Boros Csilla Andrea: Osztálytalálkozó

Azt mondják, kövesd az álmaid, bárki lehetsz, aki csak akarsz. Az én esetemben ez nem igaz.

Nézem a hosszú asztalt körülülők arcát, az idő múlása mindenkin meglátszik. Petyhüdt, tésztaszerű arcok, melyet túlkelesztettek, és most formátlanul futnak ki a tálból. Lapos, lángosszerű arcok, melyek az áll alatt húsos táskaként domborodnak. Próbálom felfedezni bennük a harminc évvel ezelőtti csajokat, srácokat. Nem könnyű.

Nézem, ahogy a párnás, tömzsi ujjak a kétes színű aperitifet tartalmazó pohárra fonódnak. Nekem is fel kell vennem, koccintanom kell velük. Majd úgy teszek, mintha beleittam volna.

Monoton légyzümmögésként vesz körül a beszéd zaja, az üdvözlőszavak egybefolynak, még mindenki kedves, jóindulatú, de egy-egy tekintet már felém fordul, hogy letapogasson. Szinte érzem, ahogy remegő langusztacsápjaikat végighúzzák teknőckeretes szemüvegemen, sötétbarna hullámos hajamba akasztják, majd lesiklanak ránctalan arcomon, és az egyedi, ruhatervező által készített ruha mintáinál összezavarodnak. Próbálják megtippelni az árát, de közel se járnak hozzá. Egy címkét keresnek, valami jellegzetességet, ami útjelzőként szolgálhatna, de én elvből nem nyújtok mozgó, ingyen reklámfelületet egyetlen divatcégnek sem. A ruha ára többszöröse a fizetésüknek, összesen három darab készült belőle. Valahol ők is sejthetik, szinte kiolvasom a szemükből a zavart, kusza gondolatokat: hogy engedheti meg magának, hisz csak egy szakács!

Nos, az ő értelmezésükben tényleg csak egy szakács vagyok. A névjegyemen viszont az áll, hogy az öt Michelin csillagos Boeuf gaulois étterem séfje vagyok. Párizsban. Ha már lúd, legyen kövér.

Nem érkezett még meg mindenki. A széken elterpeszkedő testek tömege között egy-két szék üresen áll. Bodrogzug főterén bérelték ki az éttermet. A terem sarkában fakó cserépkályha sápadozik. Alján a szokásos két ajtóval, egyik a tűztérnek, másik a hamunak, nekünk is volt otthon, a közepén viszont egy nagy négyzet alakú lyuk tátong. Mire használhatják? Csak nem kenyeret sütnek benne?

Az összes lámpát felkapcsolták, hunyorognom kell, a fény szúrja a szemem. A műanyag csillárok virágszirom alakúak, girlandok tekerednek le róluk, mint megannyi légyfogó papír. Talán egy korábbi esküvőről maradtak itt.

Hirtelen mozgolódás támad az ajtónál, odanézek, és a pálinkás pohárból, melyet végül én is felvettem, a konyak majdnem kilöttyen. Nem kellene meglepődnöm. Tudtam – reméltem, hogy eljönnek. Legalábbis ő.

Egy fejjel kimagaslik a többiek közül, akik akárcsak régen, szolgalelkű csatlósként sietnek oda hozzá, halmozzák el kérdéseikkel. Úgy tűnik, megőrizte a vonzerejét, mely egy egész osztályt az udvartartásává tett.

Lassan körbenéz. Még nem fedezett fel. Mintha márványból vésték volna ki az arcélét. Csak az orra az, ami a markánsan kiugró orrnyereg miatt belezavar a képbe. Vagy épp megerősíti azt? Római nemes orr, ugrattam, miközben a karjaiban feküdtem, és az ujjaimat lágyan végighúztam az ívén.

Az utóbbi három évtizedben más húzogatta a kezét az orrnyergén. Vagy valahol máshol. Anna is eljött, műszempillái rebegése felkavarja a port a teremben. Úgy kapaszkodik Zsolt karjába, mintha járásképtelen lenne.

