Bálint apró csókokkal hintette be Luca nyakát, lassan haladt a lány kulcscsontja felé. A tévé képernyője villogott a sötétben, meg-megvilágította Luca karcsú testét, tenyérbe illő, gömbölyű melleit. A lány hófehér, szeplős bőre alatt finoman kirajzolódtak az erek. Friss kamilla illata körbeölelte Bálintot.
Versenyt lüktetett a vér az ereikben, felforrósodott bőrük összetapadt. A szoba sarkában kitartóan zümmögött a légkondi, duruzsolt a tévé, de nem tudták elnyomni Luca fel-feltörő sóhajait.
A lány hátrahajtott fejjel élvezte Bálint kényeztetését. Csukott szempillái meg-megrezdültek, a vágy rózsaszínre festette az arcát. Lábait Bálint dereka köré kulcsolta, forró ölét hozzádörzsölte. Egyszerre nyögtek fel, majd Bálint finoman végighúzta az ujját a lány nyakának az ívén.
– Először látlak a szerencsehozó medálod nélkül – mormolta két csók között.
Értékelte, hogy Luca végre teljesen lecsupaszította magát előtte, és már nem érezte szükségét annak, hogy felvegye a szerencsehozó medálját, ha vele van. Bálint úgy gondolta, ez egyértelmű jele annak, hogy a lány megbízik benne.
Megcsókolta a medál helyét. Luca sóhajai megtörtek, aztán egy pillanatra benne rekedt a levegő, egész teste megmerevedett. Lába lecsusszant a lepedőre, miközben jobb kezével a nyakához kapott.
– A medálom. – Ujjai fel-le jártak a bőrén, míg a körmei már vörös vonalakt szántottak rá.
Bálint lefogta a lány kezét, nehogy megsebezze magát.
– Biztosan a fürdőszobában hagytad – sóhajtotta lehangoltan.
A lány kifordult alóla.
– Sosem veszem le.
Máris kiugrott az ágyból.
– Most komolyan itt hagysz? – Bálint lelombozódva nyúlt el a paplanon. Úgy tűnt, sikerült rendesen agyoncsapnia a hangulatot.
– Tudod, hogy sosem veszem le! – jött a válasz a fürdőszobából.
A lepedő gyűrött ráncaiban még őrizte a lány testének melegét, az illatát, de Bálintot máris hidegen ölelte körbe Luca hiánya.
A csörrenések azt jelezték, hogy Luca az ékszerei és a piperéi között kutat. A koppanások pedig azt, hogy kiterjesztette a keresést az egész fürdőszoba területére.
Bálint oldalára fordult, felkönyökölt és a nyitott fürdőszoba ajtót bámulta.
– Gyere vissza! – kérte a lányt. – Ha befejeztük, megkeressük.
Luca nem reagált. Tovább csörömpölt a fürdőben, újabb koppanások hallatszottak, majd a zuhanykabin ajtajának súrlódása.
Bálint hanyatt vágta magát, becsukta a szemét. Ha előre tudja, hogy ez lesz a vége, akkor nem említi meg a medált. De annyira Lucához tartozott az a kő, önkéntelenül jöttek ajkára a szavak.
Éles csörrenés visszhangzott a csempéken, Luca fájdalmas feljajdult, majd csúnyát káromkodott, pedig nem volt rá jellemző. Bálint szeme kipattant, egy mozdulattal kiugrott az ágyból.
– Mi történt? – robbant be a fürdőszobába.
– Állj meg! – kiáltott rá Luca magas hangon, mire Bálint megtorpant a küszöbön.
A világos bézs metlakin üvegszilánkok szikráztak a fényben, émelyítően tömény virágillat töltötte meg a kis helyiséget. Luca talpa alatt egyre nagyobb vértócsa gyűlt össze. Bálint elfordult, majd két nagy lélegzetvétel után megindult befelé.
– Maradj ott – fulladt el Luca hangja, és könnyekben tört ki.
– És nézzem, ahogy elvérzel a szemem láttára egy törött parfümös üveg szilánkjain?
– A kedvenc parfümöm – zokogta Luca.
– Pótolható.
– Tőled kaptam.
– Veszek másikat.
– Szülinapomra…
– Ünneplünk mi még együtt – biztosította Bálint komolyan. Legalábbis, ha rajta múlik, akkor biztosan.
– De az már nem lesz ugyanaz – szipogta a lány.
