Buza Éva: Sarah

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/bemutatkoznak-az-iroiskolasok” newwindow=”yes”] Íróiskolások[/button]

 

 

A lány az első nap kiverte anyám kezéből a poharat.

A cserepek szanaszét szóródtak, a kövek rései pedig szomjasan itták be a tejet. Anyám összeszorította a száját, megtörölte a kezét a kötényében, de nem tépte meg a lány haját. Apám seprűt kerített.

– Biztos kicsúszott a kezéből – dörmögte békítően.

Anyám élesen ránézett, aztán szó nélkül fordult vissza a fazekaihoz. Remegett a keze. A lány csak állt, meredten egyetlen pontra fókuszált a padlón. A ruhák csálén lógtak rajta, és valamire emlékeznem kellett volna a kopott mintájukról, de beletelt egy percbe is, mire rájöttem. Kirohantam az utcára.

– Ma mindenki megbolondult? – szállt utánam apa hangja, de nem akartam megállni és elmagyarázni. Akkor sem volt itthon, honnan is értené?

Egészen a kikötőig szaladtam, ahol az apró halászbárkák horgonyoztak és az asszonyok a napon szárították a kifogott halat. Az öböl után lassítottam. Sziklás, elhagyatott partszakasz következett, amelyet a halászok elkerültek: a vízben alattomosan bújtak meg a fűrészfogú zátonyok. Brunell megközelíthetetlen volt, ha lezárták a kikötőt, csak az őrzött hágó maradt a hegyen át. Azon is csak gyalogosan, vagy öszvérek hátán lehetett átkelni.

A legnagyobb szikla szélére telepedtem le. Ha az ember elég időt töltött itt, a dagály vize felkúszott a lába szárán. Régen innét néztük a távolban elúszó, nagy hajókat. Néha eljátszottam a gondolattal, hogy kievezek az egyikhez.

Egy darabig kavicsokat dobáltam a vízbe, amiket anyám este elfelejtett kiszórni a zsebemből. Dühös voltam rá, fájt az árulása, mert azokat a ruhákat a húgom, Sarah hordta. Minek tartotta meg őket egyáltalán? Belecsaptam a maradék kavicsot a vízbe. A sirályok várakozóan keringtek a fejem fölött, talán ételmaradékra számítottak, aztán továbbálltak. Mintha ők is azt vijjogták volna: semmi sem tart örökké…

Sarah emléke sem. Már alig tudtam felidézni a vonásait, és csak néha éreztem anyám egy-egy mozdulatában a hiányát. Hogyan lehet ilyesmit elfelejteni?

Sötét volt a haja, mint azé a jöttmenté, ott, a konyhánk közepén.

Apám tegnap állított be vele, mint egy kacsával vagy tyúkkal, ami vasárnapi ebédként végzi az asztalon. Még az emeleten is hallottam, ahogy anyáék veszekszenek. Velem senki sem törődött. Miután csend lett, visszalopództam a konyha ajtajához. A lány középen, a földre állított mosdótálban állt, anyám pedig olyan hévvel súrolta a bőrét, mint egyszer az enyémet, amikor beleestem a mocsárba. Utána egy hétig fájt a vörösre sikált bőröm, és napokig mocsárszagot árasztott a ház. A lányon nem láttam sarat, és pisszenést sem hallottam felőle.

 

Egy idő után felkászálódtam, de nem volt kedvem hazamenni. A piacon lődörögtem, az árkádok alatt. Pár kölyök egy vörös macskát kergetett. Valamit rákötözhettek a szerencsétlen állat farkára, mert az irtózatos csörömpöléssel vetődött egy kapualj alá. Nevetéstől zengett a tér, és a virágzó hársfák bágyadtan bólogattak a melegben.

Kerülgettem az embereket. A várható búzatermésről, az öszvérekről meg a közelgő háborúról fecsegtek, bár az öregek szerint, az utóbbinak a szele sem fog elérni hozzánk. A kikötőnk túl sekély, hogy hadihajók használják, és a bányáink rég kimerültek. Brunnel a királyság legészakibb csücskének számított, messze a hatalomtól. Szerintem mindentől túl messze volt.

– Hallotta? A partvidék felé közeledik a ragály. Már Lardicon is végigsöpört.

– Te jó ég! Már ott is?

Hegyeztem a fülemet. Anyám nem szerette, ha napközben egyedül mászkálok, de a „híreket”, amiket szállítottam neki, mindig meghallgatta. Olyasmiket, hogy megszületett-e már az öreg Olson dédunokája, vagy épp megérkezett-e a rég várt kereskedőkaraván.

– Ne aggódjon, Lardic messze esik tőlünk, egy teljes hét szamárháton. És a hegyek megvédenek minket. A hegyek és a tenger a mi szerencsénk…

Ettől függetlenül nyugtalanság ült a levegőben. Már hónapok óta emlegették a betegséget, ami több helyütt fellángolt a birodalomban: először az állatok kapták el, aztán az emberek. Azt mondják, nem sokan élték túl, és persze azt is, a jardiniéiek hozták ránk a bajt. Apám szerint mesebeszéd az egész: Jardinie messze van, és Brunell olyan, mintha nem is lenne a térképen. Egy észrevehetetlen, aprócska pont csupán. Azt hiszem, ezért is akartam elmenni innét.

Elgondolkodva ballagtam hazafelé. A házunk lépcsőjén torpantam meg: mit fogok mondani anyámnak, ha megkérdezi, miért rohantam el?

Odabent csak a lányt találtam. A sámlin gubbasztott, mint a galambjaim a diófa ágán, ha hirtelen eleredt az eső.

– Hol van anya? – Elég hangosan kérdeztem ahhoz, hogy meghallja, mégsem válaszolt. Elnéztem a keskeny vállát, a térdre görbülő, szinte szalagnyi hátát Sarah ruhái alatt. A haja boglyaként fedte a tarkóját, látszott, anyám nem bírta rendesen kifésülni. Legszívesebben belemarkoltam volna. Csak a vállát löktem meg végül, mégis felsikoltott és talpra ugrott. A szeme kitágult, barnán és fényesen villant rám. Mint a galamb szeme, a rémült galambé.

Egy lépést hátráltam, aztán kiszaladtam a hátsó ajtón át a kertbe.

A tyúkok szétrebbentek, ahogy dühösen közéjük caplattam. Egyszerűen minden bosszantott. Nem elég, hogy tegnap nem tudtam apámmal beszélni, most itt ez a kis vakarék is! Mit keres itt? Minek jött ide? Nincs szükségünk rá!

A kert végében fekete füst gomolygott felfelé – anyám égetett egy halom korán lehullott falevelet. Fáradt mozdulattal simított végig a homlokán, és én rájöttem, nem beszélhetek neki Sarahról. Csak felzaklatnám vele. Mi értelme volna?

– Találsz odabent kenyeret meg sajtot, ha ennél. Az ebéd is lassan elkészül. – A tűz fölött rotyogó fazékra gondoltam, és összefutott a nyál a számban. – És Garry, hagyd békén a lányt! Pár napig lesz nálunk, és… Csak hagyd békén!

– Hogy hívják?

Anyám zavartan nézett rám.

– Beth, azt hiszem, Bethnek. Igen, egészen biztos vagyok benne. Apád mondta.

Egy maréknyi levelet szórt a parázsra, aztán kiegyenesedett.

– Na, eredj befelé! Még adok a tyúkoknak, és én is megyek. Apád csak estefelé jön haza.

A régi, határozott hangján szólt, és én indultam. A küszöbről visszanéztem rá. Egy kosárból rongyokat szórt az újból fellángoló tűzbe. Mintha a lány levetett ruhái lettek volna.

 

Ebéd alatt néha Beth felé néztem. A sámlin kucorgott, senki sem hívta az asztalhoz. Elégedettséget éreztem, de akkor észrevettem anyám pillantását. Őt figyelte, ellágyulva, elgondolkodóan. Megkeseredett a számban az utolsó falat.

– Apád holnap hajnalban indul.

Felkaptam a fejemet a szenvtelen szavakra. Apa a környékbeli falvakból vásárolja fel az ékkőnek való ásványokat. Azt mondja, így szebbekre bukkan, mintha abból válogatna, amiket a városba hoznak. Amikor visszaérkezik egy útjáról, legalább egy hetet mindig itthon tölt, utolsó nap állítja össze az újabb karavánt. Lecseréli az öszvéreket, feltölti a készleteket, ha kell, embereket fogad fel. Ilyenkor csak késő éjjel ér haza, és ha hajnalban indul, nem lesz rá alkalmam, hogy találkozzak vele. Elvörösödtem dühömben. Esélyt sem akar nekem adni, hogy vele tartsak!

– Beszélnem kell vele! – löktem hátra a székemet. Eszeveszett ötletem támadt, hátha épp ezért hozta haza Betht. – Már van, aki segítsen neked a munkában, nincs szükséged rám, hogy…

– Garry, ülj vissza!

Nem akartam figyelembe venni a szavait. Apa minden évben megígérte, hogy magával visz, de mindig talált kifogást, miért nem teszi. Aztán meghalt Sarah, és én itt ragadtam. Úgy éreztem, ha most nem megyek el, soha többé nem lesz rá lehetőségem. Időtlen nyugalmával, mozdulatlan tengerével menthetetlenül bekebelez a kisváros.

– Elugrok a karámokhoz.

– Garry…

– Megvárom, amíg végez, én…

– Garry, apád nem fog magával vinni! – Anyám elkapta a karomat, fájt, ahogy szorította. – Most nem!

– Itt van Beth! – ráztam le a kezét. – Elég nagy, csak be kell tanítanod! Ő is ki tudja bogozni a fonalaidat! Nincs szükséged rám!

Nem akartam kiabálni vele, csak a dac beszélt belőlem, de ez már régen esedékes volt. Sosem értették meg, miért akarok elkerülni innét. Csapdában éreztem magam egy olyan helyen, ahova nem köt más, csak emlékek. Elég anyám szemébe néznem, a tengerre, vagy… Sarah ruháira.

– Beth nem fog nekem segíteni, értsd meg…

– Hát persze, Beth nem segít, csak hogy én itt maradjak neked! – Remegtem a felháborodástól és a dühtől. Éreztem, hogy nem fognak elengedni, és ettől nem érdekelt, hogy igazságtalan vagyok anyámmal. – Mióta Sarah elment, minden lépésemről tudni akarsz! Mindenbe beleszólsz, és apa…

Váratlanul ért a pofon. Elnémultam tőle, anyám arca szigorúvá merevült.

– Beth nem alkalmas rá, hogy segítsen nekem! Nem beszél! Nézz rá! – Hisztérikussá vált a hangja. – Azért tartalak vissza, hogy ne járj úgy, mint ő!

A tenyerébe temette az arcát, én pedig csak álltam levegő után kapkodva. Oda kellett volna bújnom hozzá, igen, mint régen. Amikor csak ketten voltunk egymásnak. Felrohantam az emeletre, csak úgy döngött alattam a lépcső. Le kellett higgadnom.

A deszkaajtót, ami a padlástérbe vezetett, már halkan nyomtam befelé. Apával itt állítottuk fel a dúcot, itt éltek, költöttek a galambok. Sokszor irigyeltem a madarakat. Oda repülhettek, ahová csak akartak. Apám minden útjára magával vitt pár hímet, velük üzent haza, és anyám arca kivirult, amikor a dúcba visszatért egy galamb.

Máskor szerettem ezt a félhomályos helyet, a galambok csendes motozását. Minden reggel én engedtem ki őket a padlásról, az apró ablak egész nap nyitva állt, este pedig, mikor hazatértek, becsuktam őket. A tenyeremből ettek. Néha elképzeltem, ahogy sok-sok mérföldet megtesznek, amíg visszatalálnak, a szél fütyül a szárnyuk alatt. Velük akartam tartani.

Magot szórtam eléjük, aztán csak néztem, ahogy egymással versengve kapkodják a szemeket.

Az úti kosaraik a gerendáról lógtak lefelé. Legszívesebben mindet kihajigáltam volna az udvarra! Megint nélkülem kelnek útra. Észrevettem, az egyiknek meglazult a retesze, nekiláttam megerősíteni. Talán a padlás felkavart pora ingerelt tüsszentésre, égett a szemem.

Sokáig maradtam fent.

 

Este, a mennyezetet bámulva jöttem rá: anyám sosem használt, középső neve Beth.

Aztán arra gondoltam, milyen jó, hogy a lány nem Sarah szobáját kapta meg. Sosem fogja Saraht helyettesíteni, még ha anyám ugyanazzal a tekintettel néz is rá. A lépcsőforduló kis kamráját ürítettük ki neki, még a délután. Fölötte már csak a galambok laktak.

Tudtam, apa éjjel jön meg, mégis majdnem elszalasztottam az érkezését. Mezítláb lopóztam a konyhához.

 

– Csak egy gyerek!

– Nem érdekel! Attól még onnan jött! Nem kockáztathatod a saját családod életét!

– Nézz rá, egészséges! Rémült, pár nap kell neki, amíg összeszedi magát. Segíthet neked a munkában. – Apám mentegetőző dörmögésére hevesebben vert a szívem. Talán van még remény rá, hogy vele tartsak. Belestem a résnyire nyitott ajtón. Apa a korsóját forgatta a kezében, anyám szálegyenesen állt felette.

– De nagyon jól tudod a fiaddal együtt, hogy mire van nekem szükségem!

– Hagytam volna ott, hogy meghaljon? – kapta fel a fejét apám a csípős mondatra. – A bányászok, emlékszel? Lorell egész családja, mindenki meghalt! Nem maradt élő ember a faluban.

– És ha ő is fertőz, ez a kis béka? Ő miért nem kapta el? Ha te, George magad hoztad be vele a halált a városba? – Apám távolságtartóvá, hűvössé vált. Sosem láttam anyámmal ellenkezni, de most úgy szólt, hogy nem lehetett vele vitatkozni.

– Ezt egyszer már megbeszéltük. A lány egészséges. Több mint egy hétig utaztunk vele, egyetlen emberemen sem jött ki a ragály. Ha valaki megfertőződik, egy hét alatt kiütközne rajta a betegség.

Anyám sokáig hallgatott, aztán megadóan ereszkedett le egy székre. Homlokát a tenyerébe támasztotta.

– Mikor indultok?

– Hajnalban. Minél előbb végig kell járnunk a hegy északi lejtőjét, ahol még nem pusztított a járvány. Itt meg minden idetartó utazót visszafordítanak a szorosnál. Brunell biztonságos, itt kell maradnotok!

– A katonák? – emelte fel anyám a fejét. – Emberekről beszélnek, akik a kihalt falvakat dúlják fel.

– Láttunk párat – ismerte el apám kényszeredetten. – Nem a mi vidékünkről valók, de nem kell félnetek, a ragályt követik, mint a dögevők, erős városra nincs merszük támadni. Fosztogatnak.

– Azt mondják, keresnek valamit – halkította le anyám a hangját, hogy alig értettem. A keze idegesen babrálta a terítő rojtjait. – Hogy Jardinie küldte őket…

– Nem kellene minden pletykát elhinned! Mit keresnének nálunk?

– Talán nem is „mit”, hanem „kit”. – Anyám titokzatoskodva ingatta a fejét. – Talán van benne valami, és neked is érdemes lenne tudnod róla. Azt suttogják, a kronai örököst kutatják, varázslatot használnak és jaj annak, aki az utukba téved!

Régóta mesélnek az elveszett vérvonalról, de még azoknak a nagy hírű öregeknek sem sikerült megtalálni az utódot, akik a kronai királyvárosban a csillagokból mondanak jövendőt. A ragály megjelenésével együtt újból feléledtek a pletykák a városban, de hiba volt anyámnak mindezt emlegetnie: apám nem hitt semmiféle „varázslatban”.

– Azt, ami századokkal ezelőtt eltűnt, nem itt és most fogják megtalálni – jelentette ki apám ridegen. – Az ág kihalt, és jobb lenne, ha…

A padló megreccsent a súlyom alatt, odabent elhallgattak, és én sietve iszkoltam a szobámba. Miért pont Jardinie kerestetné a kronai örököst? Mi hasznuk lenne belőle? Nem értettem a beszélgetést. Csak egy dolog állt tisztán előttem: semmi remény, hogy apám magával vigyen.

 

Másnap apám úgy hagyta el a házat, hogy el sem köszönt tőlem. Talán nem tudott volna mit mondani.

Minden visszazökkent a régi kerékvágásba. Anyám hajnalban kelt, szinte egész nap a műhelyben dolgozott a szőnyegekkel, én pedig segítettem neki a ház körül.

Beth nem sokat változott. Úgy tűnt, fél az érintéstől, és anyám sem erőltette a dolgot. Néha rajtakaptam, hogy élénkebb a pillantása. Jött, ha anya hívta, evett, ha elé rakták az ételt, de nagyobbrészt csak kucorgott a sámlin. Az lett az ő helye, és én rövid időn belül a sámlit is utáltam.

 

Aznap, mikor eltűnt, váratlanul kezdett el zuhogni az eső, és nekem semmi kedvem nem volt a kiteregetett ruhák szedegetéséhez. Mire felértem a kertből, Beth nem volt sehol. Felszaladtam az emeletre, belestem abba a kis kuckóba is, ahol aludt, de nyoma veszett. Nem szóltam anyámnak, csak kiléptem az esőbe. Ha én el akarnék szökni, a hágó felé venném az irányt, de Beth nem ismerte a várost, bárhol lehetett. Talán úszni sem tud, mint Sarah.

Az eső szakadatlanul ömlött, mintha nem is június lett volna. Két teljes órámba telt, amíg végül ráakadtam Bethre. A tengerparti sziklák felsebezték a talpát és a tenyerét, egyetlen száraz foltocska sem volt a ruháján. A kövek között guggolt, és a tengert figyelte. A távolban egy hajó körvonalai bontakoztak ki. Elindultunk, Beth lilára színeződött szájjal botorkált mellettem, és mire hazaértünk, masszívan remegett.

Anyám sápadtan lepedőt kerített, levetkőztette Betht és szárazra dörzsölte. Közben velem perelt, hogy engedhettem el egyedül, és mégis mit képzelek magamról, azért, mert nem tud beszélni… Aztán a lepedőbe temette az arcát, úgy zokogott.

Álltam, csöpögött a ruhámból a víz, és megpróbáltam kevésbé gyűlölni Betht.

 

Egy reggel a hátsó verandán találtam őket. Beth egy széken ült, anyám pedig a haját fésülte. Anyám mozdulataiba lágyság költözött, és hirtelen a sötét, földig érő ruháit sem láttam már gyászosnak. Beth kifejezéstelen arccal tűrte a műveletet, de az ujja hegye anyám szoknyájához ért.

Észrevétlenül vonultam vissza.

 

– Garry! A Nagy Pocok üzeni, hogy olyan galambot látott a piacon, amiről még csak nem is álmodtál. – A kiskölyök kihúzta magát. – Piros a szeme és hófehér a tolla!

– Olyan madár nincs! – vágtam rá bosszankodva.

– Én csak átadtam az üzenetet. – A fiú pimaszul vigyorgott, aztán elfutott.

Azon az esős napon anyám megígértette velem, hogy nem hagyom egyedül Betht. Ránéztem, de nem tűnt élénkebbnek, mint az előző napok során, és én látni akartam azt a madarat.

Anya nem vette észre, amikor kisurrantunk. A lány csuklóját fogtam, hogy nehogy elvesszen a tömegben. Ma volt a Kövek napja. Ilyenkor, havonta egyszer a környező falvakból idesereglenek a bányászok, a kőkutacsok, ahogy magukat nevezik. Régen több ezer ember megélhetését jelentette a kutacskodás, ma már csak néhány tucat család foglalkozott ezzel. A bányászok éltették Brunnelt, így a bányák kimerülésével, a kövek fogytával a város egyre kisebb és szerényebb lett. Még néhány évtized, és már az a pont sem lesz a térképen.

Gyűlöltem a köveket.

Ahogy haladtunk át a tömegen, Beth hirtelen megtorpant, kettérepedt achátok keltették fel az érdeklődését, én pedig őt figyeltem. Talán tetszettek neki a fénylő színű ásványok. Kavarodás támadt a közelünkben. Egy férfi majdnem fellökött minket, Beth megfeszítette a testét. Az egyik árust nézte mindenki, körülötte nagy, szabad kör támadt, ahogy az emberek távolodni próbáltak tőle. A férfi közülünk való volt, ösztövér, inas testén lötyögtek a ruhák, és az orrából dőlt a vér. A levegő megdermedt, a tömeg mozdulatlanul várt. Valahol felsírt egy gyerek.

Az első kő mögülünk érkezett. A férfi bal vállát találta el. Aztán megelevenedett minden.

– A ragály, a ragály!

– Öljétek meg!

Üvöltés harsant és újabb kövek záporoztak. Kétségbeesetten szorítottam meg Beth kezét, és megpróbáltam az emberek sűrűjében utat törni magunknak. Mindenki megbolondult. Az árusok a portékájukat próbálták menteni, de a tömeg átsöpört rajtuk. Kosarakat borogattak fel, cserép törött ripityára, asztalok borultak a földre. Egy kalickában galamb verdesett. Nem a fehér volt. Odébb löktem egy öregasszonyt, valaki a földre zuhant, nem volt idő kikerülni, a talpam alatt éreztem, ahogy rálépek. Hirtelen kapott el a hányinger. Az árkádok alá keveredtünk. Betht úgy vontattam magam után, mint egy rongybabát. Egy oszlop mögött találtunk menedéket, Beth remegett, hozzám bújt. A hátára csatakosan tapadt a ruhája.

Visszanéztem. A feldúlt piacon páran még az árut kapkodták a földről. Ott, ahol a beteg férfinak kellett volna lennie, csak egy kupac domborodott. Nem akartam belegondolni, mi az. Rémületesen hidegnek éreztem a napsugarakat.

