2016. 12. 30.
Aznap volt a születésnapja.
Arián egyik kezéből a másikba tette az imént megtöltött kannát, és nem tudta, miért álldogál még mindig ott.202120
Nem mintha most látta volna először. Napjában legalább háromszor elment mellette, és mindannyiszor ránézett. Egy ostoba rögeszme ugyanis azt súgta neki, hogy itt senki mellett nem lehet csak úgy elmenni, majd magányosan hátra hagyni. A látvány azonban mindig úgy ütötte szíven, mint egy jól irányzott jobbegyenes.
Mert üres volt. Nem volt ott semmi, egy árva jele sem annak, hogy bárki is törődött volna vele. Ariánnak persze semmi köze nem volt hozzá, nem ismerte őt, mégis megmagyarázhatatlan szomorúságot és keserűséget érzett minden egyes alkalommal.
Mert a sír üres volt.
A dátum szerint négy éve emelték, mégis maga alá temette a gaz, és megkopott az egykor aranyozott felirat. Gyertya? Sosem állt. Virágok? Senki sem hozott. Látogatók? Nem hiányzott senkinek.
Nem tudta, mennyi idős lehetett. Negyven? Ötven? Ha az úr kegyes volt hozzá, talán nyolcvan. Bárkihez is tartozott, nem fáradt azzal, hogy feltüntesse a születési dátumot. Csak a halála időpontja, a neve, és egyetlen sor állt a síron.
„Mikor jöttél, akkor mentél.”
Nem kellett sok ész, hogy kitalálja, a születésnapján halt meg. Éppen öt évvel ezelőtt.
Arián elfordította a fejét, majd lehajolva belépett az üzlet ajtaján. A virágok bódító illata már a küszöbről kavarogva fogadta. Elmosolyodott, és némileg jobb kedvre derült.
Az épület apró volt, mindössze a falon végigfutó polcokból és egy pultból állt. A polcok tartalma – a legkülönfélébb, illatozó, színpompás virágok – most a földön, egy nejlonra kiterítve sorakoztak, fajta és szín szerint szétválogatva. Némelyek vázában, némelyek cserépben álltak, az estéhez közeledve pedig a választék szépen megkopott. Az ünnepekre való tekintettel a szállítmány majd csak harmadikára volt várható; aznap kezdődött Arián szabadsága.
Sosem ment haza karácsonykor, nem várta ott senki. Csak magányosan telt volna az ünnep, itt azonban mindig volt mivel lefoglalnia magát. Októbertől megduplázódott a halottakat látogató családtagok száma, így nem volt ideje a sajátján búslakodni.
Csak a virágosbódéval szemben fekvő sírhely maradt üresen, amit azóta nem látogatott senki, mióta megemelték.
Arián néha kiment hozzá. Maga sem tudta, miért, hisz ezer meg ezer kietlen sír volt még a temetőben, és neki egyikhez sem volt köze. Talán azért érzett szomorúságot ezzel az egyel kapcsolatban, mert épp a boltja előtt állt, és mert a környéken minden más sírt betemetett a virág és a gyertyaláng, ez azonban olyan elhagyatott volt, akár ő maga. Mindenesetre, nem tartott semmiből kivinni pár szál rózsát, és egy gyertyát a sírra karácsonykor vagy halottak napján.
Megrázta a fejét, talán, hogy lerázza magáról a búskomor hangulatot. Friss vizet kellett tölteni a vázákba, hogy ne fonnyadjanak el a virágok, mire másnap Dominik, a részmunkaidőse, átveszi tőle egy kis időre a boltot.
A teendők némileg lefoglalták, olyannyira, hogy ha az ajtó feletti csengő nem jelez, észre sem vette volna az érkezőt.
Arián gyorsan a nadrágjába törölte a kezét, és letette a kannát a virágrakás közepére, hogy a vevővel foglalkozhasson.
– Jó estét! – köszönt mosolyogva, ám mikor megfordult, némileg elakadt a szava.
Arián nem szokott hátast dobni senki láttán, ám akkor egy pillanatra nehéz volt levegőhöz jutnia.