Bálint szíve elnehezült. Nem tud visszahozni múltbéli pillanatokat, akármilyen szépek is voltak azok a pillanatok. Hosszan sóhajtott.
– Majd úgy intézzük, hogy sokkal jobb legyen. Oké?
A szoba sarkában megtalálta a papucsát. Felvette, majd áttrappolt az üvegszilánkokon. Ropogtak, ahogy keresztülvágott rajtuk. Rózsaszín törölközőt tekert Luca talpára, és felkapta a lányt.
Luca sikoltva a vállába kapaszkodott. Bálint elővigyázatosan lerúgta magáról a papucsot mielőtt kijött a fürdőből, nehogy szilánkot hozzon be a szobába, majd letette az ágyra Lucát. Megnézte a lábát. A gyomra görcsbe ugrott. Egy pillanatra elhomályosult előtte minden, de néhány mély sóhajtás után összeszedte magát. Most nem ájulhat el. Finoman végigsimított a törölközővel a lány bőrén. Nem is értette, ilyen kis vágásból miként lett egy valóságos tócsa a fürdőszoba kövén.
– Maradj itt – kérte.
Nagy csomag papírzsebkendőt hozott, meg az elsősegélydobozt a konyhából. Az ágyra tette a fehér műanyag dobozt, kipattintotta a tetejét, miközben a lány letörölte a könnyeit.
– Nem találtam meg! – pityeregte két orrfújás között.
– Meglesz – próbálta megnyugtatni Bálint.
– És ha nem? Tudod, mit jelent nekem.
Bálint bólintott. Tudta.
Ez így azért mégsem helyes megfogalmazás.
Inkább csak tudni vélte, mit jelent az a körömnyi, szív alakú, hegyikristály medál a lánynak. Többször hallotta a történetet.
Luca hatévesen, az első fellépése napján kapta az édesanyjától egy vékony, fekete pántra fűzve. Állítása szerint azóta le sem vette. Bálint elhitte neki.
Óvatosan fertőtlenítette a vágást. Egészen könnyedén sikerült, már nem is akart folyton elájulni, miután megpróbált a vértől elvonatkoztatni. Ketchupnak képzelte és az agya hálásan elfogadta a felkínált opciót.
– Ez fáj! – szisszent fel Luca.
– Bocs. De muszáj. Emlékszel, mikor láttad utoljára?
– Reggel még viseltem. A vizsga előtt megérintettem. Mint mindig. És minden hang a helyére került.
– Utána mi történt?
– Rohantam próbára. Bár nem láttam, nem érintettem, de tuti megvolt még, mert fergeteges két órát nyomtunk le a srácokkal. Kész az új dal.
Bálint óvatosan bekötötte Luca talpát.
– Mondtad.
Luca egy metál bandában hegedült. Egy helyi romkocsma adott otthont nekik, oda gyűltek minden hétvégén a rajongóik. Két hét múlva lesz az első nagyobb fellépésük, igazi nagyközönség előtt, ahová még a tévét is meghívták a szervezők. Luca a nagy kiugrási lehetőséget látta benne. Arra gyakoroltak teljes erőbedobással.
– Akkor még ezer százalék, hogy a nyakamban volt. Különben katasztrófa lett volna az egész. Elszakad egy húr. Vagy leesem a színpadról.
– Ebből kiindulva, hazahoztad, mert hazaértél épségben.
Luca elbambulva gondolkodott. Kicsit kancsalított ilyenkor. Bálint imádta.
– Igazad van – felelte végül. – Itt lesz valahol!
– Ha a lakásban van, megtaláljuk! Nem tűnhetett el nyom nélkül.
Aznap hajnalig keresték. Feltúrták a szoba-konyhás albérletüket azért a szerencsehozó, kristály medálért. Bár Bálint úgy tartotta, butaság mágikus erővel felruházni egy tárgyat, Luca mégis ragaszkodott hozzá, hogy szerencsét hoz.
Hajnalra úgy tűnt, a medál egyszerűen felszívódott az univerzumban.
Alig-alvás után, nyűgösen ébredtek. Luca kócosan, ásítozva szedegette össze a parfümös üveg maradványait a fürdőben, aminek következtében elvágta két ujját is mindkét kezén. A végén Bálint fejezte be a takarítást. Hatalmasakat ásított, miközben csukott szemmel feláztatta a kőre száradt vért, és parfümmaradékot. De még így is gyakran elkapta a pillanatnyi rosszullét.