Egyenesen hazamentünk. Anyám a műhelyben dolgozott, észre sem vette, hogy eltűntünk. A lépcsőfeljáró előtt magam elé rántottam Betht.

– Nem jártunk sehol, egész nap ki sem mozdultunk a házból! Megértetted?

Megráztam. Úgy himbálódzott a kezem között, mintha kóccal lenne kitömve, és határtalan rémülettel szorította össze a szemét. Nem hiszem, hogy bármit is felfogott volna a történtekből. Kiszakította magát a kezem közül, és felrohant a lépcsőn. Hagytam, semmi jobbat nem tehettem vele.

Este nem jött le vacsorázni. Anya hívta párszor, nekem meghatározhatatlan érzés nyomta a mellkasomat. Egész nap feléje sem néztem. Egy idő után nem bírtam tovább, felpattantam az asztaltól és felmentem érte.

– Beth! Vacsora!

Semmi nem mozdult, így benyitottam. Először nem sikerült, de aztán benyomakodtam a feltáruló résen. Valami lepedőszerű a fejemre esett, a szék párnákkal púpozva keresztben állt az ajtó előtt, Beth pedig az ágyon, a sarokban remegett. Lerángattam magamról a lepedőt, de az ajtót nem hajtottam be. A kis luknak nem volt ablaka. Ekkor kezdett el sírni. Apró, nyüszítő hangok törtek fel a torkán, és nekem hirtelen minden dühöm elszállt. Félt, én pedig nem tudtam vele mit kezdeni. Tétováztam egy rövid ideig, aztán odamásztam hozzá az ágyban. Megpróbáltam leszedni róla a takarót, de úgy kapaszkodott belé, mintha az élete múlna rajta. Annyira fiatalnak tűnt. Kisebbnek, mint ahogy Sarahra emlékeztem. Átöleltem, rám csimpaszkodott, mint délelőtt a piacon, és nekem apám hangja visszhangzott a fülemben: csak egy gyerek…

Nem lehetett haragudni rá, nem tett semmi rosszat.

 

Másnap hajnalban a galambok között találtam rá Bethre. Még sötét volt a padláson, a madarak az ülőrudakon gyülekeztek, dermedt-mozdulatlanul szemmel tartva a lányt. Beth remegő tenyerén egy galamb feküdt. Egyetlen lépéssel termettem mellette, kiragadtam a kezéből a madarat. Vércsepp csordult a tojó csőre szélén, még utolsót csapott a szárnyával és vége volt.

 

– Nem akartam. – Ez volt az első mondat, ami elhagyta Beth száját. Már egész testében reszketett. – Nem akartam, nem akartam…

Vég nélküli litánia. Maradt volna csöndben! Egyszerre féltem és egyszerre fájt: letettem a madarat a padlóra, és megragadtam Beth csuklóját. Hátrarándult, mintha megütöttem volna. Ki akarta szakítani magát a szorításomból, de nem eresztettem.

– Nem maradhatsz itt!

– Hagyj!

Rángattam, sikított, de leértünk. Anyának tudnia kellett a járványról. A konyhában a szomszédasszony, az öreg Ferell néni remegő szájszéllel bámult ránk. Anyám feltűnően sápadt volt, én pedig elengedtem Beth kezét, aki rögtön a lehető legtávolabbi sarokba húzódott be. Az öregasszony visszafordította vaksin hunyorgó szemét anyámra.

– A Drintgik fia, az a féllábú. Ma reggel összeesett. Vért hányt. Két házzal odébb az összes tyúk megdöglött az éjszaka. Eljött a végítélet napja, az Ő nyomában jár. Az átok mindenkit megöl körülötte! Meg kell keresnünk és kiszolgáltatni Jardiniének, csak akkor maradhatunk életben! Amihez hozzáér, az megfertőződik. Viszi magával a járványt, viszi magával!

Dermedten hallgattam őrült kárálását. Nem volt semmi értelme, mégis félelemmel töltött el. Anyám erélyes mozdulattal kiterelte az öregasszonyt, aztán kihúzta magát, a kamrába sietett. Utánaléptem. A tegnapi kenyeret csavarta bele egy ruhába, sorra emelte le a polcról a kisebb zsákokat.

– Szedj össze pár ruhát! – vetette oda. – Ne sokat, amit elbírsz. Apád után megyünk!

– Kiengedem a galambokat.