Nem az idegen szépséges szeme szegte a lélegzetét, bár olyan őszinte nyíltsággal nézett az övébe, hogy azon nehéz volt egy nagy nyelés nélkül túltennie magát. Lehetett volna a földöntúli arca, vagy ajkának lágy, puha vonala, de még akár a kissé idejétmúlt ruhái által kölcsönzött, különös aurája is, ami egyszerre tűnt komikusnak, és végtelenül komolynak.
De nem ezek voltak.
Hanem az idegen arcán szunnyadó, végtelen szomorúság.
– M-miben segíthetek? – Arián megköszörülte a torkát, de a szemét nem tudta levenni az idegenről.
– Amiben mindenki másnak is errefelé. – A fiú hangja nem volt gúnyos; egyszerű, és szívszorítóan szomorú, mégis olyan dallamos, hogy Arián szerette volna még, még hallani. – Virágot szeretnék – tette hozzá, és körbenézett. Megszemlélte a földre kitett virágcsokrokat, a koszorúkat, és a polcon hagyott díszes gyertyákat is. – A legszebbet.
Arián pislogott párat, és összeszedte magát.
– Nem igazán temetőbe való virág, nem is fogy olyan jól, mint a krizantém, de én a tigrisliliomot ajánlom. Általában nem kapunk ilyet, inkább randevúkhoz, vagy születésnapokra ajánlják, de szerintem az egyik legszebb.
Mi a francnak beszélek ennyit? Gondolatban jól pofán vágta magát.
A fiú leguggolt az említett virág mellé, hosszú ujjaival végigfutott a szirmain, majd kiválasztott egy Arián által összerakott, takaros csokrot.
– Gyertyát és koszorút is szeretnék.
Arián levette a polcról a legszebb gyertyáját, és kiválasztotta a legnagyobb koszorút.
Szánalmas vagy! – közölte magával, és miközben elhúzott szájjal szidta magát, beütötte az árakat a pénztárgépbe.
– Másvalamit adhatok?
A fiú szeme a kassza melletti kártyákra vándorolt. Amolyan üdvözlőlap félék voltak, ám ezeken a családtagok hagyhattak üzenetet a halottaiknak. Arián saját ötlete volt, és ő maga is tervezte meg a lapokat. Némelyikbe maga gépelt szöveget, de a legtöbb üres volt, és a bögrében sorakozó tollakkal lehetett írni beléjük. Valamelyik elfeledett legenda szerint, ha valaki sírja felett elégetsz egy levelet, azt a halott megkapja. Erre építve találta ki ezeket, és a vásárlói körében is népszerűnek bizonyultak.
– Ilyeneket még nem láttam.
– Saját gyártmány. – Ariánnak égett a füle.
– Ötletes. – A fiú kivett egy lapot a kosárból, és azt is a többi mellé rakta. Az, ahogy a képeslapért nyúlt, vagy ahogy korábban a virágokat nézte, és ezzel együtt szinte minden mozdulata engesztelhetetlen bánatról és magányról üvöltött. Lassan mozgott, lassan beszélt, a szavai minden érzelmet mellőztek. Nincs semmi, amiért lelkesedhetne – gondolta Arián.
Szerette volna húzni az időt, talán meg is akarta kérdezni a nevét, de a fiú fakó tekintettel bámult ki az ablakon, és Arián tudta, hogy nem akar beszélgetni.
– Négyezerötszáz forint lesz.
Arián nem kérdezte meg, nem tudna-e papírpénzzel fizetni, mikor a fiú egy maréknyi aprót adott a kezébe. Azok az alamizsnák jutottak eszébe, amit a gyászoló családok tesznek a halottaik mellé a sírba, hogy bejutást nyerjenek nekik a túlvilágra. Becsomagolta, majd az asztal fölött átnyújtott a fiúnak a holmikat.
Teljesen váratlanul érte, mikor a fiú hirtelen rámosolygott; és azt a mosolyt Arián akkor nem tudta megfejteni. Csak annyit tudott, hogy ez a fiú a leggyönyörűbb teremtmény, aki valaha a virágboltjában járt.
– Kellemes ünnepeket! – motyogta tétován, rekedtes hanggal, mikor a fiú távozott.
Arián megragadta, és megszorította az asztal szélét, mikor a csengő jelezte, hogy a fiú elment. Lehajtotta a fejét, és mélyet lélegzett, kényszerítette magát, hogy ne menjen az ablakhoz megnézni, merre indult.
Mire Arián túl tudta tenni magát az ismeretlen szépség érkezésén, már besötétedett, és ideje volt zárni. A fiú visszarakta a virágokat a polcra, összeszedte a nejlont, lezárta a kasszát, majd mielőtt hazament volna, felmosta a padlót. Szerette ezt a rutint, ezeket az apró tevékenységeket, amikhez hat év alatt hozzászokott. Hagyott Dominiknak egy cetlit a kasszánál, amiben a lelkére kötötte, hogy nyitás előtt cseréljen vizet a vázákban, és ne merészeljen veszekedni a virágok között randalírozó gyerekekkel, mellesleg pedig kellemes ünnepeket kívánt neki, és meghagyta, hogyha bármi baj van, azonnal hívja.
Mikor leoltotta a lámpákat, és a bolt sötétbe borult, Arián kilépett a fogvacogtató hidegbe, és bezárta az ajtót. Elpiszmogott, mert a zár mintha befagyott volna, az ujjai pedig egykettőre megmerevedtek a hidegben, de azért végül sikerült elfordítania a kulcsot. Gyorsan a zsebébe rejtette a kezét, és összehúzta magát a kabát alatt. Csak néhány távoli lámpa és a gyertyalángok világították meg a hepehupás utat, de egyébként sötétség honolt a temető ezen részén.
Mielőtt a kapuhoz indult volna, még vetett egy pillantást a bolt felé, aztán gyorsan megindult a kocsijához…
Csak hogy három lépés után megtorpanjon.
Nem volt biztos benne, hogy jól látta. Nem, biztosan tévedett. Talán a fények játszottak vele.
De mégsem mert megfordulni, mintha odaragasztották volna. A lábujjai már átfagytak, pedig csak öt perce volt kint a hidegben, és az orra is folyni kezdett, de csak állt az út közepén, a hótakaróra meredve.
Aztán lassan, nagyon lassan odafordult.
A gyertya lángja épp abban a pillanatban lobbant meg. Nem, jól látta. A lámpák sárga fénye alatt még a tigrisliliomot is ki tudta venni.
Tett egy lépést, bár nem tudta, minek akar odamenni.
Tett még egyet.
Nincs ebben semmi különös – gondolta.
De azért újabb lépést tett.
Miért akarom tudni?
Még egy lépés.
Nem az én dolgom.
A lába a sírkő tövébe ütközött.
És ott volt.
2016. 12. 30.
Alatta a nevet megvilágított a hold.
Alkonyi Dorián
„Mikor jöttél, akkor mentél.”
A síron gyertya égett. Az a gyertya, amit Arián olyan gondosan kiválasztott. A kis akasztón, ami korábban magányosan meredt az ég felé, most ott függött az a nagy, díszes koszorú, amit Arián eladott a fiúnak.
De ő nem ezért ment oda. Nem csak ezért.
Mert bár különös öröm volt látni, hogy a sír nem áll üresen a halott születésnapján, de ez nem az ő dolga volt. Vagy talán mégis, hisz végtére is, ő volt az, aki különböző ürügyekből néha tett valamit a sírra.
De ő a cetli miatt ment vissza.
Ez rohadtul nem tartozik rád! – közölte magával.
De tudta, hogy meg fogja nézni. Megnézi, és visszateszi oda, ahonnét elvette – ígérte magának, de főleg a halottnak. Nem akart kíváncsiskodni, de…
Tudni akarta. Egyszerűen tudni akarta.
Kije fekszik itt a fiúnak? Az édesapja? A testvére? A barátja?
Arián már a kártyáért nyúlt.
Ilyet akkor sem tehetsz! – dorgálta magát tovább.
De már nem volt visszaút, mert Arián kinyitotta.
Hideg szélroham tört a temetőre, és végigsöpört rajta; mint ítélet napján az özönvíz, úgy taszította mellbe. És mikor a levél szétnyílt, Arián már tudta; tudta, hogy mi volt az a felvillanó érzelem, ami a fiú szemében csillant, mikor rámosolygott.
Hála.
Arián magához szorította a cetlit, és soha többé nem tette vissza a sírra.
Nem volt rá oka, hiszen a levél neki szólt.
„Köszönöm, hogy soha nem hagytad üresen a sírom.”
Elmondhatatlanul megható.