanni. Elképzelte az erős, napbarnította kezet maga mellett, a könnyed ujjakat, de csak a fehér inget látta, ami szinte világított az egyre mélyülő sötétben, aztán újból azokat a nevetős szemeket, amik még mindig túlságosan közel voltak az övéhez. A csípőjük majdnem összeért. Nyelnie kellett, összefonta maga körül a karját, talán, hogy egy kis teret nyerjen, vagy védelmet?

– Csak ennyit akartál?

Idegenül szólt a hangja, nem volt több, mint egy rekedt suttogás.

– Nem. – A fiú szája mosolyra húzódott, és Panni úgy hitte, ha akarná, meg tudná érinteni a mosolyát, és ez megint csak zavarba ejtette. Ő nem ilyen, benne nincs ilyen összevisszaság, ilyen felfordulás, forróság és jéghideg, hogy alig kap levegőt a közelében, és legszívesebben tényleg elszaladna, csak hogy ne érezze ezt a reszkető vibrálást odabent… A fiú érthetetlen volt, szemtelen, és Panni legszívesebben toppantott volna a lábával, hogy valahogy tisztességes válaszokat kényszerítsen ki belőle. De nem volt elég ereje a számonkéréshez – mit is kérdezett volna? –, csak dacosan felkapta a fejét, és akkor a fiú szájára esett a pillantása.

A fogai picikét kilátszottak az ajkai közül, és Panni elcsodálkozott rajta, hogy eddig miért nem vette észre: nem a mosolya volt szép, hanem a szája íve, az az enyhe kunkor a sarkánál, az ajkak gyümölcsre emlékeztető, duzzadt simasága, és egyszerre megértette, hogy mit akar.

Csak keveset kellett ágaskodnia, és még annyit sem előredőlnie, hogy elérje, az ajkuk összesimulhasson. Nem csók volt, csak egy gyengéd érintés, és amint megtörtént, Panni hátratántorodott a saját merészségétől, de egy kar óvatosan mögé kúszott: nem engedte elmozdulni, és ő reszketve pihegett. Mi történik vele? És akkor újból megérezte az ajkakat, amik szelíden és lassan hajoltak rá.

Nyár íze volt a csóknak, tapogatózó és finom, lágy és édes. Olyan forrón bizsergett benne minden, mint ahogy a napsugarak cirógatták a bőrét, és Panni elveszett az érzéseiben. Ismerkedett a másik ízével, a szalmaillattal, a nevető csillagokkal, és mire észbe kapott, már nem akart menekülni. A melle hozzányomódott ahhoz a patyolat inghez, egy kéz simogatta a tarkóját, és neki nem volt egyéb célja, mint közelebb, még közelebb kerülni a másik forró bőréhez. Talán botorkáltak pár lépést, mert deszkát érzett a háta mögött, aztán a fiú elengedte. Ideje volt, Panni csak kapkodta a levegőt. Nem tudta, miért hagyja, hogy a fiú a csípője mellett két oldalt támaszkodjon a falnak, hogy olyan közel legyen hozzá, mint még senki, nem tudta, de minden porcikája beleremegett az érzésbe, ami át- meg átborzongott rajta. És a fiú éppolyan hangosan zihált felette, mint saját maga, csak a szeme fénylett a sötétben, jobb is volt, hogy Panni nem látta jobban, csak elszégyellte volna magát. A józanabbik fele azt suttogta a fülébe, hogy ilyesmi az, ami miatt a lányok elbujdosnak szégyenükben, még akkor is, ha egyáltalán nem ezt érezte. Lehet, az öregek rosszul tudják, nem lesz attól rosszféle lány, hogy hagyta ellopni az első csókját.

Aztán egy ujj érintette meg, bizonytalan, gyengéd mozdulattal siklott végig az ajkán. Panni önkéntelenül nyitotta résnyire a száját. Talán csak mosolyogni akart, de ilyen nevetős boldogságot sosem érzett még ezelőtt.

A fiú megmozdult, nekivetette mellette a hátát a palánknak, Panni hallani vélte a nevetését.

– Legközelebb is eljössz?

A bólintást eltakarta a sötét, a lánynak égett az arca, és valamit mondania kellett, amivel oldhatja a zavarát. Valami csípőset, dacosat.

– Legközelebb szólok apámnak, hogy eressze ki a kutyákat.

A fiú hangosan, jóízűen nevetett.

– Egy hete a kezemből eszik a Bundás, vele hiába is próbálkoznál.

Panni végre megértette, készült rá, hogy jönni fog. Hogy jönni akart. Nem csak egy meggondolatlan ötlet vezérelte. És ez valahogy jó volt, legalább olyan jó, mint az, hogy a kezük még mindig összeért.

– Mennem kell – mondta, de nem indult kifelé, még nem akaródzott visszasimulnia a régi életébe.

– Még nem válaszoltál.

Már nem tűnt olyan hűvösnek az este, és mintha a csillagok is fényesebben ragyogtak volna odakint, az ajtón túl. Panni lépett kettőt előre.

– Eljövök – suttogta hátra, aztán futásnak eredt, hogy csak a ház sarkánál fékezett le. Remegett a keze, ahogy eligazgatta a ruháját, a haját, de a legnehezebben a mosoly tűnt el az arcáról.

Halkan nyikordult az ajtó, az apja mégis felnézett rá. Furán mérte végig, és Panni aggódott, meglátszik rajta, kiderül…

– Hát a bor?

Panni rettenetesen megijedt. Az előbbi édes-vágyódó pillanatok teljesen kiverték a fejéből a korsó gondját. Mit válaszoljon, hogy az öreg ne fogjon gyanút? Csak most segíts meg, Istenem!

– Bent hagytam a csűrben, ne haragudjon, édesapám!

– Egyszer a fejedet is elhagyod, te lány! Hol jár az eszed?

– Visszamegyek érte, máris itt vagyok! – bizonygatta Panni dobogó szívvel.

– Hát akkor igyekezz! – morgott vele az apja, és még hozzátette: – Aztán a gyümölcsös fele ne nagyon kóricálj esténként! – Panni érezte, ahogy minden egyes csepp vére leszalad az arcából. János! – Tolvajokat láttak tegnap éjjel a felvégen, kieresztettem a Bundást éjszakára.

Másnap az öreg Kolos elgondolkodva nézegette a kerítés tövében az összetapodott földet, ahol a tolvaj kiugrott a kertből. Talán az lehetett, aki a felvégen dézsmálta meg a gyümölcsöst, de nála semmi nyomát nem látta a ténykedésének. Nem volt rá ideje. Elégedetten vakargatta a Bundás füle tövét, mert ha meg nem is tépte a kutya a gazembert, elvinni azért mégsem tudott semmit.