Zsolt meglát, és a tekintetünk egybefonódik. Mintha víz alatt lennék, a hangok tompán, távolról jutnak el csak hozzám, a mozgások lassított filmfelvétel kockáiként egy pillanatra kimerevednek. Csak ő van, meg én. A szívem a fülemben dobog, mintha félreverték volna a harangot, ritmusából kifutott harangjátékként dobolja a dobhártyámon őrült dalát. A pulzusom az égbe szökken, az ujjaim remegni kezdenek.

Hirtelen tudatára ébredek a többieknek, elkapom a tekintetemet. A szemem sarkából még látom, ahogy Anna durcásnak szánt ajakbiggyesztése az arcára keményedik, ránt egyet Zsolt karján, az asztal másik végéhez húzná, de Zsolt öles léptekkel közeledik felém.

Közönyt színlelek. Ráérősen belekóstolok a barna, konyak név alatt futó házilag összepancsolt szeszbe, érzem, ahogy végigmarja a torkomat, majd a gyomrom falát sósavként kikezdi.

Hallom, ahogy a velem szemben levő széket határozott mozdulattal kihúzzák, majd a szék lába nagyot koppan a parkettán. A mellette levő szék kelletlen surrogással követi.

Szinte érzem, ahogy a teremben levő összes fény ránk vetül, színpadi fénykörként körbevesz minket, az árnyékban ülők pedig visszafojtott lélegzettel követik arcjátékunk legkisebb rezdülését is.

Nem adom meg nekik az elégtételt, hogy leolvassák rólam az érzelmeimet. Itt nem lesz folytatásos szappanopera. Magamra öltöm hivatalos arckifejezésemet, majd felpillantok a velem szemben ülő házaspárra, és közhelyszerű beszélgetést kezdeményezek.

Zsolt szürke szemében egy pillanatra zavar csillan fel, majd megértés veszi át a helyét, és a férfi nemtörődöm hanyagsággal hátradől a székén.

Jól számítottam. A beszélgetés moraja hamarosan felerősödik körülöttünk így, hogy az egykori hősszerelmesek nem szolgáltatnak semmi érdekességgel.

Bájolgok Annának, akinek a homloka ráncba gyűrődik, szempillái a vastagon felkent szempillaspiráltól sütemény-kenőtoll száraiként összeragadtak, árnyékából gyanakvóan méreget. Ennyi idő után sem nyugodt. Megkapta, amit akart. Elvette, amit akart. Nem lettem feleség, se anya. Ehelyett olyan messzire mentem tőlük, ahogy csak tudtam. Országot, hazát, nyelvet váltottam. Körömcipőbe bújtatott lábujjaim háromszögbe feszülnek, az arcom viszont nyugodt, kellemes mosoly terül el rajta, a hangom csengésébe is sikerült vidám trillát csempészni. Az asztalterítő takarásában az izommerevedés lassan kúszik fel a lábamon, már a bokám és a vádlim is megfeszült.

Zsolt játssza a közönyöset. Úgy tesz, mintha ott se lennék, egy pogácsát vett ki az előtte álló kosárkából, azt morzsolgatja. Mélyül a hangom, puhán röppennek ki a szavak belőlem, és morzsára éhes madárrajként körülötte lebegnek. A hangom a fegyverem. Szerette hallgatni, csukott szemmel arra kért, beszéljek bármiről, lényegtelen, és hagyta, hogy duruzsoló hangom körbezsongja a testét.

Hirtelen elakad a lélegzetem, a mondat befejezetlenül lóg a levegőben. Anna furcsán néz rám, én pedig sietősen a táskámban kezdek matatni, és azt kívánom, Zsolt most azonnal tüntesse el azt, amit kirakott az asztalra, de nem moccan a keze, a pogácsából gyúrt három galacsin szabályos háromszöget alkot előtte. A titkos jelünk az, tisztán kirajzolódik előtte az abroszon. A menzán használtuk, ha mások is voltak körülöttünk: kenyérgalacsinból kirakott háromszög – szív helyett. Üzenete: hiányoztál, szeretlek.

Elönt a harag. Hogy meri? Hogy merészeli? Azok után! Ugyanakkor valami bizsergető, csiklandós érzés kúszik bennem felfelé. Mintha testem minden egyes porcikája életre kelt volna. Több éve nem éreztem ilyet férfival… egy férfi miatt. Egy pillanatra megszédülök. Biztos nem az alkoholtól, csak egy pohárral ittam.

Hirtelen felcsendülnek a Gyöngyhajú lány első ütemei, Anna pedig Zsolt felé fordul, de ő mintha nem is látná, az asztal felett felém hajol, a kezét nyújtja.

Megkettőződtem. Egyik énem megérinti a kezét, feláll, majd imbolygó léptekkel megkerüli az asztalt, és a körülötte ülőket, akiknek a feje rozsdás szélkakasként nyikorogva fordul oldalra, a székek nyöszögnek, ahogy elhaladok mellettük, majd a táncparketta szélén Zsolt mellé állok. A másik énem hűtőházi objektivitással kívülről figyel. Talán az a kevés megmaradt józanságom az.

Zsolt megfogja a kezem, és lassan a vállára helyezi. Közel húz magához, karjai a derekamra fonódnak. Szemem egy vonalban van a mellkasával; nem merek feljebb tekinteni. Lángol a testem, a vér forró lávaként zubog az ereimben. Érzem, hogy ég az arcom, kissé előrehajtom a fejem, és hagyom, hogy előrehulló hajam védőfüggönyt vonjon köréje.

Zsolt hirtelen oldalra lép, és én megbillenek, karjai erősebben fonódnak körém, mintegy ígéretként, hogy ellazulhatok, elernyedhetek szorításukban. Vágyom a karjaiban való felolvadásra, hogy a testem határai megszűnjenek, mint amikor régen egymásba gabalyodva nem tudtam, hol kezdődök én és hol végződik ő. Ringunk a zene hullámain. A fény még mindig erős, behunyom a szemem, és a fejemet a mellkasához közelítem.

Dörmögő hang töri meg a mozdulatomat. Felnézek Zsolt arcába, akinek a húsos ajkai közül kivillan a szemfoga, borsószemnyi nedves pogácsamorzsa fityeg rajta. Mond valamit, és a szavak émelyítően édes alkoholpárlatba burkolva csúsznak ki a száján. Megcsap a szag, és egy pillanatra felfordul a gyomrom. Elfordítom a fejem, és a terem szúrós fényében tenyérnyi terjedő foltot veszek észre a hónaljánál, a szélénél még inkább fehérbe játszót, a közepénél sárgásan kérgesedőt.

Eszembe jut apám, nagybátyám és a falu összes férfija 40 után. Mindből ez lesz. Kétsíkú, elmosódott szereplők egy sivár, fekete-fehér filmtekercsen. A nők pedig… Annára nézek, aki riadt puli tekintettel követi gazdája minden egyes mozdulatát.

Hátralépek Zsolttól, nekifeszülök a derekamat bilincselő karjainak. Megrázom a fejem, hajtincseimet a helyükre parancsolom, és kétségbeesetten várom, hogy a dal utolsó vinnyogó ütemei is elhaljanak, és én szabadulhassak végre a karjából. A teremből. Bodrogzugból.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 7.9/10 (23 votes cast)
5 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Amikor az a köcsög valóság szájbavágja az álmodozást a szép emlékek jelen idősíkba való átültetéséről.
    Michelin csillagból legfeljebb hármat osztanak.

  2. Köszönöm, hogy elolvastad. Igazad van, a Michelin csillagból tényleg csak hármat osztogatnak. 🙂

  3. Engem egy dolog zavart az írásban, amellett, hogy technikai szempontból rendben van: semmiféle szimpátiát nem tudtam érezni a főszereplővel. Tudom, hogy ez is lehet szándékos, de akkor valamelyik mellékszereplő felé jó lett volna terelni az olvasó érzelmeit. Ennyi a hiányérzetem, ezt leszámítva egyben van. 🙂

  4. Nekem terszett a novella. Amikor Zsolt feltűnik, kicsit csalódott voltam, hogy a korábbi irónia átmegy mézes-mázosba, úgyhogy a befejezés kimondottan tetszett, jót mosolyogtam rajta.
    Szóhasználat szempontjából a szöveg közepe táján háromszor szerepel a „levő” szó, ami nagyon zavaró. A szemközt levő szék lehetne egyszer szemközti, másodszor szemben álló, a szobában a fényhez pedig valami hangulatos melléknévi igenév illene. Pl. A teremben rekedt összes fény ránk vetül, vagy bármi más attól függően, hogy milyen hangulatot akarsz megjeleníteni.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük