Buza Éva: Semmi szükség a macskákra!

– Minden, amit gondolunk, megtestesül. Minden, amit hiszünk, valósággá válik…

A gyerekek félhangosan duruzsolták a Tanító után az igét. Reggel ezzel ébredtek, és este ezzel feküdtek, üres perceikben szünet nélkül ismételgették a szavakat. Meg kellett tanulniuk kordában tartani az elméjüket. Egyetlen pillanatig sem kalandozhattak el, mert ami itt feladatot és próbatételt, az odakint rettenetes veszélyt jelenthetett.

Pedig Eaton volt a megmondhatója, hogy ez az egész nem fog működni. Neki semmi esetre sem. Mindig másfele járt az esze. Most is egy tekergőző bajuszt képzelt a Tanító orra alá, ahogy felpöndörödik, és a vége bekúszik a férfi fülébe, hogy aztán az orrán bukkanjon elő. Persze nem történt semmi. Eaton halványan elvigyorodott.

A mellette ülő Pete oldalba bökte és ráhunyorgott.

– Megint elkapnak! – súgta figyelmeztetően. Eaton komolyságot erőltetett a vonásaira, és felvette az imádság fonalát. Nem akart újabb fenyítést.

– Eaton! Folytasd! – A Tanító szeme rávillant, és a fiú felpattant: máris darálta a szöveget.

– …aki hisz a gonoszban, az magát a gonoszt idézi meg, és pusztulást hoz a saját és társai fejére…

A tanító egy darabig hallgatta. Ráncos, csúf arcán nem látszott sem elégedettség, sem bosszankodás amiatt, hogy a leggyengébb tanulója is úgy ismeri a szent szöveget, hogy akár álmából felverve is képes lenne elejétől a végéig hiba nélkül felmondani. Eaton elég ideje volt itt, hogy az eszébe vésse.

– Elég. Folytassátok magatokban, aztán elmehettek. A tanításnak mára vége!

Izgatottabb és gyorsabb ütemre váltott a susogás, többen lehajtották a fejüket, hogy még véletlenül se látszódjanak meg az arcukon a helytelen gondolatok. A délelőtt közepén jártak, sosem engedték el őket ilyen korán.

Eaton gépiesen mormolta a szavakat, aztán megvárta, amíg mindenki végzett és felállt, hogy a Tanító felé meghajolva közösen elhagyják a termet. A jegyzeteit begyűrte a táskájába, a Nagykönyvet a cerkák mellé tolta, és az ajtó felé indult.

– Eaton! Te maradsz!

A fiúnak a csalódottságtól egy pillanatra lefelé görbült a szája széle, de engedelmesen megállt. A többiek látszat-nyugodtan haladtak el mellette. Eaton érezte rajtuk a szabadba vágyó, örömteli, csapongó gondolatokat. Miért mindig csak őt csípik el? Egy aprócska sóhajjal fordult vissza.

– Nem érdemes az ellen hadakozni, ami elkerülhetetlen – nézett rá szúrós szemmel a Tanító. Eaton ritkán igazodott ki a szavain, de minden egyes számonkérés alkalmával egyre jelentéktelenebbnek érezte magát. Használhatatlannak. Neki semmi sem sikerült. – Pakolj ki mindent a táskádból!

Eaton csigalassúsággal szedegette elő a lapokat, amire a megoldandó feladatokat szokta körmölni, és a Nagykönyvet, amibe a Tanító szavait jegyezték le. Megszeghetetlen, szigorú szabályok kerültek a lapjaira. Ezerszer ismételt igazságok. A férfi finoman megemelte a könyvet, és maga elé tette.

– A régiek sok mindent létrehoztak. Nekünk csak arra van szükségünk, ami előrébb viszi a fejlődést, ami a Földet, az emberiséget szolgálja…

Eaton elengedte a füle mellett a dorgálást. Annyiszor hallotta már! Először azt kellett megtanulniuk, hogyan ne gondoljanak semmi rosszra. Aztán jöttek az egyénre szabott feladatok, majd megkapták azt az egyetlen dolgot, ami elég jónak számított ahhoz, hogy újból létrehozzák. Bekorlátozták, megszabták az egész életét – egyetlen Álmodó sem létezhetett tanulás és folyamatos felügyelet nélkül. Érthető, hiszen egy kiképzetlen Álmodó kész tragédiát jelentett volna. De ez az egész elég borzasztóan hangzott ahhoz, hogy Eaton irigyelje azokat, akik másnak születtek.

Itt fenn, a menedékházban csak a Tanító szava élt, a folytonos gyakorlatok, a várakozás, hogy megint elteljen egy végtelen hosszúságú nap. Persze tanultak olyasmiket is, amiket Eaton érdekesnek talált. Ezek alapján voltak elképzelései a földrészekről, a bolygók mozgásáról, a fennmaradt állatok fajtáiról, alapvető matematikai összefüggésekről: mindarról, ami az összeomlott civilizáció után nélkülözhetetlen volt az életben maradáshoz. Semmi konkrétum a múltról, semmi a már használhatatlanná vált technikáról. A Tanító szerint, ez szükségtelen problémákhoz vezetett volna, és a kíváncsiság itt nem jelentett jó pontot. Eaton gyakran úgy érezte, amit eddig megismert, az egy nagyon kis szeletkéje a világnak.

Példázatokon keresztül kellett megérteniük a jó és a gonosz örök harcát, elsajátítaniuk az önzetlenséget, mindenben a pozitívat látni. Mindent jóra fordítani. Igen, ez volt a legfontosabb tanítás.

Eaton odasandított a férfira, aki lassan lapozta a könyvet. Nem mert a szemébe nézni, amikor a ráncos, öreg kéz mozdulatlanná dermedt az egyik oldal felett. Eaton tudta jól, a lap sarkában egy valamiféle lény kuporgott, ceruzával kaparta oda még reggel, az erények biflázása helyett.

A lény hegyes, hosszú füle kissé lekonyult, hogy kevésbé legyen feltűnő, a bajsza kackiásan meredt a lap széle felé. A hátát felpúposította, a karmát pedig kimeresztette. Eaton sejtette, az igazi nem pontosan így nézne ki. Egészen halványra húzta a körvonalait, és később el is akarta tüntetni onnét, de… megfeledkezett róla.

– Mi ez? – fordította felé a férfi a könyvet, és a hangjától fagyos félelem környékezte Eatont.

– Macska – felelte kurtán. Már tudta, súlyos büntetést fog kapni. Mindig megérezte az ilyesmit. Jobban, mint az esőt, a szelet vagy bármilyen változást, ami a többi bentlakót gyakran érzékenyen érintette. Eaton ebben is kirítt közülük.

– Ez egy szörnyszülött, nem macska! – jelentette ki a férfi higgadt, száraz hangon. – Honnét szedted?

– Abban a történetben, ahol… – Eaton dacosan próbálta kimagyarázni magát. Pontosan emlékezett a jelenetre, ami megjelent előtte, amikor a Tanító mesélt. Azzal, hogy lerajzolta, amit látott, nem tett semmi rosszat! – A Próféta lábához dörgölődzött, amikor az beszélt az emberekhez… – A végére egészen elvékonyodott a hangja.

– Nem kell látnunk ahhoz, hogy tudjuk, létezett! Semmi szükség a macskákra! A világnak nincs szüksége ilyen botorságokra, hányszor mondjam még? – csattant fel a Tanító, és Eaton behúzta a nyakát. – Neked csak olyasmire szabad koncentrálnod, amit a szabályok előírnak! Nem fecsérelheted az erődet haszontalanságokra…

Egy horkantással szakadt félbe a mondat, Eaton úgyis tudta, mi lett volna a folytatása. Megint hibázott, a Tanító csalódott benne.

– Három nap! – Eaton felkapta a fejét rémületében. – Három nap a Kamrában! Most elmehetsz!

Amikor kirontott a ház elé, a többiek izgatottan hajkurásztak a fűben egy összekötözött bőrgombócot, és ügyet sem vetettek rá. Eaton nem akart senkivel sem beszélni. Három nap elég lesz arra, hogy mindannyiukat elfelejtse. A helytelen gondolatokkal együtt úgy kitörlődik minden az agyából, mintha egyiküket sem ismerte volna. Megint mindent kezdhet elölről!

Egy idő múlva persze visszaszivárognak az emlékek, csak halványabban, finomabban. Semmi sem tűnik el örökre. Egy hónap, kettő – Eaton próbálta megerősíteni magát, bár még emlékezett a legutóbbi hasonló alkalomra. Senki nem piszkálta a tudatlansága miatt, de rettenetesen egyedül érezte magát. A keserűség felkúszott a torkán: gyűlölte az érzést, tiszta lapnak lenni.

Az egyik fiú a labda után vetette magát, ő pedig felkapaszkodott a ház mögötti ösvényen.