– Ne a galambokkal foglalkozz! Igyekezz! – Felkapott egy kosarat, abba szórta az ennivalót. Ahelyett, hogy engedelmeskedtem volna neki, a padlásra rohantam – a galambok fele haldoklott, mire felértem. Nyakunkon volt a vész.

 

Az utcákon káosz uralkodott. Az emberek menekültek, tapintani lehetett a rettegésüket. Beth anyám szoknyájába kapaszkodott, de megbotlott és térdre zuhant. Utánakaptam. Csak egyetlen pillanaton múlott. A tömeg elsodorta anyámat tőlünk, és én csak szorítottam Beth kezét. Anya a nevemet sikoltotta, az út szélére szorultunk. Senki sem törődött velünk.

Szédültem, de itt volt Beth, össze kellett szednem magam. Ki kellett jutnunk. Odakint csak követnünk kell a karaván nyomait, anya is azt fogja tenni. Fémes íz terjengett a számban, mintha a beszívott levegőből született volna, a félelemmel és a tehetetlenség érzésével együtt.

Előttünk lángot fogott egy tető. A faszerkezetek egymásnak adták tovább a tüzet, fel a hegynek, a hágó felé. A füst és a könnyek marták a szememet.

Valahol félúton a hegyek felé megértettem, arra képtelenség átjutni. A tenger irányába fordultunk, a szívem úgy dübörgött, mint még soha. Beth mögöttem botladozott, semmi pénzért nem engedtem volna el a kezét.

– Miattam van, én vagyok a hibás. – Először oda sem figyeltem rá, csak rohantunk. – Én hoztam be a járványt.

– Ne butáskodj!

– Már két helyen… két falu…

Kijutottunk a partra. Az apró halászbárkák egymás után, sietve hagyták el a kikötőt. Meg akartam nyugtatni Betht, egy pillanatra leguggoltam hozzá. Rettenetesen rémültnek látszott.

– Nincs semmi bajod, se én, se anya nem kapta el. A karaván sem betegedett meg. Az a férfi hozta be, nem a te hibád. Csak utol kell érnünk apámékat, minden rendben lesz!

Lefelé görbült a szája.

– Megsimogattam a galambodat, attól pusztult el. Azt hittem, elmúlt. Mindannyian meg fogtok halni. – Hátrébb és újból hátrébb lépett. – Először az állatok, aztán az emberek. Mint Lardicban. Ne érj hozzám! – sikoltotta, mikor kinyújtottam felé a kezem. Csak arra tudtam gondolni, ha most visszarohan a városba, nem fogom időben megtalálni. Muszáj volt megnyugtatnom. – Mindenki meghal!

– Apáék sem haltak meg!

– Úton voltunk – rázta a fejét. – Talán csak akkor terjed, ha… ha megállok valahol.

– Ezt csak most találtad ki! Mennünk kell! – Egy pillanatra Ferell néni kárálása jutott eszembe, de nem hittem benne, hogyan hihettem volna? Nem létezik átok, vagy ha mégis, nem róla beszélt! Nem Bethről!

– Nem!

Közelebb léptem hozzá, hogy újból elmarjam a csuklóját, de fürgén kitért előlem. A férfi a semmiből termett mögötte. Bukdácsolva futott, Beth tovább hátrált, és nekicsapódott az oldalának. Az ember rögtön összeesett. Hörögve markolta meg Beth ruháját, aztán lehanyatlott a keze, véres nyomot hagyva maga után. Beth zokogott, iszonyodva meredt a férfira, aki az előbb még élt, mozgott. Odaugrottam hozzá, a karomba zártam – csak egy gyerek –, nem gondoltam a halálra.

– Nem hat. Rám nem hat. – Rekedt voltam a félelemtől.

 

Az utolsó csónak ringatózott a part mentén, Betht az aljára taszítottam. Ellöktem magunkat a parttól, és egy kint horgonyzó hajó felé vettem az irányt. Beth úgy szorította a tákolmány peremét, mintha minden pillanatban attól tartana, ha megmozdul, az aprócska lélekvesztő elsüllyed velünk.

– Garry! Garry, a víz!

Egy repedésen keresztül tengervíz bugyogott fel a csónak alján. Felálltam, a távolságot méricskéltem a hajóig, ahol most mozgás támadt, mintha megláttak volna minket.

– Nem tudok úszni. – A suttogásnál is halkabb szó könyörgésként pergett le Beth szájáról. Rémülten néztem rá. A szeme megint galambé volt, okos pillantása mélyén rettegés húzódott.

– A nyakamba kapaszkodsz. Egyszerű lesz. Én úszom, te csak kapaszkodsz – bizonygattam, leginkább magamnak. Csak egy dolog tűnt abban a pillanatban fontosnak: őt meg kell mentenem, ha senki mást nem, de őt kell. Sarah akkor csúszhatott a vízbe, amikor én a halászok körül kóboroltam, mire visszaértem, nem volt sehol. Három nap múlva sodorta partra a víz. Anyám soha, egyetlen szóval sem említette, de én tudtam, az én bűnöm. Most nem hagyhattam, hogy Bethnek bármi baja essen. Eltökélten nyúltam a kezéért, de elhúzta előlem.

– Nem kell. Elég, ha itt hagysz.

Mozdulatlanná dermedtem. A víz ringatta a süllyedő csónakot alattunk, mögöttünk a város lángokban állt, és én legszívesebben elsírtam volna magam.

– Ne mondd ezt! Minden rendben lesz.

Beth megrázta a fejét.

– Sosem lesz már rendben, sosem. Meghalnak, ha felszállok a hajóra…

És én, a nagy, a báty, akinek az okosabbnak, erősebbnek kellett lennie, nem tudtam mit felelni rá. A gyomrom egy csomóba ugrott, ahányszor eszembe jutott anyám, apám… nem akartam se gondolkodni, se érezni. Csak menni előre, elhinni, hogy amit Beth kitalált, igaz, hogy csak elég messze és elég gyorsan kell ahhoz haladnunk, hogy életben maradjunk. Hogy legalább ő életben maradjon. Nem volt értelme töprengeni. Egy kéretlen gondolat mégis befurakodott a fejembe: a tenger lehet a végső állomás? Mint Sarahnál? Csak egy aprócska mozdulat kellene…

– Gyere! – fogtam meg a kezét, és vele együtt csobbantam a vízbe. Megriadt persze, a nyakamba csimpaszkodott, alig kaptam levegőt tőle. Szorított. Közben a hajóról csónakot eresztettek le értünk. Először Betht húzták fel, a ruhái vizesen tapadtak a testére. A matrózok idegenek voltak, olajos bőrű népség, nem a mi fajtánk. A csónakban magamhoz szorítottam Beth remegő testét. Úgy fúrta a fejét a vállamba, mint egy halálra rémült, apró állat. Éreztem a szíve vad dobogását.

– Hova megy a hajó, uram?

Három férfi ült a csónakban, és hirtelen balsejtelem vett erőt rajtam, mikor az, amelyik nem evezett, kinyújtotta a kezét Beth felé. Nem volt hova mozdulni előle. Megsimogatta az ázott tincseket, Beth megrándult a tenyere alatt.

Az öreg mormolt még valamit, mosolygott, aztán rám nézett. Most láttam csak, hályog fedte az egyik szemét.

– Jardiniébe megyünk, fiam. Megvan, amiért jöttünk. – A mi nyelvünkön szólt, mélyen és dallamosan ejtve a szavakat. Aztán valamit említett még sok-sok pénzről, de már nem törődtem vele. A szívem veszettül kalapált. Meg kellett volna nyugodnom, hiszen ezt akartuk, nem? Minél távolabb az otthontól.

– Hogy hívják? – simogatta meg az öreg újból Beth fejét. Gondolkodnom sem kellett rajta.

– Sarahnak.

Beth hüppögött a karomban, és úgy szorított, mint aki soha többé nem akar elengedni. A szél türelmetlenül dagasztotta a vitorlákat felettünk, a csónak a hajónak koccant, és engem elöntött a kimerültség.

Megtöröltem az orromat. A kézfejemen világított az első vércsepp.

 

 

„1817 júniusában, különös körülmények között, egy tengeren hánykolódó hajón megtalálták a kihaltnak hitt kronai királyi ág utolsó örökösét. A fedélzeten senki sem maradt életben: a kronai járványként elhíresült, ismeretlen betegség végzett valamennyiükkel. A gyermeket erős fedezettel Jardinie fővárosába szállították, ahol szakavatott gyógyítók vették kezelésbe. Az egyedüli, amin nem tudtak segíteni, az a lány némasága volt. Bár vér szerinti jogát az uralkodásra később maga Krona is elismerte, fogyatékossága folytán sosem került a trónra, így személyét  Jardinie nem tudta előnyként felhasználni a politikában.

Megtalálása évében Krona és Jardinie között kiéleződött a viszony, ami a Nagy Háború előzményének tekinthető…”

 

Részlet a Jardiniéi Krónikákból