Még mindig kábán beállt a zuhany alá. Magára engedte a hidegvizet. Elmúlt az émelygése. Vacogó foggal tűrte a didergést, kipirult a bőre, de valamelyest sikerült magához térnie, amikor a konyhából fülsiketítő robbanás hangja süvített be.
Bálint megdermedve állt, miközben a szíve a torkába ugrott.
Pisztoly? Vagy bomba?
Kiugrott a zuhany alól. Újabb csattanás a konyhából.
Petárda?
Luca felsikoltott.
Bálint ereiben száguldott a vér, már a fülében lüktetett. Vizes talpa meg-megcsúszott a kövön, ahogy rohant a konyhába. Hajából csöpögött a samponos víz, marta a szemét. Elhomályosodott a látása. A pislogás sem segített. A konyhában kezébe akadt egy kötény, beletörölte az arcát, miközben Luca olyan erővel vágódott neki, hogy kis híján ledöntötte a lábáról.
– Majdnem eltalált – zokogta hisztérikusan.
Bálint gyomra görcsbe ugrott, és már nem a hideg víztől borzongott. Magához ölelte a reszkető lányt és körbenézett. A tűzhely körül a falon patakokban folyt a kávé, a plafon barna foltokkal pöttyözve, egy helyen megrepedt a vakolat. A kotyogó, a kövön pörgött, és gőzölögve sistergett.
Bálintban egy pillanatra megállt az ütő.
– Rendben vagy? – Luca bólintott. – Biztos nem esett bajod? – Kicsit eltartotta magától a lányt, figyelmesen végignézte könnyáztatta, vörös arcát, reszkető ajkait, füléig húzott vállait.
– A medálomat akarom – követelte hisztérikusan, mint egy elkényeztetett kisgyerek a játékboltban.
Bálint nem csodálta, hogy kiborult. Remegő ujjakkal kisimította a könnyáztatta, kócos tincseket Luca arcából.
– Megtaláljuk – biztosította Lucát, hogy legalább őt megnyugtassa. Vett néhány mély lélegzetet. Az ő hibája. Már régen ki kellett volna dobnia ezt az ócska, régi kotyogóst. – A konyha helyrehozható. A kávéfőző pótolható. A lényeg, hogy neked nem esett bajod.
A sarki kávézóban fogyasztották el a napindító koffeinadagjukat. Igaz, hogy a vérnyomásuk már így is az egekbe szökött, de a reggeli kávé a napi rutinjuk részét képezte, nélküle pocsékabbul indult a nap. Bár ennél sokkal pocsékabbul aligha kezdődhetne.
Bálint éppen felhörpintette a kávéját, amikor Luca kezéből kicsúszott a csészéje és telibe öntötte a blúzát az eszpresszójával.
– Most már semmi sem fog sikerülni – tört ki Lucából elkeseredetten, miközben egy papírzsebkendővel itatta fel a foltot.
Bálint átnyúlt az asztalon, megszorította a lány kezét.
– Három órát aludtunk, stresszes reggeled volt. Teljesen érthető, hogy nem vagy a toppon.
Bálint hamarabb befejezte a munkát, csúsztatott néhány órát. Hazafelé vásárolt egy elektromos kávéfőzőt. Délután helyrehozta a konyhát, kijavította a lyukat a plafonon, és lefestette a foltokat. Kint negyven fokot mutatott a hőmérő árnyákban, gyorsan száradt a friss festés. Mire Luca hazajött, csupán enyhe festékszag emlékeztette rá, mi történt reggel.
Másnap megint a sarki kávézóban kezdték a napot, mert a vadonatúj kávéfőzőjük zárlatos lett. Luca pedig a változatosság kedvéért a szoknyáját öntötte végig duplakávéval.
– A medál elvitte a szerencsémet – kesergett a foltot törölgetve.
– Ez csak babona. Ha rajtad van a medál, akkor is megtörténik.
– De nem velem.
Bálint délután felkereste Luca édesanyját, hogy kifaggassa, honnan szerezte a medált, és valóban szerencsét hoz-e.
– Közönséges hegyikristály – jött a válasz. – De ha ezt elmondod Lucának, letagadom – figyelmeztette felvillanó szemmel.
– Köztünk marad.
– Annyira tehetséges volt már hatévesen is. A tanárai csodájára jártak. De annyira izgult a kicsi szentem az első vizsgája előtt, hogy muszáj volt kitalálnom valamit, amivel megkönnyíthetem neki. Csodásan játszott. – A nő mindkét kezét a mellkasára szorította, és eltúlzottan sóhajtozott. – Mindenki megkönnyezte. Istenadta tehetség.