A szél befurakodott a durva szövésű inge alá, szinte átfújt a testén. Ott, ahol nem sütött a nap, már érezni lehetett a tél első, fagyos leheletét, de Eaton nem fordult vissza melegebb holmiért. Dideregve, összeszorított fogakkal ért fel a tetőre. Rálátott az alacsonyabb hegyekre, amelyek védőbástyaként vették körül a menedékházat. A világ óvta őket, hiszen ők voltak a jövő reménységei! – de Eaton csak arra gondolt, hogy innét nem szabadulhat ki az erejük. Se teremteni, se rombolni. Ha felnő, talán ő is elmehet innét. Ha alkalmasnak találják rá…

Hamarosan még cudarabb idők jönnek, mindent beborít a hó, az emberek pedig beszorulnak a menedék négy fala közé. Eaton nem szerette a telet, pedig abból jutott itt a legtöbb. Süvítő szélből, szakadó hóból és az elátkozott holtak, a rodzsungok nevetéséből.

Régen kolostor állt az iskola helyén, imazászlókkal és imahengerekkel, hogy távol tartsák az emberi világtól az örökké lesben álló Gonoszt. De a régiek rosszul tudták, a Gonosz bennük létezett. Bennük és senki másban. Csak akarat kérdése volt az egész, és néha olyan könnyű lett volna elcsábulni, és tönkretenni mindent! Máshoz sem értett…

Az egyik szikla szélárnyékába kuporodott, onnét bámult lefelé. Lépések koppantak mögötte, és a fiú kelletlenül tekintett fel a közeledőre, aztán csak összeszorította a száját és elfordult. A Tanító állt felette. Vajon mi lehet az, amit még számon kérhet rajta? Mit rontott el, ami miatt a férfi a rossz lábával idáig követte? Ez amúgy is az ő helye volt. Senki sem szeretett ilyen közel lenni a szakadék pereméhez, de Eaton itt legalább egyedül lehetett.

– Mit gondolsz, Eaton, a régiek valóban ezt akarták?

A tanító nehézkesen ereszkedett le mellé. Túl közel ült le hozzá, a karjuk majdnem összeért, és ez zavarta Eatont. Másfele nem mozdulhatott, a háta mögött a szikla tornyosult, így feszülten, de nyugton maradt. A Tanító a családjuk, az apjuk is volt egy személyben, de senkivel sem viselkedett közvetlenül. A többiekhez is csak a szertartások alkalmával ért hozzá, ha áldást osztott. A fiatalok között meg leginkább barátság volt, testvéri szeretetet: a nagyobb lányok gyakran pátyolgatták a kisebb gyerekeket. De sosem a Tanító, és sosem Eatont.

Az elhangzott kérdés a Világvégére vonatkozott. Eaton tanult róla, és el tudta képzelni a szökőárt, ami azon a napon végigsöpört a partokon, a földrengést, ami átformálta a Föld arculatát, a villámokat, az özönvizet, a falkában támadó vadakat, a lávafolyamokat és talán még a messzi világokból érkezett, vérszomjas idegeneket is. De valójában nem hitte, hogy a régiek akarták volna mindezt, hiába tanulták azt, hogy a bennük élő Gonosz szabadult akkor el, Eaton tévedésnek tartotta az egészet. Talán túl sokan gondoltak egyszerre a világvégére, túl sokan képzelték el azt a rengeteg módot, ahogyan a Föld megsemmisül? És most nekik kell helyrehozniuk ezt a tévedést? Eaton biztos volt benne, nem fog sikerülni, neki semmiképpen sem. Össze volt zavarodva, már nem tudta, kinek, vagy miben higgyen.

A többiek érettebbnek és jobbnak tűntek nála. Néhányukról bárki elhitte, hogy kész megálmodni azokat a jó dolgokat, amiket az emberek elvesztettek a gondolataik felelőtlensége miatt. És idővel újra benépesül majd a Föld, felépülhetnek a romba dőlt városok, visszatelepülnek az állatok… De vele, vele mi lesz?

Szúrt a szeme, és egyszerre kibukott belőle mindaz, ami nyomasztotta.

– Nem fogom tudni végigcsinálni. – Eaton a felhúzott lábára hajtotta a fejét. Sosem beszélt erről még senkinek. Ki értette volna meg? Mindenki a nagyra, a jóra, a tökéletesre törekedett! Csak ő volt képtelen megzabolázni saját magát, hiába a tanítás és a fenyítések. Az agya nem engedelmeskedett semmilyen kondicionálásnak. Elég volt csak egy cseppet elkalandoznia, és egyből előrajzottak a képek. Hihetetlen dolgokról meséltek, amiket nem ismert, és sohasem hallott róluk, mégis látta őket! Ébren álmodott. A múltat mutatták, vagy épp a tanult példázatok olyan részletei is megelevenedtek előtte, amikről szó sem volt. Honnét tudhatná, hogy melyikre szabad ezek közül gondolnia, honnét sejthetné, hogy mi a jó? – A többiek mind meg tudják csinálni! – Eaton kiabált, nem érdekelte, hogy tiszteletlen. A hangját elkapta és elsodorta a szél. Észre sem vette, hogy könnybe lábadt a szeme. – Mindenki csak arra gondol, amire kell! Az egészséges Földre, a vízre, ami hemzseg az állatoktól, az őserdőkre, a belélegezhető levegőre. Én a pusztulást látom, azt, ami volt, nem a jövőt! Vagy épp butaságokat! – Eatonnek a bajusz jutott az eszébe és a macska. Senkinek sincs szüksége macskákra! Lehet, mégis igazuk van a tanításoknak, az a kép is csak a benne lapuló Gonosz műve. – Mi van akkor, ha bennem csak a rossz lakik? Mi van, ha ezért vagyok képtelen meglátni, mi az, ami jó?

