Büksi Zsuzsanna: Szerencsehozó kristály

Bálint apró csókokkal hintette be Luca nyakát, lassan haladt a lány kulcscsontja felé. A tévé képernyője villogott a sötétben, meg-megvilágította Luca karcsú testét, tenyérbe illő, gömbölyű melleit. A lány hófehér, szeplős bőre alatt finoman kirajzolódtak az erek. Friss kamilla illata körbeölelte Bálintot.

Versenyt lüktetett a vér az ereikben, felforrósodott bőrük összetapadt. A szoba sarkában kitartóan zümmögött a légkondi, duruzsolt a tévé, de nem tudták elnyomni Luca fel-feltörő sóhajait.

A lány hátrahajtott fejjel élvezte Bálint kényeztetését. Csukott szempillái meg-megrezdültek, a vágy rózsaszínre festette az arcát. Lábait Bálint dereka köré kulcsolta, forró ölét hozzádörzsölte. Egyszerre nyögtek fel, majd Bálint finoman végighúzta az ujját a lány nyakának az ívén.

– Először látlak a szerencsehozó medálod nélkül – mormolta két csók között.

Értékelte, hogy Luca végre teljesen lecsupaszította magát előtte, és már nem érezte szükségét annak, hogy felvegye a szerencsehozó medálját, ha vele van. Bálint úgy gondolta, ez egyértelmű jele annak, hogy a lány megbízik benne.

Megcsókolta a medál helyét. Luca sóhajai megtörtek, aztán egy pillanatra benne rekedt a levegő, egész teste megmerevedett. Lába lecsusszant a lepedőre, miközben jobb kezével a nyakához kapott.

– A medálom. – Ujjai fel-le jártak a bőrén, míg a körmei már vörös vonalakt szántottak rá.

Bálint lefogta a lány kezét, nehogy megsebezze magát.

– Biztosan a fürdőszobában hagytad – sóhajtotta lehangoltan.

A lány kifordult alóla.

– Sosem veszem le.

Máris kiugrott az ágyból.

– Most komolyan itt hagysz? – Bálint lelombozódva nyúlt el a paplanon. Úgy tűnt, sikerült rendesen agyoncsapnia a hangulatot.

– Tudod, hogy sosem veszem le! – jött a válasz a fürdőszobából.

A lepedő gyűrött ráncaiban még őrizte a lány testének melegét, az illatát, de Bálintot máris hidegen ölelte körbe Luca hiánya.

A csörrenések azt jelezték, hogy Luca az ékszerei és a piperéi között kutat. A koppanások pedig azt, hogy kiterjesztette a keresést az egész fürdőszoba területére.

Bálint oldalára fordult, felkönyökölt és a nyitott fürdőszoba ajtót bámulta.

– Gyere vissza! – kérte a lányt. – Ha befejeztük, megkeressük.

Luca nem reagált. Tovább csörömpölt a fürdőben, újabb koppanások hallatszottak, majd a zuhanykabin ajtajának súrlódása.

Bálint hanyatt vágta magát, becsukta a szemét. Ha előre tudja, hogy ez lesz a vége, akkor nem említi meg a medált. De annyira Lucához tartozott az a kő, önkéntelenül jöttek ajkára a szavak.

Éles csörrenés visszhangzott a csempéken, Luca fájdalmas feljajdult, majd csúnyát káromkodott, pedig nem volt rá jellemző. Bálint szeme kipattant, egy mozdulattal kiugrott az ágyból.

– Mi történt? – robbant be a fürdőszobába.

– Állj meg! – kiáltott rá Luca magas hangon, mire Bálint megtorpant a küszöbön.

A világos bézs metlakin üvegszilánkok szikráztak a fényben, émelyítően tömény virágillat töltötte meg a kis helyiséget. Luca talpa alatt egyre nagyobb vértócsa gyűlt össze. Bálint elfordult, majd két nagy lélegzetvétel után megindult befelé.

– Maradj ott – fulladt el Luca hangja, és könnyekben tört ki.

– És nézzem, ahogy elvérzel a szemem láttára egy törött parfümös üveg szilánkjain?

– A kedvenc parfümöm – zokogta Luca.

– Pótolható.

– Tőled kaptam.

– Veszek másikat.

– Szülinapomra…

– Ünneplünk mi még együtt – biztosította Bálint komolyan. Legalábbis, ha rajta múlik, akkor biztosan.

– De az már nem lesz ugyanaz – szipogta a lány.