– Ő azt hitte, a medál miatt.
– Lényegtelen, mit hitt.
– Szerintem igenis fontos!
– Tudod, mi a fontos? Az, hogy megcsinálta. A medál nélkül olyan lámpaláz uralkodott rajta, hogy még azelőtt megfutamodik, mielőtt kiáll a színpadra. Azt pedig nem hagyhattam. Miatta sem.
Aznap Luca elhagyta kottáit.
Bálint kétszer áttúrta a lakást, hogy megtalálja a medált. Mindhiába.
A következő héten megérkezett a várt lehűlés. Folyamatosan esett az eső. Luca két nap alatt három esernyőt hagyott el. Szerdán a telefonját. Csütörtökön a pénztárcáját is.
Aznap este bejelentette a bandának, hogy nélküle kell fellépniük. A srácok őrjöngtek.
Mire Bálint pénteken hazaért a munkából elképesztő felfordulás fogadta. Minden bútort kimozdítottak a helyéről. A ruhákat szétszórták a kanapén és az ágyon. A fiókokat kiborogatták a konyhakőre és az asztalra. A szőnyeget felhajtották.
Bálint szíve felugrott a torkába.
Betörtek!
Egy pillanat alatt leverte a víz, amikor rájött, hogy Luca talán itthon volt.
– Luca! – kiáltott a lány után, mert attól félt, hogy baja esett. Lelki szemei előtt rettenetes dolgok peregtek le. A szíve a fülében zakatolt. – Luca!
– Itt vagyok – hallotta a sarokból a tompa hangot. Felálltak a tarkóján az apró hajszálak. Majd megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőle, amikor meglátta Lucát. A lány az egyik szekrény mögé bújva világított befelé a zseblámpájával.
– Hála Istennek!
Bálint szó nélkül odaugrott, arrébb taszította a komódot, hogy Luca könnyebben a háta mögé férhessen.
A hétvégét azzal töltötték, hogy feltúrtak mindent. A lakásban minden létező helyet és zugot átkutattak, olyan repedéseket találtak a parkettán, amiről eddig nem is tudtak. Bevilágítottak, felfeszítettek, szétromboltak.
Majd összecsavaroztak. Hajtogattak. Visszatettek. Rendbe hoztak. Kitakarítottak.
Az eső kitartóan kopogott az ablakon. Luca a kanapén ült törökülésben, a visszahajtott szőnyeget bámulta, és előre-hátra ringatta magát.
– Nincs itt.
Bálint letelepedett mellé.
– Nincs – ölelte át.
Luca befészkelte magát az ölelésébe.
– Most már biztos, hogy sosem lesz meg – reszketett a hangja. Bálint összeszorította a száját, magához vonta a lányt. Körbeölelte az ismerős kamilla illat. Luca a vállára hajtotta a fejét, és a könnyei hamarosan átáztatták Bálint pólóját. – Mi lesz velem?
– Mi lenne? – simogatta meg az arcát Bálint. – Kialszod és összeszeded magad, aztán minden úgy fog menni, mint azelőtt.
– Már semmi sem lesz olyan, mint azelőtt.
Mintha az égiek is ezt akarták volna megerősíteni, másnap eltűnt Luca hegedűje.
– Ellopták – vallotta be este Bálintnak. – Ez is egy jel, hogy ne álljak színpadra. Jól döntöttem.
– Szerintem viszont butaságot csináltál.
Luca megrántotta a vállát.
– Elhagyott a szerencsém. Ennyi.
– Szerintem csak szétszórt vagy mostanában.
– Ez több mint szétszórtság.
Bálint Luca arcába nézett.
– Tényleg ellopták a hegedűdet, vagy elhagytad?
A lány szeme tágra nyílt.
– Azt hiszed…
– Nem hiszek semmit!
– Te is el fogsz hagyni – támadt neki Luca.
Bálint gyomrában összeállt az ideg. Mi a fene ez az egész?
– Eszemben sincs – vágta rá rekedten.
– Tudom.
– Ugyanúgy, mint ahogy azt tudod, mennyire szerencsétlen vagy a medál nélkül? – támadt a lánynak.
Luca tétován bólintott.
– Ugyanúgy.
Bálint nyelt egyet.