A Tanító összébb húzta magán a köpenyét, Eaton pedig elkeseredve nézte a szigorú vonásokat. Még kisebbnek és értéktelenebbnek érezte magát, mint egy szűkszavú rendreutasítás után. De az ő hibája. Így nem lehet gondolkodni! Mit vár, ha már most a rosszon jár az esze?

Annyira igazságtalan volt ez az egész!

– Nyújtsd ide a kezedet!

– Nem! Abból még semmi jó nem sült ki! – Eaton összerándult az idegességtől. Apró dolgokat a menedéken belül is képesek voltak valósággá álmodni, a tanító engedélye és felügyelete mellett. Eatonnek a döglött béka jutott az eszébe, ami a tenyerébe termett egy félresikerült próbálkozás után. Azóta rettegett bármiféle gyakorlástól.

– Csak add a kezedet! – A Tanító ráncos ujjai Eaton vonakodva kinyújtott tenyere alá simultak.

Egy apró kavics pottyant Eaton tenyerébe. Váratlanul a kavics nyújtózni, nőni kezdett, hajlékony növényke fejlődött belőle a fiú szeme láttára, mintha csak mag lenne. Aztán az egész egy pillanat alatt átalakult. Az arasznyi növényke tüskéket növesztett, a rémülettől megdermedő Eaton ujja köré csavarodott. Kövér vércseppek fakadtak a fiú bőréből. Megrántotta a kezét, mire a növény visszaváltozott kaviccsá. Eaton remegett.

– Nem értem – nyekeregte.

– A dolgok önmagukban nem jók vagy rosszak. Mi tesszük azzá őket. Ezt az egyet kell megértened. Semmi mást.

A tanító feltápászkodott, Eaton egészen addig bámult utána, amíg el nem tűnt az ösvény kanyarulatában. Még hosszú percekig ült egy helyben.

Eaton feje zúgott, amikor leért a hegyről. Az ebédre hívó harang utolsó kondulása hallatszott, a többiek már mind bementek. Csak a Tanító állt kint, megvárta, amíg Eaton elé ér.

– Abban a történetben – kezdte a férfi halkan, és Eaton hirtelen nemcsak a szigorúságot, és az idő nyomait látta rajta, hanem valami furcsát, oda nem illőt: megértést. Mintha a Tanító régóta tisztában lenne azzal, amivel most Eaton küzd –, nem szerepelt macska.

Eaton nem válaszolt. Hogyan magyarázza meg, hogy ő mégis látta? Lehet, hogy nem jól, lehet, hogy nem tisztán, de a macska ott volt. Látta, érezte. Válasz helyett inkább a vastag, szőrmés csizmáját vizsgálgatta. Vajon, ha akarná, akár ott is lehetne az a macska? Csak látta volna tisztábban! A Tanító hirtelen lehajolt hozzá. A fejére helyezte a tenyerét, közben a másik kezével megfogta Eaton ujjait. Messziről úgy nézhettek ki, mint amikor a mester áldást osztott, de valójában Eatonnek majd’ kiugrott a szíve az izgalomtól. A Tanító egy darabka papírt csúsztatott a tenyerébe, aztán felegyenesedett. Nem szólt többet, sarkon fordult, sietős léptekkel visszatért a menedékház falai közé. Eaton utánabámult, de a férfi nem fordult vissza. A papirost zsebre dugta, és csak este, a paplan takarásában vizsgálta meg. Egy valamikori képeslap letépett sarka lehetett, csíkos bundájú valamicsoda feszített rajta. A háta púpos, a füle hegyes.

Eaton megfordította a papírszeletkét, és halvány, elmosódó írásra lett figyelmes: „Isten bölcsebb annál, hogysem haszontalan…”

… dolgokat teremtsen – fejezte be magának Eaton a félbeszakadt mondatot. Elmosolyodott.

Erre a Kamra után is emlékezni fog.