Bálint szíve elnehezült. Nem tud visszahozni múltbéli pillanatokat, akármilyen szépek is voltak azok a pillanatok. Hosszan sóhajtott.

– Majd úgy intézzük, hogy sokkal jobb legyen. Oké?

A szoba sarkában megtalálta a papucsát. Felvette, majd áttrappolt az üvegszilánkokon. Ropogtak, ahogy keresztülvágott rajtuk. Rózsaszín törölközőt tekert Luca talpára, és felkapta a lányt.

Luca sikoltva a vállába kapaszkodott. Bálint elővigyázatosan lerúgta magáról a papucsot mielőtt kijött a fürdőből, nehogy szilánkot hozzon be a szobába, majd letette az ágyra Lucát. Megnézte a lábát. A gyomra görcsbe ugrott. Egy pillanatra elhomályosult előtte minden, de néhány mély sóhajtás után összeszedte magát. Most nem ájulhat el. Finoman végigsimított a törölközővel a lány bőrén. Nem is értette, ilyen kis vágásból miként lett egy valóságos tócsa a fürdőszoba kövén.

– Maradj itt – kérte.

Nagy csomag papírzsebkendőt hozott, meg az elsősegélydobozt a konyhából. Az ágyra tette a fehér műanyag dobozt, kipattintotta a tetejét, miközben a lány letörölte a könnyeit.

– Nem találtam meg! – pityeregte két orrfújás között.

– Meglesz – próbálta megnyugtatni Bálint.

– És ha nem? Tudod, mit jelent nekem.

Bálint bólintott. Tudta.

Ez így azért mégsem helyes megfogalmazás.

Inkább csak tudni vélte, mit jelent az a körömnyi, szív alakú, hegyikristály medál a lánynak. Többször hallotta a történetet.

Luca hatévesen, az első fellépése napján kapta az édesanyjától egy vékony, fekete pántra fűzve. Állítása szerint azóta le sem vette. Bálint elhitte neki.

Óvatosan fertőtlenítette a vágást. Egészen könnyedén sikerült, már nem is akart folyton elájulni, miután megpróbált a vértől elvonatkoztatni. Ketchupnak képzelte és az agya hálásan elfogadta a felkínált opciót.

– Ez fáj! – szisszent fel Luca.

– Bocs. De muszáj. Emlékszel, mikor láttad utoljára?

– Reggel még viseltem. A vizsga előtt megérintettem. Mint mindig. És minden hang a helyére került.

– Utána mi történt?

– Rohantam próbára. Bár nem láttam, nem érintettem, de tuti megvolt még, mert fergeteges két órát nyomtunk le a srácokkal. Kész az új dal.

Bálint óvatosan bekötötte Luca talpát.

– Mondtad.

Luca egy metál bandában hegedült. Egy helyi romkocsma adott otthont nekik, oda gyűltek minden hétvégén a rajongóik. Két hét múlva lesz az első nagyobb fellépésük, igazi nagyközönség előtt, ahová még a tévét is meghívták a szervezők. Luca a nagy kiugrási lehetőséget látta benne. Arra gyakoroltak teljes erőbedobással.

– Akkor még ezer százalék, hogy a nyakamban volt. Különben katasztrófa lett volna az egész. Elszakad egy húr. Vagy leesem a színpadról.

– Ebből kiindulva, hazahoztad, mert hazaértél épségben.

Luca elbambulva gondolkodott. Kicsit kancsalított ilyenkor. Bálint imádta.

– Igazad van – felelte végül. – Itt lesz valahol!

– Ha a lakásban van, megtaláljuk! Nem tűnhetett el nyom nélkül.

Aznap hajnalig keresték. Feltúrták a szoba-konyhás albérletüket azért a szerencsehozó, kristály medálért. Bár Bálint úgy tartotta, butaság mágikus erővel felruházni egy tárgyat, Luca mégis ragaszkodott hozzá, hogy szerencsét hoz.

Hajnalra úgy tűnt, a medál egyszerűen felszívódott az univerzumban.

Alig-alvás után, nyűgösen ébredtek. Luca kócosan, ásítozva szedegette össze a parfümös üveg maradványait a fürdőben, aminek következtében elvágta két ujját is mindkét kezén. A végén Bálint fejezte be a takarítást. Hatalmasakat ásított, miközben csukott szemmel feláztatta a kőre száradt vért, és parfümmaradékot. De még így is gyakran elkapta a pillanatnyi rosszullét.

Még mindig kábán beállt a zuhany alá. Magára engedte a hidegvizet. Elmúlt az émelygése. Vacogó foggal tűrte a didergést, kipirult a bőre, de valamelyest sikerült magához térnie, amikor a konyhából fülsiketítő robbanás hangja süvített be.

Bálint megdermedve állt, miközben a szíve a torkába ugrott.

Pisztoly? Vagy bomba?

Kiugrott a zuhany alól. Újabb csattanás a konyhából.

Petárda?

Luca felsikoltott.

Bálint ereiben száguldott a vér, már a fülében lüktetett. Vizes talpa meg-megcsúszott a kövön, ahogy rohant a konyhába. Hajából csöpögött a samponos víz, marta a szemét. Elhomályosodott a látása. A pislogás sem segített. A konyhában kezébe akadt egy kötény, beletörölte az arcát, miközben Luca olyan erővel vágódott neki, hogy kis híján ledöntötte a lábáról.

– Majdnem eltalált – zokogta hisztérikusan.

Bálint gyomra görcsbe ugrott, és már nem a hideg víztől borzongott. Magához ölelte a reszkető lányt és körbenézett. A tűzhely körül a falon patakokban folyt a kávé, a plafon barna foltokkal pöttyözve, egy helyen megrepedt a vakolat. A kotyogó, a kövön pörgött, és gőzölögve sistergett.

Bálintban egy pillanatra megállt az ütő.

– Rendben vagy? – Luca bólintott. – Biztos nem esett bajod? – Kicsit eltartotta magától a lányt, figyelmesen végignézte könnyáztatta, vörös arcát, reszkető ajkait, füléig húzott vállait.

– A medálomat akarom – követelte hisztérikusan, mint egy elkényeztetett kisgyerek a játékboltban.

Bálint nem csodálta, hogy kiborult. Remegő ujjakkal kisimította a könnyáztatta, kócos tincseket Luca arcából.

– Megtaláljuk – biztosította Lucát, hogy legalább őt megnyugtassa. Vett néhány mély lélegzetet. Az ő hibája. Már régen ki kellett volna dobnia ezt az ócska, régi kotyogóst. – A konyha helyrehozható. A kávéfőző pótolható. A lényeg, hogy neked nem esett bajod.

A sarki kávézóban fogyasztották el a napindító koffeinadagjukat. Igaz, hogy a vérnyomásuk már így is az egekbe szökött, de a reggeli kávé a napi rutinjuk részét képezte, nélküle pocsékabbul indult a nap. Bár ennél sokkal pocsékabbul aligha kezdődhetne.

Bálint éppen felhörpintette a kávéját, amikor Luca kezéből kicsúszott a csészéje és telibe öntötte a blúzát az eszpresszójával.

– Most már semmi sem fog sikerülni – tört ki Lucából elkeseredetten, miközben egy papírzsebkendővel itatta fel a foltot.

Bálint átnyúlt az asztalon, megszorította a lány kezét.

– Három órát aludtunk, stresszes reggeled volt. Teljesen érthető, hogy nem vagy a toppon.

Bálint hamarabb befejezte a munkát, csúsztatott néhány órát. Hazafelé vásárolt egy elektromos kávéfőzőt. Délután helyrehozta a konyhát, kijavította a lyukat a plafonon, és lefestette a foltokat. Kint negyven fokot mutatott a hőmérő árnyákban, gyorsan száradt a friss festés. Mire Luca hazajött, csupán enyhe festékszag emlékeztette rá, mi történt reggel.

Másnap megint a sarki kávézóban kezdték a napot, mert a vadonatúj kávéfőzőjük zárlatos lett. Luca pedig a változatosság kedvéért a szoknyáját öntötte végig duplakávéval.

– A medál elvitte a szerencsémet – kesergett a foltot törölgetve.

– Ez csak babona. Ha rajtad van a medál, akkor is megtörténik.

– De nem velem.

Bálint délután felkereste Luca édesanyját, hogy kifaggassa, honnan szerezte a medált, és valóban szerencsét hoz-e.

– Közönséges hegyikristály – jött a válasz. – De ha ezt elmondod Lucának, letagadom – figyelmeztette felvillanó szemmel.

– Köztünk marad.

– Annyira tehetséges volt már hatévesen is. A tanárai csodájára jártak. De annyira izgult a kicsi szentem az első vizsgája előtt, hogy muszáj volt kitalálnom valamit, amivel megkönnyíthetem neki. Csodásan játszott. – A nő mindkét kezét a mellkasára szorította, és eltúlzottan sóhajtozott. – Mindenki megkönnyezte. Istenadta tehetség.