– Ugyanúgy fogsz elhagyni engem is, mint a telefonodat? A pénztárcádat… és a hegedűdet? Csak hogy bebizonyítsd, mennyire szerencsétlen vagy a medálod nélkül?
Luca a nyakához kapott, a medál helyét simogatta. Szemében könnyek csillantak.
– Te ezt nem érted!
– Akkor magyarázd el!
– Miként magyarázhatnám el valakinek, aki nem hisz a csodákban?
Bálint összepréselt szájjal bámulta. Tenni kell valamit, mielőtt Luca tönkrezúz mindent maga körül.
Megragadta Luca két kezét, megszorította a lány remegő ujjait.
– Miért nem bízol bennem?
– Magamban nem bízom – suttogta Luca.
Bálint biccentett.
– Megengeded, hogy segíthessek?
– Bár tudnál segíteni.
– Ha megtalálom a hegedűdet, elhiszed, hogy képes vagyok rá?
Te jó ég! Mit ígértem – gondolta Bálint, kiszáradt a szája, szíve a torkába ugrott. Miért hitte azt, hogy megtalálhatja Luca hegedűjét? Már az ő keze is remegett a lányén.
Luca nem válaszolt.
– Ha megtalálom a hegedűdet, akkor vasárnap fellépsz a bandáddal?
– A medálom nélkül?
– A medál nélkül is zseniális vagy. Ha megtalálom a hegedűdet, az lesz a jel, hogy játszanod kell.
Luca lehajtotta a fejét. Hosszú hallgatás után válaszolt.
– Hát jó – adta meg magát. – De…
Bálint várta a folytatást. Feszülten nézett Luca nyugtalanul rebbenő szemébe.
– De? – noszogatta, hogy folytassa.
Luca szóra nyitotta a száját, majd becsukta. Bálint gyomrába gombóccá állt össze a rettegés.
– De ha felsülök a színpadon – kezdte Luca reszkető hangon –, akkor soha többé nem akarlak látni. Se téged. Se a hegedűt. Megértetted?
– Mégsem bízol bennem – tört ki Bálintból rekedten.
– Ez az egész nem rólad szól. Értsd már meg végre!
Másnap Bálint körbejárta a várost. Minden létező helyet, ahol Luca megfordulhatott. Buszsofőrökkel beszélt, pályaudvarokon érdeklődött. Ha már megígérte, megtalálja. Ha egész éjjel az utcákat kell rónia is.
Végső elkeseredésében már a rendőrőrsökön faggatózott, amikor egy hajléktalan mellett az egyik aluljáróban megtalálta a hegedűt. Mindössze két ötezresébe került visszavásárolnia. Semmiség.
Luca este kipróbálta. Két húr elpattant rajta. Bálint kapta el a lány karját, mielőtt Luca a falhoz vágta volna a hangszert.
– Jel, hogy most húrozd át. Hangold be. Jel, hogy minden jó lesz.
Ám látta Lucán a bizonytalanságot, a kétséget, és a szíve elnehezült, mert Luca kétségei az ő bukását vetítették előre.
Mivel úgy érezte, hogy Lucának egyedüllétre van szüksége – vagy inkább arra, hogy kettesben lehessen a hegedűjével –, Bálint fogta magát és elment sétálni.
Az eső után újra kisütött a nap és az aszfalt nehéz párát lélegzett ki magából, az egész városban lüktetett az élet. Autók motorja dübörgött el mellette, fiatalok kurjongattak ki az ablakon, miközben a rádiókból ömlött a zene. Szürkült, már felbukkantak az első csillagok az égen, egymás után kapcsolódtak fel az utcai lámpák.
Bálint zsebre dugott kézzel bandukolt a járdákon. A parton, a bazársor már sötéten ásított, csupán egyetlen ablak mögül szűrődött ki gyenge fény. Bálint arrafelé tartott, majd megtorpant a kirakat előtt. Ékszerek, színes kövek illették magukat az üveg mögött. Bálintnak megakadt a szeme egy átlátszó, szív alakú formán. Hasonlított Luca elveszett medáljára.
Bálint szíve kihagyott egy ütemet, majd vad vágtába kezdett.
Mi ez, ha nem jel? – dübörögte.
Kezdett hinni a jelekben. Még akkor is, ha az ajtón kis tábla hirdette, hogy „zárva”.
Bálint lenyomta a kilincset. Az ajtó kinyílt, csengő szólalt meg a feje felett. A pult mögött álló idősebb nő felkapta a fejét. A tekintetében rémület.
– Zárva vagyunk – jelezte remegő hangon.
– Nyitva volt az ajtó.
A nő pillantása az ajtóra rebbent, majd vissza Bálint arcára.
Vajon elfelejtette bezárni?
– Kérem, távozzon!
Az eladó kutatva végigmérte, elidőzött zsebre dugott kezénél. Bálint lassan kihúzta a kezét és a nő felé mutatatta üres tenyerét.
– Csak azt a medált szeretném – bökött a kirakat felé. – Hegyikristály. Ugye?
Ha nem, akkor sem baj. Bálintot már alig érdekelte. Végtére is majdnem teljesen olyan, mint az, amit Luca viselt. Majd azt mondja a lánynak, hogy megtalálta. Hazafelé kitalálja a sztorit, és akkor minden rendbe jön.
– Ha nem távozik azonnal, hívom a rendőrséget! Nincs pénz a kasszában!
Bálint fejében egy pillanatra átfutott a gondolat, hogy egy rabló vajon habozna-e ilyen sokáig az ajtóban? Nem támadna-e rögtön? És vajon meggondolná a rablást, ha kiderülne, hogy nincs pénz a kasszában? Ami lehet éppen igaz is. Vagy nem. Bálint leszarta. Ő a medált akarta. A lehető legtisztességesebb úton.
– Megveszem azt a medált.
– Zárva vagyunk! – emelkedett a magasba a nő hangja.
– Fontos. Dupla árat adok érte, ha most eladja nekem.
Az eladónő most újra tüzetesen szemügyre vette Bálintot, majd kikacsázott a pult mögül. Kopogott a szandálja sarka.
– Tényleg vásárolni jött? Nem valami ellenőr? Vagy ilyesmi?
– Nem vagyok ellenőr.
Bálintot megmosolyogtatta, hogy rablóból rögtön ellenőrré léptették elő. Megnyugtatta, hogy a nő végre kivette a kirakatból a medált.
– Gyönyörű darab – mutatta fel a tenyerében.
Bálintot meglepte, hogy az eladó a normál árat kérte el érte. Vett hozzá egy vékony bőrpántot is. A papírzacskóba csomagolt ékszert hazáig a tenyerébe rejtette. Félt a zsebébe tenni. Félt, hogy elveszítené.
Már a lépcsőházban meghallotta a hegedűszót. A falak között táncoló dallamban megismerte Luca egyik saját szerzeményét. Hibátlannak és gyönyörűnek találta. A szíve túlcsordult szerelemmel. Amint belépett az ajtón, tudta, minden rendbe jön.
Az ajtófélfának támaszkodva nézte Lucát a szoba közepén. A lány csukott szemmel, átszellemült arccal játszott. A teste finoman előre-hátra hintázott, ahogy követte a dallamot. Talpával ütötte a ritmust. Csodaszép volt, ahogy együtt élt a zenével.
Most pedig eljött az idő, hogy felfedezzék. Ha ez azzal jár is, hogy Bálintnak hazudnia kell a medálról.
Miután a zene elhalt Luca leengedte kezéből a hegedűt. Mintha érezte volna, hogy ott áll Bálint, az ajtóra pillantott. A szempilláin könnyek csillogtak.
– Készen állok! – suttogta. Felszegte az állát. – Megcsinálom a medál nélkül is.
Bálint átölelte, ujjai a papírcsomagolás köré szorultak.
– Büszke vagyok rád.
– Hiszek benned – súgta Bálint fülébe, lehelete csiklandozta a fiú fülét.
– Higgy magadban. – Kihúzta a csomagolásból a medált és Luca nyakába akasztotta a bőrpántot.
– Mi ez? – nyúlt oda Luca, az ujjai a szív alakon játszottak.
– Az új szerencsehozó talizmánod – lehelte Bálint a fülébe. Nem tudott hazudni. – Lehet, hogy nem mágikus, mint az előző, de azért szép. Ugye?
Finoman megcsókolta a lány piros száját. Édes cseresznye íze volt. Luca teste forrón hozzá simult, ahogy halk sóhajtással viszonozta a csókot.
Bálintot körülölelte az ismerős kamilla illat.
– Nagyon tetszik. Örökké viselni fogom – jelentette be Luca komolyan. – Mindig rád emlékeztet majd.
Bálint szíve valóságos törzsi táncot lejtett a mellkasában. Elhitte, hogy ez a medál kettőjük szerencsehozó köve lesz a jövőben.