Ott szaladt a kisfiú, s lobogott a szélben a vékony vászon ing, mosoly az arcán, s vele tüzelt az izgalom a szemében is. Halkan sikkantott, ahogy átugrott egy kövön, nevetve lengette karját, s vidáman lobogott egy színpompás boríték az ujjai között.
Ott szökkent a kisfiú, s már fordult be az udvarba, boldogan kiáltott, azt sikoltotta: „Mami, mami, nézd, mit hoztam!” Suhant a lába, szinte már repült, lélekszakadva, pirospozsgás arccal, felhevült mellkassal rontott a konyhába.
Azt mondták neki: „Anyukád örülni fog!”, és a kisfiú elhitte; megállt a pult mellett, nyakát nyújtogatva szimatolt a levegőbe. Valami készült, édes és cukros, csepegett a máz a tál széléről, és ő gyorsan lenyalta, mielőtt az anyja észrevehette volna.
„Mami, mami, nézd, mit hoztam!” – lengette a karját, és izgatottan követte a nőt a konyhán át. Ugrabugrált, nyújtogatta a levelet, szólongatta, de csak fáradt sóhaj és dühös tekintet volt minden, amire a nő méltatta. A kisfiú megállt, kezében a levél. „Neked hoztam, nézd meg, mami! Ugye örülni fogsz neki, ugye boldog leszel, mama?”
„Persze-persze, csak vidd már innen!” – volt a válasz, és a kisfiú mozdulatlanul állt a konyha ajtajában. Kezei között a levél, még fel sem bontva, apró kis mellkasában égő érzés, ajka megremegett. Beleharapott, szipogott egyet – nem sírt, a mami olyankor nem szerette. Eloldalgott óvatosan, halkan a szobába, letette a kis rózsaszín, szívecskés levelet az ágyra.
Azt is mondták neki: „Mutasd meg, mennyire szereted a mamit!”, és ő mindent megtett, anyák napjára megtanulta azt a sok buta verset. Éjjel is mondogatta, felkelt álmából, újra meg újra elismételte, hogy a nagy napon majd szépen tudja elszavalni azokat az ostoba rímeket. „Az anyának nagyon fog tetszeni” – mondta az óvó néni, és a kisfiú egy pillanatra széles mosollyal hitt neki.
Azt is mondták: „Csinos legyél ám, Marcikám!” De hiába mondta, hiába kérte, a mami nem öltöztette őt csinosba, és nem adott rá kis lakkcipőt, és nem igazította ki kócos haját a szeméből. Fájt a gyomra, és véresre karmolta a tenyerét, mert szégyellte a zöld kis Tarzanos pólóját a csinos zakók fekete tengerében. Ott volt az a fiú is, az a hülye Zalán, és nevetett a szakadáson a barna nadrágja szárán.
Azt is mondták neki: „Ügyes legyél, Marcikám!” És ő izzadt és melege volt, de ügyes akart lenni, hogy a mami végre mosolyogjon neki.
Azt is mondta neki az a kedves arcú óvó néni: „Persze, Marci, persze, hogy a mami itt lesz!” És persze, persze, hogy ő elhitte mindezt.
És ott állt a kisfiú, ott állt a színpad tetején, Tarzanos pólóját gúnyosan figyelte az összegyűlt nép. Látta a vigyort a hülye Zalán arcán, és látta ugyanazt a fiú mamájának száján. Látta a szép Lilla anyukájának csillogó szemét, és barátja, Pistike nagyijának szánakozó tekintetét.
És ott állt a kisfiú, lehajtott fejjel, mert a sok anyuka között egy sem volt, akinek elszavalhatta volna a verset. És a gyomra rossz volt, és a mellkasa égett, mert a mamija nem jött el, hogy sírva hallgassa a sok szép rímet.
Azt senki sem mondta neki, hogy: „A mami nem szeret téged!”, és ő sem mondta senkinek, hogy erről biztosan ő tehet.
Hazudtak neki, mert a mami nem szerette, pedig ő bármit megtett volna; minden csínyét visszacsinálta volna, ha akkor a mami csak egy picit… egy picit jobban szerette volna.
Szomorú történet, rövidsége ellenére is nagy hatása van!
Megrendítő írás, gratulálok a szerzőnek!
A történet szomorú, megrendítő, amit a szöveg versszerű üteme is gyönyörűen kiegészít. 🙂
Szívesen olvastam volna még legalább addig a pontig, amíg kiderül, hogy miért nem szereti Marcit az anyja.
Csak azt Marci nézőpontjából megoldani lehet, hogy elvenné a történet súlyát. Elvégre (számomra) épp az a lényeg, hogy nem érti , miért. A szeretetnek magától kéne értetődnie.
Köszönöm mindenkinek, jól estek a szavaitok. 🙂
@AGATHA KEYGUARD: A lényeg éppen az, hogy Marci nem tudja, miért nem szereti az édesanyja, ám az egészért magát hibáztatja, és mindennél jobban igyekszik, hogy ezt „jóvátegye”. Ha nézőpontváltás is lett volna a novellában, az elvette volna a mondanivaló súlyát (ahogy azt már felettem is írták). 🙂
Szép! Gratulálok! Egy apró megjegyzés, ( ha nem haragszol meg érte) a „szánakozó” szót ki lehetne cserélni, mert egy óvodás nem tudja, mi az a szánakozó tekintet. Akkor tényleg az Ő kis ártatlan gondolatait halljuk majd.
De szuper, tényleg! :))
(◍•ᴗ•◍)