– Ő azt hitte, a medál miatt.

– Lényegtelen, mit hitt.

– Szerintem igenis fontos!

– Tudod, mi a fontos? Az, hogy megcsinálta. A medál nélkül olyan lámpaláz uralkodott rajta, hogy még azelőtt megfutamodik, mielőtt kiáll a színpadra. Azt pedig nem hagyhattam. Miatta sem.

Aznap Luca elhagyta kottáit.

Bálint kétszer áttúrta a lakást, hogy megtalálja a medált. Mindhiába.

A következő héten megérkezett a várt lehűlés. Folyamatosan esett az eső. Luca két nap alatt három esernyőt hagyott el. Szerdán a telefonját. Csütörtökön a pénztárcáját is.

Aznap este bejelentette a bandának, hogy nélküle kell fellépniük. A srácok őrjöngtek.

Mire Bálint pénteken hazaért a munkából elképesztő felfordulás fogadta. Minden bútort kimozdítottak a helyéről. A ruhákat szétszórták a kanapén és az ágyon. A fiókokat kiborogatták a konyhakőre és az asztalra. A szőnyeget felhajtották.

Bálint szíve felugrott a torkába.

Betörtek!

Egy pillanat alatt leverte a víz, amikor rájött, hogy Luca talán itthon volt.

– Luca! – kiáltott a lány után, mert attól félt, hogy baja esett. Lelki szemei előtt rettenetes dolgok peregtek le. A szíve a fülében zakatolt. – Luca!

– Itt vagyok – hallotta a sarokból a tompa hangot. Felálltak a tarkóján az apró hajszálak. Majd megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőle, amikor meglátta Lucát. A lány az egyik szekrény mögé bújva világított befelé a zseblámpájával.

– Hála Istennek!

Bálint szó nélkül odaugrott, arrébb taszította a komódot, hogy Luca könnyebben a háta mögé férhessen.

A hétvégét azzal töltötték, hogy feltúrtak mindent. A lakásban minden létező helyet és zugot átkutattak, olyan repedéseket találtak a parkettán, amiről eddig nem is tudtak. Bevilágítottak, felfeszítettek, szétromboltak.

Majd összecsavaroztak. Hajtogattak. Visszatettek. Rendbe hoztak. Kitakarítottak.

Az eső kitartóan kopogott az ablakon. Luca a kanapén ült törökülésben, a visszahajtott szőnyeget bámulta, és előre-hátra ringatta magát.

– Nincs itt.

Bálint letelepedett mellé.

– Nincs – ölelte át.

Luca befészkelte magát az ölelésébe.

– Most már biztos, hogy sosem lesz meg – reszketett a hangja. Bálint összeszorította a száját, magához vonta a lányt. Körbeölelte az ismerős kamilla illat. Luca a vállára hajtotta a fejét, és a könnyei hamarosan átáztatták Bálint pólóját. – Mi lesz velem?

– Mi lenne? – simogatta meg az arcát Bálint. – Kialszod és összeszeded magad, aztán minden úgy fog menni, mint azelőtt.

– Már semmi sem lesz olyan, mint azelőtt.

Mintha az égiek is ezt akarták volna megerősíteni, másnap eltűnt Luca hegedűje.

– Ellopták – vallotta be este Bálintnak. – Ez is egy jel, hogy ne álljak színpadra. Jól döntöttem.

– Szerintem viszont butaságot csináltál.

Luca megrántotta a vállát.

– Elhagyott a szerencsém. Ennyi.

– Szerintem csak szétszórt vagy mostanában.

– Ez több mint szétszórtság.

Bálint Luca arcába nézett.

– Tényleg ellopták a hegedűdet, vagy elhagytad?

A lány szeme tágra nyílt.

– Azt hiszed…

– Nem hiszek semmit!

– Te is el fogsz hagyni – támadt neki Luca.

Bálint gyomrában összeállt az ideg. Mi a fene ez az egész?

– Eszemben sincs – vágta rá rekedten.

– Tudom.

– Ugyanúgy, mint ahogy azt tudod, mennyire szerencsétlen vagy a medál nélkül? – támadt a lánynak.

Luca tétován bólintott.

– Ugyanúgy.

Bálint nyelt egyet.

– Ugyanúgy fogsz elhagyni engem is, mint a telefonodat? A pénztárcádat… és a hegedűdet? Csak hogy bebizonyítsd, mennyire szerencsétlen vagy a medálod nélkül?

Luca a nyakához kapott, a medál helyét simogatta. Szemében könnyek csillantak.

– Te ezt nem érted!

– Akkor magyarázd el!

– Miként magyarázhatnám el valakinek, aki nem hisz a csodákban?

Bálint összepréselt szájjal bámulta. Tenni kell valamit, mielőtt Luca tönkrezúz mindent maga körül.

Megragadta Luca két kezét, megszorította a lány remegő ujjait.

– Miért nem bízol bennem?

– Magamban nem bízom – suttogta Luca.

Bálint biccentett.

– Megengeded, hogy segíthessek?

– Bár tudnál segíteni.

– Ha megtalálom a hegedűdet, elhiszed, hogy képes vagyok rá?

Te jó ég! Mit ígértem – gondolta Bálint, kiszáradt a szája, szíve a torkába ugrott. Miért hitte azt, hogy megtalálhatja Luca hegedűjét? Már az ő keze is remegett a lányén.

Luca nem válaszolt.

– Ha megtalálom a hegedűdet, akkor vasárnap fellépsz a bandáddal?

– A medálom nélkül?

– A medál nélkül is zseniális vagy. Ha megtalálom a hegedűdet, az lesz a jel, hogy játszanod kell.

Luca lehajtotta a fejét. Hosszú hallgatás után válaszolt.

– Hát jó – adta meg magát. – De…

Bálint várta a folytatást. Feszülten nézett Luca nyugtalanul rebbenő szemébe.

– De? – noszogatta, hogy folytassa.

Luca szóra nyitotta a száját, majd becsukta. Bálint gyomrába gombóccá állt össze a rettegés.

– De ha felsülök a színpadon – kezdte Luca reszkető hangon –, akkor soha többé nem akarlak látni. Se téged. Se a hegedűt. Megértetted?

– Mégsem bízol bennem – tört ki Bálintból rekedten.

– Ez az egész nem rólad szól. Értsd már meg végre!

Másnap Bálint körbejárta a várost. Minden létező helyet, ahol Luca megfordulhatott. Buszsofőrökkel beszélt, pályaudvarokon érdeklődött. Ha már megígérte, megtalálja. Ha egész éjjel az utcákat kell rónia is.

Végső elkeseredésében már a rendőrőrsökön faggatózott, amikor egy hajléktalan mellett az egyik aluljáróban megtalálta a hegedűt. Mindössze két ötezresébe került visszavásárolnia. Semmiség.

Luca este kipróbálta. Két húr elpattant rajta. Bálint kapta el a lány karját, mielőtt Luca a falhoz vágta volna a hangszert.

– Jel, hogy most húrozd át. Hangold be. Jel, hogy minden jó lesz.

Ám látta Lucán a bizonytalanságot, a kétséget, és a szíve elnehezült, mert Luca kétségei az ő bukását vetítették előre.

Mivel úgy érezte, hogy Lucának egyedüllétre van szüksége – vagy inkább arra, hogy kettesben lehessen a hegedűjével –, Bálint fogta magát és elment sétálni.

Az eső után újra kisütött a nap és az aszfalt nehéz párát lélegzett ki magából, az egész városban lüktetett az élet. Autók motorja dübörgött el mellette, fiatalok kurjongattak ki az ablakon, miközben a rádiókból ömlött a zene. Szürkült, már felbukkantak az első csillagok az égen, egymás után kapcsolódtak fel az utcai lámpák.

Bálint zsebre dugott kézzel bandukolt a járdákon. A parton, a bazársor már sötéten ásított, csupán egyetlen ablak mögül szűrődött ki gyenge fény. Bálint arrafelé tartott, majd megtorpant a kirakat előtt. Ékszerek, színes kövek illették magukat az üveg mögött. Bálintnak megakadt a szeme egy átlátszó, szív alakú formán. Hasonlított Luca elveszett medáljára.

Bálint szíve kihagyott egy ütemet, majd vad vágtába kezdett.

Mi ez, ha nem jel? – dübörögte.

Kezdett hinni a jelekben. Még akkor is, ha az ajtón kis tábla hirdette, hogy „zárva”.

Bálint lenyomta a kilincset. Az ajtó kinyílt, csengő szólalt meg a feje felett. A pult mögött álló idősebb nő felkapta a fejét. A tekintetében rémület.

– Zárva vagyunk – jelezte remegő hangon.

– Nyitva volt az ajtó.

A nő pillantása az ajtóra rebbent, majd vissza Bálint arcára.

Vajon elfelejtette bezárni?

– Kérem, távozzon!

Az eladó kutatva végigmérte, elidőzött zsebre dugott kezénél. Bálint lassan kihúzta a kezét és a nő felé mutatatta üres tenyerét.

– Csak azt a medált szeretném – bökött a kirakat felé. – Hegyikristály. Ugye?

Ha nem, akkor sem baj. Bálintot már alig érdekelte. Végtére is majdnem teljesen olyan, mint az, amit Luca viselt. Majd azt mondja a lánynak, hogy megtalálta. Hazafelé kitalálja a sztorit, és akkor minden rendbe jön.

– Ha nem távozik azonnal, hívom a rendőrséget! Nincs pénz a kasszában!

Bálint fejében egy pillanatra átfutott a gondolat, hogy egy rabló vajon habozna-e ilyen sokáig az ajtóban? Nem támadna-e rögtön? És vajon meggondolná a rablást, ha kiderülne, hogy nincs pénz a kasszában? Ami lehet éppen igaz is. Vagy nem. Bálint leszarta. Ő a medált akarta. A lehető legtisztességesebb úton.

– Megveszem azt a medált.

– Zárva vagyunk! – emelkedett a magasba a nő hangja.

– Fontos. Dupla árat adok érte, ha most eladja nekem.

Az eladónő most újra tüzetesen szemügyre vette Bálintot, majd kikacsázott a pult mögül. Kopogott a szandálja sarka.

– Tényleg vásárolni jött? Nem valami ellenőr? Vagy ilyesmi?

– Nem vagyok ellenőr.

Bálintot megmosolyogtatta, hogy rablóból rögtön ellenőrré léptették elő. Megnyugtatta, hogy a nő végre kivette a kirakatból a medált.

– Gyönyörű darab – mutatta fel a tenyerében.

Bálintot meglepte, hogy az eladó a normál árat kérte el érte. Vett hozzá egy vékony bőrpántot is. A papírzacskóba csomagolt ékszert hazáig a tenyerébe rejtette. Félt a zsebébe tenni. Félt, hogy elveszítené.

Már a lépcsőházban meghallotta a hegedűszót. A falak között táncoló dallamban megismerte Luca egyik saját szerzeményét. Hibátlannak és gyönyörűnek találta. A szíve túlcsordult szerelemmel. Amint belépett az ajtón, tudta, minden rendbe jön.

Az ajtófélfának támaszkodva nézte Lucát a szoba közepén. A lány csukott szemmel, átszellemült arccal játszott. A teste finoman előre-hátra hintázott, ahogy követte a dallamot. Talpával ütötte a ritmust. Csodaszép volt, ahogy együtt élt a zenével.

Most pedig eljött az idő, hogy felfedezzék. Ha ez azzal jár is, hogy Bálintnak hazudnia kell a medálról.

Miután a zene elhalt Luca leengedte kezéből a hegedűt. Mintha érezte volna, hogy ott áll Bálint, az ajtóra pillantott. A szempilláin könnyek csillogtak.

– Készen állok! – suttogta. Felszegte az állát. – Megcsinálom a medál nélkül is.

Bálint átölelte, ujjai a papírcsomagolás köré szorultak.

– Büszke vagyok rád.

– Hiszek benned – súgta Bálint fülébe, lehelete csiklandozta a fiú fülét.

– Higgy magadban. – Kihúzta a csomagolásból a medált és Luca nyakába akasztotta a bőrpántot.

– Mi ez? – nyúlt oda Luca, az ujjai a szív alakon játszottak.

– Az új szerencsehozó talizmánod – lehelte Bálint a fülébe. Nem tudott hazudni. – Lehet, hogy nem mágikus, mint az előző, de azért szép. Ugye?

Finoman megcsókolta a lány piros száját. Édes cseresznye íze volt. Luca teste forrón hozzá simult, ahogy halk sóhajtással viszonozta a csókot.

Bálintot körülölelte az ismerős kamilla illat.

– Nagyon tetszik. Örökké viselni fogom – jelentette be Luca komolyan. – Mindig rád emlékeztet majd.

Bálint szíve valóságos törzsi táncot lejtett a mellkasában. Elhitte, hogy ez a medál kettőjük szerencsehozó köve lesz a jövőben.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 10.0/10 (4 votes cast)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük